A börtönben

Az erdő állatainak nyugalmát megzavaró csatazaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen megszűnt. Ezután nem sokkal felerősödtek az állatok hangjai, aztán valamivel később az összes katona elhagyta a környéket.

Amikor Ashley már teljesen biztos volt benne, hogy mindenki elhagyta a csatatér környékét, előbújt a rejtekhelyéről. Holdfény szorosan a nyomában volt.

A lány előző este otthagyta a tábort, és amint talált a társai támadásától egy megfelelően messze lévő és eldugott helyet, letelepedett, és szégyen, nem szégyen, elnyomta az álom. Így történhetett meg, hogy nem vette észre a törvényen kívülieket gyűrűbe fogó katonákat egészen addig, amíg fel nem ébredt az egymásnak ütődő acélok csengésének, valamint az ordításoknak a hangjától.

Azután csak ült, és várt, amíg biztonságosnak nem ítélte meg a helyzetét.

Miután a hosszas ücsörgés után felállt, az volt az első dolga, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, majd beletúrt a hajába, és bosszúsan fedezte fel, hogy az tele volt apró ágacskákkal. Ugyan nem láthatta, de teljesen biztos volt benne, hogy a frizurája sokkal inkább hasonlít egy madárfészek és egy szénaboglya keverékére, mint egy normális ember hajviseletére.

Ennek ellenére nem vesztegette az idejét, hanem elindult az órákkal azelőtt lezajlott csata színtere felé, és menet közben szedegette ki az ágdarabkákat. Amikor egy-egy különösen makacsnak bizonyult, nem foglalkozott a kiszedésével okozott fájdalomra. Amint végzett ezzel a művelettel, az ujjaival próbálta rendbe szedni a tincseit.

Miközben normális állapotba hozta a haját, annyit haladt, hogy már csak egy kisebb emelkedőt kellett megmásznia a célja eléréséig. Habozás nélkül elindult felfelé, és hűséges kancája kérés nélkül követte.

Amikor felért, borzasztó látvány tárult a szeme elé.

Mindenfelé megcsonkított, véres hullák hevertek, de az itt-ott fekvő végtagok és belső szervek se voltak ritkák. Sokan voltak közülük, akik rövid időre a társaivá váltak, de még annál is több ellenség hevert szerteszét, ami azt jelentette, hogy a katonák még a saját halottaik elégetéséhez is lusták voltak, nemhogy még tisztességesen el is temessék őket.

A gyomra majdnem felfordult az undortól,, de ettől függetlenül minden tetemet szemügyre vett. Egyes néhai emberek olyan ronda látványt nyújtottak, hogy az erős idegrendszere ellenére nem sok hiányzott hozzá, hogy elhányja magát, de megacélozta a szervezetét, és folytatta a kutatást.

Beletelt némi idejébe, amíg megnézte az összeset, de utána megnyugodott kissé, mert Max, George, sőt Ben se volt köztük, de nem nyugodhatott meg teljesen, hiszen az is megtörténhetett, hogy a harc központi helyzetétől valamennyivel arrébb haltak meg, és ő egyszerűen csak nem vette észre a holttestüket.

Ezután gondolkozott egy kicsit, hogy mitévő legyen, amikor is halk patadobogás ütötte meg a fülét. Nem volt ideje arra, hogy elbújjon, így csak a kardja előhúzására maradt egy pillanata.

Szerencsére nem volt szükség a fegyvere készenlétbe helyezésére, mert egy magányos felnyergelt fekete ló tűnt fel, akiben a lány könnyedén felismerte Tornádót.

A mén látszólag ügyet sem vetve a tetemekre odaügetett mellé, és utána intelligens tekintettel nézett a hercegnőre, aki már-már azt hitte, hogy megszólal, de ez azért mégse következett be, így neki kellett szólnia hozzá.

Zavarta az, amire készült, miszerint egy lóhoz fog beszélni úgy, hogy választ is vár, de nem volt más választása, ha többet akart megtudni az elmúlt eseményről és a barátai hollétéről.

- Rendben van, akkor kezdjük el – szólalt meg magabiztosságot erőltetve a hangjába. – Kérdezni fogok tőled, és ha a válaszod igen, akkor a vállamba böksz, és ha nem, akkor az oldalamba. Érted?

A ló válaszul gyengén megbökte a lány vállát.

- Remek, akkor jöjjön is az első kérdés. Max életben van? – vágott bele a közepébe. Igazából nem tudta, hogy miért, de sokkal jobban aggódott a fiúért, mint Georgedzsért vagy Benért, és ez idegesítette.

A tagjaiban megkönnyebbülés áradt szét, ugyanis Tornádó ugyanott érintette meg, mint első alkalommal, csak ezúttal valamivel erősebben, amiből Ashley arra következtetett, hogy a ló nyomatékosítani akarta a válaszát.

- George és Ben is?

A mén megismételte azt a jelet, amit addig is használt.

- Elfogták őket?

Újabb igen következett.

- El tudsz vezetni oda, ahová vitték őket? – vágott bele a lány rögtön a közepébe, miután megbizonyosodott róla, hogy a barátai tényleg életben vannak.

Tornádó újra megbökte a vállát.

- Akkor induljunk is – lelkesedett fel Ashley, majd eszébe jutott valami. - Max elrejtette a kardját? – érdeklődött minden átmenet nélkül.

A mén válaszul elindult a csatatér széle felé, majd megállt, és állhatatosan nézni kezdte az egyik sűrűbb bokrot.

- Tehát azt mondod, hogy valahova ide dugta – vonta le a következtetést a lány, miközben alaposabban is szemügyre vette a bokrot.

Első látásra, sőt még alaposabb nézésre nem volt benne semmi különös, de nem adta fel ilyen könnyen, hanem lehajolt, és széthajtotta az ágakat. Ekkor vette észre Max kardját, vagyis pontosabban csak a markolatát, mivel a pengerésze a földbe ágyazódott.

Rákulcsolta a jobb kezét a markolatra, és megpróbálta kihúzni a kardot, de az nem mozdult. Miközben két kézzel megfogta a fegyvert, és alaposabban nekikészült a feladatnak, eleresztett néhány szitkot a fiú őseire és szupererejére vonatkozóan. Teljes erejét és súlyát is beleadta a második próbálkozásba, és akkor sikerült valamennyire kijjebb húznia a harci eszközt. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg a kard teljesen kikerült a levegőre.

Bosszúsan elhatározta, hogy emiatt lesz egy-két szava Maxhez feltéve, ha sikerül kiszabadítania. Éppen eddig jutott gondolatban, amikor a korábbinál jóval hangosabb patadobogás ütötte meg a fülét.

Villámgyorsan behúzódott néhány fa mögé, de tisztában volt azzal, hogy Tornádó és Holdfény nincs túl sok esélye arra, hogy ne vegyék észre.

A patadobogás megszűnése után nem hallott páncélcsörgést, ezért egy perc elteltével kíváncsian kitekintett a rejtekhelyéről.

Azt első pillantásra megállapította, hogy az érkezettek nem katonák. Néhány másodperc elteltével felismerte a férfiak között Donaldot és más törvényen kívülieket is, ezért az adrenalin szintje visszaállt a normálisra, és előbújt a fedezéke mögül.

Először Philipp, Ben egyik alvezére vette észre, akit a lány csak látásból ismert. A férfi valószínűleg nem látta őt a táborban, vagy ha látta is, nem emlékezett rá, mivel egy üvöltéssel rátámadt.

Ashley ezen megdöbbent, de sikerült felocsúdnia, és Max kardjával, amit még mindig a kezében tartott hárította az első csapást.

- Hagyja már abba, maga idióta! – ordította a lány, amikor hárította a következő támadást.

A férfi nem fejezte be a támadást, de szerencsére Donald néhány másodperc múlva közéjük vágott a kardjával.

- Philipp, ő közénk tartozik – közölte a férfival Donald.

- Különben meg egyébként se illik védtelen lányokra támadni – közölte éles nyelvvel Ashley látva a férfi zavarát.

- Amikor megláttam Tornádót és Holdfényt, gondoltam, hogy legalább az egyikőtöknek a közelben kell lennie – fordult Donald a lányhoz figyelmen kívül hagyva a másik férfinak tett megjegyzést. – Max merre van?

- Elfogták. Egyébként ez az ő kardja – emelte fel egy kissé a kezében tartott fegyvert.

- Mit keresel itt? – támadott neki Philipp újra, csak ezúttal szavakkal.

- Ha mindenképpen tudnod kell, akkor elárulom, hogy meg akarom találni a barátaimat.

- Miért hinnék neked? Az is lehet, hogy kém vagy, és miattad mondott csődöt a támadás.

Ashleynek erre a képtelen vádra majdnem elakadt a szava, de csak majdnem.

- Na, ide figyelj, de beképzelt marha! Bárki bizonyíthatja, aki ismer, hogy elleneztem ezt a támadást, és hogy előre rossz érzésem volt vele kapcsolatban, de ennek ellenére részt akartam venni benne. Azért vagyok itt, mert Maxszel kidolgoztunk egy tervet arra az esetre, ha esetleg elfognák őket, és úgy látszik, ez most nem jönne rosszul, de ha értelmetlenül meg akarsz vádolni valakit, akit még csak nem is ismersz, akkor tessék csak. Engem nem zavar, hogy rajtam töltöd ki a kudarc miatt érzett dühödet – tette keresztbe a két karját a mellkasa előtt a lány, és dacosan nézett maga elé.

- Garantálom, hogy Ashley ártatlan – vette a védelmébe Donald. – Mit tudsz?

- Azt, hogy Ben életben van, és az a ló ott – mutatott Tornádóra – el tud vezetni minket hozzá.

- Mi van, ha ez egy csapda?

A hercegnő dühös pillantást vetett rá.

- Ezt csak akkor tudod meg, ha utánam jössz – közölte vele, majd belülről fortyogó haraggal odasétált Holdfényhez, felült rá, és követte az éppen elinduló üres nyergű fekete mént.

~ O ~

Max az álma befejeződése után jóval később ébredt fel.

Egy koszos cella szalmával felszórt kőpadlóján feküdt a csatatértől néhány óra lovaglásnyira lévő városka hatalmas számú őrséggel ellátott, jól kiépített börtönében. Miután nyugtázta a helyzetét, a plafont bámulva végiggondolta azt, amit alvás közben látott.

Nem hitte, hogy álom volt, hiszen mintha Tornádó szemén keresztül nézte volna végig az Ashleyvel történt eseményeket. Az egész túlságosan összeillet ahhoz, hogy csak a képzelete szüleménye legyen. Végül úgy döntött, hogy az események úgy történtek, ahogy látta, és ezt tényként elfogadja.

Már csak azon kellett elgondolkoznia, hogy mihez is kezdjen.

Az teljesen egyértelmű volt, hogy Donald és Philipp minél hamarabb ki akarja szabadítani a főnökét, mielőtt még átszállítanák a fővárosi palota börtönébe, ahonnan aztán teljességgel lehetetlen lenne kihozni.

Ha jobban belegondolt, nem is kellett azon morfondíroznia, hogy mihez kezdjen, hiszen úgyse tehetett semmit, kivéve, ha az a különös erő újra megjelenne, de kételkedett benne, hogy bármire menne vele, hiszen a felerősített reflexekkel és esetleges erővel semmire se mehetett egy csupa kő cellában, ahol csak az ajtó volt nagyon sűrűn rácsozva.

Megszokott mozdulattal a medáljához nyúlt, ami még mindig a helyén volt, mivel a katonák csak a fegyvereket és az értéktárgyakat vették el tőlük, és ügyet se vetettek a Max nyakában értéktelen bőrszíjon lógó acélra. Ezért hálás volt nekik, mert nem szívesen veszítette volna el az egyetlen kapcsot, amely az igazi szüleihez kötötte, ráadásul ez a számára értékes tárgy már a részévé vált. Már el se tudta képzelni, milyen lehet a mellkasának ütődő hideg acél nélkül járni, feküdni, ülni, vagy bármit csinálni.

- Kétségbeejtő a helyzetünk, igaz? – fordult hozzá Ben, amikor észrevette, hogy ébren van.

Max sóhajtva ülőhelyzetbe tornászta magát, a hátát a hűs falnak támasztotta, és csak utána válaszolt.

- Igen, az.

- Tudod, megint igazad volt. Már az első pillanattól kezdve csapdát gyanítottál, és én nem is figyeltem rád.

