Koronázás

Mostanában elég gyakran frissítettem, szóval aki nyaralni volt, az nézze meg, biztos ez a fejezet következik-e neki, nehogy kimaradjon valamelyik :) Na, de nem is szövegelek tovább, jöjjön az utolsó fejezet :)

A látszat kedvéért Ashley is úgy tett, mintha az újdonság erejével hatott volna rá, hogy a hamis királyi kard nem reagált Gabriel vérére, és a többi nemeshez csatlakozva, szörnyülködve találgatásokba bocsátkozott. Eközben természetesen az egyik szemét a kormányzón, a másikat pedig Lucas környezetén tartotta.

- Szerintem biztosan csak a kard hamis – vélekedett Galina, és a lánya jól betanított kiskutyaként bólogatott a szavaira.

- Én ebben nem vagyok annyira biztos – közölte Robert herceg, de a véleményét nem fejtette ki bővebben, mert rossz fülekbe jutva a későbbiekben bajt hozhatott volna rá.

Ashley úgy döntött, hogy inkább nem ismerteti az igazságot, mert úgyse győzött volna meg senkit, és beszéd közben nehezebb lett volna az ellenség megfigyelésére, és Lucas megvédésére koncentrálnia.

A kormányzó nem hagyta, hogy a káosz sokáig uralkodjon, hanem hamar közbelépett. axék szempontjából túl hamar is, de Ashley azzal nyugtatgatta magát, hogy Lucason látszott, kész vitatkozni, és szükség esetén ő is kész volt közbelépni, bár az biztos, hogy az ő szava nem sokat nyomott a latba, hiszen mások számára csak egy tapasztalatlan hercegnőcske volt.

- Kérem, figyeljenek rám! – harsogta a kormányzó a termetéhez képest meglepően nagy hangerővel.

Erre szerencsére nem hallgatott el rögtön az összes nemes, de egy részük sajnos igen.

- Hallgassák meg, amit mondani akarok! – próbálkozott újra Martin. Amikor még ekkorra se lett csönd, váratlanul kijött a sodrából, és dühösen ordított. – Csendet, csendet és csendet!

Erre a nemesek meglepődve elhallgattak, és hirtelen síri csönd támadt a teremben. Ashley szomorúan állapította meg magában, hogy még egy kósza légy szárnycsattogását is hallani lehetett.

- Köszönöm! Most meg fogom magyarázni önöknek, hogy a kard miért is nem reagált a fiam vérére. Sajnálatos módon szeretett Alexander királyunk halála után a kardja eltűnt, és a fegyver hosszú és intenzív kutatás után sem került elő. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem ezzel önöket, ezért elkészíttettem a kard hű másolatát, amíg az eredeti elő nem kerül.

- Az érvelése igazán meggyőző, kormányzó úr – válaszolta a legöregebb herceg. – Ha senkinek nincs ellenére, akkor ezek fényében folytathatnánk a szertartást.

Ashley gondolhatta volna, hogy a szertartásvezető a kormányzó hű embere, de korábban úgy viselkedett, mintha nem lenne az. Elég kiábrándító volt, ahogy az öregember kimutatta a hovatartozását, és a hercegnő legszívesebben előhúzta a lábára erősített tőrt, amit Lucas az ígéretéhez híven eljuttatott hozzá, és ledöfte volna a férfit, vagy legalább megcsonkította volna, de tudta, hogy nem adhat helyet a gyilkos indulatainak, ezért látszólagos nyugodtsággal állt tovább a helyén.

- Nekem van ellenvetésem – lépett előre határozottan az özvegy királyné. Meg se várta, hogy a szertartásvezető helyet adjon a beszédének, hanem fejedelmi tartással belevágott. – Ha mindezek ellenére megtartanánk a koronázást, akkor az a törvényeink egyértelmű megsértése lenne.

- Nézze, felség, ha ennyi idő alatt nem került elő a kard, akkor ezután se fog, és Altanának égetően szüksége van végre egy királyra – próbálta eltéríteni a nőt a további vitától az idős herceg, de Melanie királyné nem adta fel ilyen könnyen, és azonnal sikerült ellenérvet felhoznia.

- Mi van, ha Martin most hazudik, és a kard valódi, csak a fiának akarja megszerezni a trónt?

- Ki más lehetne az örökös? – vágott közbe a kormányzó, mielőtt a nemesek felfoghatták volna a királyné szavainak valódi jelentését.

Ashley tudta, hogy most érkeztek meg a sarkalatos ponthoz, amikor vagy feltárják Max létezését, vagy hagyják továbbfolyni a szertartást, és reménykednek benne, hogy Maximilien időben megérkezik. Mindkét megoldásnak tagadhatatlanul megvolt a maga előnye és hátránya is, ezért a hercegnő kivételesen örült, hogy a döntés súlya nem az ő vállát nyomta.

Ekkor kívülről egyre erősödő dulakodás és pengecsattogás hallatszott, ami azt jelentette, hogy Max már közel járt, és csak át kellett verekednie magát az őrökön. Ashley reménykedett benne, hogy sikerülni fog neki, és nem dobja fel a talpát közvetlenül a cél előtt.

- Folytassák csak! – lépett vissza a helyére Melanie királyné. Nyilvánvalóan azt látta a legjobb megoldásnak, ha nem hívja fel a kormányzó figyelmét arra, hogy a fia él, nehogy erősítést tudjon küldeni az őröknek.

A koronázás tehát folytatódott tovább, annak ellenére, hogy a beszűrődő hangok egyértelművé tették, az ajtó másik oldalán kemény harc folyik.

***

A nem mindennapi fehérlő penge, és Max hatalommal teli határozott szavai meghozták a kívánt hatást, ugyanis a katonák halálra váltak, és a felük el is menekült. Normális esetben még a megmaradtak ellen se lett volna esélyük, de Max jelenlegi állapotát közel sem lehetett normálisnak nevezni.

- Tehát maguk úgy döntöttek, hogy meghalnak – szemlélte végig a koronaherceg a megmaradtakat hidegen úgy, hogy kizárta az öléssel kapcsolatos összes ellenérzését.

Ezután engedte, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást a teste felett az agyától, kitárta az elméjét, és szinte már rutinosan emberfelettire gyorsította a reflexeit. Azonnal látta, hogy sikerrel járt, hiszen ugyanebben a pillanatban mintha megállt volna körülötte az idő, vagy legalábbis jelentősen lelassult, mivel a katonák mozgását az övéhez képest leginkább egy csigáéhoz lehetett hasonlítani.

Hihetetlennek tűnt, hogy így mennyire egyszerű volt bevinni a szükséges vágásokat, szinte már túl könnyű, de nem engedte, hogy a koncentrációja elvesszen, és direkt hagyta a jobb tenyerét megsebezni, mivel az erejének hála a bal tenyerén a bőr máris összeforrt, és még csak heg se maradt utána.

Ezzel a tettével megelőzte, hogy a penge abbahagyja a ragyogást, és így sokkal veszélyesebbnek tűnt, márpedig a rettegéstől mozdulatlanná dermedt ellenséget sokkal könnyebb volt legyőzni, mint a bátor jutalomra éhest.

Lemészárolt legalább ötven embert, de még mindig több mint kétszerannyi, és Maxnek el kellett ismernie, hogy mégse olyan könnyű végezni ennyi emberrel. Tudta, hogy sikerülne, de egyszerűen érezte, hogy nincs elég ideje rá, és ha kifutottak volna az időből, akkor az egész erőfeszítésük teljesen hiábavaló lett volna.

Max szinte még be sem fejezte a gondolatsort, amikor meghallotta, hogy legalább két-három tucatnyi fegyveres közeledett a hátuk mögül. A hercegen csalódottság futott át, hiszen ha bekerítik őket, akkor még a kardja által előhozott erő segítségével se győzhetett, de ettől még nem adta fel, hanem még vadabbul küzdött.

- Minket se hagyjatok ki a buliból! – hallatszódott hirtelen egy vidám hang, amit Max azon nyomban Aaronénak azonosított be.

Elmondhatatlan volt a megkönnyebbülés, amikor a fiatal férfi sokakkal az oldalán beleavatkozott a csatába, és egyértelműen az ő oldalán, hiszen a katonákra támadtak rá.

- Vágjatok utat a trónteremhez Maxnek! Ha valaki nem tudná, ki az, a szőke fiú, fehérlő pengével – ordította Aaron, miközben különlegesen nagy gyorsasággal végzett egy izomkolosszussal.

