Levél a láthatáron

Max azonnal felfogta a George által mondottak jelentőségét, de azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna.

Sose kívánta, hogy nemes legyen, most mégis az ő vállain nyugodott az egész birodalom sorsa. Jogos örökösként őt illette meg a trón, amit sosem akart, de elhatározta, hogy mindent megtesz a megszerzéséért. Ennek az volt az oka, hogy nem bírta volna elviselni annak a tudatát, hogy megakadályozhatta volna a zsarnok Martin totális uralomra jutását, és mégsem tett semmit.

- Most mit akar tenni? – kérdezte George hosszas hallgatás után még mindig féltérden állva.

Maxet zavarta a hirtelen jött, bár érthető magázás, ezért jobb ötlete nem lévén először ezt tette szóvá.

- Arról fogalmam sincs, de azt értékelném, ha felállnál végre, és újra elkezdenél tegezni.

- Sajnos azt nem tehetem, fenség – mondta George miközben felállt. – Az tiszteletlenség lenne.

- Az viszont nem lenne jó, ha emiatt mások idő előtt rájönnének, hogy ki is vagyok valójában – próbálta Maximilien más irányból megközelíteni a témát.

- Ez igaz – adta meg magát a férfi. – Akkor a koronázásig a különleges eseteket leszámítva tegezni foglak – váltott át azonnal a magázásról.

- A koronázásról jut eszembe – kezdte Max miközben letelepedett a fűre -, mégis honnan veszed, hogy a nemesek hinni fognak nekünk? Már ha egyáltalán sikerül bejutnunk a királyi palotába.

- Ez egyszerű. Azon kívül, hogy szinte szakasztott ugyanolyan vagy, mint amilyen az apád volt fiatalkorában, és vannak bizonyos ismertetőjelek, amik csak az igazi örökösre jellemzőek.

- Például?

- A kardod és a medálod ősidőktől kezdve az altanai királyi család tulajdonában állnak, és valamilyen különös oknál fogva e két tárgy képessége csak a jogos tulajdonosuk vérére lép életbe. Továbbá ott van még a Fekete Lovag is. A különleges páncélja, kiképzése és képességi miatt tisztességes, egy az egy elleni harcban csak a jogos örökös tudja legyőzni, de ő is csak a királyi karddal, amit te ugyebár megtettél.

- Tehát a Fekete Lovag végig tudta, hogy ki vagyok.

- Igen. Én kértem meg rá, hogy ne szóljon erről neked, amíg nem készülsz fel arra, hogy megtudd az igazat. Igazából nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogod fogadni.

- Miért hallgatott rád? – kérdezte Max kíváncsian, szándékosan fegyelmen kívül hagyva a férfi utolsó mondatát. Volt ugyan egy sejtése, de úgy döntött, hagyja, hogy az öreg mondjon el mindent, és ő inkább nem bocsátkozik hangos következtetésekbe.

- Én voltam az apád Fekete Lovagja, vagyis az előde – mondta George, majd kis habozás után folytatta. – Egyébként Gawinnak hívják, és az unokám. Tizenkettő körül lehetett, amikor Alexander meghalt, és utoljára látott, vagyis elég idős ahhoz, hogy felfogja az események súlyát, és hogy emlékezzen rám.

- Az unokád? – kérdezett vissza meglepődve az ifjú herceg. Arra a következtetésre eljutott ugyan, hogy George volt az apja idejében a Fekete Lovag, de azt nem gondolta volna, hogy a mostanival rokoni kapcsolatban áll.

- Igen, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy az én családomról beszéljünk.

- Rendben van – fogadta el Max azt, hogy a férfi nem akarja kitárgyalni a magánéletét. – Tegyük fel, hogy a nemesek elhiszik, hogy tényleg Alexander király fia vagyok. Azt hogyan akarod bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok fattyú?

- Aki jól ismerte őt, tudja, hogy sose tett volna ilyet, de a kérdés jogos. Van a jobb füled mögött egy apró kard alakú anyajegy, amiről az anyád, a nagynénéd és én tudok. Ha Melanie királyné a fiának nyilvánít, akkor az elégnek kell, legyen, hiszen a legfelsőbb arisztokraták körében nyílt titok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt terhes volt, de mindenki azt hitte, hogy elvetélt. Apád ezzel a pletykával akarta megóvni a családját, csak sajnos nem sikerült neki.

- Mi van akkor, ha ez nem elég?

- Abban az esetben meg kell mutatnod nekik az apád neked írt levelét – válaszolta a férfi gondolkodás nélkül. Láthatóan minden kérdésre volt jól kidolgozott válasza, ami azt jelentette, hogy fejben már nagyon sokszor végigfuttathatta magában ezt a beszélgetést.

- Milyen levelet?

- Alex írta a biztonság kedvéért egy hónappal az után, hogy megszülettél.

- Hol van az a levél?

- Az Anatla nevezetű erőd parancsnoki szobájának falába faragott királyi címer mögötti titkos rekeszben. Az apád Gawinra bízta az elhelyezését, aki a csatátok után biztosított arról, hogy végrehajtotta a küldetést.

- Mi áll abban a levélben?

- Nem tudom.

Maxnek ez, ha csak egy kis időre is, de megkönnyítette a dolgát, hiszen egyértelmű volt, hogy először az apja levelét kell megszereznie, és csak utána tehet komolyabb lépéseket a trón megszerzése érdekében.

- Pontosan mi is van az Anatla erődben? – kérdezte, hogy minél megtudjon arról a helyről, ahová menni szándékozott.

- Elit testőröket képeznek ki ott, akik csak és kizárólag a törvényes királynak, vagy az örökösének engedelmeskednek. A Fekete Lovag is közéjük tartozik.

- Ő a vezetőjük?

- Nem, de nem is tartozik engedelmességgel az elit egységek vezetőjének. Ő csak és kizárólag a te szádból kimondott szavaknak köteles eleget tenni.

- Ezek a harcosok mellettünk állnak?

- Eddig még nem engedelmeskedtek a kormányzó egyik fontosabb parancsának se, és ő sem olyan ostoba, hogy erőltesse ezt, de azért vigyázni kell velük, mert tizenhét év alatt könnyen megeshet, hogy beszivárgott néhány embere.

- Értem. Odamegyek, és megszerzem azt a levelet – mondta Max, azzal feltápászkodott a földről.

- Ezt mégis hogy tervezed? – csendült fel Ashley hangja, majd a lány mindkét férfi meglepetésére előlépett a bokrok és fák takarásából. – Odamasírozol, és bejelented, hogy te vagy a koronaherceg? – kérdezte gúnyosan. – Amióta a mostani vezetőjüket, Lord Sebastiant megválasztották, teljesen elszigetelték magukat a külvilágtól – fordította komolyra a szót, mivel tudta, Max nem annyira ostoba, hogy az én vagyok a koronaherceg kijelentést alkalmazza.

- Mennyit hallottál? – kérdezte Max.

Különösebben nem lepte meg, hogy a lány kihallgatta a beszélgetésüket, sőt még örült is neki, mert így legalább eggyel kevesebb személy volt, akinek el kellett ezt az egészet magyaráznia.

- A körül érkeztem, amikor George letérdelt előtted, szóval nem maradtam le sokkal.

- Te meg honnan tudod azt, hogy ki Anatla jelenlegi vezetője? – támadta le George Ashleyt.

- Ashley hercegnő, Edward herceg leánya szolgálatára – mondta Ashley, miközben kecsesen pukedlizett. Az összhatást csak az rontotta el, hogy férfiruha volt rajta, az oldalán kard lógott, és hogy az arcán szemtelen vigyor ült.