- Csak rossz előérzetem volt, ennyi.

- Ha jobban belegondolok, akkor neked mindig igazad van – hagyta figyelmen kívül a beszélgető partnere válaszát Ben. – Ha rajtad múlt volna, akkor most nem lennénk ekkora pácban, én meg persze még arra se voltam képes, hogy a csatában az új helyzet elő álltakor határozott és gyors utasításokat adjak ki. Ha te nem lennél, akkor már mindannyian halottak lennénk. Mondjuk, így is azok leszünk.

Maxet egy kicsit meglepte, hogy a férfi ennyire maga alatt van, de az érhető volt, hogy miért okolta magát a történtekért.

- Hagyd abba a panaszkodást! – ripakodott rá halkan, de ez szinte teljesen felesleges volt, hiszen a cella kis mérete miatt majdnem biztos, hogy a társaik is meghallották. – Egy ellenállási mozgalmat hoztál létre a semmiből, ami az egész birodalomra kiterjedt rövid időn belül. A katonák nem találtak meg benneteket, és ezzel reményt adtál az embereknek. Szerintem nem tudod, hogy ez milyen sokat is ér. Végig erős voltál, még akkor is, ha kétségek gyötörtek, és az embereid saját akaratukból követtek téged, nem kényszerből. Ilyen egy igazi vezér, nem olyan, mint Gordon parancsnok, akit az emberei csak azért követnek, mert félnek tőle. Most pedig így el vagy keseredve. Megértem, hogy fáj, ami történt, de nem mutathatod ki az érzéseidet. Nézz rám! Mit látsz az arcomon és a testtartásomon?

Ben alaposan végigmérte.

- Érzelmek szempontjából olyan vagy, mint máskor. Mintha csak egy átlagos hétköznapi napot élnél át a sok közül, és nem egy büdös cellában rohadnál egy csata után, ahol többtucatnyian meghaltak.

- Látod, erről beszélek. Azt hiszed, hogy nekem nem fáj, ami történt? Hogy nem mar belülről a szörny, ami folyton az mondogatja, hogy mi lett volna, ha makacsabb vagyok, és le tudlak beszélni erről az egészről? Hogy hidegen hagy a társaink halála? Hogy nem tépnek szét a kétségek? Hogy nem aggódom azon, mi lesz velünk? – Miközben ezeket mondta, felszínre engedte egy pillanatra az érzéseit, és néhány pillanatra megengedte, hogy a férfi bepillantást nyerhessen beléjük, majd újra elrejtette őket, és folytatta. – Most már tudod, hogy én is ugyanígy érzek, igaz?

- Igen, de miért rejted el őket?

- Azért, amiért neked is meg kell tenned, sőt a te esetedben sokkal fontosabb lenne. A szomorúságot, a határozatlanságot és a félelmet az emberek gyengeségnek tekintik. Ha észreveszik rajtad ezeket az érzéseket, akkor úgy veszik, hogy megbántad, amit tettél, és szeretnéd az egészet meg nem történtté tenni. Éppen azért kell erősnek maradnod, hogy ez ne történhessen meg. Ha az emberek azt látják, hogy továbbra is erős maradsz és magabiztosan nézel szembe azzal, ami rád vár, akkor ezzel megmutatod nekik, hogy még mindig hiszel abban, amire feltetted az életed, és ha visszamehetnél a múltba, akkor is ezt az utad választanád. A nép, sőt talán a katonák egy része is valódi hősnek fog tekinteni téged és az embereidet, amiért szembe mertetek szállni a zsarnokság ellen, és egy jobb világot akartatok teremteni.

- Azt akarod mondani, hogy nem számít, hogy erős vagyok-e vagy sem, csak annak kell látszanom?

- Pontosan. Egyszer valami olyasmit mondtam a mostohaöcsémnek, hogy nem az az igazán bátor, aki nem fél semmitől, hanem az, aki szembe mer szállni a félelmeivel. Ezt az álláspontot még most is tartom, és a te esetedben is igaz. Ha sikerül erősnek látszanod annak ellenére, hogy félsz, akkor leszel csak igazán bátor.

Amikor látta, hogy Ben még mindig bizonytalan egy kicsit, folytatta.

- Tudom, hogy milyen nehéz ez, hiszen neked úgyis mindegy, hogyan halsz meg, és töltöd az utolsó napjaidat, de ha megteszed, amit mondtam, akkor egyre többen csatlakoznak majd a mozgalmadhoz, és idővel a zsarnok is elbukik. A nehézsége ellenére tudom, hogy sikerülni fog.

- Mégis honnan vagy ilyen biztos benne?

- Azért - suttogta Maximilien olyan halkan, hogy csak a férfi hallja -, mert ismerlek, Ben, és hiszek benned. Még soha nem ismertem félre senkit, és még soha nem okozott nekem olyan valaki csalódást, akiben hittem is.

- Köszönöm – suttogta a férfi meghatottan.

Beletelt néhány percébe, amíg rendezte a gondolatait és az arcvonásait, de Max türelmesen várt. Valamivel később örömmel látta meg a férfi jókedvű mosolyát.

- Úgy látszik, hogy sokkal jobb szónok vagy, mint én, tehát ha egyszer kijutunk innen, akkor kihasználjuk ezt az adottságodat is, és te fogod tartani helyettem a feltüzelő beszédeket.

- Én nem is vagyok jó szónok – tiltakozott Max hevesen.

- Akkor mi volt az, amit az előbb itt előadtál nekem, és amitől visszanyertem az önmagamba vetett hitemet?

- Az csak úgy jött. Egyszerűen tudtam, mit akarok elérni a szavaimmal, ennyi.

- Ezt hívják szónoklásnak, ha nem tudnád.

Maxnek nem jutott ideje a válaszra, mert a börtönük alja kinyílt, és egy fatálcát csúsztattak be alatta.

- Moslék a disznóknak - szólalt meg eközben kintről egy mély férfihang. A szavait hangos röhögés követte.

Max ránézett a tányérra, és kiordított.

- A moslékkal igazad van, de szerintem a disznókat nem bent kell keresned.

- Te most disznónak neveztél?

- Pontosan – válaszolta Max, miközben felállt és a rácshoz lépett.

- Megérdemelnéd, hogy ezért péppé verjelek – vicsorított a katona -, de a parancsnok meghagyta, hogy ne essen bántódásotok, amíg a Fekete Lovag megérkezik. Ha jobban belegondolok, sokkal rosszabbul fogsz járni, ha ő vesz kezelésbe, mintha én tenném meg – vigyorodott el a férfi, azzal otthagyta őket a társaival együtt, ugyanis nem álltak őrt az ajtóknál, hiszen a raboknak lehetetlen volt kiszökniük, az épületbe pedig lehetetlen volt bejutni.

- Végünk van – suttogta Ben, amikor Max visszaült mellé.

- Én ebben nem lennék olyan biztos – mormogta halkan a fiú.

Még mindig élénken emlékezett a Fekete Lovag eskütételéről, de semmi biztosítéka nem volt rá, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott, de ennek ellenére az érzései mégis azt súgták neki, hogy a harcos nem verte át.

Philipp és a többiek nem sokkal éjfél után akarják megtámadni a börtönt – hallotta meg Maximilien hirtelen Tornádó hangját a fejében.

Értem. Akkor ez azt jelenti, hogy nincs sok időm kitalálni valamit – válaszolta.

Sikerülni fog.

Ezt meg honnan gondolod?

Onnan, hogy ismerlek, és hogy hiszek benned – válaszolt a ló ugyanazokkal a szavakkal, amikkel nem sokkal azelőtt ő is válaszolt a rablóvezér kérdésére.

A fiú magabiztosan elmosolyodott.

- Mi az? – kérdezte tőle meglepődve Ben.

- Ki fogunk szabadulni innen.

- Hogyan? – húzta össze a szemét a férfi.

- Azt még nem tudom, de még napkelte előtt kijutunk innen.

- Te megőrültél, de valamiért mégis hiszek neked.

Maximilien nem válaszolt, hanem egyszerűen csak bólintott.

Ezután rákulcsolta a tenyerét a medáljára, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozva kiutat keressenek.

A fővárosban

Max arcán és csupasz, izmos mellkasán verejték gyöngyözött, ahogy egy kisebb tisztáson gyakorolt egy szál karddal a kezében. Már órák óta edzett, de Georgenak még mindig nem akaródzott pihenőt engedélyezni.

Miután csatlakoztak Ben mozgalmához, a fejébe vette, hogy Maxnek mindenképpen meg kell tanulnia bal kézzel is vívni, így hát keményen hajszolta fiatal tanítványát.

- Egyre jobb – közölte az egyik gyakorlat után -, de még mindig a közelébe se érsz ahhoz a szinthez, amit jobb kézzel tudnál produkálni. Hiába bánsz mesterien a karddal az egyik kezeddel, hiszen bármi történhet vele, és akkor be kell érned az ügyetlenebbikkel, amivel most csak egy közepesen tehetséges katona ellen lenned esélyed – ismételte el legalább századszorra.

Max az elmúlt két héten annyiszor hallotta ezt a mondatot, hogy miközben tanítója ezeket a szavakat mondta neki, lefordította az általa ismert összes nyelvre, de egy idő után ezt is megunta, és hagyta, hogy a gondolatai másfelé kalandozzanak.

Sokat gondolt például azokra a furcsaságokra, amik az elmúlt időszakban megtörténtek vele. Azon is töprengett, hogy a Fekete Lovag és a nemesi születésű Lucas emlékezett-e a megbeszélt találkozókra.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - szakította meg a gondolatai áramlását George.

- Ne haragudj! Egy kicsit elkalandoztam.

- Vettem észre – mosolyodott el halványan a mestere. - A mozdulatokat automatikusan megcsináltad, de a kérdéseimre nem reagáltál. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ideje abbahagyni az edzést.

- Rendben van – bólintott Max. Nem mutatta ki, mennyire örült a pihenőnek, mert nem akarta megbántani az öreget, hiszen ő csak a javát akarta.

Odasétált a fához, ahol a dolgait hagyta. A felsőtestét letörölte egy ronggyal, amit a táborban kapott, és csak utána vette fel az ingét, aminek az ujja már csak a felkarja közepéig ért, ugyanis nőtt is, és a sok szakadás miatt még le is kellett vágnia belőle.

Felkötötte a kardhüvelyét, és elindult a törvényen kívüliek által birtokba vett barlangos tisztás felé. Legalább tíz percet kellett kicsit gyorsabb tempóban gyalogolnia, mivel a gyakorlóhelye viszonylag távol volt a tábortól, mert George nem akarta, hogy kíváncsi tekintetek kövesség a leckéi minden egyes pillanatát.

Amikor elérte a célját, az asszonyok pont az ebédet mérték ki. A látványra összefutott a nyál a szájában, és a gyomra kordulása jelezte neki, hogy megéhezett a reggelije óta, amikor is csak néhány falat kenyérre volt ideje.

Elment az egyik üstig, és kedves mosollyal, valamint néhány szóval megköszönte, amikor az egyik fiatal nő a kezébe nyomott egy fatányért, ami szinte színig tele volt bablevessel.

Körülpillantott, hogy helyet keressen magának, és kiszúrta az egyedül üldögélő Scottot, majd pillanatnyi habozás nélkül mellételepedett.

- Hogy vagy? - kezdeményezett beszélgetést néhány percnyi halk falatozás után.

- Jól, köszönöm. Már kezdek belejönni az íj használatába.

- Amennyiben azt annak nevezzük, hogy a nyílvesszői már súrolják a céltábla szélét, akkor tényleg kezd belejönni – csatlakozott hozzájuk a még mindig férfiruhát viselő Ashley. Volt ugyan egy vitája a ruházatáról Bennel, de természetesen a férfi veszített.

- Muszáj elvenned azt a kevés önbizalmát is, amit eddig sikerült megszereznie? - ült le melléjük Donald is.

A lányon látszott, hogy egy jó csípős visszavágásra készült, de meggondolta magát, és figyelmen hagyta a kérdést, mivel inkább a levesével akart foglalkozni.

- Hogy haladsz a gyakorlással, kölyök? - fordult Donald Max felé.

- Szerintem elég sokat javultam a balkezes vívásban, de George még mindig elégedetlen.

- Akkor biztos, igaza van. Nem nagyon ismerem, de látszik rajta, hogy sok mindenen ment keresztül eddigi életében. Erről jut eszembe, ti mit tudtok a múltjáról?