A testőrök azonnal engedelmeskedtek, és szinte hihetetlen közömbösséggel és könnyedséggel aprították az elő embereket, amivel újra világossá tették Max számára, hogy nem véletlenül voltak ők az elitek elitjei. Viszonylag gyorsan elverekedték magukat az ajtóig, majd megfordultak, hogy visszaszorítsák a katonákat, amíg Max kinyitja az ajtót.

Maximilien nekifeszült a hatalmas kétszárnyú ajtónak, de az egy tapodtad se mozdult beljebb. Újra megpróbálta, de akkor se történt semmi.

- Be van zárva az ajtó! – ordította oda a közelében küzdő Georgenak, mintha az bármit is tehetett volna.

- Próbáld az erőddel! Ez pont olyan, mint abban a börtönben a kulccsal, csak nagyobban – válaszolta a férfi, de a figyelme egy pillanatra se terelődött el a harcról.

Max nem volt benne biztos, hogy egy ekkora monstrumot, mint az aranyozott faajtó képes lesz megmozdítani az akaratával, főleg ha az be is volt zárva, de nem maradt más lehetősége, ha időben be akart jutni a trónterembe, ezért úgy döntött, lesz, ami lesz, megpróbálja. Túl sokat nem veszíthetett vele.

Alaposan az emlékezetébe véste a kétszárnyú bejárat képet, majd egy mély sóhajtással egyetemben lehunyta a szemét, majd önkéntelenül előhúzta a medálját, és rákulcsolta a bal tenyerét. A medál hűs érintése, mint mindig, most is megnyugtatta, és erővel, valamint hittel töltötte el. Egyszerűn elképzelte, ahogy a behunyt szeme elé felidézett ajtó egyszerűen csak kitárul előtte, majd egy pillanat múlva fa reccsenését hallotta, és tökéletesen biztos volt abban, hogy sikeresen megteremtette magának a trónterembe jutás lehetőségét.

Nem is teketóriázott, hanem immár nyitott szemmel bevetette magát a trónterembe, ezzel nem kis riadalmat okozva a nemesek körében, de nem törődött vele.

Egyedül csak azt látta, hogy egy számára ismeretlen férfi feje fölé tartotta az idős ember azt a koronát, ami őt illette a születése jogán, és amit az apja egyértelműen. Tudta, hogy csak pillanatai maradtak, mielőtt a szertartásvezető felteszi Gabriel fia fejére a koronát, ezért nem habozott, hanem villámgyorsan tenyérrel kifelé előre nyújtotta a balkezét, mintha el akart volna taszítani magától valamit, és egy másodperc múlva a korona hangos csattanással a terem másik végén lévő falnak csapódott.

Boldog mosoly suhant át az arcán, de a helyét hamar komor arckifejezés vette át, hiszen egy gyors pillantással felmérte, hogy a kormányzónak bent is voltak őrei, és még a nemességet is meg kellett győznie, ráadásul magával Martinnal is számolnia kellett.

- Tűz! – kiáltotta a vörös szőnyeg végén álló fekete hajú férfi, akitől Maxnek felálltak a szőrszálai. Egy csepp kételye se volt azt illetően, hogy az a személy nem már, mint Martin kormányzó, vagyis az a férfi, aki megölette az apját.

Azonban nem foglalkozhatott azzal, hogy az igazi ellensége gyakorlatilag a szeme előtt állt, mert egy sokkal égetőbb problémát kellett megoldani, ugyanis a tűzparancs csak azt jelenthette, hogy nyílvesszőket lőttek ki rá.

A kardjának és a medáljának hála az idő rövid időn belül újra megfagyott körülötte, de ezúttal nem a teste, hanem az elméje mozgott őrülten nagy sebességgel. Hirtelen ötlettől vezérelve a mentális erejével a levegőben egyenként megfordította a nyilakat, és egy erős lökéssel egyenesen a használóik szívébe küldte őket.

- Senki ne mozduljon! – parancsolta Max fenyegetően a művelet elvégzése után, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy amit tett, az könnyen pánikot kelthetett, és azt nem akarta, hogy a teremben kitörjön a káosz.

A herceg csak ekkor eszmélt rá, hogy a véres és szakadt öltözetével nem nyújthatott valami impozáns látványt, de ez ellen nem tehetett semmit, ezért nem is zavartatta magát miatta. A lényeg az volt, hogy a kezében tartotta a királyi kardot, ami a vérének hála még mindig fényesen ragyogott, és tudta, hogy ez a nemeseknek már azelőtt elárulta, ki ő, mielőtt kimondta volna a nevét.

- Maximilien vagyok, Alexander király és Melanie királyné törvényes gyermeke, Altana jogos örököse – mutatkozott be ellentmondást nem tűrő és határozott hangon.

A bejelentése után egy mukkanás se hallatszódott, amit Max jó előjelnek vélt, és kimért léptekkel elindult a trón felé.

- Hazudik! – eszmélt fel hirtelen a kormányzó. – Az egyetlen közös gyerek már a születése után nem sokkal az életét vesztette.

- Az csak megtévesztés volt – hallatszódott George hangja, aki éppen akkor érkezett meg. – A fehérlő kard olyan bizonyíték rá, amit még te se cáfolhatsz meg, áruló – köpte ki az utolsó szót a férfi, ami elég megdöbbentő volt, hiszen azelőtt Maximilien még csak megközelítően se hallotta senkivel ilyen gyűlölettel beszélni.

Max erre nem szólt semmit, hanem csak fenyegetően haladt tovább. Amikor már megtette a távolság háromnegyedét, jobbról veszélyt érzett, és rögtön arra pördült, de a támadója holtan rogyott össze, még mielőtt a közelébe került volna. A fickó fölött Ashley állt véres tőrrel a kezében.

- Legalább volt valami haszna annak, hogy belementem abba az ostoba tervbe – vigyorodott el a lány, mintha semmit se számított volna, hogy életében akkor ölt először.

- Köszönöm – bólintott neki a herceg, és folytatta az útját a kormányzó, Gabriel és az idős férfi felé.

Max figyelmét nem kerülte el, hogy Martin egyre növekvő félelemmel a szemében végigpásztázta a termet a zsoldosait keresve, és a pánikot is észrevette, amikor a kormányzó a saját emberei helyett csak anatlai testőröket látott.

- Ez csak egy szélhámos! – ordította a kormányzó, hátha a nemesek hisznek neki, de a rettegéssel teli szavainak nem volt foganatja. Végül is Max megértette a félelmét, hiszen egyik pillanatról a másikra omlott össze körülötte minden, és ráadásul még George is ott lépdelt a látótávolságán belül, akinek pedig a kötelességei közé tartozott, hogy bosszút álljon rajta az ura halála miatt.

Ekkor váratlanul megmoccant egy férfi, aki Lucas mellett állt, de ő se jutott előrébb, mint a korábbi merénylő, mert Lucas habozás nélkül leütötte.

Amikor a kormányzó látta, hogy az immáron ájult férfin kívül senki nem sietett a segítségére, hátrálni kezdett, egyenesen egy hatalmas üvegablak felé, aminek az alja a padlón volt.

- Én a maga helyében megállnék – figyelmeztette Max a férfit, amikor észrevette, hogy mi sülhet ki ebből, de a férfi nem hallgatott rá, és tovább araszolt hátrafelé.

A kormányzó pont akkor került egy lépésnyire az ablaktól, amikor Max elért a trónig, ahonnan Gabriel már régen elmenekült az egyik falig.

- Állj – utasította a herceg a férfit higgadtan, de az nyílván úgy vélte, hogyha az ellenségének nem tetszett, amit csinált, akkor az neki csak jó lehetett, ezért gyorsan hátralépett egyet.

Látszott az arcán, hogy az éktelen üvegcsörömpölésből, és abból, hogy a talaj kiszaladt a lába alól rögtön felfogta, mi történt vele. Kapálózva megpróbált előre lendülni, de a lendületei túl nagy volt, és végérvényesen kiesett az ablakon.

- Menj az ablakhoz, és nézd meg, hogy sikerült-e megkapaszkodnia valahol! – pillantott Max a Fekete Lovagra, aki azonnal engedelmeskedett a parancsának.

Feszült csend támadt, amíg a Lovag odasétált az ablakhoz, de Max nem mutatta jelét annak, hogy bármiképpen is veszélyezné a helyzet, pedig elég kényelmetlenül érezte magát a sok rátapadó szempártól.

- A földön fekszik összetört testtel. Már biztos, nincs életben, és a holtteste nem éppen épületes látvány – jelentette Gawin.

