Ben meggyőzése

- Aaron! – kiáltott örömében Ashley, amikor meglátta a bátyját. Nem törődött azzal, hogy az éjszaka kellős közepe volt, és a többi ember aludni szeretett volna. Annyira örült Aaronnak, hogy a fiú nyakába vetette magát, átölelte, és egy darabig úgy is maradt. Nem tartott túl sokáig ez az idilli, testvéri szeretetet kinyilvánító pillanat, ugyanis a lány szokásához híven hamar összeszedte magát, és kibontakozott az ölelésből.

- Mit kerestél te az Alatna erődben? – kérdezte csípőre tett kézzel, és pengeéles logikával.

- Amíg ti ezt megbeszélitek, és beszélek Bennel, rendben? – szólt közbe Max, mielőtt még Aaron belekezdett volna a magyarázatába.

- A barlangjában van – pillantott rá Ashley, és egy rövid és hálás mosolyt is megeresztett felé, majd visszafordult a bátyjához, és várakozóan nézett rá.

- Menjünk! – súgta Max a Fekete Lovagnak, és a tisztás szélén közelítette meg a rablóvezér lakhelyét, hogy minél kevesebb alvó embert kelljen kerülgetnie.

Gawin szorosan mögötte haladt, és az éj sötétjének, valamint a páncélja hiánya miatt nem keltett feltűnést. Az őrök ugyan gyanakvóan néztek rá, amikor átengedték a tisztásra, de mivel Maxszel volt, nem kezdtek el kérdezősködni.

Max Ben barlangja előtt megállt, intett Gawinnak, hogy ne kövesse, majd egy mély sóhaj kíséretében belépett.

Még csak elképzelni se tudta, hogy fog reagálni Ben a bejelentésére, miszerint a pártfogoltja Antala örököse, de nem visszakozhatott, hiszen ígéretet tett.

Arra számított, hogy fel kell keltenie a férfit, de ez nem így volt, ugyanis ő éberen ült az íróasztalán, és a homlokán a korára egyáltalán nem jellemző redők gyülekeztek.

- Hamar visszaértél – jegyezte meg, amikor észrevette Maxet.

- Valóban – válaszolta a fiú szűkszavúan.

Ezután némán hallgattak, majd a herceg törte meg a csendet.

- Egy kissé hihetetlennek, sőt őrültségnek fog tűnni, amit most mondani fogok, de megígértem, hogy beavatlak, tehát megteszem. Azért nem fogadtam el az alvezéri ajánlatot, mert George éppen azelőtt árulta el nekem, hogy kik a szüleim. Ez most nagyzolásnak fog hangzani, de az igazat mondom azzal, hogy a rangom miatt nem fogadhattam el az ajánlatot – itt hatásszünetet tartott, ami egyben arra is szolgált, hogy erőt gyűjtsön, majd kibökte. – Azt hiszem, most jön az a rész, amikor elmondom, ki is vagyok valójában. Mint kiderült, Alexander király és Melanie királyné törvényes fia vagyok, vagyis Antala trónörököse.

Ben egészen jól reagálta le a bejelentést, mivel nem nevette ki Maxet, és rosszindulatú megjegyzéseket se tett, ami egyébként se voltak jellemzőek rá.

- Van rá bizonyítékod? – kérdezte végül csöndesen.

Max szó nélkül előszedte az apja levelét, és átnyújtotta a férfinak, aki az asztalán álló gyertya fényénél olvasni kezdett. Amikor befejezte, letette a papirost, és üres tekintettel bámult maga elé.

- Szeretnék hinni neked – közölte nagy sokára -, hiszen ezzel egy nagy rakásnyi problémánk megoldódna, de bizonyára megérted, hogy ez nem olyan könnyű.

- Természetesen megértem, hogy nehéz elhinni, de ez az igazság, és ha tetszik, ha nem, el kell fogadnunk. Nem hiszem, hogy ezzel meggyőztelek, de ezt el kellett mondanom.

A herceg számított is rá, hogy a rablóvezérrel nehezebb dolga lesz, mint Lord Sebastiannal, vagy Aaronnal, hiszen ő nem halhatott a királyi kard különleges tulajdonságáról, viszont nála megvolt az az előnye, hogy már régebb óta ismerték egymást.

- Sikerült megbeszélnetek? – viharzott be Ashley Aaronnal a nyomában ezzel feloldva a feszült légkört.

- Ő meg ki? – ráncolta össze a szemöldökét Ben, amikor meglátta Aaront. – Elég érdekes egyenruhája van – utalt a testőrök aranyfonállal díszített fekete öltözékére, ami kikandikált a fiatal férfi köpenye alól.

- Ő a bátyám, Aaron – közölte Ashley, mielőtt a testvérének esélye lett volna kinyitnia a száját, pedig ahogy Max megtapasztalta, beszéd terén nem kellett félteni a zöld szemű fiút.

- Jó, de hogy került ide?

- Én hoztam magammal – vágott közbe Max.

- Max igazat mondott – terelte el a témát ügyesen Aaron ügyet se vetve a rablóvezér gyanakvására. – A Fekete Lovag is megmondta.

- Attól még nem válik a szövetségesünkké, hogy egyszer segített nekünk – horkant fel a férfi.

- Ez így nem igaz – lépett be a barlangba Gawin is. Nem sok kellett ahhoz, hogy beverje a fejét az alacsony mennyezetbe. – Mit gondoltál, Nan kitől szerezte meg a bizalmas információkat?

- Te ismered Nant? – képedt el Max.

- Persze, hiszen ő a nagyanyám. George nem is említette?

- Nem tudott arról, hogy ismerem őt, így nem is került szóba – válaszolta Maximilien az új információ megemésztése közben. Valahogy az emberek, akikkel találkozott különös módon mind egymásba futottak pont, mint egy hatalmas kirakós játéknál.

Elég érdekes volt, hogy az alatnai öregasszony George felesége, vagy szeretője, de valami rejtélyes okból kifolyólag ezen már nem is lepődött meg annyira.

Ben nem hagyta, hogy jobban belemerüljenek a témába, hanem közbevágott.

- Tehát azt állítod, hogy Nan az információkat a Fekete Lovagtól szerezte? – nézett szúrósan Gawinra. Egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy a másik férfi jóval magasabb és izmosabb volt nála.

- Igen.

- Honnan vagy ilyen biztos benne? A nagyanyád talán mindenbe beavat?

Max elgondolkozott egy pillanatra azon, hogy felvilágosítsa-e a rablóvezért, de nem volt túl nehéz a döntés, hiszen egyszer úgyis el kellett mondania neki, és így legalább hamarabb túlesett rajta.

- Ben, ő a Fekete Lovag.