- Semmit – közölte egyszerűen két falat között Ashley.

- Ez felettébb különös. Nem lehet, hogy titkol valamit? - morfondírozott a férfi.

- Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai – vette védelmébe Max az öreg mesterét. - Elég csak annyit tudnunk róla, hogy teljesen megbízható.

Ezután szótlanul ettek egy darabig, majd Scott elment, és nem sokkal később Ben ült le az üresen hagyott helyre.

- Van kedvetek bejönni velem a fővárosba? - kérdezte tőlük.

Válaszul mindannyian bólintottak, amire elégedetten elmosolyodott.

- Ashley, te csak női ruhában jöhetsz – tette még hozzá, mintha csak abban a pillanatban jutott volna az eszébe, de mindannyian pontosan tudták, hogy ezt már egy ideje tervezhette.

- Hogy mit mondtál?! - háborodott fel a lány.

- Jól hallottad. Vagy női ruhában vagy sehogy, ugyanis nem akarom, hogy bárki felfigyeljen ránk. Már pedig egy nadrágot és kardot viselő fiatal lány elég feltűnő lenne.

- Miért megyünk a fővárosba és meddig maradunk? - vágott közbe Max, hogy elejét vegye az éppen elkezdődött vitának.

- Információért. Néhány óra múlva indulunk, estére odaérünk, és megszállunk valahol. Másnap beszélünk néhány emberrel, és már indulunk is visszafelé.

- Rendben, értem. Tudsz adni lovat nekem és Ashleynek? - váltott témát hirtelen a fiú.

- Miért nem jók a tieitek?

- Az előbb említetted, hogy nem akarsz feltűnést kelteni, igaz? Márpedig ez nem fog sikerülni a koromfekete Tornádóval és a hófehér Holdfénnyel.

- Igazad van. Természetesen tudok adni nektek hátasokat – mondta a férfi, miközben felállt. - Másfél óra múlva találkozzunk a lovaknál! - utasította őket, és elment. Donald követte.

- Hát ez szenzációs! - morogta Ashley, miközben gyilkos pillantásokat vetett a rablóvezér hátára. - Most mehetek szoknyát keresni.

- Nem muszáj jönnöd – világított rá Max.

- Ja, persze. Nem fogok itt porosodni, amikor körül is nézhetek a fővárosban. Különben meg biztos, bajba fogod sodorni magad, és kell valaki, aki még idejében visszafog, ugyanis Ben nem hívta Georgeot.

- Köszönöm, hogy aggódsz, de tudok vigyázni magamra – vigyorodott el jókedvűen a fiú, azzal otthagyta a lányt, aki tovább füstölgött magában.

Megkereste Georgeot, elmondta neki a fejleményeket, és megkérte, hogy vigyázzon az íjjára azalatt az egy nap alatt, amíg távol lesz. Az öreg beleegyezett, és a lelkére kötötte, hogy másnap reggel ne felejtsen el ügyesítő gyakorlatokat végezni a bal kezével.

Ezután csomagolni ment, de rájött, hogy nem volt mit elpakolnia, ezért inkább alaposan megjáratta Tornádót. Amikor közeledett az indulás ideje, elköszönt tőle, és a megbeszélt találkozóhely felé vette az irányt.

Donald és Ben már ott voltak, és egy perccel később Ashley is megérkezett egy kissé kopott, barna szoknyában.

- Na, látod, nem is olyan rossz női ruhát viselni – vigyorgott győztes mosollyal a bandavezér.

Ashley arca elvörösödött a dühtől, és mérgesen felcsattant.

- Ha még egy szót szólsz, akkor gondoskodok róla, hogy búcsút mondhass a saját gyerek gondolatának.

- Te most megfenyegettél? - döbbent meg a fiatal férfi.

- Nem volt elég egyértelmű? Talán túl szelíden fogalmaztam? - vágott vissza a lány, és könnyedén felpattant arra a lóra, amelyik nyereggel a hátán várakozott.

- Az anyád nem nevelt túl sok udvariasságot beléd.

- Az anyám halott közölte a hercegnő összeszorított szájjal - Indulunk végre, vagy reggelig itt fogunk rostokolni?

Ben szótlanul elindította a hátasát, és a többiek követték. Miközben az erdőn haladtak keresztül, Max megfigyelt minden egyes fát, bokrot, kanyarulatot és csapást, hogy szükség esetén egyedül is visszajuthasson a barlangos tisztásra.

Egy órával azután, hogy kiértek az erdőből, a főúton egy kőfallal körülvett hatalmas épületegyüttes mellett haladtak el.

- Ez meg kié? - kíváncsiskodott Max.

- Azt nem tudjuk pontosan – válaszolta Donald. - Valami harcos szerzetesfélék lakják, akik nem igazán szeretik a látogatókat.

- Egyébként a hely neve Alatna. Pont, mint a fővárosé – tette közzé az információt Ben.

- Anatlát mondtál? - kapta fel a fejét Ashley.

- Igen. Miért, hallottál már róla?

- Nem – rázta meg a fejét a lány -, csak ismerősen csengett a neve.

Maxnek volt egy olyan érzése, hogy a hercegnő hazudott, de ismerte annyira a lányt, hogy tudja, nem érdemes erőltetnie a dolgot.

- Hogy lehet az, hogy a fővárosnak és egy erődítményszerűségnek ugyanaz a neve? - fordult Benhez és Donalhoz.

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát az idősebbikük. - Ez biztos, hogy valami rég halott király szeszélyének az eredménye.

- Én se tudom – közölte a fiatalabbik -, de igazából vannak nagyobb gondjaim is ennél.

- Például?

- Gondoskodnom kell a rám bízott emberekről, és vezetnem kell a harcosaimat.

Maxnek elkomolyodott az új téma hallatán.

- Ez mind szép és jó, csakhogy van egy kérdés, amit fel kell tenned magadnak. Meddig akarod ezt csinálni? Minden egyes nappal nő annak az esélye, hogy a kormányzó emberei megtalálják a rejtekhelyet, és megölnek mindenkit.

- A kormányzó emberei, nem a király katonái vagy a lovagjai. Mégis ki a csuda hatalmazta fel azt a mocskot arra, hogy olyasmit tehessen, amiket tesz?

- Te is tudod, hogy Max mire gondolt – szúrta közbe Donald.

- Különben meg két hét múlva annak a mocsoknak a fiát meg fogják koronázni, és ha utána is folytatod a harcot, akkor már hivatalosan is felségáruló leszel – szólt bele az új irányt vett beszélgetésbe Ashley is.

- Akkor meg kell akadályoznunk a koronázást – mondta Ben elszánt tekintettel és ökölbe szorított ujjakkal.

Max erre azt gondolta, hogy szép álom, de ezt a megjegyzést inkább megtartotta magának.

- És ezt, hogy akarod véghezvinni? Esetleg elővarázsolod a semmiből Alexander király egyik eltitkolt törvényes gyerekét a sok közül, vagy egyszerűen csak bemasírozol a királyi palotába, és elvágod a fiú torkát?

- Azt még nem tudom, de majd biztos, kitalálok valamit.

- Altana minden lakója nevében remélem, hogy így lesz – mondta Donald.

- Nem minden lakó nevében – kukacoskodott Ashley. - Egészen biztos vagyok abban, hogy a kormányzó nem ért egyet veled.

- Ha már itt tartunk, akkor a legfélelmetesebb kutyájának, a Fekete Lovagnak se ez a véleménye – hozott még egy példát Ben.

Max is a lány összenéztek, és mindketten azonnal tudták, hogy a másikuk is arra a különös eskütételre gondolt.

- Én ebben nem lennék olyan biztos – szólalt meg végül a fiú, és előrelovagolt, hogy lezárja a túl messzire elsodródott beszélgetést.

Félórával az este nyolci kapuzárás előtt érték el Anatla városfalát. A masszívnak tűnő fal legalább tíz méter magas volt, és olyan messzire húzódott el, hogy a végét már elnyelte a messzeség.

- Ez nem semmi! - tátotta el a száját Max.

- Várj csak, amíg beérünk! Ha meglátod a város valódi méreteit és a királyi palotát, akkor ne kezdj el füttyögni és hűzni, mert nem akarom, hogy furcsán nézzenek ránk! - súgta Ashley.

- Miért, te már jártál itt?

- Egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam. Nem emlékszem sok mindenre, de a hely hatalmas méretei megmaradtak bennem.

- Figyeljetek, mert mindjárt ránk kerül a sor! - szakította félbe a beszélgetésüket Ben.

A hatalmas, kettős szárnyú kapu előtt tíz őr strázsált, és a szekéren utazókon kívül csak egy-két pillantást vetettek a folyamatosan hömpölygő tömegre. Látszott rajtuk, hogy már alig várták a szolgálati idejük végét. A négyesükre se figyeltek jobban, mint a többiekre, így Benék egyetlen kérdés nélkül bejutottak.

Maxnek szinte elakadt a lélegzete, amikor meglátta a város egy részét belülről. Első pillantásra megállapította, hogy az útitársa egyáltalán nem túlzott. Előtte utcák és házak végtelen sora kanyargott. Valahol a távolban egy hatalmas toronyszerűség teteje látszódott halványan.

- Az ott a királyi rezidencia és egyben a város legmagasabb pontja – mutatott rá Ben. - Szapora gyaloglással négy-öt óra alatt eléred a kastélyokat bően körülvevő falakat.

- Mennyi ideig tarthatott mindezt megépíteni, és mégis mi értelme volt? - suttogta Max elképedve.

- Hát, hatalmas birodalomhoz óriási főváros dukál – válaszolta a férfi. - Na, de ne ácsorogjunk itt, hanem menjünk el a szállásunkra!

- Az hol van?

- Egy Nan nevű füves öregasszonynál. Elsőre furcsának tűnhet, de nagyon sok mindenről tud, és már rengeteget segített nekünk. Teljesen megbízható.

Egy órás céltudatos előrehaladás után elértek egy emeletes vályogház elé, aminek a faláról már félig lepergett a vakolat. A bejárati ajtó és az ablakok fölött különféle szárított növények lógtak.

- Megérkeztünk – közölte Ben.

- A lovakkal mi lesz? Kérdezte Ashley.

- Donald elviszi őket az utca végén álló fogadó istállójába. Egyébként arany borjúnak hívják. - Max felkapta a fejét a név hallatán. Lucasszal pont ott beszéltek meg a találkozót. - A tulajdonos is a barátunk.

- Akkor miért nem ott alszunk?

- Azért, mert ott nagyobb az esélye annak, hogy valaki felismer, és szól a katonáknak – válaszolta a férfi, azzal kopogás nélkül benyitott a házba.

A szoba, amibe érkeztek tiszta volt, és rendezett. A falak mentén polcsorok futottak, amiken rendezetten és felcímkézve álltak az üvegcsékbe, valamint zacskókba helyezett porok, folyadékok és növények. A teremj közepén egy kis asztal állt, ami mellett párnák sorakoztak. Az egyiken egy hatvannál biztosan idősebb ráncos arcú, átható barna szemekkel rendelkező nő ült. A haja hófehér és hosszú volt, de valahogy sikerült úgy elrendeznie, hogy fiatalított a külsején.

- Jó téged újra látni – köszönt Ben. - Ők itt Ashley és Max. Nemrég csatlakoztak hozzánk. Donald is jön nemsokára.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mosolygott a két fiatalra az asszony. A hangja alapján egyáltalán nem lehetett volna megállapítani a korát.

- Mi is – válaszolta Max.

- Nálam vacsoráztok, igaz? - Megvárta Ben bólintását, majd folytatta. - Akkor amint megjön Donald, zárok, és hátra mehetünk enni.

Az ezután következő néhány percbe az asszony a vendégeit vizsgálta, akik ettől egy idő után kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Szerencséjükre Donald hamar megérkezett. Amint belépett az ajtón, Nan feltápászkodott, és bezárta a boltot.

- Mehetünk is – villantott fel egy kissé foghíjas mosolyt, de a korához képest nagyon sok foga megvolt.

Követték őt egy hátul megbújó faliszőnyeggel eltakart nyíláson át. Egy konyhába értek, ahol egy meglepően nagy asztal is állt, ráadásul még újnak látszó székek is voltak. A helyiség végében egy rozogának tűnő, de mégis masszív falépcső vezetett fel az emeletre.

- Üljetek le! - adta ki az utasítást. Mindenki engedelmeskedett neki.