- Rendben – válaszolta a trónörökös. Álmában se gondolta volna, hogy ez történik majd a kormányzóval, de így legalább nem tapadt újabb vér a kezéhez, hiszen még figyelmeztette is a férfit. – Elismered, hogy én vagyok a valódi trónörökös, és amíg életben vagyok, nincs jogod a trónhoz? – fordult Gabrielhez, de a kérdést olyan hangosan tette fel, hogy az összes jelenlévő hallotta.

- El – hallatszódott a válasz, de Max hangerejéhez képest ez csak vékony egércincogásnak tűnt.

- Sajnálom, hogy elvesztetted az apádat – nézett Max bátorítóan a fiúra, mivel őt tényleg megsajnálta, de többet nem törődhetett vele, mert még a nemeseknek is el kellett ismerniük őt. – Elismerik, hogy Alexander király fiaként jogom van arra, hogy itt és most megkoronázzanak? – fordult az összes jelenlévőhöz.

- Igen – hallatszott az egyöntetű válasz.

- Ebben az esetben ez most meg is fog történni.

Max intett a háttérbe húzódó szertartásvezetőnek, a hüvelyébe tette a kardját, és letérdelt a trón előtt pont úgy, ahogyan George korábban elmagyarázta neki.

Az öreg herceg fél perccel később a vállára terítette a palástot, a kezébe adta a jogart, és az időközben felszedett koronát Maximilien herceg feje fölé tartotta ugyanúgy, ahogy Gabrielnél is nem sokkal korábban.

- Maximilien, Alexander király fia, fogadod-e, hogy hűségesen és igazságosan fogsz uralkodni Altana felett, és a saját vágyaidat háttérbe szorítod a néped szükségleteivel szemben? – tette fel a férfi a legfontosabb kérdést, amit Max életében kapott.

Az ifjú trónörökös tökéletesen tisztában volt a kérdés fajsúlyával. Tudta, hogy ezzel örökre elkötelezi magát, és hogy semmi se lesz ugyanaz, mint azelőtt volt, és ennek fényében válaszolt.

- Fogadom – tette le az esküt az alkalomhoz illő ünnepélyes komolysággal.

- Ebben az esetben országunk minden lakója nevében Altana királyává koronázlak – mondta a szertartásvezető, és Maximilien fejére helyezte a koronát.

Max ezután felállt, és a szokáshoz híven elfoglalta a trónt. A tettét hangos tapsvihar követte, és felhangzott az első kiáltás, amihez aztán mindenki csatlakozott.

- Éljen a király! Éljen Maximilien király!

***

A koronázási ceremóniához az is hozzátartozott, hogy a jelenlévők egyben esküt tettek, majd a családfők önmaguk is a házuk népe nevében külön-külön is fogadalmat tettek, és biztosították a lojalitásukról.

Természetesen figyelmesen végighallgatta az összes eskütételt, és a Georgetól megtanult válasszal nyugtázta is őket, de egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát a már megszáradt vértől a ruházatán, és úgy egyébként attól, ahogy kinézett, és hogy mindenki őt figyelte, de az utóbbihoz kénytelen volt minél előbb hozzászokni.

Amikor az utolsó nemes is letette a nemes, a koronázás hivatalos része gyakorlatilag véget ért, és Max szinte rögtön kimentette magát, majd a Fekete Lovaggal az oldalán elhagyta a termet.

- Ez fárasztó volt – dőlt megkönnyebbülten a falnak, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. – Valahol le kéne mosnom magamról a vért és a piszkot, és tiszta ruhák se ártanának.

- Majd én megmutatom a királyi lakosztályt – csendült fel egy ismeretlen női hang, ami valahogy mégis ismerősnek tűnt, de Maximilien nem tudta meghatározni, hogy honnan.

Ránézett a nőre, aki szinte közvetlenül mellette állt, és nem hitte el, amit látott. Az asszony finomszabású fekete ruhát viselt, és valószínűleg negyven körül járhatott, de nagyon jól tartotta magát, viszont a lényeg nem ez volt, hanem az, ahogyan mosolygott. Már ezerszer álmodott ezzel a mosollyal.

- Anya? – kerekedett el a szeme döbbenten.

A nő szemét könnyek öntötték, és csak bólintani tudott, majd minden méltóságát sutba dobva szorosan magához ölelte a fiát.

Max számára ez pont olyan jó érzés volt, mint amilyennek annyira sokszor elképzelte az anyait ölelést. A nevelő anyja ugyan régebben sokszor megölelte, de az mégse volt ugyanaz az érzés.

- El se hiszed, hogy mennyire hiányoztál – suttogta Melanie, amikor a fia lassan kibontakozott az öleléséből.

- Te is nekem – válaszolta Max egy őszinte mosoly kíséretében.

- Akkor megmutatom, merre van a lakosztály, amit ezentúl használni fogsz – váltott témát az asszony, és elindult a folyosón. – A szolgákat már értesítettem, tehát mire odaérünk lesz víz a fürdéshez, és természetesen tiszta ruhákat is készítettek ki.

- Köszönöm – értékelte Max az anyja tettét, majd a gondolataiba zárkózva haladt tovább.

Nagyon örült neki, hogy az édesanyja ép és egészséges, és a terveik mindent összevetve jól sültek el, így már minden csak azon múlott, hogy ő milyen döntéseket fog hozni.

- Megérkeztünk – közölte a nő egy gazdagságot sugárzó, de valahogyan mégis egyszerűnek tűnő kétszárnyú ajtó előtt. – Akkor a lakomán találkozunk – mondta, és elsietett, de a sarkon visszafordult. – Apád nagyon büszke lenne rád – közölte, majd magára hagyta a fiát Gawinnal.

- Várja meg itt! – utasította Max a Fekete Lovagot, és belépett a lakosztályba.

Közönyösséget erőltetett magára, ahogy felmérte már csak magának a közlekedőnek a hatalmasságát és a semmihez nem fogható berendezését, letette a koronázási tárgyakat, majd megkereste azt a helyet, ahol megmosakodhatott.

Erre egy a palota viszonylataihoz képest kisebb terem állt a rendelkezésére, ami még így is nagyobb volt, mint a molnárék egész háza.

Középen a padlóba márványmedencét építettek, ami körülbelül másfél méteres lehetett, és mind a négy oldala három méter hosszú lehetett, de nem volt megtöltve vízzel. Max számára ez a látvány elképesztő volt, és a szíve mélyén felesleges pénzpocséklásnak is tartotta, de nem törődött ezzel többet, hanem a terem végén álló kádhoz sietett, ami mellé gondos kezek törölközőt és ruhát helyeztek el.

Örült, hogy végre megszabadulhatott a véres ruháitól, ezért hozzálátott a mosakodáshoz. Tíz perc múlva már kifogástalan külsővel és túlságosan sokat érő, de legalább visszafogottan elegáns öltözékben fedezte fel a lakosztályát.

Amikor végzett, a központi részen leült egy fotelba, és erőt gyűjtött az előtte álló megpróbáltatásokhoz. Még részt kellett vennie egy hosszúra nyúló ünnepi lakomán, aminek során valószínűleg majdnem mindenki őt bámulta volna, mindezt úgy, hogy nem véthetett egyetlen illemhibát sem, ráadásul a harcok után, amiken keresztül ment olyan fáradt volt, hogy legszívesebben azonnal lefeküdt volna aludni.

A gondolataiból az riasztotta fel, hogy valaki hangosan veszekedett az ajtó előtt őrt álló Gawinnal. Max elmosolyodott, amikor a pörlekedőben felismerte Ashley hangját, majd feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót.

- Gyere be! – nézett a lányra, akin látszott, hogy alaposan felidegesítette magát.

- Na, végre – fújt egyet a hercegnő, diadalittasan rávigyorgott az őt feltartóztató Fekete Lovagra, és belépett a lakosztályba, majd kérés nélkül kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.

- Nem fog sokáig tartani – ígérte Gawinnak, becsükte az ajtót, és leült Ashleyvel szemben, aki még mindig estélyit viselt. Elég furcsa volt őt így látni, tekintve, hogy Max csak egyetlen egyszer látta korábban szoknyában, de az teljesen más kategóriába tartozott, mint amit a lány most viselt. Azt mindenképpen el kellett ismerni, hogy gyönyörű látványt nyújtott..