A fekete hajú férfi arcára megdöbbentség ült ki, és látványosan végigmérte Gawint. Nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy Maximilien állítása akár még igaz is lehetett, ugyanis ha mást gondolt volna, biztos vitatkozni kezdett volna.

- Igazat mond erősítette meg szinkronban az állítást a testvérpár.

- Tegyük fel, hogy elhiszem – szedte össze magát Ben. – Ebben az esetben mit keres itt páncél nélkül? – fordult Maxhez, mivel volt egy olyan érzése, hogy ő a ludas a dologban.

- Velem van.

- Azt gondoltam, mivel másként vérengzés nélkül nem tudott volna bejutni a táborba.

- Azért ennyire nem kéne lebecsülni a képességeimet – morogta. - Nem csak egy egyszerű gyilkológép vagyok, és a harcon kívül máshoz is értek.

Max úgy döntött, mindannyian jobban járnak, ha a két férfi nem kezd el egymással vitatkozni, és ennek elkerülése véget inkább részletesen kifejtette a válaszát.

- Az Alatna nevezetű erődben találkoztam vele, és velem akart jönni, hogy megvédhessen. Én csak úgy mentem bele ebbe, ha leveszi a páncélját, hogy ne keltsen a szükségesnél nagyobb feltűnést és általános riadalmat. Láthatóan teljesítette a feltételemet.

- Hogy megvédhessen? – visszhangozta Ben elgondolkodó és egyben hitetlenkedő arccal a szavakat.

- A Fekete Lovag feladata, hogy megvédje a jogos uralkodót, aki előtte legyőzte őt tisztességes párviadalban. Maximilien koronaherceg ezt megtette, tehát hűséggel tartozom neki – összegezte a dolgokat Gawin.

Ezután Ben visszatért az eredeti témához.

- Ti itt mindannyian azt hiszitek, hogy Max Alexander király törvényes fia?

- Igen – hangzott az egyöntetű felelet.

- Mitől vagytok ebben ennyire biztosak?

A felsorolást Ashley kezdte el.

- Először is ismerem Maxet. Másodszor pedig kihallgattam azt az őszinte beszélgetést, amikor George elmondta neki az igazat – közölte teljesen magabiztos hangon, és még csak zavarba se jött, amikor annak a résznek az ecsetelésénél tartott, amikor hallgatózott.

- Jó, de George honnan tudott róla?

Ekkor egy árnyék suhant be kívülről úgy, hogy a fáklyafény ne érje az arcát.

- Gondolom, ha az őszinteségnél tartunk, akkor nekem is fel kéne tárnom a magam kis történetét – szólalt meg érces hangon. – Már egészen kicsi koromban az alatnai erődítményben tanultam, hogy egykor majd királyi testőr lehessek. A legtöbb Fekete Lovag a családomból került ki, és ez az én időmben se volt másként, ugyanis messze én voltam a legtehetségesebb az akkori tanoncok közül. Miután elnyertem a jövőbeni Fekete Lovag címét, sorra nyertem a lovagi tornákat. Nem állítom, hogy ettől szerényebb lettem, sőt egyre nőtt bennem az az érzés, hogy én vagyok a világ legtehetségesebb vívója. Egyszóval dölyfös lettem. Ez egészen huszonegy éves koromig tartott – itt tartott egy kis szünetet, hogy összeszedje a gondolatait, majd folytatta.

– A fordulópontot az hozta meg, hogy egy tizenhat éves fiú véletlenül belém jött az utca kellős közepén, és az általa felvert sár összepiszkolta a köpenyemet. Természetesen azonnal párbajra hívtam a suhancot, aki nem állítom, hogy egetverő előnnyel, de legyőzött. Mint kiderült, ő volt az akkori trónörökös, Alexander. Ezután mindenhova követtem, és barátokká is váltunk, de azt soha nem felejtettem el, hogy feltétlen hűséggel tartozok neki. Néhány év múlva az akkori király a Lovagjával együtt meghalt egy csatában. Alexandert megkoronázták, és így én felölthettem a hőn áhított fekete páncélt. Az uralkodása alatt a birodalomban béke volt, de azért érkeztek külső támadások, amiket sikerült mindig hamar megállítania. Gondolom, nem kell mondanom, hogy nagyszerű harcos volt, és mindig az első sorban lovagolt a csatába.

Miközben mesélt, Gawin kivételével minden jelenlévő letelepedett a földre, vagy Ben ágyára, és megigézetten hallgatták a férfi nem éppen hétköznapi élettörténetét.

- Csak egy probléma volt. Az, hogy nem volt örököse, akire a halála után a trónt hagyta volna. Kereken elutasította még csak az elméletét is annak, hogy megházasodjon, egészen addig, amíg bele nem szeretett az egyik szomszédos, közepes nagyságú birodalom legidősebb lányába, Melanie-ba. Elég nagy volt a korkülönbség köztük, de ez egyiküket se zavarta, és fülig szerelmesen összeházasodtak. Az öreg király halála után az országát az egyébként is óriásinak számító Altanához csatolták, mivel Melanie-nak nem született fiú testvére, csak egy húga.

Itt George újra szünetet tartott, és közben Max elgondolkodott a hallottakon, és egy egészen érdekes felfedezésre jutott.

- Akkor ez azt jelenti, hogyha nem Alexander király és Melanie királyné utódja, vagyis én kerülök trónra, akkor a birodalom ketté fog szakadni?

George büszkén bólintott erre a kérdésre.

- Pontosan, mivel Gabriel az apád ágán rokonod. A helyzetet az is súlyosbítja, hogy Melanie húgának van egy fia, akinek minden joga meglenne arra a trónra, ha te nem élnél. Alatna két táborra szakadna, és egy hosszú és véres belháború venné kezdetét, ami csak rosszat tenne az országnak, mivel a szomszédos királyok bizonyosan kihasználnák a kínálkozó lehetőséget a hatalmuk növelésére. Többek között ezért is életbevágóan fontos, hogy te kerülj a trónra.

- Visszatérhetnénk a történethez? – szólt közbe Ashley, mivel nem volt kedve olyan politikai okfejtést végighallgatni, amit már ő is levezetett magában.