- Sejtettem, hogy nemes vagy – zárta le a témát George. Szemmel láthatóan bőven elég volt neki ennyi magyarázat is.

- Szóval akkor mit tervezel? – fordult vissza a lány Maxhez.

- Várj egy kicsit, gondolkodom.

- Egy levelet akarsz megszerezni, nem? Használj hozzá levelet! – javasolta Tornádó, aki egész végig némán hallgatott.

- Ez nem is rossz ötlet.

- Lovasfutárnak álcázom magam, és úgy teszek, mintha levelet vinnék a rend parancsnokának. Ugye az ő dolgozószobájában van az a bizonyos címer?

- Igen, de ehhez a tervhez az szükséges, hogy egyedül menj. Ez túl kockázatos lenne – vetette ellen George.

- Ennyi kockázatot igazán vállalhatok, hiszen rajtad, Ashleyn és Gawinen kívül senki nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, így senki nem is akarna megölni. Különben is, tudok vigyázni magamra.

- Ha el is fogadnák azt az érvet, hogy személyesen kell átadnod a levelet a parancsnoknak, a pecsétet akkor is meg kell mutatnod a kapuőröknek – próbálkozott tovább a férfi.

- Ez nem gond. Még mindig nálam van az apám pecsétgyűrűje – vigyorodott el Ashley, amire jutalmul egy gyilkos pillantást kapott az öregtől.

- Jó, de nincs levélpapírunk és pecsétviaszunk – vetette be az utolsó logikus ellenérvét is a volt Fekete Lovag.

- Ez nem gond. Bennél láttam, amikor legutóbb ott jártam – söpörte el Max ezt a próbálkozást is könnyedén, azzal elindult a tábor felé.

- Nem változtathatom meg az elhatározásodat? – kérdezte néhány percnyi gyaloglás után George.

- Te is tudod, hogyha valamit szilárdan eldöntött, akkor csak úgy tántoríthatod el, ha megölöd, és nem hiszem, hogy ezt szeretnéd – válaszolt a fiú helyett Ashley.

- Ennyire azért nem vagyok makacs – tiltakozott Max.

- Miért, máshogy meg tudnánk akadályozni, hogy végrehajtsd a tervedet? – kérdezte csípősen a lány.

- Nem.

- Na, látod! – vigyorodott el győzelemittasan a hercegnő. Még nem sűrűn fordult elő, hogy a fiút ilyen könnyen legyőzte a vitában, de tisztában volt vele, hogy Maxnek most sok minden kavaroghat az agyában, ezért ezt nem dörgölte az orra alá.

Ezután némán tették meg a céljukig vezető út hátralévő részét.

Amikor kiértek a főtisztásra, egyenesen a vezér szálláshelye felé vették az irányt. A barlangba belépve ott találták Bent és a két alvezérét is.

- Sikerült megbeszélnetek azt a fontos dolgot? – pillantott a rablóvezér a belépőkre.

- Nagyjából – válaszolta az ifjú herceg. – Tudsz adni borítékot és pecsétviaszt?

- Mire kell az neked? – ráncolta össze a szemöldökét Ben. – Különben meg nem is mondtad, hogy tudsz írni.

- Nem kérdezted – vonta meg a vállát Max. – Akkor tudsz adni?

- Igen, de addig nem adok, amíg meg nem hallgatsz.

Maximilien egy pillanat alatt felmérte, hogy Ben számára fontos ez a dolog, ezért úgy döntött, végighallgatja, hiszen bármennyire is meg akarta tudni, mi áll az apja levelében, nem hanyagolhatta el a barátait sem.

- Rendben van, hallgatlak – adta meg magát sóhajtva.

- Hosszas gondolkodás után Philippel és Donalddal úgy határoztunk – kezdte a fiatal férfi ünnepélyes hangon -, hogy a harcban és egyéb területeken nyújtott kiemelkedő képességed és börtönben tanúsított bátorságod miatt tökéletesen alkalmas vagy az alvezéri posztra, amit most a kiskorúságod ellenére fel is kínálok neked. Elfogadod?

Maxet ez a hír talán még annál is jobban sokkolta, mint amikor George elárulta neki, hogy kik a szülei, hiszen azt az álmában látott beszélgetésből sejtette, ez pedig minden előjel nélkül, teljesen váratlanul érkezett.

Azon persze nem kellett sokat gondolkodnia, hogy elfogadja-e vagy sem, mert a koronahercegi rangja miatt nem lett volna helyes megtennie. Nem akarta megbántani Bent, de kénytelen volt, hiszen ha gondolkodási időt kért volna, akkor csak hiú reményt támasztott volna a férfiban.

- Sajnálom, de nem – mondta ki végül határozottan.

A rablóvezér arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Láthatóan nem erre a reakcióra számított.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Ha elmondanám, csak bolondnak néznél.

- Tegyünk egy próbát! – fűzte keresztbe a fűzte keresztbe a férfi a mellkasa előtt a karjait.

Max magában fontolóra vette a dolgot, de Ben a George által felsorolt bizonyítékok egyikéhez se rendelkezett kellő háttérinformációval, ráadásul nem csak ők ketten tartózkodtak a helyiségben, ezért a kitálalást arra az időre halasztotta, amikor az apja levele már a kezében lesz.

- Higgy nekem, felesleges lenne!

- Eddig toleráltam, hogy a személyes indokaidat megtartod magadnak, de azért már több a soknál. Igenis jogom van megtudni, hogy miért utasítottad el az ajánlatomat.

- Bennek igaza van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Donald. – Bármi legyen is az okod, nekünk nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok közt vagy.

- Szerintem viszont nincs igaza – szólt közbe Ashley is. – Ha nem ismerném annyira, amennyire, és nem tudnám, amit tudok, akkor én se hittem volna el.

- Ez nagyon jó. Mindketten tudjátok Maxnek azt a bizonyos dolgát, csak nekem nem hajlandó elárulni? – vette vissza a szót Ben.

- Én hamarabb tudtam, mint ő – morogta George.

- Én meg csak kihallgattam őket, amikor arról beszéltek – tette hozzá a hercegnő.

- Semmi értelme ezen veszekednetek, hiszen úgysem fogom elárulni, hogy miért utasítottam el az ajánlatot, amíg a kezemben nem tartom azt a tárgyat, aminek a megszerzéséhez szükséges a korábban említett boríték és pecsétviasz.

- Mi a biztosíték arra, hogy utána hajlandó leszel elárulni? – kérdezte Ben.

- Az, hogy megesküszöm rá - válaszolta a herceg halálos komolysággal és rezzenéstelen, őszinte tekintettel.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ígért meg utoljára bárkinek bármit. Talán nem is fordult elő vele ilyen eset, mivel nem az ő stílusa volt az esküdözés, mert ő azt nagyon komoly dolognak tartotta.

Valószínűleg a rablóvezér is rájött, hogy hihet ennek az eskünek, mert csak szótlanul bólintott, és előkeresett egy borítékot némi viasszal együtt, valamint egy tollat, egy kevés tintát, és Max kezébe nyomta.

- Gondolom, írni is szeretnél valamivel – mondta a plusz eszközökre célozva. Igyekezz megszerezni azt a valamit, mert már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

- Kérhetek még valamit?

- Persze, miért is ne?

- Egy jó állapotban lévő sötétebb köpenyt tudnál kölcsönadni? – kérdezte Max, ugyanis nehezen hitték volna el róla, hogy egy herceg futárként alkalmazza, ha a jelenlegi öltözékében állított volna az erődítmény kapuja elé.