- Aaron, Lucas, Sebastian és a többiek magukon kívül vannak a boldogságtól – vágott bele a lány, majd mielőtt Max megkérdezhette volna, hogy mi van a volt Fekete Lovaggal és a rablóvezérrel, arra is rátért. – George és Ben a gyengélkedőben vannak, de az orvosok szerint egyikük se szenvedett maradandó károsodást.

- El se hiszem, hogy mindannyian élve megúsztuk – vigyorodott el Max egy királyhoz egyáltalán nem méltó módon.

- Jobb, mint egy tündérmese – kontrázott Ashley.

Maximilien látta a lányon, hogy még akart mondani valamit, ezért rákérdezett a dologra.

- Mit szeretnél?

Ashleyn látszott, hogy kínosan érezte magát, ami nála elég ritka jelenség volt, tehát a mondanivalója fontosnak kellett, hogy legyen.

- Csak arról van szó, hogy most, hogy király lettél, de vagy a legkeresettebb agglegény Altanában, és szeretném, ha megígérnéd, hogy olyan nőt veszel el feleségül, akibe bele is szerettél.

- Egy feltétellel – emelte fel a mutatóujját Max.

- Mi lenne az? – forgatta a szemét a szokásos stílusában Ashley.

- Ha te is megígéred ugyanezt.

- Akkor ezt megbeszéltük – állt fel elégedetten a hercegnő, majd amikor Max követte a példáját hirtelen indíttatásból hosszan megcsókolta a fiút.

- Most nem is lesz csata.

- Tudom, nem is azért adtam mosolyodott el a lány. – Viszont, amint látom, nyomaszt valami. Mi az?

Max úgy döntött, hogy azok után, amin együtt keresztülmentek Ashley megérdemelt annyit, hogy megossza vele az aggályait.

- Arról van szó, hogy nem vagyok benne biztos, jó király leszek-e, ráadásul fogalmam sincs, hogyan kell uralkodni – ismertette őszintén a problémáját.

- Az első részre annyit tudok mondani, hogy ahogy ismerlek, biztosan remek király leszel, a másodikra meg azt tanácsolom, a családod jelmonda szerint járj el, és akkor minden rendben lesz – válaszolta mosolyogva a hercegnő, majd játékosan pukedlizett, és elhagyta a lakosztályt.

Miután elment, Max elgondolkozott a kettőjük között lefolyt beszélgetésen, és rájött, hogy a lány sokkal többet jelentett neki, mint korábban gondolta. Annyira sokat, hogy képtelen lett volna elviselni a fájdalmat, ami az elvesztésével járt volna, de szerencsére ilyesmi egyáltalán nem volt kilátásban.

Továbbá már abban is biztos volt, hogy miként fog uralkodni. Úgy, ahogy Ashley javasolta, vagyis az apja levelében ráhagyott jelmondat fényében, amiről az események gyors folyása miatt ideiglenesen megfeledkezett.

Tudta, hogy már el kellett volna indulnia a lakomára, de mielőtt ezt megtette volna, útmutatásul felidézte magában azt a bizonyos bölcsességet.

Nem a nép él a királyáért, hanem a király él a népéért.

Vége

Hú, hát ez az első regény, amit befejeztem, szóval nem igazán tudom, mit kell ilyenkor mondani, de azért megpróbálok összehozni valamit :)
A Maxet 2009 október vége felé kezdtem el, és tegnap este fejeztem el. Őszintén szólva, amikor elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy végig is csinálom, és hogy annyira megszeretem az írást, hogy másik történetbe is belekezdjek, de ez történt. Egyébként harminckét fejezetes lett :D
Max karaktere nagyon közel áll a szívemhez, hiszen ő az első szereplőm, akinek még személyisége is van, de persze nagyon megszerettem Ashleyt, George-ot, Tornádót, Lucast, a Fekete Lovagot, Bent és a többieket is, sőt még a keveset szerepelő, de annál többet emlegetett gonoszt, a kormányzót is :D
Folytatáshoz lenne egy-két kósza ötletem, de azokat nem érzem kiforrottnak, és valószínűleg nem is lenne olyan jó, mint az első, ahogy az a folytatásos történeteknél lenni szokott, szóval nem valószínű, hogy megírom. A közeljövőben legalábbis biztosan nem. A döntésemben az is közre játszik, hogy ezernyi történet van a fejemben, amit szeretnék kiírni magamból. Ha valaki olvasni szeretne tőlem, akkor a Kék Harcos című sztorimat ajánlom, ugyanis egy darabig csak ezt fogom frissíteni. Ha új történetbe kezdek, akkor azt természetesen ezen a blogon is jelezni fogom bejegyzés formájában :)
Végezetül szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak és kritizálómnak, aki végig olvasta a történetet :)

Ben meggyőzése

- Aaron! – kiáltott örömében Ashley, amikor meglátta a bátyját. Nem törődött azzal, hogy az éjszaka kellős közepe volt, és a többi ember aludni szeretett volna. Annyira örült Aaronnak, hogy a fiú nyakába vetette magát, átölelte, és egy darabig úgy is maradt. Nem tartott túl sokáig ez az idilli, testvéri szeretetet kinyilvánító pillanat, ugyanis a lány szokásához híven hamar összeszedte magát, és kibontakozott az ölelésből.

- Mit kerestél te az Alatna erődben? – kérdezte csípőre tett kézzel, és pengeéles logikával.

- Amíg ti ezt megbeszélitek, és beszélek Bennel, rendben? – szólt közbe Max, mielőtt még Aaron belekezdett volna a magyarázatába.

- A barlangjában van – pillantott rá Ashley, és egy rövid és hálás mosolyt is megeresztett felé, majd visszafordult a bátyjához, és várakozóan nézett rá.

- Menjünk! – súgta Max a Fekete Lovagnak, és a tisztás szélén közelítette meg a rablóvezér lakhelyét, hogy minél kevesebb alvó embert kelljen kerülgetnie.

Gawin szorosan mögötte haladt, és az éj sötétjének, valamint a páncélja hiánya miatt nem keltett feltűnést. Az őrök ugyan gyanakvóan néztek rá, amikor átengedték a tisztásra, de mivel Maxszel volt, nem kezdtek el kérdezősködni.

Max Ben barlangja előtt megállt, intett Gawinnak, hogy ne kövesse, majd egy mély sóhaj kíséretében belépett.

Még csak elképzelni se tudta, hogy fog reagálni Ben a bejelentésére, miszerint a pártfogoltja Antala örököse, de nem visszakozhatott, hiszen ígéretet tett.

Arra számított, hogy fel kell keltenie a férfit, de ez nem így volt, ugyanis ő éberen ült az íróasztalán, és a homlokán a korára egyáltalán nem jellemző redők gyülekeztek.

- Hamar visszaértél – jegyezte meg, amikor észrevette Maxet.

- Valóban – válaszolta a fiú szűkszavúan.

Ezután némán hallgattak, majd a herceg törte meg a csendet.

- Egy kissé hihetetlennek, sőt őrültségnek fog tűnni, amit most mondani fogok, de megígértem, hogy beavatlak, tehát megteszem. Azért nem fogadtam el az alvezéri ajánlatot, mert George éppen azelőtt árulta el nekem, hogy kik a szüleim. Ez most nagyzolásnak fog hangzani, de az igazat mondom azzal, hogy a rangom miatt nem fogadhattam el az ajánlatot – itt hatásszünetet tartott, ami egyben arra is szolgált, hogy erőt gyűjtsön, majd kibökte. – Azt hiszem, most jön az a rész, amikor elmondom, ki is vagyok valójában. Mint kiderült, Alexander király és Melanie királyné törvényes fia vagyok, vagyis Antala trónörököse.

Ben egészen jól reagálta le a bejelentést, mivel nem nevette ki Maxet, és rosszindulatú megjegyzéseket se tett, ami egyébként se voltak jellemzőek rá.

- Van rá bizonyítékod? – kérdezte végül csöndesen.

Max szó nélkül előszedte az apja levelét, és átnyújtotta a férfinak, aki az asztalán álló gyertya fényénél olvasni kezdett. Amikor befejezte, letette a papirost, és üres tekintettel bámult maga elé.

- Szeretnék hinni neked – közölte nagy sokára -, hiszen ezzel egy nagy rakásnyi problémánk megoldódna, de bizonyára megérted, hogy ez nem olyan könnyű.

- Természetesen megértem, hogy nehéz elhinni, de ez az igazság, és ha tetszik, ha nem, el kell fogadnunk. Nem hiszem, hogy ezzel meggyőztelek, de ezt el kellett mondanom.