- Igen – válaszolta a volt Fekete Lovag. – Néhány évig nem született gyermeke a királyi párnak, aztán Melanie teherbe esett Maxszel. Mindketten nagyon örültek az eseménynek, de nem hozták nyilvánosságra a terhességet, mert Alexnek rossz érzéssel volt azzal kapcsolatban, és így gondolta, hogy így könnyebben meg tud védeni téged és anyádat – pillantott Maxre. - A feleségét elvitette egy félreeső kastélyba, amikor már annyira előrehaladt az állapota, hogy észre lehetett venni rajta a várandósságot. A Max születése utáni néhány héten minden rendben volt, és akkor történt meg a baj. Alexander álmot látott, amiből azt szűrte le, hogy még jobban el kell rejtenie a fiát, különben az meghal. Ismertem annyira a királyt, hogy tudjam, az ilyen megérzései mindig megvalósulnak, de ennek ellenére nem tetszett az ötlet. Már korábban hallottam néhány pletykafoszlányt, hogy Alex húgának a férje gyanús lépéseket tesz, de amikor ezt megemlítettem, a király csak még jobban ragaszkodott a tervéhez. Nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett.

Itt az öregember arca fájdalmasan eltorzult, de viszonylag hamar összeszedte magát, és folytatta. A beszéde monoton és színtelen lett, ugyanis ezzel akarta palástolni a felindultságát.

- Az egyik szomszédos, kis országba akartam elvinni Maxet, amíg az uram úgy nem határoz, hogy biztonságos a helyzet, és visszatérhetünk, csakhogy akadt egy kis probléma. Martin kopói sokkal hamarabb a nyomunkba szegültek, mint gondoltam volna, és félő volt, hogy sarokba szorítanak. Egyedül talán sikerült volna elmenekülnöm, de Max még túl kicsi volt, ezért nem volt más választásom, egy eléggé kétes kimenetelű cselt kellett alkalmaznom. Maxet elrejtettem az országúttól valamennyire távolabb egy bokorba, és elmutogattam neki, hogy maradjon csendben. Mintha tudta volna, hogy az élete a tét, ugyanis meg se mukkant, csak bánatosan meredt utánam.

- Csak úgy otthagytad?! – szólt közbe Aaron. A beszédes természetét ismerve elég nehezére eshetett megállni, hogy olyan hosszú ideig nem mondott semmit, de George ügyet se vetett rá, hanem zavartalanul folytatta.

- Tudom, hogy felelőtlenség egy néhányhetes babát egyedül hagyni a vadon közelében, de nem volt más választásom, és tisztában voltam vele, hogy szükség esetén a királyi medál megvédi a magatehetetlen kisfiút. Maxet egy vészhelyzet esetére előre becsomagolt speciálisan faragott fadarabbal helyettesítettem. Szerencsére az engem üldöző fegyveresek nem fogtak gyanút, és követtek. Hossza menekülés után egy szakadékhoz értem, aminek az alján sebes folyó zubogott. Levetettem magam a szakadékba, és a jobb kezemmel elkaptam az egyik kiszögellés. A bal kezemben tartott álbabát hangos ne ordítással egyetemben szándékosan elejtettem, hogy a zsoldosok azt higgyék, az ifjú herceg meghalt. Sikeresen átvertem őket, ugyanis a fadarab vízbecsapódása után megeresztettek felém néhány nyílvesszőt, amik közül nem is egy eltalált, aztán otthagytak, mint akik jól végezték a dolgukat. Hatalmas erőfeszítések árán kimásztam a szakadékból, és elájultam. Egy kicsi, erdőmélyi kunyhóban ébredtem, ahol egy kedves öregasszony vett a gondjaiba. Kiderült, hogy három napot aludtam.

- Ezután rögtön rohantál oda, ahol hagytál, de már nem voltam ott, igaz? – kérdezte Max.

- Pontosan. Egy bizonyos szempontból szerencsés, hogy nem találtalak ott, mivel ha ott lettél volna, akkor már biztos meghaltál volna a táplálékhiánytól. Ezután nem sokkal kaptam meg a hírt, hogy Alexander király meghalt, vagyis mint később kiderítettem, meggyilkolták. Azonnal rohanni akartam, hogy megöljek minden lehetséges elkövetőt, de parancsom volt rá, hogy maradjak melletted, ezért keresni kezdtelek. Eget és földet is átkutattam, míg végül kiderítettem, hogy pont abban a bizonyos időpontban egy corsari házaspár magához vett egy szőke kisfiút. Úgy gondoltam, nagyobb biztonságban leszel, ha én csak távolról figyellek, ezért két megbízható, de Alexander királyhoz kevésbé köthető embert megkértem, hogy foglalkozzanak veled.

Max elgondolkozott rajta, hogy vajon kik lehettek azok, de nem volt nehéz kitalálni, ugyanis a faluban csak két embert ismert, akik huzamosabb ideig foglalkoztak vele.

- Az írnok és Tom azok – jelentette ki.

- Helyes megállapítás – válaszolta George. – Hosszú évekig éltem remeteként a Tarsa-hegyen, majd Gabriel huszadik születésnapja előtt két hónappal visszatértem az emberek közé. Elmentem a corsari kastélyba, hogy lovat vegyek. Akkor botlottam beléd. Első pillantásra mellbevágó volt a közted és Alex között lévő hasonlóság, és azonnal tudtam, ki vagy. A történet többi részét már te is ismered.

Egy ideig csend volt, ugyanis a szobában lévők mindegyike a hallottakat emésztette. Végül Maximilien törte meg a csendet egy Benhez intézett kérdéssel.

- Most már hiszel nekünk?

A rablóvezér néhány pillanatig komoran nézett maga elé, majd szélesen elvigyorodott.

- Azt be kell ismernem, hogy elég meggyőző történet volt, ráadásul a tények is összevágnak, szóval igen, hiszek nektek. Csak azt árulja el fenséged, hogy hogy akarja megszerezni a trónt, és utána mindenben állok a szolgálatára!

Levél a láthatáron

Max azonnal felfogta a George által mondottak jelentőségét, de azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna.

Sose kívánta, hogy nemes legyen, most mégis az ő vállain nyugodott az egész birodalom sorsa. Jogos örökösként őt illette meg a trón, amit sosem akart, de elhatározta, hogy mindent megtesz a megszerzéséért. Ennek az volt az oka, hogy nem bírta volna elviselni annak a tudatát, hogy megakadályozhatta volna a zsarnok Martin totális uralomra jutását, és mégsem tett semmit.

- Most mit akar tenni? – kérdezte George hosszas hallgatás után még mindig féltérden állva.

Maxet zavarta a hirtelen jött, bár érthető magázás, ezért jobb ötlete nem lévén először ezt tette szóvá.

- Arról fogalmam sincs, de azt értékelném, ha felállnál végre, és újra elkezdenél tegezni.

- Sajnos azt nem tehetem, fenség – mondta George miközben felállt. – Az tiszteletlenség lenne.

- Az viszont nem lenne jó, ha emiatt mások idő előtt rájönnének, hogy ki is vagyok valójában – próbálta Maximilien más irányból megközelíteni a témát.

- Ez igaz – adta meg magát a férfi. – Akkor a koronázásig a különleges eseteket leszámítva tegezni foglak – váltott át azonnal a magázásról.