- Máris hozom – mosolyodott el a férfi. Láthatóan sikerült túltennie magát az elutasítás okozta megrázkódtatáson.

- Nekünk más dolgunk is lenne – indult kifelé Donald a vezére nyomában. Amikor látta, hogy az alvezér társa nem mozdul, szúrós pillantást vetett rá, amire Philipp kelletlenül követte.

- Végre felszívódtak – morogta Ashley, miközben a csizmájából előbányászta az apja pecsétgyűrűjét.

- Neked mióta van titkos rekesz a csizmádban? – érdeklődött Max döbbenten.

- Régóta – vont vállat a lány -, bár az kétségtelen, hogy a te titkaid viszik a pálmát.

- Mondja a férfiruhában, törvényen kívüliek között önként járó hercegnő – vágott vissza Max.

- Ti akarjátok megcímezni a borítékot, vagy tegyem meg én? – váltott témát George, hogy elejét vegye a két fiatal között kialakulni készülő szócsatának.

- Majd én – ajánlotta fel Ashley.

- Nekem megfelel – válaszolta Max George kérdő tekintetére.

Ezután csak a papír sercegését lehetett hallani, amíg Ashley megcímezte a levelét, és lepecsételte az üres borítékot.

- Kész is van – nyújtotta át néhány perc múlva a levelet elégedetten a koronahercegnek.

- Egy liliomot tartó sólyom a címeretek? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú a pecsét láttán.

- Mintha egy koronára helyezett kardon függő medál eredetibb lenne – kontrázott a lány gúnyosan.

- Micsoda? – bukott ki Max száján a kérdés, mielőtt még visszafoghatta volna. Tudta, hogy ez hiba volt.

- Ez a családod címere – világosította fel George.

- Még jó, hogy ezt tisztáztuk – forgatta a szemét Ashley. – Most már akár indulhatnál is, ha Ben végre visszaérne azzal a köpennyel.

Szinte végszóra belépett a barlangba az emlegetett személy karján a kért ruhadarabbal.

- Aztán nekem élve kikerülj onnan, ahova mész, ugyanis tartozol nekem egy alapos magyarázattal – fenyegette meg játékosan Maxet.

- Igenis, uram! – tisztelgett a fiú hasonló jókedvvel, de az ő esetében ez inkább megjátszott volt, amivel palástolni akarta az újonnan keletkezett szorongását, ugyanis a látszólagos magabiztossága ellenére tisztában volt azzal, hogy elég kockázatos tervet eszelt ki, ami túl sok helyen megbukhatott. – Akkor én indulok is – jelentette ki egy vidám mosoly kíséretében, miután felvette a köpenyt.

- Kikísérjelek az erdőből?

- Köszönöm, nem kell. Már megjegyeztem az utat.

- Elárulod, hova mész, ha esetlegesen ki kéne menteni?

- Ashley és George tudják – mondta Max, azzal kilépett a barlangból a hercegnővel és a volt Fekete lovaggal a nyomában.

Ezután nem törődve a néhány kíváncsi tekintettel odament Tornádóhoz, gyors mozdulatokkal felnyergelte, majd a biztonság kedvéért leellenőrizte a hevedereket és a szíjakat. Miután mindent rendben talált, még néhány szóra odafordult Ashleyékhez.

- Csak akkor gyertek utánam, ha egy napon belül nem érek vissza! – adta ki az utasítást, majd folytatta, amikor meglátta George szemében az ellenkezést. Ezúttal tekintetével satuba fogta a férfiét, és úgy beszélt. - Huszonnégy óra, George, és egy perccel sem kevesebb. Ezt vedd parancsnak! – játszotta ki végül azt a kártyáját, ami nem igazán akart. – Ez rád is vonatkozik – tette még hozzá Ashleynek címezve, amikor észrevette, hogy a lányban fellángolt a dac.

Felült Tornádóra, és az előzőekhez képest lágy hangon hozzátette, hogy ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Ezután elindította a lovát, és akaratlanul is meghallotta, amit Ashley mormogott bosszúsan az orra alatt.

- Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még váltig állította, hogy csak egyszerű parasztfiú, elég jól tud parancsolgatni.

A szökés

Max már körülbelül egy órája gondolkozhatott, amikor nyílt a cellájuk ajtaja, és a sisakot viselő Gordon parancsnok lépett be rajta. Mögötte legalább öt katona állt, akiken látszott, hogy akár a legkisebb gyanús mozdulatra képesek előrántani a fegyverüket, és megvédeni az elöljárójukat.

Az érkezésére Ben felpattant, és dacosan kihúzta magát.

- Maga meg mit keres itt? – vetette oda barátságtalanul az érkezettnek.

- Ajánlatom van a számotokra – válaszolta a férfi jegesen. Egy csöppet sem zavartatta magát a hideg fogadtatás miatt.

- Bármi is az, nem érdekel.

- Azt gondoltam, de főként nem is neked szántam. Az ajánlat úgy hangzik, hogyha bármelyikőtök felfedi a főtáborhelyet, akkor azt elengedjük.

- Nem fogjuk megtenni.

- A saját nevedben beszélj! Gondolom, a négy társad közül kettő valóban nem, de ott van az öregember és a suhanc is. Szerintem ők nem válnak meg annyira szívesen az életüktől, ha van rá más lehetőség.

- Nem teszem meg – utasította el az ajánlatot George kereken. - Már eleget éltem – indokolta meg a döntését, de Max tisztában volt vele, hogy nem ez a valódi oka, hanem az, hogy hozzánőttek a szívéhez az ideiglenes társai, és nem akarta elárulni őket.

A parancsnokot nem törte le különösebben a kudarc, ugyanis nem is válaszolt Gerogedzsnak, hanem azonnal Maxhez fordult.

- Veled mi van, kölyök? Gondolom, te még nem éltél eleget ahhoz, hogy meg akarj halni. Ha jól viselnéd magad, akkor még katonának is felvennélek. Úgyis szükségünk van az utánpótlásra, és beléd biztos, szorult egy kis tehetség, ha túlélted azt a véres csatát.

Max átgondolta a lehetőségeit. Azt egy pillanatra se vette fontolóra, hogy tényleg árulóvá váljon, de elcsalhatta volna a katonákat másfelé, és akkor minimálisan megkönnyíthette volna Benék szökését, csak ezzel az volt a probléma, hogy ő biztos, nem élte volna túl, és ezen kívül is túl sok volt a kockázati tényező, ezért elvetette az ötletet.

- Köszönöm, de inkább kihagynám.

- Ha a Fekete Lovag jóindulatában bíztok ennyire, akkor közölnöm kell veletek, hogy még annál is kegyetlenebb, mint amit hallhattatok róla.

- Nem igazán érdekel – válaszolta Max. – Már felkészültünk a legrosszabbra.

- Ebben az esetben hagyom, hadd rohadjatok tovább a kétségeitek között – mondta, azzal hátat fordított nekik, és a cella ajtaja hangosan becsapódott mögötte. – A kulcsot itt hagyom egy szögön a cellátok ajtajával szemben. Körülbelül három méteres lehet a távolság, és őrök se lesznek – szólt be még kívülről. A hangjából káröröm és gonoszság csengett ki.

- Mégis miért tenni ilyet? – kérdezte Ben döbbenten.

- Azért, mert lehetetlen megszereznünk, és ezzel is növelni akarja a gyötrelmeink nagyságát – válaszolta a parancsnok helyett Max. – Ha belegondolsz, ez egy eléggé kegyetlen húzás. Tudod, hogy ott van a kulcs, amivel kiszabadulhatsz, és csak egy hajszál választ el attól, hogy valóban meg is tehesd.