A herceg számított is rá, hogy a rablóvezérrel nehezebb dolga lesz, mint Lord Sebastiannal, vagy Aaronnal, hiszen ő nem halhatott a királyi kard különleges tulajdonságáról, viszont nála megvolt az az előnye, hogy már régebb óta ismerték egymást.

- Sikerült megbeszélnetek? – viharzott be Ashley Aaronnal a nyomában ezzel feloldva a feszült légkört.

- Ő meg ki? – ráncolta össze a szemöldökét Ben, amikor meglátta Aaront. – Elég érdekes egyenruhája van – utalt a testőrök aranyfonállal díszített fekete öltözékére, ami kikandikált a fiatal férfi köpenye alól.

- Ő a bátyám, Aaron – közölte Ashley, mielőtt a testvérének esélye lett volna kinyitnia a száját, pedig ahogy Max megtapasztalta, beszéd terén nem kellett félteni a zöld szemű fiút.

- Jó, de hogy került ide?

- Én hoztam magammal – vágott közbe Max.

- Max igazat mondott – terelte el a témát ügyesen Aaron ügyet se vetve a rablóvezér gyanakvására. – A Fekete Lovag is megmondta.

- Attól még nem válik a szövetségesünkké, hogy egyszer segített nekünk – horkant fel a férfi.

- Ez így nem igaz – lépett be a barlangba Gawin is. Nem sok kellett ahhoz, hogy beverje a fejét az alacsony mennyezetbe. – Mit gondoltál, Nan kitől szerezte meg a bizalmas információkat?

- Te ismered Nant? – képedt el Max.

- Persze, hiszen ő a nagyanyám. George nem is említette?

- Nem tudott arról, hogy ismerem őt, így nem is került szóba – válaszolta Maximilien az új információ megemésztése közben. Valahogy az emberek, akikkel találkozott különös módon mind egymásba futottak pont, mint egy hatalmas kirakós játéknál.

Elég érdekes volt, hogy az alatnai öregasszony George felesége, vagy szeretője, de valami rejtélyes okból kifolyólag ezen már nem is lepődött meg annyira.

Ben nem hagyta, hogy jobban belemerüljenek a témába, hanem közbevágott.

- Tehát azt állítod, hogy Nan az információkat a Fekete Lovagtól szerezte? – nézett szúrósan Gawinra. Egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy a másik férfi jóval magasabb és izmosabb volt nála.

- Igen.

- Honnan vagy ilyen biztos benne? A nagyanyád talán mindenbe beavat?

Max elgondolkozott egy pillanatra azon, hogy felvilágosítsa-e a rablóvezért, de nem volt túl nehéz a döntés, hiszen egyszer úgyis el kellett mondania neki, és így legalább hamarabb túlesett rajta.

- Ben, ő a Fekete Lovag.

A fekete hajú férfi arcára megdöbbentség ült ki, és látványosan végigmérte Gawint. Nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy Maximilien állítása akár még igaz is lehetett, ugyanis ha mást gondolt volna, biztos vitatkozni kezdett volna.

- Igazat mond erősítette meg szinkronban az állítást a testvérpár.

- Tegyük fel, hogy elhiszem – szedte össze magát Ben. – Ebben az esetben mit keres itt páncél nélkül? – fordult Maxhez, mivel volt egy olyan érzése, hogy ő a ludas a dologban.

- Velem van.

- Azt gondoltam, mivel másként vérengzés nélkül nem tudott volna bejutni a táborba.

- Azért ennyire nem kéne lebecsülni a képességeimet – morogta. - Nem csak egy egyszerű gyilkológép vagyok, és a harcon kívül máshoz is értek.

Max úgy döntött, mindannyian jobban járnak, ha a két férfi nem kezd el egymással vitatkozni, és ennek elkerülése véget inkább részletesen kifejtette a válaszát.

- Az Alatna nevezetű erődben találkoztam vele, és velem akart jönni, hogy megvédhessen. Én csak úgy mentem bele ebbe, ha leveszi a páncélját, hogy ne keltsen a szükségesnél nagyobb feltűnést és általános riadalmat. Láthatóan teljesítette a feltételemet.

- Hogy megvédhessen? – visszhangozta Ben elgondolkodó és egyben hitetlenkedő arccal a szavakat.

- A Fekete Lovag feladata, hogy megvédje a jogos uralkodót, aki előtte legyőzte őt tisztességes párviadalban. Maximilien koronaherceg ezt megtette, tehát hűséggel tartozom neki – összegezte a dolgokat Gawin.

Ezután Ben visszatért az eredeti témához.

- Ti itt mindannyian azt hiszitek, hogy Max Alexander király törvényes fia?

- Igen – hangzott az egyöntetű felelet.

- Mitől vagytok ebben ennyire biztosak?

A felsorolást Ashley kezdte el.

- Először is ismerem Maxet. Másodszor pedig kihallgattam azt az őszinte beszélgetést, amikor George elmondta neki az igazat – közölte teljesen magabiztos hangon, és még csak zavarba se jött, amikor annak a résznek az ecsetelésénél tartott, amikor hallgatózott.

- Jó, de George honnan tudott róla?

Ekkor egy árnyék suhant be kívülről úgy, hogy a fáklyafény ne érje az arcát.

- Gondolom, ha az őszinteségnél tartunk, akkor nekem is fel kéne tárnom a magam kis történetét – szólalt meg érces hangon. – Már egészen kicsi koromban az alatnai erődítményben tanultam, hogy egykor majd királyi testőr lehessek. A legtöbb Fekete Lovag a családomból került ki, és ez az én időmben se volt másként, ugyanis messze én voltam a legtehetségesebb az akkori tanoncok közül. Miután elnyertem a jövőbeni Fekete Lovag címét, sorra nyertem a lovagi tornákat. Nem állítom, hogy ettől szerényebb lettem, sőt egyre nőtt bennem az az érzés, hogy én vagyok a világ legtehetségesebb vívója. Egyszóval dölyfös lettem. Ez egészen huszonegy éves koromig tartott – itt tartott egy kis szünetet, hogy összeszedje a gondolatait, majd folytatta.

– A fordulópontot az hozta meg, hogy egy tizenhat éves fiú véletlenül belém jött az utca kellős közepén, és az általa felvert sár összepiszkolta a köpenyemet. Természetesen azonnal párbajra hívtam a suhancot, aki nem állítom, hogy egetverő előnnyel, de legyőzött. Mint kiderült, ő volt az akkori trónörökös, Alexander. Ezután mindenhova követtem, és barátokká is váltunk, de azt soha nem felejtettem el, hogy feltétlen hűséggel tartozok neki. Néhány év múlva az akkori király a Lovagjával együtt meghalt egy csatában. Alexandert megkoronázták, és így én felölthettem a hőn áhított fekete páncélt. Az uralkodása alatt a birodalomban béke volt, de azért érkeztek külső támadások, amiket sikerült mindig hamar megállítania. Gondolom, nem kell mondanom, hogy nagyszerű harcos volt, és mindig az első sorban lovagolt a csatába.

Miközben mesélt, Gawin kivételével minden jelenlévő letelepedett a földre, vagy Ben ágyára, és megigézetten hallgatták a férfi nem éppen hétköznapi élettörténetét.

- Csak egy probléma volt. Az, hogy nem volt örököse, akire a halála után a trónt hagyta volna. Kereken elutasította még csak az elméletét is annak, hogy megházasodjon, egészen addig, amíg bele nem szeretett az egyik szomszédos, közepes nagyságú birodalom legidősebb lányába, Melanie-ba. Elég nagy volt a korkülönbség köztük, de ez egyiküket se zavarta, és fülig szerelmesen összeházasodtak. Az öreg király halála után az országát az egyébként is óriásinak számító Altanához csatolták, mivel Melanie-nak nem született fiú testvére, csak egy húga.

Itt George újra szünetet tartott, és közben Max elgondolkodott a hallottakon, és egy egészen érdekes felfedezésre jutott.

- Akkor ez azt jelenti, hogyha nem Alexander király és Melanie királyné utódja, vagyis én kerülök trónra, akkor a birodalom ketté fog szakadni?

George büszkén bólintott erre a kérdésre.

- Pontosan, mivel Gabriel az apád ágán rokonod. A helyzetet az is súlyosbítja, hogy Melanie húgának van egy fia, akinek minden joga meglenne arra a trónra, ha te nem élnél. Alatna két táborra szakadna, és egy hosszú és véres belháború venné kezdetét, ami csak rosszat tenne az országnak, mivel a szomszédos királyok bizonyosan kihasználnák a kínálkozó lehetőséget a hatalmuk növelésére. Többek között ezért is életbevágóan fontos, hogy te kerülj a trónra.