- A koronázásról jut eszembe – kezdte Max miközben letelepedett a fűre -, mégis honnan veszed, hogy a nemesek hinni fognak nekünk? Már ha egyáltalán sikerül bejutnunk a királyi palotába.

- Ez egyszerű. Azon kívül, hogy szinte szakasztott ugyanolyan vagy, mint amilyen az apád volt fiatalkorában, és vannak bizonyos ismertetőjelek, amik csak az igazi örökösre jellemzőek.

- Például?

- A kardod és a medálod ősidőktől kezdve az altanai királyi család tulajdonában állnak, és valamilyen különös oknál fogva e két tárgy képessége csak a jogos tulajdonosuk vérére lép életbe. Továbbá ott van még a Fekete Lovag is. A különleges páncélja, kiképzése és képességi miatt tisztességes, egy az egy elleni harcban csak a jogos örökös tudja legyőzni, de ő is csak a királyi karddal, amit te ugyebár megtettél.

- Tehát a Fekete Lovag végig tudta, hogy ki vagyok.

- Igen. Én kértem meg rá, hogy ne szóljon erről neked, amíg nem készülsz fel arra, hogy megtudd az igazat. Igazából nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogod fogadni.

- Miért hallgatott rád? – kérdezte Max kíváncsian, szándékosan fegyelmen kívül hagyva a férfi utolsó mondatát. Volt ugyan egy sejtése, de úgy döntött, hagyja, hogy az öreg mondjon el mindent, és ő inkább nem bocsátkozik hangos következtetésekbe.

- Én voltam az apád Fekete Lovagja, vagyis az előde – mondta George, majd kis habozás után folytatta. – Egyébként Gawinnak hívják, és az unokám. Tizenkettő körül lehetett, amikor Alexander meghalt, és utoljára látott, vagyis elég idős ahhoz, hogy felfogja az események súlyát, és hogy emlékezzen rám.

- Az unokád? – kérdezett vissza meglepődve az ifjú herceg. Arra a következtetésre eljutott ugyan, hogy George volt az apja idejében a Fekete Lovag, de azt nem gondolta volna, hogy a mostanival rokoni kapcsolatban áll.

- Igen, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy az én családomról beszéljünk.

- Rendben van – fogadta el Max azt, hogy a férfi nem akarja kitárgyalni a magánéletét. – Tegyük fel, hogy a nemesek elhiszik, hogy tényleg Alexander király fia vagyok. Azt hogyan akarod bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok fattyú?

- Aki jól ismerte őt, tudja, hogy sose tett volna ilyet, de a kérdés jogos. Van a jobb füled mögött egy apró kard alakú anyajegy, amiről az anyád, a nagynénéd és én tudok. Ha Melanie királyné a fiának nyilvánít, akkor az elégnek kell, legyen, hiszen a legfelsőbb arisztokraták körében nyílt titok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt terhes volt, de mindenki azt hitte, hogy elvetélt. Apád ezzel a pletykával akarta megóvni a családját, csak sajnos nem sikerült neki.

- Mi van akkor, ha ez nem elég?

- Abban az esetben meg kell mutatnod nekik az apád neked írt levelét – válaszolta a férfi gondolkodás nélkül. Láthatóan minden kérdésre volt jól kidolgozott válasza, ami azt jelentette, hogy fejben már nagyon sokszor végigfuttathatta magában ezt a beszélgetést.

- Milyen levelet?

- Alex írta a biztonság kedvéért egy hónappal az után, hogy megszülettél.

- Hol van az a levél?

- Az Anatla nevezetű erőd parancsnoki szobájának falába faragott királyi címer mögötti titkos rekeszben. Az apád Gawinra bízta az elhelyezését, aki a csatátok után biztosított arról, hogy végrehajtotta a küldetést.

- Mi áll abban a levélben?

- Nem tudom.

Maxnek ez, ha csak egy kis időre is, de megkönnyítette a dolgát, hiszen egyértelmű volt, hogy először az apja levelét kell megszereznie, és csak utána tehet komolyabb lépéseket a trón megszerzése érdekében.

- Pontosan mi is van az Anatla erődben? – kérdezte, hogy minél megtudjon arról a helyről, ahová menni szándékozott.

- Elit testőröket képeznek ki ott, akik csak és kizárólag a törvényes királynak, vagy az örökösének engedelmeskednek. A Fekete Lovag is közéjük tartozik.

- Ő a vezetőjük?

- Nem, de nem is tartozik engedelmességgel az elit egységek vezetőjének. Ő csak és kizárólag a te szádból kimondott szavaknak köteles eleget tenni.

- Ezek a harcosok mellettünk állnak?

- Eddig még nem engedelmeskedtek a kormányzó egyik fontosabb parancsának se, és ő sem olyan ostoba, hogy erőltesse ezt, de azért vigyázni kell velük, mert tizenhét év alatt könnyen megeshet, hogy beszivárgott néhány embere.

- Értem. Odamegyek, és megszerzem azt a levelet – mondta Max, azzal feltápászkodott a földről.

- Ezt mégis hogy tervezed? – csendült fel Ashley hangja, majd a lány mindkét férfi meglepetésére előlépett a bokrok és fák takarásából. – Odamasírozol, és bejelented, hogy te vagy a koronaherceg? – kérdezte gúnyosan. – Amióta a mostani vezetőjüket, Lord Sebastiant megválasztották, teljesen elszigetelték magukat a külvilágtól – fordította komolyra a szót, mivel tudta, Max nem annyira ostoba, hogy az én vagyok a koronaherceg kijelentést alkalmazza.

- Mennyit hallottál? – kérdezte Max.

Különösebben nem lepte meg, hogy a lány kihallgatta a beszélgetésüket, sőt még örült is neki, mert így legalább eggyel kevesebb személy volt, akinek el kellett ezt az egészet magyaráznia.

- A körül érkeztem, amikor George letérdelt előtted, szóval nem maradtam le sokkal.

- Te meg honnan tudod azt, hogy ki Anatla jelenlegi vezetője? – támadta le George Ashleyt.

- Ashley hercegnő, Edward herceg leánya szolgálatára – mondta Ashley, miközben kecsesen pukedlizett. Az összhatást csak az rontotta el, hogy férfiruha volt rajta, az oldalán kard lógott, és hogy az arcán szemtelen vigyor ült.

- Sejtettem, hogy nemes vagy – zárta le a témát George. Szemmel láthatóan bőven elég volt neki ennyi magyarázat is.

- Szóval akkor mit tervezel? – fordult vissza a lány Maxhez.

- Várj egy kicsit, gondolkodom.