Az öregasszony tüzet rakott, és egy kis üstben felrakott valamit melegedni. Miközben a vacsora főtt, fatálakat kanalakat és kenyeret vett elő, majd megterített. Félóra múlva levette a tűz fölül az edényt, és mindenkinek szedett a tartalmából.

- Krumplifőzelék – közölte. - Kiszámoltam, hogy nemsokára jönnötök kell az aktuális hírszerző körútra, ezért tegnap többet csináltam.

- A hírekről jut eszembe, neked milyen információid vannak a számunkra? - kérdezte Ben.

- Van egy fontosabb, de ne zavarjuk meg ezzel a vacsoránkat! Majd odafönt elmondom.

Ezután szótlanul ettek tovább. Először Donald állt fel, és köszönte meg a vacsorát, majd ment fel a lépcsőn, aztán pedig Ashley.

- Ben, amit odfent közölni fogok veletek, fontos lesz, de nem ér annyit a dolog, hogy megölesd magadat – szólalt meg Nan komolyan.

- Bármi is az, nem lesz semmi bajom. Nézd csak meg a tenyerem! - mondta magabiztosan a rabóvezér.

Az asszony egy hosszú pillantást vetett a felé nyújtott kérges tenyérre.

- A mozgalmad lángja valóban tovább fog égni.

- Na látod! - vigyorodott el a férfi, majd ő is távozott. Max megvárta, amíg becsukódott mögötte az emeleti ajtó, és csak utána szólalt meg.

- Ez nem jóslás volt. Azt mondtad neki, amit hallani akart. Azt és mégsem azt. A mozgalma lángja nem ő, hanem sokkal inkább egy jobb élet iránti vágy. Ez a láng soha nem alszik ki az emberekben, viszont ő meghalhat.

- Nem is állítottam, hogy jóslás volt. Tudod, ha valakinek kitűnő a logikája és elég okosan fogalmaz, akkor az embereknek úgy tűnhet, mintha a jövőbe látna, de az előző pár mondatod alapján ezt érted.

- Ez rendben van, de miért mondtad neki pont ezt? Miért verted át?

- Azért, mert szüksége van a reményre és az ebből fakadó erőre.

- Ezzel nem segítettél neki. Néha a hamis remény rosszabb, mintha a valódi helyzetet látnánk. Ez is egy ilyen alkalom. Ezzel az egyetlen egy mondatával akár a halálba is taszíthattad, mert nem a bátorságát, hanem a vakmerőségét. A kettő közel sem ugyanaz.

Az öregasszony arcán szomorú mosoly suhant át.

- Pont úgy beszélsz, mint egy rég halott ismerősöm, akinek a harca már a homályba veszett.

- Akkor az a valaki nagyon bölcs lehetett.

- Igen – suttogta Nan -, az. Ráadásul nagyon jó ember volt.

Az öregasszony lehunyta a szemét, és Max felment. Ezzel a tettével hagyta, hogy a nő elmerüljön a régi emlékekben.

Az emeleten szalmával töltött zsákok hevertek a falak mellett, az egyik sarokban egy faágy állt, és a padló egy részén rojtos szélű, kopott szőnyeg feküdt. A szoba különböző pontjain olajlámpások égtek.

Húsz perc után vendéglátójuk is csatlakozott hozzájuk egy tálcával, amire egy kancsó teát és bögréket rakott.

- Gondoltam, beszélgetés közben mindenkinek jólesne egy kis tea.

Mindannyiuk kezébe nyomott egy-egy csészét, és sorban töltötte meg őket. Amikor Maxhez ért, egy kicsit megbotlott, és így a fiú vállára forró tea ömlött.

Max reflexből felpattant, és lekapta magáról az ingét. A bőre vörös volt ott, ahova a folyadék ömlött, de nem keletkezett benne akkora kár, amekkorának egy ilyen esetben történnie kellett volna.

- Ez fájt – mondta, majd összeszorította a száját, és a sebét nézegette. Nan nem sokkal később a kezébe nyomott egy hideg vizes rongyot.

- Nyomd a sebre! - parancsolta, aztán pedig elnézést kért. - Sajnálom, fiú. Úgy látszik, hogy már nem vagyok a régi, vagyis, öregszem.

- Nem érdekes – válaszolta a fiú, majd elvigyorodott, hogy hitelt adjon a szavainak. - Túléltem.

- Mi az ott a nyakadban? - kérdezte tőle Ben hirtelen. - Még sose láttam nálad ilyesmit.

Max gondolkodás nélkül ráfonta az ujjait a medáljára. Mint mindig, kellemesen hűvös volt, de a viselőjének olyan érzése támadt, mintha leheletnyit vibrált volna, de ezt csak képzelgésnek tulajdonította.

- Semmi különös. Csak egy medál, ami már akkor is rajtam volt, amikor megtaláltak.

Ashley észrevette a fiún, hogy nem szívesen beszélt a dologról, ezért gyorsan témát váltott.

- Szóval, mi az az információ?

A vendéglátójuk letelepedett a szőnyegre, majd halkan megszólalt.

- Biztos forrásból tudom, hogy a kormányzó fia pontosan egy héttel a koronázása előtt vissza fog térni a titkos északi útjáról.

- Micsoda, a fiú nincs a fővárosban? Ezt én miért nem tudtam? - háborodott fel Ben.

- Mint mondtam, az út titkos - válaszolta Nan enyhe türelmetlenséggel a hangjában. - Körülbelül másfél hónapja utazhatott el.

- Most már mindegy. Ami történt, megtörtént. Melyik úton jön vissza, és mekkora kísérettel?

- Az északi főúton öttucatnyi jól képzett, és ami még fontosabb teljesen a kormányzó oldalán álló kegyetlen katonával. Egyébként nem lóháton, hanem hintóval közlekedik. Úgy hallottam, hogy nagyon ügyetlen lovas.

- Ez szenzációs! - kiáltotta Ben, aztán kalkulálni kezdett. - Ha száz emberrel lesben állnék az egyik útkanyarulatban, akkor először az íjászok lőnének, a megmaradtakat pedig már könnyű lenne megölni, és akkor a fiú a foglyunk lenne. Ezzel megakadályoznánk a koronázást, hiszen a nemesek trónörökös nélkül nem tudják majd megtartani.

- Várjunk csak egy pillanatra! - állította le Ashley. - Csak hatvan testőr a koronahercegre? Ennek nagyon csapda szaga van.

- Biztos, nem akartak feltűnést kelteni.

- Ja, persze. Hatvan katona, akik egy hintót kísérnek egyáltalán nem feltűnő – válaszolta a lány cinikusan.

- Ashleynek igaza van – szólt bele Max is, akinek még mindig csupasz volt a felsőteste, ugyanis nem vehette fel addig a felsőjét, amíg az meg nem száradt. - Se két hintós trükk, se semmi. Ez szerintem is csapda lesz – mondta, majd Nanhoz fordult. - Tudsz még pontosabb információkat?

- Csak annyit, hogy az éj leple alatt fognak utazni.

- Ha csapda, ha nem, ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Különben is, hatvan katonával el tudunk bánni – jelentette ki magabiztosan a bandita.

- Amennyiben a fiú valóban hintóval utazik, és tényleg csak hatvan főnyi a kísérete, akkor le merném fogadni, hogy azok a férfiak nem olyanok lesznek, mint amilyenekkel eddig találkoztatok. Kemény, szikár, ügyes, kegyetlen és profi harcosok lesznek – közölte a hercegnő, és kortyolt egyet a teájából. - Egy szóval a támadás ostoba ötlet.

- Nem érted, te lány? Nincs más lehetőségünk – kapcsolódott be a beszélgetésbe az addig némán ülő Donald is.

- Mindig van másik lehetőség – sóhajtotta Nan.

- De mégis mi? Ez az egyetlen reális esélyünk arra, hogy megakadályozzuk, hogy a kormányzó még ennél is több hatalmat mondhasson a magáénak.

- Amint mondtam – ismételte meg magát az öregasszony -, mindig van másik lehetőség.

- Mégis mi az? - erősködött Ben.

- Erre nektek kell megtalálnotok a választ.

A férfi erre bosszúsan morgott magában, és lefeküdt az egyik szalmaágyra. Nemsokára Donald is követte a példáját.

- Makacs ember – mormogta az orra alatt Nan.

- Az – helyeselt Ashley. - Max után a legmakacsabb az ismerőseim közül.

Egy ideig némán üldögéltek hármasban, majd a háziasszony szólalt meg.

- Adhatok nektek egy tanácsot?

- Miért is ne? - vonta meg a vállát Ashley.

- Ha valaha találkoztok olyan valakivel, akibe beleszerettek, ne féljetek elárulni neki az érzéseiteket, nehogy túl késő legyen, és ha már együtt vagytok, akkor ne hagyjátok el menni, különben örökre üres marad a szívetek.

- Azt hiszem, még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk – szólalt meg hosszú szünet után a hercegnő.

- A szerelemhez nem vagy túl fiatal, kedvesem. Nekem elhiheted – mosolyodott el az idős nő. - Lehet, hogy villámcsapásként ér majd el, de az is lehet, hogy apránként fogsz megkedvelni valakit, míg egyszer csak ráébredsz arra, hogy amit érzel az szerelem.

- Álmos vagyok, megyek aludni – tért ki a válaszadás elől a lány, de mielőtt lefeküdt volna, még visszafordult. - Maga elveszítette a párját, igaz? - kérdezte halk és egyben szomorú hangon.

- Igen, a férjem volt tizennégy éves koromtól kezdve.

- Hogy történt?

- Teljesítenie kellett a kötelességét.

Ashley nem tett fel több kérdést, hanem leheveredett a szalmazsákra, és szinte azonnal elnyomta az álom.

Kis idő után Max is felállt. Elindult az egyik alvóhely felé, de csak egy lépést tett meg, mivel Nan a csuklója után kapott. Erre megfordult, és kérdőn nézett az öregasszonyra.

- Jól figyelj rám, Maximilien, mert csak egyszer mondom el! Ha elalvás előtt megérinted a kulccsal, amit az ismeretlen ismerőstől kaptál, és az elméd szélesre tárod, akkor álmodban rég elfeledett emlékek jutnak eszedbe, és utána megtudod, amit tudnod kell. - Az asszony lessen beszélt, és minden egyes szót nagy nyomatékkal ejtett ki. Látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolta, amit mondott.

- Mégis milyen kulcs? Milyen ismeretlen ismerős, és mégis hogy érti azt, hogy megtudom, amit tudnom kell? - kérdezte Max. Életében először egyáltalán nem értette azt, amiről beszéltek neki, és ez nagyon összezavarta.

- Majd rájössz, ha eljön az ideje – válaszolta komolyan a nő, azzal fogta magát, és lefeküdt a szoba egyetlen ágyába.

Max ezután csak állt szálfaegyenesen a szőnyeg közepén. Az egyik kezével a kardja markolatát szorongatta, míg a másikkal a medáljával babrált, és hosszú ideig tűnődött azon, amit az új ismerőse mondott neki.

Remélem tetszett nektek a 20. fejezet:) Bocsánat, hogy ilyen ritkán van friss, de mivel több történetet írok egyszerre, és ráadásul mostanában nagyon el vagyok havazva, így gyakrabban nem megy.

Törvényen kívüli kereskedők

Ne ijedjetek meg, van új fejezet. Ezt csak mellé csaptam:D

A vadász a földön hasalt, majd egy kicsit arrébb kúszott, hogy jobb szögben láthassa az áldozatát. Nesztelenül előhúzott egy nyílvesszőt, és ráillesztette az íj húrjára. A gyanútlan barna színű nyúl nem sejthette, hogy mi vár rá. Max várt még egy szívdobbanásnyi időt, és csak utána lőtt. Rosszul tette.

Ágak reccsentek meg, amire a nyúl ijedten eliszkolt. Ha csak egy fél másodperccel később reagált volna, akkor a nyílvessző belefúródott volna a húsába, de így mögötte vágódott bele a földbe.

- Ezt elszúrtad - állapította meg a megérkező Ashley.

Max mérgesen nézett rá. A lány riasztotta fel a prédát, és ráadásul úgy állította be a dolgot, mintha ő lett volna a hibás. Akarata ellenére belekezdett egy újabb vitába.

- Ha csak egy kicsit is halkabban lépkedtél volna, mint egy osztagra való katona, akkor már meglenne a vacsoránk.