- Rendkívül okos fiú vagy. Kár, hogy a rossz oldalra álltál – közölte a katona, majd hangos páncélcsörgéssel elvonult a börtön közeléből.

- Valakinek van esetleg valami terve? – nézett körbe Ben. A szemében egy pillanatra kétségbeesés villant, de gyorsan elrejtette, amiből Max elégedetten állapította meg, hogy egyre jobb abban, hogy csak azokat az érzéseket mutassa ki, amiket tudatosan szabadjára akad engedni.

- Nekem van egy – szólalt meg Maximilien. – Aludjunk egyet, mert azzal semmire nem megyünk, ha a megmérettetés idejére teljesen kikészülünk, és fizikailag is fáradtak leszünk – mondta, azzal lefeküdt a cella ajtajához legközelebb eső fal mellé, és alvást színlelt.

Azért nem fogadta meg a saját tanácsát, mert túlságosan csapongtak a gondolatai ahhoz, hogy aludni tudjon.

A fizikailag elérhetetlen kulcsról különös módon az a reggel jutott az eszébe, amikor a Normba érkezésük előtt Tornádóval kergetőzött. Akkor csak el kellett képzelnie, hogy a félresikerült feldobás után az alma a kezében köt ki, és az meg is történt.

Ugyan nem hitte el teljesen, hogy azt ő csinálta, és ha igen, akkor se volt benne biztos, hogy még egyszer képes lenne rá, de arra a döntésre jutott, hogy attól nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe, ha megpróbálja.

Megvárta, amíg a társai elalszanak, majd amikor már csak az egyenletes szuszogásukat és horkolásukat lehetett hallani, hangtalanul felkelt, és a cella ajtajához lopakodott.

Kitekintett a szemmagasságban lévő rácsokon, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a viszonylag nagy kulcs tényleg ott lógott az átellenes falon.

Nagy levegőt vett, majd halkan kifújta. Elképzelte, hogy a kulcs felemelkedik a szögről, de semmi nem történt. Még egyszer megpróbálta, de akkor se változott a helyzet. Eldőlt tehát, hogy az almás ügy csak az ő képzelődése volt.

Amikor csalódottan megfordult, George-ot találta magával szemközt.

- Azért nem sikerült, mert nem hitted el, hogy tényleg lehetséges, vagy nem próbáltad elég erősen – mondta halálos komolysággal.

Max annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra megszólalni se tudott, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.

- Hogy lehet, hogy nem hallottalak, és honnan tudsz erről?

- Nem ez a megfelelő alkalom, hogy elmeséljem neked az életem történetét. Legyen elég egyelőre annyi, hogy az évek folyamán megtanultam halkan járni, és van két szemem, amikkel látok is, bár azt el kell ismernem, hogy elég jól rejtegetted a különleges képességeidet.

Max nem tudta, miért, de miután jobban belegondolt, rájött, hogy annyira nincs is meglepve amiatt, hogy George rájött a titkára.

- Rendben van, de később majd kifaggatlak ez ügyben – mosolyodott el halványan. – Most pedig, hogy ezt ilyen sikeresen megtárgyaltuk, esetleg tudnál tanácsot adni arról, hogy hogy vágjak neki újra?

- Érintsd meg a medálodat, és hunyd be a szemed! Ezek segíteni fognak a koncentrációban.

Maximilien megtette, amit az öreg mondott neki. Amikor már majdnem megpróbálta megkísérelni a lehetetlent, George ellátta egy újabb jó tanáccsal.

- A legfontosabb az, hogy hidd el, hogy képes vagy rá.

Ezt a tanácsot volt a legnehezebb megfogadnia.

Az egy dolog volt, hogy megfogja a medált, ami mindig megnyugtatta, ás az is, hogy becsukja a szemét. Ezek csak mozdulatsorok voltak, amiket bármikor végre tudott hajtani, de az, hogy higgyen egy ekkora őrültségben már teljesen más lapra tartozott.

Jobban belegondolt, és rájött, hogyha neki néhány hónapja azt mondta volna valaki, hogy övé lesz Tornádó, körözni fogják, egy vadidegen férfival, majd egy hercegnővel fog utazni, gondolatban beszélni fog a lovával, és legyőzi a Fekete Lovagot, aki ezután hűséget is esküszik neki, akkor valószínűleg azt már ennyiért bolondnak tartotta volna, de még nem volt vége a felsorolásnak. A kardja néhány alkalommal világított, a mozgása természetfelettien felgyorsult, bekerült a hírhedt rablóvezér, Ben bandájába, egy különös öregasszony még különösebb tanácsot adott neki, és végül egy börtönben kötött ki.

Ezt akkor mind-mind hatalmas őrültségnek tartotta volna, de mégis megtörténtek. Ennek fényében már nem is volt olyan nehéz elhinnie, hogy az akaratával mozgatni tudja a tárgyakat.

Miután ezt tisztázta magában, elképzelte, hogy a kulcs felemelkedik a szögről. Nem nézte meg, hogy ez tényleg megtörtént-e, mert a lelki szemeivel látta, hogy a kulcs a levegőben lebegett. Nem részegült meg a pillanatnyi sikertől, hanem még jobban koncentrálni kezdett, és gondolatban maga felé húzta a tárgyat.

Ezt addig folytatta, amíg az óhajtott kulcs a rács elé nem ért. Akkor megállította, és arra várt, hogy George kinyúljon érte, és megfogja. Amint megérezte, hogy a tárgy eltűnt az elméje irányítása alól, kinyitotta a szemét.

- Tényleg sikerült – suttogta ámultan, amikor meglátta a társa kezében a kulcsot.

- Ébresszük fel a többieket, és próbáljunk meg rögtön kiszabadulni, mielőtt még ellenőrizni jönne valaki – váltott témát George. Pontosan úgy viselkedett, mintha az imént lezajlott mutatvány teljesen természetes lett volna, és mintha egy cseppet se kételkedett volna. Lehet, hogy így is volt, ezért Maximilien elhatározta magában, hogy amint lehet, egy jó hosszú beszélgetést fog folytatni a férfival.

- Rendben van – egyezett bele Max.

Odasétált Benhez, leguggolt mellé, és megrázta a vállát.

- Úgy emlékszem, te voltál az, aki azt javasolta, hogy aludjunk – közölte álmosan a férfi.

- Megszökünk.

Erre a mondatra a rablóvezér egy pillanat alatt felélénkült, és villámgyorsan felpattant.

- Hogyan?

- Geordzsnál van a kulcs.

- Hogy szereztétek meg?

- Erre most nincs időnk – tért ki a válaszadás elől Max. – Jössz vagy nem?

- Természetesen megyek. Nincs kedvem a Fekete Lovag kezei közé kerülni.

- Akkor ezt sikeresen túltárgyaltuk – sóhajtotta megkönnyebbülten a fiú. Nem igazán volt kedve a kulcs megszerzésének módjáról beszélgetni.

- Siessetek! – hallották meg George hangját, aki időközben felébresztette a két másik társukat, és a cella ajtaját is kinyitotta.

Szó nélkül odamentek hozzá. Amikor az idős férfi nyugtázta, hogy mindegyik társa készen áltt, halkan beszélni kezdett.

- Én megyek előre.

- Mégis miért? – kérdőjelezte meg a döntést Ben. – Tudtommal nem te vagy a vezér.

- Azért mert én már sok altanai börtönben voltam, és elég jól ismerem az elvet, ami szerint építették őket. Te ezt elmondhatod magadról?