- Egy levelet akarsz megszerezni, nem? Használj hozzá levelet! – javasolta Tornádó, aki egész végig némán hallgatott.

- Ez nem is rossz ötlet.

- Lovasfutárnak álcázom magam, és úgy teszek, mintha levelet vinnék a rend parancsnokának. Ugye az ő dolgozószobájában van az a bizonyos címer?

- Igen, de ehhez a tervhez az szükséges, hogy egyedül menj. Ez túl kockázatos lenne – vetette ellen George.

- Ennyi kockázatot igazán vállalhatok, hiszen rajtad, Ashleyn és Gawinen kívül senki nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, így senki nem is akarna megölni. Különben is, tudok vigyázni magamra.

- Ha el is fogadnák azt az érvet, hogy személyesen kell átadnod a levelet a parancsnoknak, a pecsétet akkor is meg kell mutatnod a kapuőröknek – próbálkozott tovább a férfi.

- Ez nem gond. Még mindig nálam van az apám pecsétgyűrűje – vigyorodott el Ashley, amire jutalmul egy gyilkos pillantást kapott az öregtől.

- Jó, de nincs levélpapírunk és pecsétviaszunk – vetette be az utolsó logikus ellenérvét is a volt Fekete Lovag.

- Ez nem gond. Bennél láttam, amikor legutóbb ott jártam – söpörte el Max ezt a próbálkozást is könnyedén, azzal elindult a tábor felé.

- Nem változtathatom meg az elhatározásodat? – kérdezte néhány percnyi gyaloglás után George.

- Te is tudod, hogyha valamit szilárdan eldöntött, akkor csak úgy tántoríthatod el, ha megölöd, és nem hiszem, hogy ezt szeretnéd – válaszolt a fiú helyett Ashley.

- Ennyire azért nem vagyok makacs – tiltakozott Max.

- Miért, máshogy meg tudnánk akadályozni, hogy végrehajtsd a tervedet? – kérdezte csípősen a lány.

- Nem.

- Na, látod! – vigyorodott el győzelemittasan a hercegnő. Még nem sűrűn fordult elő, hogy a fiút ilyen könnyen legyőzte a vitában, de tisztában volt vele, hogy Maxnek most sok minden kavaroghat az agyában, ezért ezt nem dörgölte az orra alá.

Ezután némán tették meg a céljukig vezető út hátralévő részét.

Amikor kiértek a főtisztásra, egyenesen a vezér szálláshelye felé vették az irányt. A barlangba belépve ott találták Bent és a két alvezérét is.

- Sikerült megbeszélnetek azt a fontos dolgot? – pillantott a rablóvezér a belépőkre.

- Nagyjából – válaszolta az ifjú herceg. – Tudsz adni borítékot és pecsétviaszt?

- Mire kell az neked? – ráncolta össze a szemöldökét Ben. – Különben meg nem is mondtad, hogy tudsz írni.

- Nem kérdezted – vonta meg a vállát Max. – Akkor tudsz adni?

- Igen, de addig nem adok, amíg meg nem hallgatsz.

Maximilien egy pillanat alatt felmérte, hogy Ben számára fontos ez a dolog, ezért úgy döntött, végighallgatja, hiszen bármennyire is meg akarta tudni, mi áll az apja levelében, nem hanyagolhatta el a barátait sem.

- Rendben van, hallgatlak – adta meg magát sóhajtva.

- Hosszas gondolkodás után Philippel és Donalddal úgy határoztunk – kezdte a fiatal férfi ünnepélyes hangon -, hogy a harcban és egyéb területeken nyújtott kiemelkedő képességed és börtönben tanúsított bátorságod miatt tökéletesen alkalmas vagy az alvezéri posztra, amit most a kiskorúságod ellenére fel is kínálok neked. Elfogadod?

Maxet ez a hír talán még annál is jobban sokkolta, mint amikor George elárulta neki, hogy kik a szülei, hiszen azt az álmában látott beszélgetésből sejtette, ez pedig minden előjel nélkül, teljesen váratlanul érkezett.

Azon persze nem kellett sokat gondolkodnia, hogy elfogadja-e vagy sem, mert a koronahercegi rangja miatt nem lett volna helyes megtennie. Nem akarta megbántani Bent, de kénytelen volt, hiszen ha gondolkodási időt kért volna, akkor csak hiú reményt támasztott volna a férfiban.

- Sajnálom, de nem – mondta ki végül határozottan.

A rablóvezér arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Láthatóan nem erre a reakcióra számított.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Ha elmondanám, csak bolondnak néznél.

- Tegyünk egy próbát! – fűzte keresztbe a fűzte keresztbe a férfi a mellkasa előtt a karjait.

Max magában fontolóra vette a dolgot, de Ben a George által felsorolt bizonyítékok egyikéhez se rendelkezett kellő háttérinformációval, ráadásul nem csak ők ketten tartózkodtak a helyiségben, ezért a kitálalást arra az időre halasztotta, amikor az apja levele már a kezében lesz.

- Higgy nekem, felesleges lenne!

- Eddig toleráltam, hogy a személyes indokaidat megtartod magadnak, de azért már több a soknál. Igenis jogom van megtudni, hogy miért utasítottad el az ajánlatomat.

- Bennek igaza van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Donald. – Bármi legyen is az okod, nekünk nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok közt vagy.

- Szerintem viszont nincs igaza – szólt közbe Ashley is. – Ha nem ismerném annyira, amennyire, és nem tudnám, amit tudok, akkor én se hittem volna el.

- Ez nagyon jó. Mindketten tudjátok Maxnek azt a bizonyos dolgát, csak nekem nem hajlandó elárulni? – vette vissza a szót Ben.

- Én hamarabb tudtam, mint ő – morogta George.

- Én meg csak kihallgattam őket, amikor arról beszéltek – tette hozzá a hercegnő.

- Semmi értelme ezen veszekednetek, hiszen úgysem fogom elárulni, hogy miért utasítottam el az ajánlatot, amíg a kezemben nem tartom azt a tárgyat, aminek a megszerzéséhez szükséges a korábban említett boríték és pecsétviasz.

- Mi a biztosíték arra, hogy utána hajlandó leszel elárulni? – kérdezte Ben.

- Az, hogy megesküszöm rá - válaszolta a herceg halálos komolysággal és rezzenéstelen, őszinte tekintettel.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ígért meg utoljára bárkinek bármit. Talán nem is fordult elő vele ilyen eset, mivel nem az ő stílusa volt az esküdözés, mert ő azt nagyon komoly dolognak tartotta.

Valószínűleg a rablóvezér is rájött, hogy hihet ennek az eskünek, mert csak szótlanul bólintott, és előkeresett egy borítékot némi viasszal együtt, valamint egy tollat, egy kevés tintát, és Max kezébe nyomta.