Ashley keresztbe a karját a mellkasa előtt, és szúrósan nézett az éppen feltápászkodó fiúra.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibámból lőttél félre? - kérdezte csúfondárosan.

- A nyíl pont odaszállt, ahova akartam, csak a nyúl meghallotta a trappolásodat, és a lövés pillanatában elugrott.

- Ha nem tudnád, akkor tájékoztatlak róla, hogy egy úri hölgy járását nem illik trappolásnak mondani. Bár mondjuk egy hozzád hasonló faragatlan falusi tuskónak hiába magyarázom az illemet.

A csípős visszavágás nem késett egy másodpercet se.

- Akkor nekem meg arról kötelességem szólni neked, hogy egy igazi úri hölgy nem szökik el otthonról, és nem járja az országot nadrágban, fegyverrel és két férfivel, akiket alig ismer. Te nem úri hölgy vagy, hanem egy... - itt megakadt. Látta Ashley arcán, hogy ezúttal túl messzire ment.

- Hanem mi? - kérdezte a lány egy percnyi kínos hallgatás után. - Egy idegesítő fruska, aki túl sokat képzel magáról, és nektek csak felesleges kolonc vagyok a nyakatokon?

Max vett egy mély levegőt, majd kifújta. Tudta, hogy teljesen őszintének kell lennie, ha nem akarja, hogy Ashley vérig sértődjön, és otthagyja őket. Sejtette, hogy az elkövetkező mondatot később még meg fogja bánni, de ezt nem vette figyelembe.

- Te nem vagy fruska és kolonc sem. Inkább egy idegesítő, értelmes és gyönyörű fiatal nő, aki pontosan tudja, hogy mit akar – mondta komoly hangon.

- A gyönyörűt vonzónak kell vennem?

- Mindenesetre vonzóbb vagy így, mintha egy palotában üldögélnél, és zsebkendőt varrogatnál, vagy párnát hímeznél. Legalábbis szerintem, de azt vedd figyelembe, hogy én se vagyok az a mindennapi eset! - jelentette ki a fiú vigyorral az arcán. Örült, hogy a lány ejtette az úri hölyges témát.

Ashley elnevette magát, és elindult a táboruk felé. Útközben nagyon elgondolkozott, és ezt a társa is észrevette.

- Valami gond van? - érdeklődött Max udvarias hangon. Elhatározta, hogy erre a napra beszünteti az ádáz csatározást, és nem keveredik vitába vele.

Valószínűleg a hercegnő is így lehetett ezzel, mert megeresztett egy mosolyt, amitől a zöld szemei drágakőként csillogtak.

- Jól vagyok, köszönöm.

Furcsa lány.

Nem azt akartad mondani, hogy csinos? - kérdezte Tornádó.

Neked erről fogalmad lehet, hiszen ló vagy. A te szépségideálod teljesen más, mint az embereké.

Attól még tudhatom, hogy mi tetszik a fajtádnak és mi nem. Ugyanúgy, ahogy te is képes vagy megállapítani egy kancáról, hogy milyen a testfelépítése, az izomzata és a szőre.

Rendben, igazad van. Csinos, de ez nem jelent semmit. Rengeteg szép lány él a világon.

Igen, de azt el kell ismerned, hogy ő különleges!

Ha arra gondolsz, hogy mi esetleg össze fogunk jönni, akkor elárulhatom neked, köztünk nem lesz semmi. Csak úgy felforr tőle az agyvizem, mint még soha senkitől. Különben meg ne rólam beszéljünk, hanem arról, hogy miként gondolsz Holdfényre. Nekem nem tetszik Ashley olyan értelemben, de úgy néz ki, hogy a lovamnak az övé nagyon is.

Nehéz észre venni, ha nem zártam el előled a gondolataimnak azt a részét – jegyezte meg Tornádó szarkasztikusan.

Akkor ezt egyenes beismerésnek veszem. Próbálkoztál már nála?

Még nem. Ő már felnőttnek számít, én meg csak egy idősebb csikó vagyok. Egyébként ő nagyon jó modorú, élmény vele beszélgetni.

Ugye nem szóltál neki a kapcsolatunkról?

Természetesen nem. Úgyse hinne nekem. Csak azt érném el vele, hogy bolondnak néz, és akkor semmi esélyem nem lenne rá, hogy valaha legyen köztünk valami.

Már nagyon közel jártak a táborhoz, amikor Ashley megkérdezte, hogy mit mondjanak George-nak, miért nincs náluk zsákmány.

- Mondjuk azt, hogy túl sokáig vártam a lövéssel, és a nyúl hirtelen odébbállt.

- Jó, de ez hazugság lenne. Te komolyan hazudni akarsz egy ilyen kicsi dologról?

A fiú szája szélére csalafinta mosoly ült ki.

- Nem hazudunk, csak eltitkoljuk az igazság egy részét.

- Inkább mondjuk el azt is, hogy én riasztottam el a nyulat!

Max éppen válaszolni akart, amikor megérezte lova hirtelen hangulatváltozását.

Mi történt?

Amíg ti elmentetek, addig pár mérföldnyire elkalandoztam. Most értem vissza a helyre ahol letáboroztunk.

Mi van ott?

Gyere ide, és meglátod!

Már csak száz méter választotta el Tornádótól, amit sétálva akart megtenni, de lova érzései nem voltak valami biztatóak, ezért inkább futott.

- Beléd meg mi a csoda ütött? - kérdezte Ashley, de amikor megérkeztek elállt a szava. Egy percig dermedten állt, majd megjött a szava. - Itt meg mi történt?

A kis tisztáson letaposták a füvet, még szekér nyomok is látszottak. George és a többi ló pedig nyomtalanul eltűnt.

Max odament a tisztás közepére, ahol a tüzet gyújtották meg, de már csak hamu volt az egész. A hamu között ott volt George kardja.

- Szerinted sikerült elmenekülniük? - érdeklődött Ashley. Ő még nem ment közelebb a volt tűzhöz.

Társa megrázta a fejét.

- Nem. A lovak meg voltak kötve, és a nyomokból ítélve George-nak túl sokan voltak. A kardját beledobta a tűzbe, hogy jelezzen nekünk, vércseppek pedig nincsenek, tehát valakik elfogták.

- Katonák?

- Nem valószínű. Ők nem járnak szekérrel, és itt cipő nélküli lábnyomok is vannak.

- Akkor kik lehettek?

- Fogalmam sincs, de még utol érhetjük őket. A keréknyomokat nem tudják eltüntetni, és gyalogosok is vannak, ezért nem haladhatnak túl gyorsan.

Max felpattant a ménjére, a nyeregtáskára kötötte az eltűnt férfi kardját, és a kezét nyújtotta a lánynak.

- Azt hittem, hogy a lovad még csak három éves.

- Annyi, de a korához képest erős, meg nem vagyunk olyan nehezek. Egy kis időre kibírja – mondta, majd vigyorogva hozzátette. Nyugodj meg, nem fog összeesni alattunk!

Ashley elfogadta a kinyújtott kezet, és felhúzta magát a magas fekete lóra. Így egyáltalán nem illő közelségbe került Maxel, de a fiú nem mutatta, hogy zavarná, viszont ő kényelmetlenül érezte magát.

Tornádó lépésben elindult. Nem volt nehéz meghatározni, hogy merre mentek a rablók. Sőt, a fű hajlásából a lehető leggyakorlatlanabb nyomolvasó is rájött volna a helyes irányra. Lassú kocogásra váltottak.

Ashley nagyon inog. Szólj neki, hogy kapaszkodjon meg valamiben!

A lovas hátraszólt az utasának.

- Karold át a derekamat! - adta ki a parancsot. Amikor a lány nem mozdult, még hozzátett az utasításhoz. - Figyelj, tudom, hogy ez neked kényelmetlen, és mivel hercegnő vagy, ezért még soha senkivel nem lehettél ilyen közeli testi kapcsolatban, de ez nem jelent semmit. Egyszerűen csak karold át a derekamat, hogy ne ess le! Ha mégis úgy érzed, hogy nem megy, haladhatunk ilyen csiga tempóban is, de akkor sokkal később érjük utol őket. Lehet, hogy addigra már eladják Holdfényt. Hogy döntesz?

Ashley csodálkozott rajta, hogy a társa mennyire a veséjébe látott. Gondolkozott egy kicsit, majd átkarolta Max derekát.

- Csak Holdfény miatt, szóval nehogy elbízd magad.

Viszonylag gyorsan haladtak. Mindhárman a gondolataikba, és ebből adódóan semmiféle beszélgetést nem folytattak.

Már szürkület volt, amikor a nyomok nagyon frissé váltak. Kicsit később már halk hangok is eljutottak hozzájuk.

- Már nagyon közel vagyunk. Valószínűleg tábort vertek, ezért jobb lesz, ha leszállunk, és gyalog megyünk tovább.

Max lepattant a hátasáról. Már meg is fordult, hogy segítsen a lánynak leszállni, de akkorra már ő is a földön volt. Néma csendben elindultak a hangok forrása felé. Amikor úgy ítélték meg, hogy már elég közel vannak ahhoz, hogy a ló- és emberrablók meghallják Tornádót, akkor a gazdája fennhangon utasította, hogy maradjon a fák között az árnyékban, és otthagyta az íját.

A két fiatal óvatosan osont a rablók táborhelye felé. Szerencséjükre a sötétség és a fák eltakarták őket. Amikor már látták a tábor fényeit, lehasaltak, és még a biztonságosnak ítélt távolság széléig kúsztak. Az emberek egy tisztáson ütöttek tábort.

Két tábortűz volt. Az egyik mellett fegyveres alakok ettek jóízűen. Nem katonák voltak. Az ő oldalukon lehetett megtalálni a szekeret és a lovakat. Holdfényt könnyen fel lehetett ismerni a világos szőre miatt. A másik tábortűz mellett több tucat rongyosabb ruhás ember üldögélt. Fiatalok, öregek, férfiak és nők vegyesen. Max ezt először nem tudta mire vélni, de aztán a tűz fényében meglátta, hogy azok az emberek lánccal voltak összekötve. Erre csak egy logikus magyarázat volt.

- Rabszolga kereskedők – suttogta mellette a ki nem mondott gondolatát Ashley. Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy a hozzájuk legközelebb eső ember meghallja.

- Én is erre jutottam, de az már vagy kétszáz éve törvényellenes.

- Ezt én is tudom, de ezek láthatóan azok, és sajnos George a karmaik köze került.

- Viszont az, hogy illegálisan működnek jelentősen megkönnyíti a helyzetünket. Csak szerzünk valakit, aki beköpi őket a katonáknak, és már meg is oldottuk a dolgot, mivel George-ot nem körözik, ezért őt el fogják engedni.

- Nézz jobbra! - súgta a lány.

Hat lovas katona robogott a tisztás felé. A kezükben tartott fáklyás megvilágította az élen haladó férfit. Az ötvenes éveiben járhatott, elegáns ruhát viselt, és az arcáról csak úgy sugárzott a gőg. Amikor megérkeztek, nem rántottak fegyvert, hanem leszálltak a lovaikról. A rabszolga kereskedők fegyvert rántottak, de miután a vezetőjük, egy kövér, negyven év körüli férfi beszélt a jövevényekkel, jelzett nekik, amire ők megnyugodtak, és visszatértek az addigi foglalatosságukhoz, de a többségük rajta tartotta a fél szemét a katonákon.

A nemes férfi a rabszolgák elé ment, akik közül a fiatal nőket elválasztották. A gőgős úr úgy mérte végig a minden ízükben remegő nőket, mintha a lovakat a vásáron. Hosszas mérlegelés után kiválasztott egyet. A rabszolga kereskedők vezetőjével arrébb mentek, hogy megbeszéljék az árat. Nem sokkal a két lapuló fiatal mellett álltak meg.

A vásárló csak százötven aranyat akart fizetni, de a kereskedő azt hangoztatta, hogy az a nő mennyire gyönyörű, és csak háromszázért lett volna hajlandó odaadni. A vége az lett, hogy kétszázötvenben állapodtak meg.

- Meddig maradnak ezen a helyen? - kérdezte az úrforma fickó.

- Körülbelül egy hétig. Erre még nem jártunk, és sok ígéretes kuncsaft van.

- Az a hír járja, hogy a kormányzó tud a maga munkásságáról. Ez igaz?