Ezzel a magyarázatával még egy olyan témát hozott felszínre, amitől fokozódott Max kíváncsisága a férfi múltjával kapcsolatban. Sajnálta, hogy nem értek rá arra, hogy alaposan kifaggassa.

- Szerencsére nem. Úgy néz ki, hogy tényleg te mész előre – válaszolta Ben.

George arcán erre semmiféle reakció nem mutatkozott. Helyette inkább halkan kisurrant a cellájukból.

Egy rutinos ragadozó mozgásával indult jobbra, de előtte még jelzett a társainak, hogy várjanak egy kicsit. Ők más választásuk nem lévén engedelmeskedtek neki, és csak a tekintetükkel követték. Amíg vártak, Ben halkan megszólalt.

- Szabadítsuk ki a többi rabot!

- Szerintem nem jó ötlet - tiltakozott Max. – Csak még nagyobb bajt hoznánk a fejükre, ha elfognának minket, ráadásul az is lehet, hogy tényleg lelketlen bűnözők. Ha ezek a lehetőségek nem állnának fenn, sajnos akkor sem lenni időnk kiszabadítani őket.

- Sajnos igazad van – súgta vissza lemondóan a rablóvezér.

Ezután némán figyelték, ahogy George befordult egy sarkon. Néhány feszült, csenddel teli másodperc után a férfi megjelent a folyosó végén, és intett, hogy indulhatnak.

Amikor odaért az idő mestere mellé, Max döbbenten tapasztalta, hogy két felfegyverzett, páncélos katona feküdt a földön. Még egy dolog, amiről alaposan ki akarta faggatni a férfit.

- Csak eszméletlenek – válaszolta George a ki nem mondott kérdésre -, ezért nem hiszem, hogy túl sok szükségük lenne a kardjaikra a következő néhány órában – mondta, azzal eltulajdonította az említett tárgyakat. Az egyiket megtartotta a magának, a másikat pedig Maxnek adta. Ezután nem törődve Ben kérdő tekintetével szótlanul továbbindult.

Ezúttal a társai szorosan a nyomában haladtak.

A következő saroknál már négy felfegyverzett katona állt őrt háttal nekik. Nyilvánvalóan kintről, és nem bentről érkező támadásra számítottak, így Max, George és Ben villámgyorsan, és ami még fontosabb, hangtalanul ártalmatlanította őket.

A fegyvereik elszedése után már mind a négy szökésben lévő rabnak jutott kard, amivel megvédhették magukat.

- Ezután egy pihenő mellett kell elmennünk, tehát mindegyikőtök a lehető leghalkabb mozgását vegye elő – fordult a társai felé George néhány kanyar után. Ők némán bólintottak a szavaira jelezve, hogy megértették, amit mondott.

Sikeresen ellopakodtak a csukott ajtó mellett, de ezután megszakadt a szerencsesorozatuk, mivel az ajtó kinyílt, és egy részeg katona vágódott ki rajta, akit néhány társa röhögve követett. Ők azonnal észrevették a szökésben lévő rabokat, és mielőtt azok bármit is tehettek volna riadóztatták a társaikat. Ha ez még nem lett volna elég, Gordon parancsnok néhány pillanattal később fordult be a két személyes kíséretével az átellenes sarkon. Ez azt jelentette, hogy körbevették Benéket.

- Adjátok fel! – parancsolta a parancsnok hidegen.

Ezután olyasmi történt, amire Max soha nem számított volna, ugyanis George villámgyors mozdulattal előrelendült, és lekaszabolta a parancsnok őreit. Ez idő alatt Gordonnak csak annyit sikerült cselekednie, hogy kihúzta a kardját.

- Most meghalsz, te rohadék! – ordított rá az ellenfelére, és lesújtott. Az idős férfi rövid bemutatója alatt láthatóan elvesztette az összes higgadtságát.

George könnyedén hárított, és ezután heves csata alakult ki köztük.

Maxnek körülbelül ekkorra sikerült leráznia magáról a döbbentséget ellentétben a katonákkal, akik még mindig a harcot figyelték. Úgy döntött, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat mielőtt még késő lenne.

Oldalba lökte Bent, hogy megtörje a megbabonázottságát, és az ideiglenes foglárjaik felé vetette magát.

Érzett ugyan lelkiismeret furdalást, amikor sorra harcképtelenné tette a férfiakat, de nem tehetett mást, ha meg akart szökni. Ő és Ben együtt fél tucat emberrel végeztek, majd újra Georgedzsék felé terelődött a figyelmük.

Éppen akkor szabadult meg Gordon parancsnok a fegyverét, méghozzá a kardforgató kézfejével együtt. Ezután George nem kis erőre utaló mozdulattal a falhoz lökte a páncélos férfit, és a pengéjét a legyőzött torkához illesztette.

- Benne voltál a bő tizenhét évvel ezelőtti árulásban? – kérdezte jegesen az öreg.

Maxnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélt, de ez csak annyit jelentett, hogy egy újabb pontot írt fel a miről kell George-ot kifaggatni listára.

- Erről meg honnan tud? – buktatta le magát a parancsnok. Feltehetőleg azért, mert éppen halálfélelme volt. – Senki ilyen képességű nem tudhat róla, hacsak nem… - kerekedett el a szeme a felismeréstől.

- Igen, én vagyok az. Bizonyára megérted, hogy bosszút kell állnom, és így nem hagyhatlak életben.

- De ez lehetetlen – nyögte ki Gordon. Körülbelül olyan arcot vágott, mintha maga az ördög állt volna előtte. – Láttam, ahogy meghalt.

- Átvertelek – közölte George. – Mindig is a gyenge voltál, épp ezért tetted azt, amit tettél.

- Könyörgöm, mentsen meg! – vándorolt át a parancsnok tekintete valahová George hát mögé, amit fal takart el Maxék elől.

Ekkor az a valaki kilépett a folyosóra. Magas volt, teljes harcfelszerelést viselt. Maximilien könnyen felismerte benne a Fekete Lovagot. Ezzel a döbbent Ben és a másik két társa se volt másképpen.

- A felségárulás büntetése mindig is halál volt, és mindig az marad. Maga sem kerülheti ki a sorsát – utasította el a könyörgést zordan a Lovag.

George egy cseppnyi meglepettséget sem tanúsított a háta mögül megszólaló idegen hang hallatán, hanem egyszerűen csak elvágta a parancsnok torkát, és a hüvelyébe csúsztatta a zsákmányolt kardot.

- A törvényen kívüli banda egy kis segítséggel bejutott a börtönbe, és éppen most ártalmatlanítja a helyőrség összes tagját, de én a helyetekben sietnék, mivel a kíséretem egy órán belül megérkezik.

- Miért segít nekünk? – kérdezte egyszerre zavartan, megkönnyebbülten, gyanakvóan és félve Ben.

- Ha nem tudja, akkor nem az én tisztem elárulni magának. Gondolom, majd értesül a megfelelő információkról, ha az uram szükségesnek látja – mondta, azzal sarkon fordult, és elmasírozott.

- Tűnjünk el innen! – szólalt meg végül George, és elvezette a véres folyosótól a társait.

Két perc múlva összefutottak Donalddal, Philippel, Ashleyvel és még egy tucatnyi társukkal.

- Örülök, hogy jól vagytok – mosolyodott el Donald.

- Hogy jutottatok be? – kérdezte azonnal Ben.

- Ashley valahogy megszerezte a hátsóbejárat kulcsát, és az őrök helyzetét is kiderítette – válaszolta a férfi.