- Visszatérhetnénk a történethez? – szólt közbe Ashley, mivel nem volt kedve olyan politikai okfejtést végighallgatni, amit már ő is levezetett magában.

- Igen – válaszolta a volt Fekete Lovag. – Néhány évig nem született gyermeke a királyi párnak, aztán Melanie teherbe esett Maxszel. Mindketten nagyon örültek az eseménynek, de nem hozták nyilvánosságra a terhességet, mert Alexnek rossz érzéssel volt azzal kapcsolatban, és így gondolta, hogy így könnyebben meg tud védeni téged és anyádat – pillantott Maxre. - A feleségét elvitette egy félreeső kastélyba, amikor már annyira előrehaladt az állapota, hogy észre lehetett venni rajta a várandósságot. A Max születése utáni néhány héten minden rendben volt, és akkor történt meg a baj. Alexander álmot látott, amiből azt szűrte le, hogy még jobban el kell rejtenie a fiát, különben az meghal. Ismertem annyira a királyt, hogy tudjam, az ilyen megérzései mindig megvalósulnak, de ennek ellenére nem tetszett az ötlet. Már korábban hallottam néhány pletykafoszlányt, hogy Alex húgának a férje gyanús lépéseket tesz, de amikor ezt megemlítettem, a király csak még jobban ragaszkodott a tervéhez. Nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett.

Itt az öregember arca fájdalmasan eltorzult, de viszonylag hamar összeszedte magát, és folytatta. A beszéde monoton és színtelen lett, ugyanis ezzel akarta palástolni a felindultságát.

- Az egyik szomszédos, kis országba akartam elvinni Maxet, amíg az uram úgy nem határoz, hogy biztonságos a helyzet, és visszatérhetünk, csakhogy akadt egy kis probléma. Martin kopói sokkal hamarabb a nyomunkba szegültek, mint gondoltam volna, és félő volt, hogy sarokba szorítanak. Egyedül talán sikerült volna elmenekülnöm, de Max még túl kicsi volt, ezért nem volt más választásom, egy eléggé kétes kimenetelű cselt kellett alkalmaznom. Maxet elrejtettem az országúttól valamennyire távolabb egy bokorba, és elmutogattam neki, hogy maradjon csendben. Mintha tudta volna, hogy az élete a tét, ugyanis meg se mukkant, csak bánatosan meredt utánam.

- Csak úgy otthagytad?! – szólt közbe Aaron. A beszédes természetét ismerve elég nehezére eshetett megállni, hogy olyan hosszú ideig nem mondott semmit, de George ügyet se vetett rá, hanem zavartalanul folytatta.

- Tudom, hogy felelőtlenség egy néhányhetes babát egyedül hagyni a vadon közelében, de nem volt más választásom, és tisztában voltam vele, hogy szükség esetén a királyi medál megvédi a magatehetetlen kisfiút. Maxet egy vészhelyzet esetére előre becsomagolt speciálisan faragott fadarabbal helyettesítettem. Szerencsére az engem üldöző fegyveresek nem fogtak gyanút, és követtek. Hossza menekülés után egy szakadékhoz értem, aminek az alján sebes folyó zubogott. Levetettem magam a szakadékba, és a jobb kezemmel elkaptam az egyik kiszögellés. A bal kezemben tartott álbabát hangos ne ordítással egyetemben szándékosan elejtettem, hogy a zsoldosok azt higgyék, az ifjú herceg meghalt. Sikeresen átvertem őket, ugyanis a fadarab vízbecsapódása után megeresztettek felém néhány nyílvesszőt, amik közül nem is egy eltalált, aztán otthagytak, mint akik jól végezték a dolgukat. Hatalmas erőfeszítések árán kimásztam a szakadékból, és elájultam. Egy kicsi, erdőmélyi kunyhóban ébredtem, ahol egy kedves öregasszony vett a gondjaiba. Kiderült, hogy három napot aludtam.

- Ezután rögtön rohantál oda, ahol hagytál, de már nem voltam ott, igaz? – kérdezte Max.

- Pontosan. Egy bizonyos szempontból szerencsés, hogy nem találtalak ott, mivel ha ott lettél volna, akkor már biztos meghaltál volna a táplálékhiánytól. Ezután nem sokkal kaptam meg a hírt, hogy Alexander király meghalt, vagyis mint később kiderítettem, meggyilkolták. Azonnal rohanni akartam, hogy megöljek minden lehetséges elkövetőt, de parancsom volt rá, hogy maradjak melletted, ezért keresni kezdtelek. Eget és földet is átkutattam, míg végül kiderítettem, hogy pont abban a bizonyos időpontban egy corsari házaspár magához vett egy szőke kisfiút. Úgy gondoltam, nagyobb biztonságban leszel, ha én csak távolról figyellek, ezért két megbízható, de Alexander királyhoz kevésbé köthető embert megkértem, hogy foglalkozzanak veled.

Max elgondolkozott rajta, hogy vajon kik lehettek azok, de nem volt nehéz kitalálni, ugyanis a faluban csak két embert ismert, akik huzamosabb ideig foglalkoztak vele.

- Az írnok és Tom azok – jelentette ki.

- Helyes megállapítás – válaszolta George. – Hosszú évekig éltem remeteként a Tarsa-hegyen, majd Gabriel huszadik születésnapja előtt két hónappal visszatértem az emberek közé. Elmentem a corsari kastélyba, hogy lovat vegyek. Akkor botlottam beléd. Első pillantásra mellbevágó volt a közted és Alex között lévő hasonlóság, és azonnal tudtam, ki vagy. A történet többi részét már te is ismered.

Egy ideig csend volt, ugyanis a szobában lévők mindegyike a hallottakat emésztette. Végül Maximilien törte meg a csendet egy Benhez intézett kérdéssel.

- Most már hiszel nekünk?

A rablóvezér néhány pillanatig komoran nézett maga elé, majd szélesen elvigyorodott.

- Azt be kell ismernem, hogy elég meggyőző történet volt, ráadásul a tények is összevágnak, szóval igen, hiszek nektek. Csak azt árulja el fenséged, hogy hogy akarja megszerezni a trónt, és utána mindenben állok a szolgálatára!

Levél a láthatáron

Max azonnal felfogta a George által mondottak jelentőségét, de azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna.

Sose kívánta, hogy nemes legyen, most mégis az ő vállain nyugodott az egész birodalom sorsa. Jogos örökösként őt illette meg a trón, amit sosem akart, de elhatározta, hogy mindent megtesz a megszerzéséért. Ennek az volt az oka, hogy nem bírta volna elviselni annak a tudatát, hogy megakadályozhatta volna a zsarnok Martin totális uralomra jutását, és mégsem tett semmit.

- Most mit akar tenni? – kérdezte George hosszas hallgatás után még mindig féltérden állva.

Maxet zavarta a hirtelen jött, bár érthető magázás, ezért jobb ötlete nem lévén először ezt tette szóvá.

- Arról fogalmam sincs, de azt értékelném, ha felállnál végre, és újra elkezdenél tegezni.

- Sajnos azt nem tehetem, fenség – mondta George miközben felállt. – Az tiszteletlenség lenne.

- Az viszont nem lenne jó, ha emiatt mások idő előtt rájönnének, hogy ki is vagyok valójában – próbálta Maximilien más irányból megközelíteni a témát.

- Ez igaz – adta meg magát a férfi. – Akkor a koronázásig a különleges eseteket leszámítva tegezni foglak – váltott át azonnal a magázásról.

- A koronázásról jut eszembe – kezdte Max miközben letelepedett a fűre -, mégis honnan veszed, hogy a nemesek hinni fognak nekünk? Már ha egyáltalán sikerül bejutnunk a királyi palotába.

- Ez egyszerű. Azon kívül, hogy szinte szakasztott ugyanolyan vagy, mint amilyen az apád volt fiatalkorában, és vannak bizonyos ismertetőjelek, amik csak az igazi örökösre jellemzőek.

- Például?

- A kardod és a medálod ősidőktől kezdve az altanai királyi család tulajdonában állnak, és valamilyen különös oknál fogva e két tárgy képessége csak a jogos tulajdonosuk vérére lép életbe. Továbbá ott van még a Fekete Lovag is. A különleges páncélja, kiképzése és képességi miatt tisztességes, egy az egy elleni harcban csak a jogos örökös tudja legyőzni, de ő is csak a királyi karddal, amit te ugyebár megtettél.