- Gondolom, írni is szeretnél valamivel – mondta a plusz eszközökre célozva. Igyekezz megszerezni azt a valamit, mert már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

- Kérhetek még valamit?

- Persze, miért is ne?

- Egy jó állapotban lévő sötétebb köpenyt tudnál kölcsönadni? – kérdezte Max, ugyanis nehezen hitték volna el róla, hogy egy herceg futárként alkalmazza, ha a jelenlegi öltözékében állított volna az erődítmény kapuja elé.

- Máris hozom – mosolyodott el a férfi. Láthatóan sikerült túltennie magát az elutasítás okozta megrázkódtatáson.

- Nekünk más dolgunk is lenne – indult kifelé Donald a vezére nyomában. Amikor látta, hogy az alvezér társa nem mozdul, szúrós pillantást vetett rá, amire Philipp kelletlenül követte.

- Végre felszívódtak – morogta Ashley, miközben a csizmájából előbányászta az apja pecsétgyűrűjét.

- Neked mióta van titkos rekesz a csizmádban? – érdeklődött Max döbbenten.

- Régóta – vont vállat a lány -, bár az kétségtelen, hogy a te titkaid viszik a pálmát.

- Mondja a férfiruhában, törvényen kívüliek között önként járó hercegnő – vágott vissza Max.

- Ti akarjátok megcímezni a borítékot, vagy tegyem meg én? – váltott témát George, hogy elejét vegye a két fiatal között kialakulni készülő szócsatának.

- Majd én – ajánlotta fel Ashley.

- Nekem megfelel – válaszolta Max George kérdő tekintetére.

Ezután csak a papír sercegését lehetett hallani, amíg Ashley megcímezte a levelét, és lepecsételte az üres borítékot.

- Kész is van – nyújtotta át néhány perc múlva a levelet elégedetten a koronahercegnek.

- Egy liliomot tartó sólyom a címeretek? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú a pecsét láttán.

- Mintha egy koronára helyezett kardon függő medál eredetibb lenne – kontrázott a lány gúnyosan.

- Micsoda? – bukott ki Max száján a kérdés, mielőtt még visszafoghatta volna. Tudta, hogy ez hiba volt.

- Ez a családod címere – világosította fel George.

- Még jó, hogy ezt tisztáztuk – forgatta a szemét Ashley. – Most már akár indulhatnál is, ha Ben végre visszaérne azzal a köpennyel.

Szinte végszóra belépett a barlangba az emlegetett személy karján a kért ruhadarabbal.

- Aztán nekem élve kikerülj onnan, ahova mész, ugyanis tartozol nekem egy alapos magyarázattal – fenyegette meg játékosan Maxet.

- Igenis, uram! – tisztelgett a fiú hasonló jókedvvel, de az ő esetében ez inkább megjátszott volt, amivel palástolni akarta az újonnan keletkezett szorongását, ugyanis a látszólagos magabiztossága ellenére tisztában volt azzal, hogy elég kockázatos tervet eszelt ki, ami túl sok helyen megbukhatott. – Akkor én indulok is – jelentette ki egy vidám mosoly kíséretében, miután felvette a köpenyt.

- Kikísérjelek az erdőből?

- Köszönöm, nem kell. Már megjegyeztem az utat.

- Elárulod, hova mész, ha esetlegesen ki kéne menteni?

- Ashley és George tudják – mondta Max, azzal kilépett a barlangból a hercegnővel és a volt Fekete lovaggal a nyomában.

Ezután nem törődve a néhány kíváncsi tekintettel odament Tornádóhoz, gyors mozdulatokkal felnyergelte, majd a biztonság kedvéért leellenőrizte a hevedereket és a szíjakat. Miután mindent rendben talált, még néhány szóra odafordult Ashleyékhez.

- Csak akkor gyertek utánam, ha egy napon belül nem érek vissza! – adta ki az utasítást, majd folytatta, amikor meglátta George szemében az ellenkezést. Ezúttal tekintetével satuba fogta a férfiét, és úgy beszélt. - Huszonnégy óra, George, és egy perccel sem kevesebb. Ezt vedd parancsnak! – játszotta ki végül azt a kártyáját, ami nem igazán akart. – Ez rád is vonatkozik – tette még hozzá Ashleynek címezve, amikor észrevette, hogy a lányban fellángolt a dac.

Felült Tornádóra, és az előzőekhez képest lágy hangon hozzátette, hogy ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Ezután elindította a lovát, és akaratlanul is meghallotta, amit Ashley mormogott bosszúsan az orra alatt.

- Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még váltig állította, hogy csak egyszerű parasztfiú, elég jól tud parancsolgatni.

Kiderül az igazság

Max a földön feküdt, a karjait párna gyanánt a tarkója alá tette, és megpróbált elaludni, de nem sikerült neki. Ez nem a miatt volt, hogy nappal volt és nem éjszaka, mivel nála sose számított zavaró tényezőnek a fény.

Az ébrenléte valódi oka a kavargó gondolatai voltak.

Az elméje a szökésük minden egyes történést fel akarta dolgozni, de egyikre se talált logikus, és főként lehetséges magyarázatot.

Legjobban nem is az újonnan felfedezett különleges képessége, miszerint tud tárgyakat mozgatni az elméjével foglalkoztatta, hanem azok a dolgok, amiket Georgenál tapasztalt.

Tudta, hogy a férfi jó, de arra még csak a legvadabb álmában se gondolt volna, hogy olyan gyors és erős lenne, mint amit a börtönben tanúsított. Egyszerűen teljesen hihetetlennek tűnt, hogy egy olyan korú ember, mint George képes volt legyőzni egy ereje teljében lévő katonai parancsnokot, aki ráadásul még páncélt is viselt.

Georgedzsal kapcsolatban még az is foglalkoztatta, hogy emlegetett valami árulást, amiben Gordon parancsnok rész vett. A képet bizonyos értelemből kitisztította, de másrészt még homályosabbá tette a Fekete Lovag későbbi kiegészítése, miszerint az az árulás felségárulás volt.

Mivel George egy bő tizenhét évvel ezelőtti dátumot adott meg, logikussá vált, hogy a néhai Alexander király volt az árulás tárgya. Max ebből csupán azt nem értette, hogy ehhez meg mi köze volt az idős barátjának és a Fekete Lovagnak.

Erről a témáról a gondolatai tovább csapongtak, és különös módon a fővárosi öregasszony, Nan szavai csendültek fel a fülében, mintha a nő ott állt volna mellette.

Jól figyelj rám, Maximilien, mert csak egyszer mondom el! Ha elalvás előtt megérinted a kulccsal, amit az ismeretlen ismerőstől kaptál, és az elméd szélesre tárod, akkor álmodban rég elfeledett emlékek jutnak eszedbe, és utána megtudod, amit tudnod kell.