- Mi lenne, ha minél hamarabb eltűnnénk, és majd a táborhelyen beszélgetnénk egy alapos alvás után? - indítványozta Max mielőtt még a rablóvezér alaposabban belemerült volna a témába.

- Rendben van.

Miközben a kijárat felé futottak Max szándékosan lemaradt, és jelzett Ashleynek, hogy ő is tegyen ugyanúgy. A lány szerencsére megértette, és ő is lemaradt egy kissé.

- A Fekete Lovag segített neked, igaz?

- Igen – bólintott a hercegnő -, de ezt is később kéne megbeszélnünk, mondta, azzal a fiúval a nyomában felzárkózott.

Amikor kiértek, csak a sötét éjszaka és kéttucat ló fogadta őket, katona egy szál se. Maximiliennek volt egy olyan sejtése, hogy ezt is a Fekete Lovagnak köszönhették.

Örülök, hogy jól vagy – üzente gondolatban Tornádó, amikor felszállt rám. – Egyébként, ha eddig nem vetted még észre, akkor közlöm, hogy a kardod a nyergemhez erősítve lóg. Elég mulatságos látvány volt, amíg Ashley kihúzta a földből.

El tudom képzelni – mosolyodott el Max. Hálás volt a lovának azért, hogy nem tett fel kérdéseket, mivel a feje zsongott, mint egy darázsfészek, mivel túl sok új kérdés fogalmazódott meg benne az elmúlt órákban, de túlfáradt volt ahhoz, hogy rendezni tudja a gondolatait.

Mihez akarsz kezdeni? – tett fel mégis egy fontos kérdést Tornádó, amikor már elhagyott csapásokon haladtak a főtáborhely felé.

Először alszom egy alaposat. Utána csak abban vagyok biztos, hogy alaposan ki fogom faggatni George-ot. Aztán pedig azt teszem, ami a legjobb döntésnek fog tűnni, és majd meglátom, hogy jól tettem-e vagy sem.

A börtönben

Az erdő állatainak nyugalmát megzavaró csatazaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen megszűnt. Ezután nem sokkal felerősödtek az állatok hangjai, aztán valamivel később az összes katona elhagyta a környéket.

Amikor Ashley már teljesen biztos volt benne, hogy mindenki elhagyta a csatatér környékét, előbújt a rejtekhelyéről. Holdfény szorosan a nyomában volt.

A lány előző este otthagyta a tábort, és amint talált a társai támadásától egy megfelelően messze lévő és eldugott helyet, letelepedett, és szégyen, nem szégyen, elnyomta az álom. Így történhetett meg, hogy nem vette észre a törvényen kívülieket gyűrűbe fogó katonákat egészen addig, amíg fel nem ébredt az egymásnak ütődő acélok csengésének, valamint az ordításoknak a hangjától.

Azután csak ült, és várt, amíg biztonságosnak nem ítélte meg a helyzetét.

Miután a hosszas ücsörgés után felállt, az volt az első dolga, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, majd beletúrt a hajába, és bosszúsan fedezte fel, hogy az tele volt apró ágacskákkal. Ugyan nem láthatta, de teljesen biztos volt benne, hogy a frizurája sokkal inkább hasonlít egy madárfészek és egy szénaboglya keverékére, mint egy normális ember hajviseletére.

Ennek ellenére nem vesztegette az idejét, hanem elindult az órákkal azelőtt lezajlott csata színtere felé, és menet közben szedegette ki az ágdarabkákat. Amikor egy-egy különösen makacsnak bizonyult, nem foglalkozott a kiszedésével okozott fájdalomra. Amint végzett ezzel a művelettel, az ujjaival próbálta rendbe szedni a tincseit.

Miközben normális állapotba hozta a haját, annyit haladt, hogy már csak egy kisebb emelkedőt kellett megmásznia a célja eléréséig. Habozás nélkül elindult felfelé, és hűséges kancája kérés nélkül követte.

Amikor felért, borzasztó látvány tárult a szeme elé.

Mindenfelé megcsonkított, véres hullák hevertek, de az itt-ott fekvő végtagok és belső szervek se voltak ritkák. Sokan voltak közülük, akik rövid időre a társaivá váltak, de még annál is több ellenség hevert szerteszét, ami azt jelentette, hogy a katonák még a saját halottaik elégetéséhez is lusták voltak, nemhogy még tisztességesen el is temessék őket.

A gyomra majdnem felfordult az undortól,, de ettől függetlenül minden tetemet szemügyre vett. Egyes néhai emberek olyan ronda látványt nyújtottak, hogy az erős idegrendszere ellenére nem sok hiányzott hozzá, hogy elhányja magát, de megacélozta a szervezetét, és folytatta a kutatást.

Beletelt némi idejébe, amíg megnézte az összeset, de utána megnyugodott kissé, mert Max, George, sőt Ben se volt köztük, de nem nyugodhatott meg teljesen, hiszen az is megtörténhetett, hogy a harc központi helyzetétől valamennyivel arrébb haltak meg, és ő egyszerűen csak nem vette észre a holttestüket.

Ezután gondolkozott egy kicsit, hogy mitévő legyen, amikor is halk patadobogás ütötte meg a fülét. Nem volt ideje arra, hogy elbújjon, így csak a kardja előhúzására maradt egy pillanata.

Szerencsére nem volt szükség a fegyvere készenlétbe helyezésére, mert egy magányos felnyergelt fekete ló tűnt fel, akiben a lány könnyedén felismerte Tornádót.

A mén látszólag ügyet sem vetve a tetemekre odaügetett mellé, és utána intelligens tekintettel nézett a hercegnőre, aki már-már azt hitte, hogy megszólal, de ez azért mégse következett be, így neki kellett szólnia hozzá.

Zavarta az, amire készült, miszerint egy lóhoz fog beszélni úgy, hogy választ is vár, de nem volt más választása, ha többet akart megtudni az elmúlt eseményről és a barátai hollétéről.

- Rendben van, akkor kezdjük el – szólalt meg magabiztosságot erőltetve a hangjába. – Kérdezni fogok tőled, és ha a válaszod igen, akkor a vállamba böksz, és ha nem, akkor az oldalamba. Érted?

A ló válaszul gyengén megbökte a lány vállát.

- Remek, akkor jöjjön is az első kérdés. Max életben van? – vágott bele a közepébe. Igazából nem tudta, hogy miért, de sokkal jobban aggódott a fiúért, mint Georgedzsért vagy Benért, és ez idegesítette.

A tagjaiban megkönnyebbülés áradt szét, ugyanis Tornádó ugyanott érintette meg, mint első alkalommal, csak ezúttal valamivel erősebben, amiből Ashley arra következtetett, hogy a ló nyomatékosítani akarta a válaszát.

- George és Ben is?

A mén megismételte azt a jelet, amit addig is használt.

- Elfogták őket?

Újabb igen következett.

- El tudsz vezetni oda, ahová vitték őket? – vágott bele a lány rögtön a közepébe, miután megbizonyosodott róla, hogy a barátai tényleg életben vannak.

Tornádó újra megbökte a vállát.

- Akkor induljunk is – lelkesedett fel Ashley, majd eszébe jutott valami. - Max elrejtette a kardját? – érdeklődött minden átmenet nélkül.

A mén válaszul elindult a csatatér széle felé, majd megállt, és állhatatosan nézni kezdte az egyik sűrűbb bokrot.

- Tehát azt mondod, hogy valahova ide dugta – vonta le a következtetést a lány, miközben alaposabban is szemügyre vette a bokrot.