- Természetesen. Még vásárolt is tőlünk. Azt mondta, hogyha a fia a trónra lép, akkor hivatalosan és legálisan fogunk működni.

- Az örökös is egyetért vele, vagy a pletykák igazak, és tényleg nagyon könnyen befolyásolható?

- Találkoztam már vele, és bizton állíthatom, hogy vérbeli papucs típus. Csak a tudomány érdekli, de amúgy becsületes kölyök lenne. Első pillantásra látszik, hogy nem királynak született, de ez nekünk csak jó. A jobbágyok viszont meg fogják sínylődni, ahogy a kedves édesapját ismerjük, ebben akár biztosak is lehetünk.

- Ez jól hangzik. Bár mondjuk egy kemény kezű, de igazságos király alatt se lenne rossz dolga a nemességnek.

- Az lehet, de akkor az üzletem kútba esne, ezért nekem és a srácoknak ez az állapot sokkal jobb. Ilyenkor tudok neki örülni, hogy a volt király azelőtt elpatkolt, mielőtt gyereket nemzett. A munkámhoz visszatérve, örülnék neki, ha ajánlgatna a megbízhatóbb nemes társainak, kedves Mason gróf.

- Ez csak természetes. Akkor én mennék is a tulajdonommal.

A grófék elmentek a fiatalok közeléből, amire Max jelzett a társának, hogy induljanak. Óvatosan hátrébb kúsztak, majd lassan felálltak, és óvatosan lépkedve visszamentek Tornádóhoz.

- Úgy látszik, a zseniális terved máris kútba esett. Hihetetlen, milyen romlott emberek élnek, és hogy a katonák megszegik a törvény ilyen fontos pontját.

- Szerintem nem mindenki ért ezzel egyet, csak nem mernek felszólalni a nemesség nagy része ellen.

- Ahhoz mit szólsz, hogy annak a mocsoknak az akarat gyenge fia fog a trónra kerülni?

- Nem örülök neki, de mi mást tehetnénk. Ő a jogos örökös. – Próbálta lehűteni a lányt, mielőtt őrült ötletek jutnának az eszébe, de elkésett vele.

- Meg kéne akadályozni a koronázását, vagy el kéne rabolni. Nem hagyhatjuk, hogy az ország olyan mélyre süllyedjen, amiről azok az emberek beszéltek.

Max megcsóválta a fejét.

- Még jó, hogy a kormányzó megölése nem jutott az eszedbe. Tájékoztatásul közlöm, hogy mi George-al együtt is csak hárman vagyunk, és nekik egy egész hadsereg áll a rendelkezésükre. Még a kastélyukba is nehéz lenne észrevétlenül bejutni. Nem, hogy elrabolni a koronaherceget. - Úgy csapott rá a homlokára, mintha valami kiment volna a fejéből. - Ja, azt majd elfelejtettem, hogy köröznek minket.

Ashley ügyet se vetett a gúnyolódására.

- A Fekete Lovagot elfelejtetted. Ő biztos, hogy ott lesz. Be tudna csempészni minket a várba, aztán biztos, hogy kitalálnánk valamit.

A fiú megadóan sóhajtott. Ő személy szerint nem bízott meg a Fekete Lovagban. Az az állítása, hogy örök hűséget esküszik az első legyőzőjének túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Nem valószínű, hogy sikerülne, de mi lenne, ha ezt félretennék egy kicsit, és az előttünk álló problémákra koncentrálnánk.

- Rendben. Van valami ötleted?

Max a gondolkodástól összeráncolt homlokkal támaszkodott Tornádó oldalának. Sorra vette a lehetőségeket, és talált egy viszonylag biztonságos megoldást. Ezt csettintéssel jelezte.

- Ami azt illeti, van egy.

- Na, és mi az, okostojás?

- A rabszolga kereskedő azt mondta annak a Mason grófnak, hogy reklámozza őket a környező nemeseknek.

- Igen, és?

- Te ugyebár hercegnő vagy, ezért nem lesz nehéz eljátszanod a nemes kisasszonyt. Van egy hetünk rá, hogy megfelelő ruhát szerezzünk neked, és én lennék a megégett arcú testőröd, így nem gyanakodhatnak majd a fiatalságom miatt.

- Ennyi? Egyszerűen csak megvesszük George-ot? Akkor mi lesz a többi rabbal?

- Azt a részt még ki kell dolgoznom, de nem hagyjuk ott őket csak úgy.

- Én ellophatnám a kulcsot a kereskedőtől még azelőtt, hogy döntöttem volna, melyik embert veszem meg. Valahogy eljuttatnám George-nak, és ő biztos kiszabadítja a többieket. Te addig figyelemelterelésképpen elengednéd a lovakat, mi kihasználnánk ezt a káoszt, és lelépünk.

- Mégis, hogy lopnád el, és mi van, ha a főnökük gyanút fog, és rád támad?

- Van egy két dolog, amit még nem tudsz rólam. Például azt, hogy profi zsebmetsző vagyok. Egy mutatványostól tanultam. A mostohám nagyon leszidott, amikor rájött, hogy szóba álltam vele. Szerintem tévesen azt hitte, hogy valami románc van köztünk, de most nem ez a lényeg. A fickóval meg csak elbírok, de ha mégsem, akkor leszúrom, úgyse veszítene vele túl sokat az emberiség – mondta Ashley elszánt hangon.

Max egy kicsit irigyelte ezért. Ő nem volt biztos benne, hogy képes lenne embert ölni, de tudta, hogy ha olyan helyzetben, ahol vagy ő, vagy az ellenfele, akkor az életfenntartó ösztöne miatt megtenné.

- Akkor ezt megbeszéltük. Menjünk távolabb, aludjunk egyet, hogy holnap meglegyen az elegendő energiamennyiségünk arra, amit elterveztünk.

Alvás előtt, még elmajszolták azt a kevés kenyeret, ami a Tornádóra ráhelyezett nyeregtáskában volt. Az éjszakájuk viszonylag nyugodtan telt el, azt leszámítva, hogy mindegyikük fejében a tervük zakatolt, és amiatt keveset aludtak. A kevés alvás Maxre nem volt igaz. Egy kicsit finomított magában a terven, aztán úgy döntött, hogy elég lesz az agyalásból, és öt perc múlva álomba szenderült. Társai emiatt nagyon irigyelték.

Amikor Ashley reggel felébredt, azt vette észre, hogy a fiú éppen fekvőtámaszokat csinált.

- Nehogy megerőltesd magad. Van egy olyan érzésem, hogy este szükségünk lesz az energiádra.

- Nyugodj meg, nem halok bele abba az ötven fekvőbe.

- Ezt örömmel hallom. Indulunk, vagy te még növelni szeretnéd az izmaidat? Nem azért, mert nem fér rád, hanem mert dolgunk van. Még találnunk kell egy várost, ahol előkelő női ruhát veszünk, és valahonnan egy lovat is kell szereznünk.

Max válaszul felnyergelte a lovát, és felpattant rá. Ugyanúgy a kezét nyújtotta Ashleynek, ahogy az előző nap, csak most szórakozott is egy kicsit.

- Segíthetek, hercegnő? - kérdezte a lehető legalázatosabb és legudvariasabb hangján, amivel a legelőkelőbb udvarokba is probléma nélkül bekerülhetett volna. Az összhatást csak az rontotta el, hogy közben szélesen vigyorgott.

A lány úgy döntött, hogy nem sértődik meg, hanem belemegy a játékba. Hagyta, hogy a fiú felhúzza, és közben méltóságteljes arcot vágott.

- Köszönöm – mondta ünnepélyesen és kissé lenézően. Pont úgy viselkedett, ahogy a mostohája tanította neki. - Merre megyünk?

- Követjük az utat. A tegnapi gróf nem jöhetett messziről, vagyis valahol a közelben van a lakhelye, és a kastélyok közelében mindig szokott lenni valami településféle.

Ashley abbahagyta a játékot, és újra úgy viselkedett, ahogy a társa már megszokta.

- Tehát a szerencsére bízzuk magunkat?

- Nagyon úgy néz ki. Ha tudsz jobbat, akkor szólj nyugodtan!

- Próbáljuk meg. Biztos találkozunk valakivel, és akkor majd kérünk útbaigazítást.

Induljunk! - hallotta meg Tornádó gazdája parancsát. Abban a pillanatban engedelmeskedett. Örült neki, hogy végre tartanak valahová, és nem kell egy helyben ácsorognia. Kíváncsi volt, hogy hogyan sikerül majd végrehajtani a fiatalok tervét. Reménykedett benne, hogy tökéletesen, de tisztában volt azzal, hogy túl sok a bizonytalan tényező.

Körülbelül egy órán keresztül haladhattak a fák között, amikor kiderült, hogy Max jól számított. Egy közepes méretű település tárult a szemük elé. Nagyobb volt, mint Corsar, de Ranknál kisebb.

Tornádót a gazdája íjával otthagyták az erdőben, hogy senkiben ne lobbanjon fel a gyanú egyetlen picike szikrája se. Ashley felhajtotta a csuklyáját, hogy az emberek ne jöjjenek rá, hogy a férfi ruha alatt egy fiatal nő rejtőzik. A társa nem rejtegette az arcát. Úgy gondolkozott, hogy abban a városban biztos nem ismerik fel. Ráadásul így kevésbé voltak feltűnőek.

Max könnyed léptettel járkált a poros utcákon a házak között. Odafigyelt rá, hogy a kardját szükség esetén bármelyik pillanatban előránthassa, de ez a felkészültség ne tűnjön fel senkinek. Eközben sas szemmel figyelte a környezetét.

- Osszuk fel a helyet! - fordult oda Ashleyhez. - A tieid a kocsmák, én pedig körülnézek a piacon. Egy óra múlva ott találkozzunk! - adta ki az utasítást. A lány nem szállt vitába vele, hanem egyszerűen csak bólintott, és szétváltak.

Nem sokkal később a piactéren folyó vásáron egy szőke fiú bámészkodott bárgyú arckifejezéssel. Nem keltett semmi feltűnést, senki nem szúrta ki magának. Látszólag csak lézengett, de igazából a szabókat és a ruhakereskedőket keresett. Még nem talált olyat, amelyikhez biztonsággal odamehetett volna, de azért próbálkozott.

Észrevette, hogy a tömeg egy része, főleg gyerekek egy alak köré csoportosultak. Nem veszíthetett semmit, ezért ő is odament, és egy olyan helyet talált magának, ahol könnyen átláthatott az emberek feje fölött.

A vásárba látogatók figyelme egy bolondruhát viselő férfi felé fordult, aki éppen tojásokkal zsonglőrködött. Nagyobb vásárokon nem kapott volna akkora figyelmet, de ezen a helyen ő volt a legnagyobb látványosság. A segédje, egy tíz év köröli kisfiú bizonyos időközönként növelte a tojások számát. Amikor már hét-nyolccal dobálózott a bolond, akkor direkt elbotlott, és a „labdái” egyenként rá hullottak. Az orrfacsaró bűzből hamar kiderült, hogy zápok voltak.

A tömeg nagy hangerővel röhögött. Max arcáról időközben eltűnt a bárgyúság. Ő nem nevetett hangosan a színjátékon, de azért egy halvány mosollyal megajándékozta az előadót.

Az emberek lassan szállingózni kezdtek. Neki is ideje volt indulnia, hogy találkozzon a társával. Már ment volna, amikor egy kisfiú kezdte el rángatni a ruháját. A bolond segédje volt.

- Mit tehetek érted? - kérdezte kedvesen. Egy kisebb adag türelmetlenséget is belevegyített a hangjába jelezvén, hogy dolga van.

- Az apám beszélni szeretne veled – válaszolta a fiú a csörgősipkás felé mutatva.

Max azon morfondírozott, hogy vajon mit akarhat tőle a mutatványos. Elképzelése se volt. Tudta, hogy ha odamegy, akkor okkal számíthat Ashley haragjára, de végül a hatalmas kíváncsisága győzött. Odament a férfihez.

- Mit akar tőlem? - érdeklődött gyanakodva. A mellkasa előtt keresztbe tette mind a két kezét.

A kérdezett habozott egy kicsit. A negyven év körüli vékony, barna hajú és barna szemű szeplős férfin látszott, hogy teljesen ő se tudja.

- Csak egyszerűen kiemelkedtél a tömegből, és kiszúrtam a mosolyodat. Annyira más volt, mint a többi emberé. Nagyon rég láttam olyat, ezért elhatároztam, hogy beszélek veled.