Ekkor szöget ütött egy fejébe egy gondolat, miszerint ő nem is árulta el a nőnek az igazi nevét, ő mégis azon szólította. Ebből arra lehetett következtetni, hogy az asszony ezt a Maxből következtette ki. A másik, a hátborzongatóbb verzió az volt, hogy Nan valahonnan ismerte korábbról, de ezt a gondolatot elvetette, hiszen ez lehetetlen volt.

Szerencsére nem kellett kényszerítenie magát arra, hogy elvonja a figyelmét erről a problémáról, ugyanis Nan második mondatára terelődött a figyelme.

Egy kulcsot emlegetett és egy ismeretlen ismerőstől kapott tárgyat. Az ismeretlen ismerőst sok emberre lehetett vonatkoztatni, hiszen sok mindenkivel volt úgy, hogy tudta a nevét, de nem ismerte a személyiségét.

Szűkítve a kört már csak egy valaki maradt, az akitől a kardját kapta, vagyis George.

Ha jobban belegondolt, ez elég kézenfekvőnek tűnt, hiszen a kard pengéje időnként fehéren világított. Csak arra kellett rájönnie, hogy ez mitől következett be, és akkor máris meglesz az a bizonyos kulcs.

Visszajátszotta magában az olyan eseményeket, amikor ez megtörtént. Összesen kettőt talált. Először a Fekete Lovag elleni küzdelmekor következett ez be, majd akkor, amikor megölte a Davon nevű rabszolgakereskedőt.

Ezután közös mozzanatot kezdett el keresni.

A legalapvetőbb összefüggés az volt, hogy mindkét alkalommal harcolt. Tudta, hogy ez még nem elég, ezért tovább szűkítette a kört. Ezzel arra az eredményre jutott, miszerint azon alkalmakkor előjött az egyik különleges képessége. Még ez sem volt elég, hiszen harc közben a Lucasszal való ismeretkötése előtt, a Ben elleni második összecsapáskor, sőt még a nem olyan régen lezajlott, katonák elleni csatában is emberfelettire gyorsultak a reflexei.

Hiába törte a fejét, ennél tovább nem jutott, amíg Tornádó meg nem szánta, és nem küldött neki egy rövid emlékképet arról, amikor a Fekete Lovaggal harcolt.

Furcsa érzés volt kívülről látnia magát, de ennek megvolt az az előnye, hogy így jobban oda tudott figyelni az apró részletekre.

Eleinte egész jól tartotta magát, de aztán fáradni kezdett, aminek az lett az eredménye, hogy a Fekete Lovag megvágta, és utána nem sokkal változott fehérre a pengéje.

Valami történt a sebe megszerzése után, de nem tudott rájönni, hogy mi.

Újrajátszotta magában a saját emlékeit, és néhány másodperc múlva villámcsapásként érte a felismerés. A kulcs a vér volt, méghozzá különös módon az ő vére. Fogalma sem volt, hogy ez mit jelenthet, de már nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság.

Úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy rájöjjön a titok nyitjára, ezért néhány hüvelyknyire kihúzta a kardját a hüvelyéből, és egy kicsit megsebesítette az élével az egyik ujja hegyét.

Megvárta, hogy kicsorduljon néhány csepp vörös folyadék, majd egy határozott mozdulattal megfogta a kardja markolatát.

Halványan elmosolyodott, amikor a penge kilátszó része izzani kezdett.

Lehunyta a szemét, és kiürítette a fejét a csapongó gondolatoktól, de semmi nem történt., ráadásul olyan érzése volt, hogy valamit nem helyesen tett.

Néhány percnyi gondolkodás után rájött, hogy mi volt a hiba az elméletében. Az ismeretlen ismerőse nem George volt, hanem a szülei, akikkel bizonyára találkozott még egészen kicsi korában, csak nem emlékezett rájuk.

Az egyetlen dolog, ami az igazi szüleihez kötötte az a jelenleg a mellkasán nyugvó medál volt. Így már egyértelművé vált a számára, hogy Nan az apjához és az anyjához fűződő kapocs tárgyára gondolt.

Egyedül azt nem értette, hogy az öregasszony honnan tudott erről, de aztán eszébe jutott a véletlenül ráöntött tea, ami miatt le kellett vennie az ingét. Akkor csak egy szerencsétlen eseménynek könyvelte el, de így visszanézve rájött, hogy Nan direkt botlott meg.

Még sokat tudott morfondírozni azon, hogy az öregasszonynak mi oka volt erre, de inkább megint megpróbálta végrehajtani a megfejtett utasításokat.

Újra megvágta az ujját, ugyanis a bőre időközben begyógyult a villámgyors regenerálódó képességének köszönhetően.

A bal kezével előhúzta a felsője alól a medálját, majd rákulcsolta a jobb, vagyis a sebes kézfejét.

Ezután különös erő áradt szét a tagjaiban, amit hirtelen jött magabiztossággal az agyára összpontosított, és könnyedén, gondolkodás nélkül megtette a Nan által mondott adatok utolsó rá vonatkozó pontját. Szélesre tárta az elméjét, majd elaludt.

Álmában egy hatalmas, gazdagon, de mégis ízlésesen berendezett szobában volt. A nagy, aranyozott faragásokkal díszített baldachin ágyból, a kényelmes fotelekből, szófákból, gyönyörű szőnyegekből, aranykeretes képekből, faragásokból, a selyemfüggönnyel takart ablakokból ás az ágy mellett álló bölcsőből arra következtetett, hogy egy nagyon előkelő házaspár hálószobáját látta.

Eddigi emlékei szerint még soha nem látott ekkora pompát, tehát elviekben elképzelni se tudhatott ilyesmit. Ebből, és valami magmagyarázhatatlan oknál fogva tudta, hogy ő valamikor járt abban a szobában, de nem foglalkozott ezzel tovább, ugyanis a figyelmét az ott történő események vonták magára.

A bölcső mellett egy férfi állt, akit Max valahova harmincöt és negyven közé tett. A haja szőke színű volt, és még nem kezdett el őszülni. A szemei pedig mélykék színt vettek fel a születése után. Finom anyagú, drága, de mégis egyszerű ruhát viselt. Az oldalán ékkövekkel díszített hüvelyben kard lógott. A tartása és az arckifejezése magabiztosságot, tekintélyt, fensőbbséget és egyfajta jóságot sugárzott.

A kezében néhány hónapos csecsemőt tartott, akinek a láttán Maximilien megdöbbent, és furcsán zakatolni kezdett a szíve, ugyanis biztos volt benne, hogy az a kisbaba ő volt.