Első látásra, sőt még alaposabb nézésre nem volt benne semmi különös, de nem adta fel ilyen könnyen, hanem lehajolt, és széthajtotta az ágakat. Ekkor vette észre Max kardját, vagyis pontosabban csak a markolatát, mivel a pengerésze a földbe ágyazódott.

Rákulcsolta a jobb kezét a markolatra, és megpróbálta kihúzni a kardot, de az nem mozdult. Miközben két kézzel megfogta a fegyvert, és alaposabban nekikészült a feladatnak, eleresztett néhány szitkot a fiú őseire és szupererejére vonatkozóan. Teljes erejét és súlyát is beleadta a második próbálkozásba, és akkor sikerült valamennyire kijjebb húznia a harci eszközt. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg a kard teljesen kikerült a levegőre.

Bosszúsan elhatározta, hogy emiatt lesz egy-két szava Maxhez feltéve, ha sikerül kiszabadítania. Éppen eddig jutott gondolatban, amikor a korábbinál jóval hangosabb patadobogás ütötte meg a fülét.

Villámgyorsan behúzódott néhány fa mögé, de tisztában volt azzal, hogy Tornádó és Holdfény nincs túl sok esélye arra, hogy ne vegyék észre.

A patadobogás megszűnése után nem hallott páncélcsörgést, ezért egy perc elteltével kíváncsian kitekintett a rejtekhelyéről.

Azt első pillantásra megállapította, hogy az érkezettek nem katonák. Néhány másodperc elteltével felismerte a férfiak között Donaldot és más törvényen kívülieket is, ezért az adrenalin szintje visszaállt a normálisra, és előbújt a fedezéke mögül.

Először Philipp, Ben egyik alvezére vette észre, akit a lány csak látásból ismert. A férfi valószínűleg nem látta őt a táborban, vagy ha látta is, nem emlékezett rá, mivel egy üvöltéssel rátámadt.

Ashley ezen megdöbbent, de sikerült felocsúdnia, és Max kardjával, amit még mindig a kezében tartott hárította az első csapást.

- Hagyja már abba, maga idióta! – ordította a lány, amikor hárította a következő támadást.

A férfi nem fejezte be a támadást, de szerencsére Donald néhány másodperc múlva közéjük vágott a kardjával.

- Philipp, ő közénk tartozik – közölte a férfival Donald.

- Különben meg egyébként se illik védtelen lányokra támadni – közölte éles nyelvvel Ashley látva a férfi zavarát.

- Amikor megláttam Tornádót és Holdfényt, gondoltam, hogy legalább az egyikőtöknek a közelben kell lennie – fordult Donald a lányhoz figyelmen kívül hagyva a másik férfinak tett megjegyzést. – Max merre van?

- Elfogták. Egyébként ez az ő kardja – emelte fel egy kissé a kezében tartott fegyvert.

- Mit keresel itt? – támadott neki Philipp újra, csak ezúttal szavakkal.

- Ha mindenképpen tudnod kell, akkor elárulom, hogy meg akarom találni a barátaimat.

- Miért hinnék neked? Az is lehet, hogy kém vagy, és miattad mondott csődöt a támadás.

Ashleynek erre a képtelen vádra majdnem elakadt a szava, de csak majdnem.

- Na, ide figyelj, de beképzelt marha! Bárki bizonyíthatja, aki ismer, hogy elleneztem ezt a támadást, és hogy előre rossz érzésem volt vele kapcsolatban, de ennek ellenére részt akartam venni benne. Azért vagyok itt, mert Maxszel kidolgoztunk egy tervet arra az esetre, ha esetleg elfognák őket, és úgy látszik, ez most nem jönne rosszul, de ha értelmetlenül meg akarsz vádolni valakit, akit még csak nem is ismersz, akkor tessék csak. Engem nem zavar, hogy rajtam töltöd ki a kudarc miatt érzett dühödet – tette keresztbe a két karját a mellkasa előtt a lány, és dacosan nézett maga elé.

- Garantálom, hogy Ashley ártatlan – vette a védelmébe Donald. – Mit tudsz?

- Azt, hogy Ben életben van, és az a ló ott – mutatott Tornádóra – el tud vezetni minket hozzá.

- Mi van, ha ez egy csapda?

A hercegnő dühös pillantást vetett rá.

- Ezt csak akkor tudod meg, ha utánam jössz – közölte vele, majd belülről fortyogó haraggal odasétált Holdfényhez, felült rá, és követte az éppen elinduló üres nyergű fekete mént.

~ O ~

Max az álma befejeződése után jóval később ébredt fel.

Egy koszos cella szalmával felszórt kőpadlóján feküdt a csatatértől néhány óra lovaglásnyira lévő városka hatalmas számú őrséggel ellátott, jól kiépített börtönében. Miután nyugtázta a helyzetét, a plafont bámulva végiggondolta azt, amit alvás közben látott.

Nem hitte, hogy álom volt, hiszen mintha Tornádó szemén keresztül nézte volna végig az Ashleyvel történt eseményeket. Az egész túlságosan összeillet ahhoz, hogy csak a képzelete szüleménye legyen. Végül úgy döntött, hogy az események úgy történtek, ahogy látta, és ezt tényként elfogadja.

Már csak azon kellett elgondolkoznia, hogy mihez is kezdjen.

Az teljesen egyértelmű volt, hogy Donald és Philipp minél hamarabb ki akarja szabadítani a főnökét, mielőtt még átszállítanák a fővárosi palota börtönébe, ahonnan aztán teljességgel lehetetlen lenne kihozni.

Ha jobban belegondolt, nem is kellett azon morfondíroznia, hogy mihez kezdjen, hiszen úgyse tehetett semmit, kivéve, ha az a különös erő újra megjelenne, de kételkedett benne, hogy bármire menne vele, hiszen a felerősített reflexekkel és esetleges erővel semmire se mehetett egy csupa kő cellában, ahol csak az ajtó volt nagyon sűrűn rácsozva.

Megszokott mozdulattal a medáljához nyúlt, ami még mindig a helyén volt, mivel a katonák csak a fegyvereket és az értéktárgyakat vették el tőlük, és ügyet se vetettek a Max nyakában értéktelen bőrszíjon lógó acélra. Ezért hálás volt nekik, mert nem szívesen veszítette volna el az egyetlen kapcsot, amely az igazi szüleihez kötötte, ráadásul ez a számára értékes tárgy már a részévé vált. Már el se tudta képzelni, milyen lehet a mellkasának ütődő hideg acél nélkül járni, feküdni, ülni, vagy bármit csinálni.

- Kétségbeejtő a helyzetünk, igaz? – fordult hozzá Ben, amikor észrevette, hogy ébren van.

Max sóhajtva ülőhelyzetbe tornászta magát, a hátát a hűs falnak támasztotta, és csak utána válaszolt.

- Igen, az.

- Tudod, megint igazad volt. Már az első pillanattól kezdve csapdát gyanítottál, és én nem is figyeltem rád.

- Csak rossz előérzetem volt, ennyi.

- Ha jobban belegondolok, akkor neked mindig igazad van – hagyta figyelmen kívül a beszélgető partnere válaszát Ben. – Ha rajtad múlt volna, akkor most nem lennénk ekkora pácban, én meg persze még arra se voltam képes, hogy a csatában az új helyzet elő álltakor határozott és gyors utasításokat adjak ki. Ha te nem lennél, akkor már mindannyian halottak lennénk. Mondjuk, így is azok leszünk.

Maxet egy kicsit meglepte, hogy a férfi ennyire maga alatt van, de az érhető volt, hogy miért okolta magát a történtekért.