- Mitől lenne más? - kíváncsiskodott Max. A hangja higgadt, és érzelemmentes maradt, de a kezeit már leengedte a mellkasa előtt.

- Mások teli szájjal röhögnek az ilyen tréfákon. Szerintem ezek nem túl kultúráltak, de ha az embereknek ez kell... - Megvonta a vállát. - A lényeg az, hogy a te mosolyod olyan visszafogott, mégis őszinte és.. - Itt abbahagyta a mondatot.

- És?

A férfin látszott, hogy nem szívesen mondja ki a dolgot.

- Ki fogsz röhögni érte, de a mosolyodból valami ösztönös felsőbbrendűség áradt. Eddig csak egy jólelkű nemesen láttam ilyet, még a pályám csúcsán, de az bizony régen volt.

Max meghökkent, majd jóízűen elnevette magát.

- Csak tájékoztatásul közlöm, hogy árva vagyok, és egy bokor alatt találtak meg azok, akik felneveltek. Nem tudom, hogy mire gondolt, de biztosíthatom, hogy tévúton jár.

A férfin látszott, hogy nem sikerült meggyőzni, de ejtette a témát.

- A nevem Larry. Ha bármiben segíthetek, csak szólj, de addig is meghívnálak egy ebédre.

A fiú habozott egy kicsit. Szimpatikus volt neki a férfi, de nem tudta, hogy mennyire bízhat meg benne. Felmérte a kettőjük közti erőviszonyokat. Larry nem volt túl izmos, és egy fejjel kisebb méret adatott neki, ráadásul fegyver se volt nála. Nem tűnt túl veszélyesnek elfogadnia az ajánlatot, és így nem kellett pénzt kiadnia az ételért.

- Rendben, de csak akkor, ha az útitársam is jöhet.

- Természetesen. Te keresd meg, amíg én összeszedem a cuccomat!

Maxnek nem kellett sokáig keresgélnie. Egy perc alatt kiszúrta a falnak támaszkodó csuklyás alakot, aki őt figyelte. Odament hozzá.

- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte bosszankodva Ashley.

- Kaptunk egy ebédmeghívást, amit bátorkodtam elfogadni.

- Te megőrültél? Nem is ismered azt a bolondot. Nem lehetsz annyira vakmerő, hogy besétálsz a házába. Lehet, hogy csapda.

- Megbízhatónak tűnik. Én személy szerint éhes vagyok, szóval vagy jössz, vagy itt maradsz – mondta, majd sarkon fordult.

Ashley fújt egyet, mint egy dühös macska, aztán követte. Tisztában volt azzal, hogy ha a fiú egyszer elhatároz valamit, akkor csak nagyon nehezen lehet eltántorítani a céljától. Ha csak nem lehetetlen, mert neki eddig még egyszer se sikerült.

Larry nem firtatta a lány viseletét, hanem elvezette őket a házához. A település szélétől egy kőhajtásnyira volt. Parasztházhoz képest elég nagy volt. Fából készült, és látszott rajta, hogy nagyon sok időt és energiát igényelt a megépítése.

A felesége sovány, de életerős asszony volt. Nem szólt semmit a váratlan vendégek láttán, csak előszedett még két fatányért, és evés közben kíváncsian kérdezgette őket. Beszédes volt, és már az első pillanatban belopta magát a fiatalok szívébe. Ashley még a csuklyáját is lehajtotta.

- Hogy hívnak titeket, kedveskéim?

- Ő Max – az éppen lencsefőzeléket evő fiúra mutatott -, az én nevem pedig Ashley.

- Én Martha vagyok. A férjemet már ismeritek, a fiam meg ugyancsak Larry. Már elég régen nem voltak nem falusi látogatóink, ezért különösen örülök nektek.

Addig beszélt ilyen semleges témákról, amíg mindenki be nem fejezte az evést. Összeszedte a tányérokat, és kiküldte az ifjabb Larry-t játszani.

- Most pedig beszéljetek! - kérte szelíden. Mi hozott titeket a falunkba?

A két fiatal összenézett. Ashley bólintott Maxnek. Ezzel megadta az engedélyt a fiúnak, hogy elmondja az igazat.

- Van egy társunk, aki eltűnt, amíg mi vadásztunk. Követtük a nyomokat, és kiderült, hogy rabszolga kereskedők rabolták el.

- Miért nem szóltok a katonáknak?

- Éppen ez az. Tegnap este meglestük, ahogy jött valami Mason gróf a katonáival, és vásárolt. Így ezt a lehetőséget rögtön el is vetettük.

- Akkor mit terveztek?

- Ashley beöltözik hercegkisasszonynak, én meg a testőrének. Ő ellopja a kulcsot, megvesszük a társunkat, és közben a szerencsétlen rabokhoz eljuttatjuk a szabaduláshoz vezető tárgyat. A faluba azért jöttünk, hogy megfelelő ruhát szerezzünk. A probléma csak az, hogy nem tudjuk, kitől.

- Meg az is, hogy a rabszolga kereskedővel véletlenül összeakadt a tekintetünk, és biztos vagyok benne, hogy felismerne – vágott közbe Ashley.

- Hát ez remek! Mégis miért nem mondtad el eddig? Most fújhatjuk az egészet – háborgott Max.

- Nem feltétlenül – állította a lány ravaszkás mosollyal.

Amikor Max rájött, hogy mire gondol, hevesen tiltakozni kezdett.

- Ki van zárva! Semmi esély rá, hogy bevennék. Én veled ellentétben nem vagyok kékvérű. Fogalmam sincs, hogy kellene viselkedni, és nem is úgy nézek ki, mint egy gróf, báró vagy herceg. Teljesen reménytelen. Higgy nekem! - Persze az írnoktól vett illemórákat nem említette meg, mert ott csak azt tanulta meg, hogy hogyan viselkedjen a nála magasabb rangban lévő személyiségekkel.

- Mutasd a tenyered! - kérte Larry.

Maxnek fogalma sem volt, hogy mit akar a férfi, de azért odanyújtotta kért testrészt.

- Fehér bőr, semmi forradás, még bőrkeményedés se. Szerintem a kinézetedből biztos, hogy senki nem tudná kitalálni, hogy nem is vagy nemes. Csak egy előkelő ruha kéne.

- Semmi bőrkeményedés? Ez hogyan lehetséges? - kérdezte Ashley meghökkenten.

Biztos, az erőd. Észrevétlenül eltünteti az ehhez hasonló apróságokat – szólalt meg Tornádó.

Max ezt nem mondhatta, ezért egyszerűen csak vállat vont.

- Fogalmam sincs. Pedig egész életemben zsákokat cipeltem, fát vágtam, segítettem az aratáskor, egyszóval dolgoztam. Biztos ilyen a bőröm. Még a makulátlan bőröm ellenére se vagyok biztos benne, hogy alkalmas lennék a szerepre.

- Az kár, mert a komám egy volt illemtanár, aki nyugalmat akart, és elvonultan él. Neki még megfelelő ruhái is vannak – mondta Larry.

Ashley felállt, felhúzta a társát, elhúzta a legtávolabbi sarokba, és fojtott hangon beszélni kezdet.

- Tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet nagyon kényelmetlen neked, mert nem szeretsz hazudni, de azokat a mocskokat nem kell embernek venni. Itt a lehetőség rá, hogy segíthessünk George-on, és te elszalasztanád?

- Még mindig nem tudom, hogy kéne viselkednem, és különben meg csak egy parasztfiú vagyok. Akármilyen ruhába öltöztetsz, ez úgyis meg fog látszani.

Ashley mélyet sóhajtott. Lélekben erőt gyűjtött az elkövetkező pár mondathoz, amiket nagyon nem volt kedve kimondani, de tudta, hogy meg kell tennie, ha meg akarja győzni a fiút.

- Most jól figyelj rám, mert nem mondom el kétszer! Te egy higgadt, értelmes, erős, kitartó, jóképű, jólelkű és becsületes fiatal, aki tudja, hogy mit akar. Megvédeni minden egyes ártatlan embert. Igazi vezéregyéniség vagy, tudsz hatni másokra, és ha nem olyan ruha lett volna rajtad, amilyen, amikor találkoztunk, akkor nem tudtam volna megmondani, hogy te nem herceg vagy, hanem parasztfiú. A viselkedésről meg annyit, hogy az olyan testtartásod jó lesz, amikor nem figyelsz oda, hogy beleolvadj a tömegbe. Csak az orrodat kell egy kicsit feljebb húznod, mivel dölyfös nemest játszanál, és beszélni meg csak leereszkedően kellene. Képes lennél rá.

Max a lány arcát vizsgálta. Őszintének tűnt, de azért rákérdezett.

- Teljesen őszinte voltál?

- Természetesen. Minden egyes szót komolyan gondoltam. Persze ezek a tulajdonságaid ellenére nagyon sokszor az agyamra tudsz menni, de te is így vagy velem. Szóval beleegyezel a szerepcserébe?

- Legyen – sóhajtotta a fiú lemondóan. - De csak most az egyszer.

Ashley megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Reméljük, hogy nem is kell többször. Akkor megyünk ahhoz az illemtanárhoz? - fordult oda a türelmesen várakozó házaspárhoz.

Larry felállt az asztaltól.

- Örülök, hogy belementél Max. Megkérdezhetem, hogy hívják a társatokat?

- George-nak. Miért?

- Nem érdekes, csak kíváncsi voltam – állította közönyösen Larry, de a fiatalok figyelmét nem kerülte el az a szikra, ami egy pillanatra felvillant a szemében. - Steve barátom körülbelül kétszáz méterre lakik innen. Hamar odaérünk, de azt hiszem, hogy van dolgunk bőven. Később jövök. Ha keresnek, ne mond el, hol vagyok! - Az utolsó két mondatot Marthához intézte.

Steve háza tényleg nagyon közel volt. Az erdő szélén állt, és előtte gyógyfüveskert feküdt, mellette egy jó állapotban lévő pajta volt. Larry kopogás nélkül belépett. A fiatalok csendben utána mentek.

Ahova beléptek egyszerre volt konyha, étkező, nappali és kamra. Az asztal mellett egy közepes termetű, barna hajú és szemű férfi volt. Larry-nál néhány évvel idősebb volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, amiből Maxék rájöttek, hogy nem csak komák, hanem testvérek is.

Larry röviden összefoglalta bátyjának a jövetelük okát, és még mondott valamit, amit a két fiatal nem hallott, de Steve láthatóan felélénkült tőle. Átvezette őket egy másik szobába. A hely tele volt zsúfolva különféle méretű és alakú ládákkal, és egy ágy is állt benne.

- Hadd nézzem! - fordult oda Maxhez. Elővett egy szalagot, és lemérte a szükséges méreteket. A fiú szó nélkül tűrte annak ellenére, hogy nem nagyon volt ínyére a dolog. - Azt hiszem, van egy tökéletes darabom a számodra.

Odalépett a szobában található legegyszerűbb ládához, turkált benne egy kicsit, majd elővett néhány ruhadarabot. A kupac tetejére egy díszesebb kardhüvelyt helyezett.

- Megkérhetlek titeket, hogy fáradjatok ki velem, amíg Max átöltözik? - kérdezte makulátlan udvariassággal, és kifelé indult. Ashley és Larry szó nélkül követték. - A sarokban van a mosdóteknő – szólt még hátra Steve.

Max alaposan megmosdott. Volt mit lemosnia magáról. Aztán átöltözött. A csizma és a ruhák olyanok voltak, mintha csak rá szabták volna. Furcsa volt, hogy nem a durva posztó, és eddig megszokott anyagok érnek a bőréhez, hanem selyem. Utolsó lépésként felcsatolta a kardját a kapott hüvellyel, és behívta a kijjebb várakozóakat.

- Na, milyen? - kérdezte a többiek döbbent arcát látva.

Először Ashley találta meg a hangját.

- Ha megfordulnál, és megnéznéd magad a tükörben, akkor tudnád – mondta a szokásos hangján, amiből kiderült, hogy minden rendben van a lelki egyensúlyával.

A fiú megpördült, és elképedten bámult a képmására.

A tükörben látható fiú barna csizmát viselt, kék selyemnadrággal, és ugyanolyan anyagú aranyszínű inggel. A ruhadarabok egyszerűen voltak díszítve, de ez csak még elegánsabbá tette a megjelenését, mert, hogy az volt, elegáns. Mindegyikükben olyan érzést keltett, hogy a tükörben látható alak nem lehet az a parasztfiú, aki pár perccel azelőtt a teremben állt.