A férfi olyan szeretettel nézett rá, hogy Maxnak semmi kétsége nem maradt afelől, hogy az apját látja.

Néhány pillanat múlva egy nyílt az ajtó, és így Maxet rövid időn belül újabb döbbenet hullám érte, mivel a belépő George volt, csak jóval fiatalabb kiadásban.

Max apja egy bólintással nyugtázta a jelenlétét, majd néhány perc múlva szomorú tekintettel átadta neki a fiát.

- Nagyon vigyázz rá!

- Biztos vagy ebben? – kérdezte George. Látszott rajta, hogy tudja a választ, de a kérdést mégis feltette, mert nem tetszettek neki az események.

- Igen – biztosította halkan, de mégis ellentmondást nem tűrően a kérdezett. Ezután előhúzta a kardját a hüvelyéből, és kicserélte Georgedzséval. – Add oda neki, ha eljön az ideje!

- Rendben van – válaszolta George lemondóan és kötelességtudóan.

A fiatalabbi férfi következő tette az volt, hogy az inge alá nyúlt, előhúzott egy medált, és miután utoljára alaposan megnézte, a fia nyakába tette.

- Mondd el Maxnek, hogy Melanie és én mindennél jobban szeretjük, és mindkettőnknek majd megszakad a szíve, hogy így alakult. Azt is mondd el neki, hogy…

Maximilien feszülten várta, hogy mi következik, de nem tudta meg, mert minden előjel nélkül felébredt, méghozzá arra, hogy valaki a vállát rázogatta.

- Már azt hittem, hogy sose sikerül felkeltenem téged – hallotta meg Ben vidám hangját, amikor kinyitotta a szemét.

- Nem gondolod, hogy azért nem ébredtem fel korábban, mert még szükségem volt egy kis alvásra? – ripakodott rá szinte azonnal Benre. – Így nem tudtam meg, hogy…

- Hogy mi lett az álmod vége? – vigyorodott el a fiatal férfi. – Ennél sokkal fontosabb hírem van a számodra.

Max nem igazán volt tisztában azzal, mi lehet fontosabb annál, hogy megtudja mit üzent neki a férfi, aki kétségtelenül az apja volt, de persze Ben nem tudhatta, hogy álmában a kisbabakori emlékei jöttek elő.

- Beszélnem kell Georgedzsal – pattant fel hirtelen. Teljesen ébernek érezte magát, és szilárdan elhatározta, hogy kihúzza az öregből az összes titkát kezdve azzal, hogy ki az apja.

- Ez később is ráér. Először el kell mondanom neked valamit.

- Sajnálom, Ben, de most kell beszélnem vele. Hol van?

- Majd azután útbaigazítalak, ha elmondtam, amit el akartam – makacsolta meg magát a rablóvezér a lehető legrosszabb pillanatban.

Mit láttál, ami ennyire felizgatott? – érdeklődött kíváncsian Tornádó.

Majd később elmondom. Tudod, hol van George?

Sajnos nem.

Az kár. Így muszáj lesz kiszednem Benből.

. Figyelj, te is tudod, hogyha nem lenne számomra égetően fontos a dolog, akkor meghallgatnálak – vett fel békülékeny hangnemet Maximilien. – Kérlek, mondd el, hol van Goerge! – kérte újra miután a férfi nem reagált az előző mondatára. Ezúttal azonban szilárdan belefúrta a tekintetét Benébe. A férfi fordult el először, amivel beismerte a vereségét.

- Azon a tisztáson van, ahol gyakorolni szoktatok. Siess vissza, ha megtudtad, amit akartál, mert eléggé fontos lenne, amit mondani akarok.

- Köszönöm – válaszolta Max, azzal sebesen nekiiramodott.

A tőle telhető leggyorsabban haladt előre. Azzal se fecsérelte az idejét, hogy kikerülje az előtt heverő akadályokat, hanem e helyett átugrotta őket. Ezzel néhány alkalommal megijesztett néhány embert, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy foglalkozni tudjon az ilyen apróságokkal.

A fák között is hasonló sebességgel haladt, aminek az lett az eredménye, hogy jó néhány horzsolást és karcolást szerzett mire kiért a tisztásra, de ez se izgatta túlzottan.

Ben nem tévedett, ugyanis George tényleg ott volt, és éppen láthatatlan ellenségekkel csatázott, amikor odaért, de ezt a megjelenése után szinte azonnal befejezte.

- Ennyire szeretnél edzeni? – mosolyodott el halványan, mivel természetesen azonnal feltűnt neki, hogy Max zihált egy kicsit.

- Nem erről van szó – jelentette ki a fiú határozottan és érzelemmentes arccal.

George ebből könnyen meg tudta állapítani, hogy komoly dologról lesz szó, ezért ő is pillanatok alatt komorrá vált.

- Miről van szó?

- Kik a szüleim? – vágott bele a közepébe kertelés nélkül.

A férfi habozott egy kicsit, és csak utána válaszolt.

- Nekem ezt honnan kéne tudnom? – próbált ködösíteni.

- Felesleges tovább hazudnod. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy tudod.

- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap – sóhajtotta George -, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar.

- Válaszolj a kérdésemre! – parancsolta Max. Ő maga meglepődött azon, hogy a hangja mennyire határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek hallatszott, viszont George nem. Ő elégedettnek látszott.

- Az apád büszke lenne rád. Szinte teljesen ugyanolyan vagy, mint amilyen ő volt.

- Tehát halott – állapította meg Max, de ez nem érte meglepetésként, hiszen a szíve mélyén mindig is tudta.

- Igen. Sajnos már tizenhét éve.

Ezúttal némán álltak a rég halott férfi emlékén merengve, majd George törte meg a csendet.

- Válaszolok a kérdésedre. Az apád a néhai Alexander, Altana volt királya, az anyád pedig Melanie az ugyancsak királyi származású felesége.

Max agyában őrülten kergették egymást a gondolatok. Tudta, hogy George nem hazudott, és így visszanézve minden alátámasztotta a kijelentését.

- Ez azt jelenti, hogy én… - kezdte, amikor valamennyire sikerült legyőznie a váratlan sokkot, de végül nem fejezte be a mondatot, mert kimondva még nagyobb felelősség hárult volna rá.

George szertartásosan előhúzta a kardját, a földbe szúrta a hegyét, majd féltérdre ereszkedett, és ünnepélyes hangon kijelentette azt, amire Max a szülei kilétének megtudta után következtetett.

- Igen, fenséged Maximilien koronaherceg, Altana trónjának jogos örököse

Tudom, tudom nem valami hosszú fejezet, de remélem, hogy ettől függetlenül tetszett. Kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek a fejezetről. Nyugodjatok meg, nem harapok!