- Hagyd abba a panaszkodást! – ripakodott rá halkan, de ez szinte teljesen felesleges volt, hiszen a cella kis mérete miatt majdnem biztos, hogy a társaik is meghallották. – Egy ellenállási mozgalmat hoztál létre a semmiből, ami az egész birodalomra kiterjedt rövid időn belül. A katonák nem találtak meg benneteket, és ezzel reményt adtál az embereknek. Szerintem nem tudod, hogy ez milyen sokat is ér. Végig erős voltál, még akkor is, ha kétségek gyötörtek, és az embereid saját akaratukból követtek téged, nem kényszerből. Ilyen egy igazi vezér, nem olyan, mint Gordon parancsnok, akit az emberei csak azért követnek, mert félnek tőle. Most pedig így el vagy keseredve. Megértem, hogy fáj, ami történt, de nem mutathatod ki az érzéseidet. Nézz rám! Mit látsz az arcomon és a testtartásomon?

Ben alaposan végigmérte.

- Érzelmek szempontjából olyan vagy, mint máskor. Mintha csak egy átlagos hétköznapi napot élnél át a sok közül, és nem egy büdös cellában rohadnál egy csata után, ahol többtucatnyian meghaltak.

- Látod, erről beszélek. Azt hiszed, hogy nekem nem fáj, ami történt? Hogy nem mar belülről a szörny, ami folyton az mondogatja, hogy mi lett volna, ha makacsabb vagyok, és le tudlak beszélni erről az egészről? Hogy hidegen hagy a társaink halála? Hogy nem tépnek szét a kétségek? Hogy nem aggódom azon, mi lesz velünk? – Miközben ezeket mondta, felszínre engedte egy pillanatra az érzéseit, és néhány pillanatra megengedte, hogy a férfi bepillantást nyerhessen beléjük, majd újra elrejtette őket, és folytatta. – Most már tudod, hogy én is ugyanígy érzek, igaz?

- Igen, de miért rejted el őket?

- Azért, amiért neked is meg kell tenned, sőt a te esetedben sokkal fontosabb lenne. A szomorúságot, a határozatlanságot és a félelmet az emberek gyengeségnek tekintik. Ha észreveszik rajtad ezeket az érzéseket, akkor úgy veszik, hogy megbántad, amit tettél, és szeretnéd az egészet meg nem történtté tenni. Éppen azért kell erősnek maradnod, hogy ez ne történhessen meg. Ha az emberek azt látják, hogy továbbra is erős maradsz és magabiztosan nézel szembe azzal, ami rád vár, akkor ezzel megmutatod nekik, hogy még mindig hiszel abban, amire feltetted az életed, és ha visszamehetnél a múltba, akkor is ezt az utad választanád. A nép, sőt talán a katonák egy része is valódi hősnek fog tekinteni téged és az embereidet, amiért szembe mertetek szállni a zsarnokság ellen, és egy jobb világot akartatok teremteni.

- Azt akarod mondani, hogy nem számít, hogy erős vagyok-e vagy sem, csak annak kell látszanom?

- Pontosan. Egyszer valami olyasmit mondtam a mostohaöcsémnek, hogy nem az az igazán bátor, aki nem fél semmitől, hanem az, aki szembe mer szállni a félelmeivel. Ezt az álláspontot még most is tartom, és a te esetedben is igaz. Ha sikerül erősnek látszanod annak ellenére, hogy félsz, akkor leszel csak igazán bátor.

Amikor látta, hogy Ben még mindig bizonytalan egy kicsit, folytatta.

- Tudom, hogy milyen nehéz ez, hiszen neked úgyis mindegy, hogyan halsz meg, és töltöd az utolsó napjaidat, de ha megteszed, amit mondtam, akkor egyre többen csatlakoznak majd a mozgalmadhoz, és idővel a zsarnok is elbukik. A nehézsége ellenére tudom, hogy sikerülni fog.

- Mégis honnan vagy ilyen biztos benne?

- Azért - suttogta Maximilien olyan halkan, hogy csak a férfi hallja -, mert ismerlek, Ben, és hiszek benned. Még soha nem ismertem félre senkit, és még soha nem okozott nekem olyan valaki csalódást, akiben hittem is.

- Köszönöm – suttogta a férfi meghatottan.

Beletelt néhány percébe, amíg rendezte a gondolatait és az arcvonásait, de Max türelmesen várt. Valamivel később örömmel látta meg a férfi jókedvű mosolyát.

- Úgy látszik, hogy sokkal jobb szónok vagy, mint én, tehát ha egyszer kijutunk innen, akkor kihasználjuk ezt az adottságodat is, és te fogod tartani helyettem a feltüzelő beszédeket.

- Én nem is vagyok jó szónok – tiltakozott Max hevesen.

- Akkor mi volt az, amit az előbb itt előadtál nekem, és amitől visszanyertem az önmagamba vetett hitemet?

- Az csak úgy jött. Egyszerűen tudtam, mit akarok elérni a szavaimmal, ennyi.

- Ezt hívják szónoklásnak, ha nem tudnád.

Maxnek nem jutott ideje a válaszra, mert a börtönük alja kinyílt, és egy fatálcát csúsztattak be alatta.

- Moslék a disznóknak - szólalt meg eközben kintről egy mély férfihang. A szavait hangos röhögés követte.

Max ránézett a tányérra, és kiordított.

- A moslékkal igazad van, de szerintem a disznókat nem bent kell keresned.

- Te most disznónak neveztél?

- Pontosan – válaszolta Max, miközben felállt és a rácshoz lépett.

- Megérdemelnéd, hogy ezért péppé verjelek – vicsorított a katona -, de a parancsnok meghagyta, hogy ne essen bántódásotok, amíg a Fekete Lovag megérkezik. Ha jobban belegondolok, sokkal rosszabbul fogsz járni, ha ő vesz kezelésbe, mintha én tenném meg – vigyorodott el a férfi, azzal otthagyta őket a társaival együtt, ugyanis nem álltak őrt az ajtóknál, hiszen a raboknak lehetetlen volt kiszökniük, az épületbe pedig lehetetlen volt bejutni.

- Végünk van – suttogta Ben, amikor Max visszaült mellé.

- Én ebben nem lennék olyan biztos – mormogta halkan a fiú.

Még mindig élénken emlékezett a Fekete Lovag eskütételéről, de semmi biztosítéka nem volt rá, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott, de ennek ellenére az érzései mégis azt súgták neki, hogy a harcos nem verte át.

Philipp és a többiek nem sokkal éjfél után akarják megtámadni a börtönt – hallotta meg Maximilien hirtelen Tornádó hangját a fejében.

Értem. Akkor ez azt jelenti, hogy nincs sok időm kitalálni valamit – válaszolta.

Sikerülni fog.

Ezt meg honnan gondolod?

Onnan, hogy ismerlek, és hogy hiszek benned – válaszolt a ló ugyanazokkal a szavakkal, amikkel nem sokkal azelőtt ő is válaszolt a rablóvezér kérdésére.

A fiú magabiztosan elmosolyodott.

- Mi az? – kérdezte tőle meglepődve Ben.

- Ki fogunk szabadulni innen.

- Hogyan? – húzta össze a szemét a férfi.

- Azt még nem tudom, de még napkelte előtt kijutunk innen.

- Te megőrültél, de valamiért mégis hiszek neked.

Maximilien nem válaszolt, hanem egyszerűen csak bólintott.

Ezután rákulcsolta a tenyerét a medáljára, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozva kiutat keressenek.