- Tökéletesen áll. Nem él olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy te nem vagy herceg - mondta Steve. - Most már csak azt kell megtanulnod, hogyan viselkedj, és megdönthetetlen lesz a színjátékotok. Járj körbe! - adta ki a parancsot.

Max engedelmeskedett. Az alkalmi tanára meg volt vele elégedve. Azt mondta, hogy úgy jár, mint egy vérbeli harcos. Mivel minden nemesifjút megtanítottak harcolni, ezért ez sokat segített nekik. A testtartás után a beszédre tértek rá. Steve szerint választékosan fogalmazott, de mivel egy olyan embert fog eljátszani, aki büszke a rangjára, és semmibe vesz másokat, ezért sokkal leereszkedőbb hangon kellett megszólalnia. Ezt gyakorolták egy ideig, amíg a tanár megálljt nem jelzett.

Max megkönnyebbülten rogyott le az ágyra Ashley mellé. A jellemétől nagyon távol állt a dölyfösség és a mások lenézése, és ezért se szerette ezt a szerepet, de eldöntötte, hogy George-ért végig csinálja.

- Már csak egy probléma van – szólalt meg a lány.

- Mi az? - érdeklődött Larry.

- Nekünk van egy lovunk, akit biztonságos helyen hagytunk, de kéne még egy.

- Nekem van egy, és szívesen kölcsön adom – szólt közbe Steve. - Legalább mozogni fog egy kicsit.

- Akkor ezt megbeszéltük. - Ashley elégedetten felállt. - Kezd sötétedni, ideje lenne indulnunk.

Kimentek a házból. Steve néhány percre bement a pajtába, majd kijött egy teljesen felszerszámozott, közepes méretű lóval és egy jó állapotban lévő köpennyel.

- Vedd fel a köpenyt! – mondta Ashleynek. - Ha az a rabszolga kereskedő látta az arcodat, akkor a ruhádra is emlékezhet – tette hozzá magyarázatképpen.

A lány engedelmeskedett, majd elegánsan felült a lóra, és a kardját a hüvelyével együtt a nyerge bal oldalára erősítette. Eközben Max se állt tétlenül. Bement az erdőbe, majd egy kis idő múlva a többiek legnagyobb meglepetésére egy gyönyörű fekete ló hátán tért vissza.

Búcsút intettek a két férfinak, és a települést megkerülve indultak el megmenteni George-ot, Holdfényt és Álmost. A két fiatal nem beszélt egymással. Mindketten tele voltak kétségekkel a vállalkozás kimenetelét illetően, de inkább megtartották maguknak a baljós gondolataikat.

Könnyen megtalálták a rabszolga kereskedőkhöz vezető utat. Már elég sötét volt ahhoz, hogy Ashley biztonsággal el tudja rejteni az arcát az esetleges kíváncsi tekintetek elől.

Kezdődik az előadás. Remélem, hogy gond nélkül megússzuk.

Én is – válaszolta Tornádó.

Amikor a tegnapi tisztáshoz értek, megkönnyebbülten látták, hogy a szekerek, a lovak, a rabok és a kereskedők még mindig ott vannak.

Max egyenes háttal belovagolt a tűz fénykörébe társával a nyomában. Az emberek a fegyvereikhez kaptak. Körülbelül tízen lehettek. A fiú nem reagált a mozdulatukra, amire az ellenség vezetője előrelépett.

- Üdvözöllek. Davon vagyok. Vásárolni jöttél? - kérdezte Maxtől, mintha teljesen egyenlőek lennének.

Ashley ereiben meghűlt a vér, ugyanis a férfi nem az antarai, hanem a kevésbe ismert nemesi nyelvet használta. Biztos ezzel akarta tesztelni, hogy a váratlan látogató tényleg nemes-e. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne kapjon a kardjáért. Megkönnyebbülésére, és egyben a megdöbbenésére a társa ugyanazon a nyelven válaszolt, méghozzá tökéletes kiejtéssel.

- Maximilien herceg vagyok. Természetesen vásárolni jöttem. Az egyik ismerősöm ajánlotta magát.

A kereskedő meghajolt a hercegi rang hallatán. Max ügyet se vetett rá.

- Ha szabad kérdeznem, a társában kit tisztelhetek?

- Ő a testőröm. Sajnálatos módon egy régi balesetben megégette az arcát, és azóta elég keveset beszél, de annál veszélyesebb.

Ashley és Max leszálltak a lovukról. Mindkét kantárszárat a lány vette a kezébe. Davon elvezette őket a rabokhoz. Szerencséjükre George még köztük fel. Ha fel is ismerte a társait, annak nem adta jelét.

- Egy csinos és fiatal nő kellene? - kérdezte bizalmas hangon a kereskedő.

Az álherceg megvetően nézett rá, majd öntelt hangon válaszolt.

- Nekem nincs szükségem rabszolgára ahhoz, hogy kielégítsem a vágyaimat.

- Ez csak természetes. Mit is gondoltam. Hiszen egy olyan fiatal, gazdag és jóképű herceg után, mint ön biztos, hogy olvadoznak a nők – mentegetőzött hízelgéssel Davon. - Akkor férfiszolga kell?

- Igen.

A férfi erre intett egyet, amire a láncra vert emberek két csoportba tömörültek. Davon hosszasan áradozni kezdett a rabok előnyös tulajdonságairól. Max úgy tett, mintha figyelne, és a portékát vizsgálgatná, de igazából minden idegszálával a környezetére összpontosított.

- Nézzük meg azt – Mutatott találomra egy fekete hajú és kék szemű fiatal fiúra.

- Mozdulj már meg! - ordította a kereskedő.

A fiú félve előrelépett.

- Megoldható, hogy levegyük a láncait? Úgyse tudna elszökni.

- Természetesen – mondta Davon. Elővett egy kulcsot a nadrágzsebéből, és leszedte a fiúról a bilincseket.

- Mi a neved? - kérdezte Max fenyegető hangon.

A suhanc remegve bár, de válaszolt.

- Ron, uram.

- Hány éves vagy?

- Tizennégy.

Ashley a társa időhúzása közben észrevétlenül Devon mögé került, és rutinosan gyors mozdulattal kilopta a zsebéből a kulcsot, majd Max kezébe csúsztatta. Ő ekkor közelebb lépett Ronhoz, és továbbadta a tárgyat.

- Ez nem felel meg – fordult oda a kereskedőhöz. - Nézzük meg inkább a legszélsőt.

Miután a férfi visszahelyezte Ronra a bilincseit, a legszélső emberhez mentek.

Minden simán ment, csakhogy az egyik újonnan szabadult ember megpróbált kereket oldani, amit az egyik arrébb ülő őr észrevett, és hangos kiáltással jelzett. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Devon a zsebéhez kapott, és rögtön rájött, hogy kik a felelősek.

- Öljétek meg őket! - ordította a két fiatalra mutatva.

A két betolakodó abban a pillanatban előrántotta a fegyvereit és harcolni kezdett. Igyekeztek odafigyelni rá, hogy egyszerre maximum csak két ellenféllel kelljen szembeszállniuk.

Max már szinte rutinosan hárította a csapásokat, és ütötte le az ellenfeleit. Az elsőnek egy apró csellel kirántotta a kardját a kezéből, pördült egyet, és halántékon vágta. A másodiknak ugyanazzal a mozdulatsorral belekönyökölt a gyomrába, majd a fejére ütött. A harmadiknak megvágta a karját, és reflexszerűen a földre vetette magát. Szerencséje volt, hogy az érzékei jelezték neki a háta mögül érkező támadást, mert az könnyen a halálával végződhetett volna, de így a fegyver csak a vállát súrolta.

Az orvtámadó hirtelen eldőlt, miközben Max a megvágott karút ártalmatlanította egy pár órára.

Kösz, Tornádó.

Nincs mit. Ashley bajban van. Segíts neki.

A fiú erre villámgyorsan megpördült, és azt látta, hogy a lány egyszerre két megtermett férfival harcol, de azt nem láthatta, hogy Devon le akarja szúrni. Ő túl messze volt ahhoz, hogy bármit is tegyen, de ettől még nem adta fel. Nem tudta volna elviselni, ha a lány meghal.

Ekkor bekattant neki valami pont úgy, mint azon a tisztáson, ahol a lovát bántani akarták, és mint a Fekete Lovag ellen.

Minden lelassult. Hallotta a körülötte lévők lélegzetvételét, és ahogy a gyenge szellő fújta a fák ágait és a leveleit. Érezte, ahogy a vércseppjei lassan lefolynak a mellkasán át. Futni kezdett, hogy megmentse a lányt. Emberfeletti sebességgel haladt. A kereskedő tőre már majdnem elérte a lány bőrét, amikor a vére elérte a kardmarkolatát, amire a pengéje ragyogni kezdett, és akkor a fénylő fegyverrel hátulról átszúrta a férfi testét.

Ashleynek éppen ekkorra sikerült egy kis alvásra kényszeríteni az ellenfeleit, és a hangos puffanásra megfordult. Azt látta, hogy a társa kihúzza a ragyogó pengéjét Devon élettelen testéből, és hogy a vállán lévő seb egyik pillanatról a másikra begyógyul. Hálás pillantást vetett a fiúra.

Max zilálva bámulta a véráztatta kardját. Belül undorodott attól, hogy kiontott egy emberi életet, de nem bánta meg a tettét. Az a férfi csak bajt hozott a világra, és megölte volna a társát. Arra számított, hogy rosszul lesz, vagy akár még hányni is fog, de semmi ilyesmi nem történt. A teste tökéletesen rendben volt. Ugyanúgy nem történt semmi a szervezetével, mint amikor egy rovart taposott el. Ezért némiképp lelkifurdalást érzett. Nem hitte volna, hogy ilyen kemények az idegei.

Túl volt az első ölésen, és tudta, hogy ezután már a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik és a további gyilkolásai nem lesznek ekkora mérföldkövek az életében, de remélte, hogy azokra már nem kerül sor. Méghozzá azért, mert tiszteletben tartotta az emberi életet.

Jól vagy?

Igen, talán még túl jól is.

Ez biztos, hogy nehéz neked, de ne érezz lelkifurdalást azért, mert nem vagy rosszul. Te vérbeli harcos vagy. Eltudod képzelni, hogy egy győztes csata után a hadvezér elhányja magát.

Max elmosolyodott a képen.

Na, látod, hogy nem akkora dolog ez. Ezen már sok mindenki keresztül ment.

Köszönöm. Most már jobban érzem magam. Örülök neki, hogy hallak.

Lépj túl ezen a kábult testtartáson, és keresd meg a többieket.

A fiú megrázta magát, és azt látta, hogy Ron bámul rá tágra nyílt szemekkel.

- Mi az? - kérdezte, miközben elment egy bokorhoz, hogy letisztítsa a fegyverét.

- Nem volt semmi, amit itt levágtál, és az a fénylő penge szuper volt. Nem csak herceg vagy, hanem varázsló is? - kérdezte a srác hatalmas lelkesedéssel.

- Nem vagyok se herceg, se varázsló. Csak egy egyszerű parasztfiú. A pengén meg csak megcsillant a hold fénye. Nincs ebben semmi természetellenes – mondta, és felült Tornádóra. A társai odamentek hozzájuk.

Ashley a saját lován ült, és a kölcsönkapottat vezette.

- Mehetünk?

- Persze. Én kész vagyok.

- Had menjek veletek! - kérlelte őket Ron.

- Szó sem lehet róla. Menj haza! - ellenkezett a hercegnő.

A suhanc elszontyolodott.

- A szemem láttára égették le a házunkat. A bátyámnak sikerült elmenekülnie, de a szüleim meghaltak. Normban laktunk, és a testvérem megígérte, hogy ott vár rám.

- Norm egész közel van a fővároshoz szólt közbe George.

- Rendben van, velünk jöhetsz. Kösd el Devon lovát, szerintem úgyse lesz már szüksége rá – adta meg az engedélyt Max.

Ron boldogan elfutott az említett hátasért.

- Remek. Akkor már négyen vagyunk. A végén már egész karaván leszünk – jegyezte meg bosszúsan a lány.

Max egy vigyorral jutalmazta a beszólást.

Légyszi ha elolvastad, akkor küldj egy rövid hozzászólást! Előre is köszönöm.