- Tehát a Fekete Lovag végig tudta, hogy ki vagyok.

- Igen. Én kértem meg rá, hogy ne szóljon erről neked, amíg nem készülsz fel arra, hogy megtudd az igazat. Igazából nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogod fogadni.

- Miért hallgatott rád? – kérdezte Max kíváncsian, szándékosan fegyelmen kívül hagyva a férfi utolsó mondatát. Volt ugyan egy sejtése, de úgy döntött, hagyja, hogy az öreg mondjon el mindent, és ő inkább nem bocsátkozik hangos következtetésekbe.

- Én voltam az apád Fekete Lovagja, vagyis az előde – mondta George, majd kis habozás után folytatta. – Egyébként Gawinnak hívják, és az unokám. Tizenkettő körül lehetett, amikor Alexander meghalt, és utoljára látott, vagyis elég idős ahhoz, hogy felfogja az események súlyát, és hogy emlékezzen rám.

- Az unokád? – kérdezett vissza meglepődve az ifjú herceg. Arra a következtetésre eljutott ugyan, hogy George volt az apja idejében a Fekete Lovag, de azt nem gondolta volna, hogy a mostanival rokoni kapcsolatban áll.

- Igen, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy az én családomról beszéljünk.

- Rendben van – fogadta el Max azt, hogy a férfi nem akarja kitárgyalni a magánéletét. – Tegyük fel, hogy a nemesek elhiszik, hogy tényleg Alexander király fia vagyok. Azt hogyan akarod bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok fattyú?

- Aki jól ismerte őt, tudja, hogy sose tett volna ilyet, de a kérdés jogos. Van a jobb füled mögött egy apró kard alakú anyajegy, amiről az anyád, a nagynénéd és én tudok. Ha Melanie királyné a fiának nyilvánít, akkor az elégnek kell, legyen, hiszen a legfelsőbb arisztokraták körében nyílt titok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt terhes volt, de mindenki azt hitte, hogy elvetélt. Apád ezzel a pletykával akarta megóvni a családját, csak sajnos nem sikerült neki.

- Mi van akkor, ha ez nem elég?

- Abban az esetben meg kell mutatnod nekik az apád neked írt levelét – válaszolta a férfi gondolkodás nélkül. Láthatóan minden kérdésre volt jól kidolgozott válasza, ami azt jelentette, hogy fejben már nagyon sokszor végigfuttathatta magában ezt a beszélgetést.

- Milyen levelet?

- Alex írta a biztonság kedvéért egy hónappal az után, hogy megszülettél.

- Hol van az a levél?

- Az Anatla nevezetű erőd parancsnoki szobájának falába faragott királyi címer mögötti titkos rekeszben. Az apád Gawinra bízta az elhelyezését, aki a csatátok után biztosított arról, hogy végrehajtotta a küldetést.

- Mi áll abban a levélben?

- Nem tudom.

Maxnek ez, ha csak egy kis időre is, de megkönnyítette a dolgát, hiszen egyértelmű volt, hogy először az apja levelét kell megszereznie, és csak utána tehet komolyabb lépéseket a trón megszerzése érdekében.

- Pontosan mi is van az Anatla erődben? – kérdezte, hogy minél megtudjon arról a helyről, ahová menni szándékozott.

- Elit testőröket képeznek ki ott, akik csak és kizárólag a törvényes királynak, vagy az örökösének engedelmeskednek. A Fekete Lovag is közéjük tartozik.

- Ő a vezetőjük?

- Nem, de nem is tartozik engedelmességgel az elit egységek vezetőjének. Ő csak és kizárólag a te szádból kimondott szavaknak köteles eleget tenni.

- Ezek a harcosok mellettünk állnak?

- Eddig még nem engedelmeskedtek a kormányzó egyik fontosabb parancsának se, és ő sem olyan ostoba, hogy erőltesse ezt, de azért vigyázni kell velük, mert tizenhét év alatt könnyen megeshet, hogy beszivárgott néhány embere.

- Értem. Odamegyek, és megszerzem azt a levelet – mondta Max, azzal feltápászkodott a földről.

- Ezt mégis hogy tervezed? – csendült fel Ashley hangja, majd a lány mindkét férfi meglepetésére előlépett a bokrok és fák takarásából. – Odamasírozol, és bejelented, hogy te vagy a koronaherceg? – kérdezte gúnyosan. – Amióta a mostani vezetőjüket, Lord Sebastiant megválasztották, teljesen elszigetelték magukat a külvilágtól – fordította komolyra a szót, mivel tudta, Max nem annyira ostoba, hogy az én vagyok a koronaherceg kijelentést alkalmazza.

- Mennyit hallottál? – kérdezte Max.

Különösebben nem lepte meg, hogy a lány kihallgatta a beszélgetésüket, sőt még örült is neki, mert így legalább eggyel kevesebb személy volt, akinek el kellett ezt az egészet magyaráznia.

- A körül érkeztem, amikor George letérdelt előtted, szóval nem maradtam le sokkal.

- Te meg honnan tudod azt, hogy ki Anatla jelenlegi vezetője? – támadta le George Ashleyt.

- Ashley hercegnő, Edward herceg leánya szolgálatára – mondta Ashley, miközben kecsesen pukedlizett. Az összhatást csak az rontotta el, hogy férfiruha volt rajta, az oldalán kard lógott, és hogy az arcán szemtelen vigyor ült.

- Sejtettem, hogy nemes vagy – zárta le a témát George. Szemmel láthatóan bőven elég volt neki ennyi magyarázat is.

- Szóval akkor mit tervezel? – fordult vissza a lány Maxhez.

- Várj egy kicsit, gondolkodom.

- Egy levelet akarsz megszerezni, nem? Használj hozzá levelet! – javasolta Tornádó, aki egész végig némán hallgatott.

- Ez nem is rossz ötlet.

- Lovasfutárnak álcázom magam, és úgy teszek, mintha levelet vinnék a rend parancsnokának. Ugye az ő dolgozószobájában van az a bizonyos címer?

- Igen, de ehhez a tervhez az szükséges, hogy egyedül menj. Ez túl kockázatos lenne – vetette ellen George.

- Ennyi kockázatot igazán vállalhatok, hiszen rajtad, Ashleyn és Gawinen kívül senki nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, így senki nem is akarna megölni. Különben is, tudok vigyázni magamra.

- Ha el is fogadnák azt az érvet, hogy személyesen kell átadnod a levelet a parancsnoknak, a pecsétet akkor is meg kell mutatnod a kapuőröknek – próbálkozott tovább a férfi.

- Ez nem gond. Még mindig nálam van az apám pecsétgyűrűje – vigyorodott el Ashley, amire jutalmul egy gyilkos pillantást kapott az öregtől.

- Jó, de nincs levélpapírunk és pecsétviaszunk – vetette be az utolsó logikus ellenérvét is a volt Fekete Lovag.

- Ez nem gond. Bennél láttam, amikor legutóbb ott jártam – söpörte el Max ezt a próbálkozást is könnyedén, azzal elindult a tábor felé.

- Nem változtathatom meg az elhatározásodat? – kérdezte néhány percnyi gyaloglás után George.

- Te is tudod, hogyha valamit szilárdan eldöntött, akkor csak úgy tántoríthatod el, ha megölöd, és nem hiszem, hogy ezt szeretnéd – válaszolt a fiú helyett Ashley.

- Ennyire azért nem vagyok makacs – tiltakozott Max.

- Miért, máshogy meg tudnánk akadályozni, hogy végrehajtsd a tervedet? – kérdezte csípősen a lány.

- Nem.

- Na, látod! – vigyorodott el győzelemittasan a hercegnő. Még nem sűrűn fordult elő, hogy a fiút ilyen könnyen legyőzte a vitában, de tisztában volt vele, hogy Maxnek most sok minden kavaroghat az agyában, ezért ezt nem dörgölte az orra alá.

Ezután némán tették meg a céljukig vezető út hátralévő részét.

Amikor kiértek a főtisztásra, egyenesen a vezér szálláshelye felé vették az irányt. A barlangba belépve ott találták Bent és a két alvezérét is.

- Sikerült megbeszélnetek azt a fontos dolgot? – pillantott a rablóvezér a belépőkre.

- Nagyjából – válaszolta az ifjú herceg. – Tudsz adni borítékot és pecsétviaszt?

- Mire kell az neked? – ráncolta össze a szemöldökét Ben. – Különben meg nem is mondtad, hogy tudsz írni.

- Nem kérdezted – vonta meg a vállát Max. – Akkor tudsz adni?

- Igen, de addig nem adok, amíg meg nem hallgatsz.

Maximilien egy pillanat alatt felmérte, hogy Ben számára fontos ez a dolog, ezért úgy döntött, végighallgatja, hiszen bármennyire is meg akarta tudni, mi áll az apja levelében, nem hanyagolhatta el a barátait sem.

- Rendben van, hallgatlak – adta meg magát sóhajtva.

- Hosszas gondolkodás után Philippel és Donalddal úgy határoztunk – kezdte a fiatal férfi ünnepélyes hangon -, hogy a harcban és egyéb területeken nyújtott kiemelkedő képességed és börtönben tanúsított bátorságod miatt tökéletesen alkalmas vagy az alvezéri posztra, amit most a kiskorúságod ellenére fel is kínálok neked. Elfogadod?

Maxet ez a hír talán még annál is jobban sokkolta, mint amikor George elárulta neki, hogy kik a szülei, hiszen azt az álmában látott beszélgetésből sejtette, ez pedig minden előjel nélkül, teljesen váratlanul érkezett.

Azon persze nem kellett sokat gondolkodnia, hogy elfogadja-e vagy sem, mert a koronahercegi rangja miatt nem lett volna helyes megtennie. Nem akarta megbántani Bent, de kénytelen volt, hiszen ha gondolkodási időt kért volna, akkor csak hiú reményt támasztott volna a férfiban.

- Sajnálom, de nem – mondta ki végül határozottan.

A rablóvezér arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Láthatóan nem erre a reakcióra számított.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Ha elmondanám, csak bolondnak néznél.

- Tegyünk egy próbát! – fűzte keresztbe a fűzte keresztbe a férfi a mellkasa előtt a karjait.

Max magában fontolóra vette a dolgot, de Ben a George által felsorolt bizonyítékok egyikéhez se rendelkezett kellő háttérinformációval, ráadásul nem csak ők ketten tartózkodtak a helyiségben, ezért a kitálalást arra az időre halasztotta, amikor az apja levele már a kezében lesz.

- Higgy nekem, felesleges lenne!

- Eddig toleráltam, hogy a személyes indokaidat megtartod magadnak, de azért már több a soknál. Igenis jogom van megtudni, hogy miért utasítottad el az ajánlatomat.

- Bennek igaza van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Donald. – Bármi legyen is az okod, nekünk nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok közt vagy.

- Szerintem viszont nincs igaza – szólt közbe Ashley is. – Ha nem ismerném annyira, amennyire, és nem tudnám, amit tudok, akkor én se hittem volna el.

- Ez nagyon jó. Mindketten tudjátok Maxnek azt a bizonyos dolgát, csak nekem nem hajlandó elárulni? – vette vissza a szót Ben.

- Én hamarabb tudtam, mint ő – morogta George.

- Én meg csak kihallgattam őket, amikor arról beszéltek – tette hozzá a hercegnő.

- Semmi értelme ezen veszekednetek, hiszen úgysem fogom elárulni, hogy miért utasítottam el az ajánlatot, amíg a kezemben nem tartom azt a tárgyat, aminek a megszerzéséhez szükséges a korábban említett boríték és pecsétviasz.

- Mi a biztosíték arra, hogy utána hajlandó leszel elárulni? – kérdezte Ben.

- Az, hogy megesküszöm rá - válaszolta a herceg halálos komolysággal és rezzenéstelen, őszinte tekintettel.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ígért meg utoljára bárkinek bármit. Talán nem is fordult elő vele ilyen eset, mivel nem az ő stílusa volt az esküdözés, mert ő azt nagyon komoly dolognak tartotta.

Valószínűleg a rablóvezér is rájött, hogy hihet ennek az eskünek, mert csak szótlanul bólintott, és előkeresett egy borítékot némi viasszal együtt, valamint egy tollat, egy kevés tintát, és Max kezébe nyomta.

- Gondolom, írni is szeretnél valamivel – mondta a plusz eszközökre célozva. Igyekezz megszerezni azt a valamit, mert már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

- Kérhetek még valamit?

- Persze, miért is ne?

- Egy jó állapotban lévő sötétebb köpenyt tudnál kölcsönadni? – kérdezte Max, ugyanis nehezen hitték volna el róla, hogy egy herceg futárként alkalmazza, ha a jelenlegi öltözékében állított volna az erődítmény kapuja elé.

- Máris hozom – mosolyodott el a férfi. Láthatóan sikerült túltennie magát az elutasítás okozta megrázkódtatáson.

- Nekünk más dolgunk is lenne – indult kifelé Donald a vezére nyomában. Amikor látta, hogy az alvezér társa nem mozdul, szúrós pillantást vetett rá, amire Philipp kelletlenül követte.

- Végre felszívódtak – morogta Ashley, miközben a csizmájából előbányászta az apja pecsétgyűrűjét.

- Neked mióta van titkos rekesz a csizmádban? – érdeklődött Max döbbenten.

- Régóta – vont vállat a lány -, bár az kétségtelen, hogy a te titkaid viszik a pálmát.

- Mondja a férfiruhában, törvényen kívüliek között önként járó hercegnő – vágott vissza Max.

- Ti akarjátok megcímezni a borítékot, vagy tegyem meg én? – váltott témát George, hogy elejét vegye a két fiatal között kialakulni készülő szócsatának.

- Majd én – ajánlotta fel Ashley.

- Nekem megfelel – válaszolta Max George kérdő tekintetére.

Ezután csak a papír sercegését lehetett hallani, amíg Ashley megcímezte a levelét, és lepecsételte az üres borítékot.

- Kész is van – nyújtotta át néhány perc múlva a levelet elégedetten a koronahercegnek.

- Egy liliomot tartó sólyom a címeretek? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú a pecsét láttán.

- Mintha egy koronára helyezett kardon függő medál eredetibb lenne – kontrázott a lány gúnyosan.

- Micsoda? – bukott ki Max száján a kérdés, mielőtt még visszafoghatta volna. Tudta, hogy ez hiba volt.

- Ez a családod címere – világosította fel George.

- Még jó, hogy ezt tisztáztuk – forgatta a szemét Ashley. – Most már akár indulhatnál is, ha Ben végre visszaérne azzal a köpennyel.

Szinte végszóra belépett a barlangba az emlegetett személy karján a kért ruhadarabbal.

- Aztán nekem élve kikerülj onnan, ahova mész, ugyanis tartozol nekem egy alapos magyarázattal – fenyegette meg játékosan Maxet.

- Igenis, uram! – tisztelgett a fiú hasonló jókedvvel, de az ő esetében ez inkább megjátszott volt, amivel palástolni akarta az újonnan keletkezett szorongását, ugyanis a látszólagos magabiztossága ellenére tisztában volt azzal, hogy elég kockázatos tervet eszelt ki, ami túl sok helyen megbukhatott. – Akkor én indulok is – jelentette ki egy vidám mosoly kíséretében, miután felvette a köpenyt.

- Kikísérjelek az erdőből?

- Köszönöm, nem kell. Már megjegyeztem az utat.

- Elárulod, hova mész, ha esetlegesen ki kéne menteni?

- Ashley és George tudják – mondta Max, azzal kilépett a barlangból a hercegnővel és a volt Fekete lovaggal a nyomában.

Ezután nem törődve a néhány kíváncsi tekintettel odament Tornádóhoz, gyors mozdulatokkal felnyergelte, majd a biztonság kedvéért leellenőrizte a hevedereket és a szíjakat. Miután mindent rendben talált, még néhány szóra odafordult Ashleyékhez.

- Csak akkor gyertek utánam, ha egy napon belül nem érek vissza! – adta ki az utasítást, majd folytatta, amikor meglátta George szemében az ellenkezést. Ezúttal tekintetével satuba fogta a férfiét, és úgy beszélt. - Huszonnégy óra, George, és egy perccel sem kevesebb. Ezt vedd parancsnak! – játszotta ki végül azt a kártyáját, ami nem igazán akart. – Ez rád is vonatkozik – tette még hozzá Ashleynek címezve, amikor észrevette, hogy a lányban fellángolt a dac.

Felült Tornádóra, és az előzőekhez képest lágy hangon hozzátette, hogy ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Ezután elindította a lovát, és akaratlanul is meghallotta, amit Ashley mormogott bosszúsan az orra alatt.

- Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még váltig állította, hogy csak egyszerű parasztfiú, elég jól tud parancsolgatni.