Koronázás

Mostanában elég gyakran frissítettem, szóval aki nyaralni volt, az nézze meg, biztos ez a fejezet következik-e neki, nehogy kimaradjon valamelyik :) Na, de nem is szövegelek tovább, jöjjön az utolsó fejezet :)

A látszat kedvéért Ashley is úgy tett, mintha az újdonság erejével hatott volna rá, hogy a hamis királyi kard nem reagált Gabriel vérére, és a többi nemeshez csatlakozva, szörnyülködve találgatásokba bocsátkozott. Eközben természetesen az egyik szemét a kormányzón, a másikat pedig Lucas környezetén tartotta.

- Szerintem biztosan csak a kard hamis – vélekedett Galina, és a lánya jól betanított kiskutyaként bólogatott a szavaira.

- Én ebben nem vagyok annyira biztos – közölte Robert herceg, de a véleményét nem fejtette ki bővebben, mert rossz fülekbe jutva a későbbiekben bajt hozhatott volna rá.

Ashley úgy döntött, hogy inkább nem ismerteti az igazságot, mert úgyse győzött volna meg senkit, és beszéd közben nehezebb lett volna az ellenség megfigyelésére, és Lucas megvédésére koncentrálnia.

A kormányzó nem hagyta, hogy a káosz sokáig uralkodjon, hanem hamar közbelépett. axék szempontjából túl hamar is, de Ashley azzal nyugtatgatta magát, hogy Lucason látszott, kész vitatkozni, és szükség esetén ő is kész volt közbelépni, bár az biztos, hogy az ő szava nem sokat nyomott a latba, hiszen mások számára csak egy tapasztalatlan hercegnőcske volt.

- Kérem, figyeljenek rám! – harsogta a kormányzó a termetéhez képest meglepően nagy hangerővel.

Erre szerencsére nem hallgatott el rögtön az összes nemes, de egy részük sajnos igen.

- Hallgassák meg, amit mondani akarok! – próbálkozott újra Martin. Amikor még ekkorra se lett csönd, váratlanul kijött a sodrából, és dühösen ordított. – Csendet, csendet és csendet!

Erre a nemesek meglepődve elhallgattak, és hirtelen síri csönd támadt a teremben. Ashley szomorúan állapította meg magában, hogy még egy kósza légy szárnycsattogását is hallani lehetett.

- Köszönöm! Most meg fogom magyarázni önöknek, hogy a kard miért is nem reagált a fiam vérére. Sajnálatos módon szeretett Alexander királyunk halála után a kardja eltűnt, és a fegyver hosszú és intenzív kutatás után sem került elő. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem ezzel önöket, ezért elkészíttettem a kard hű másolatát, amíg az eredeti elő nem kerül.

- Az érvelése igazán meggyőző, kormányzó úr – válaszolta a legöregebb herceg. – Ha senkinek nincs ellenére, akkor ezek fényében folytathatnánk a szertartást.

Ashley gondolhatta volna, hogy a szertartásvezető a kormányzó hű embere, de korábban úgy viselkedett, mintha nem lenne az. Elég kiábrándító volt, ahogy az öregember kimutatta a hovatartozását, és a hercegnő legszívesebben előhúzta a lábára erősített tőrt, amit Lucas az ígéretéhez híven eljuttatott hozzá, és ledöfte volna a férfit, vagy legalább megcsonkította volna, de tudta, hogy nem adhat helyet a gyilkos indulatainak, ezért látszólagos nyugodtsággal állt tovább a helyén.

- Nekem van ellenvetésem – lépett előre határozottan az özvegy királyné. Meg se várta, hogy a szertartásvezető helyet adjon a beszédének, hanem fejedelmi tartással belevágott. – Ha mindezek ellenére megtartanánk a koronázást, akkor az a törvényeink egyértelmű megsértése lenne.

- Nézze, felség, ha ennyi idő alatt nem került elő a kard, akkor ezután se fog, és Altanának égetően szüksége van végre egy királyra – próbálta eltéríteni a nőt a további vitától az idős herceg, de Melanie királyné nem adta fel ilyen könnyen, és azonnal sikerült ellenérvet felhoznia.

- Mi van, ha Martin most hazudik, és a kard valódi, csak a fiának akarja megszerezni a trónt?

- Ki más lehetne az örökös? – vágott közbe a kormányzó, mielőtt a nemesek felfoghatták volna a királyné szavainak valódi jelentését.

Ashley tudta, hogy most érkeztek meg a sarkalatos ponthoz, amikor vagy feltárják Max létezését, vagy hagyják továbbfolyni a szertartást, és reménykednek benne, hogy Maximilien időben megérkezik. Mindkét megoldásnak tagadhatatlanul megvolt a maga előnye és hátránya is, ezért a hercegnő kivételesen örült, hogy a döntés súlya nem az ő vállát nyomta.

Ekkor kívülről egyre erősödő dulakodás és pengecsattogás hallatszott, ami azt jelentette, hogy Max már közel járt, és csak át kellett verekednie magát az őrökön. Ashley reménykedett benne, hogy sikerülni fog neki, és nem dobja fel a talpát közvetlenül a cél előtt.

- Folytassák csak! – lépett vissza a helyére Melanie királyné. Nyilvánvalóan azt látta a legjobb megoldásnak, ha nem hívja fel a kormányzó figyelmét arra, hogy a fia él, nehogy erősítést tudjon küldeni az őröknek.

A koronázás tehát folytatódott tovább, annak ellenére, hogy a beszűrődő hangok egyértelművé tették, az ajtó másik oldalán kemény harc folyik.

***

A nem mindennapi fehérlő penge, és Max hatalommal teli határozott szavai meghozták a kívánt hatást, ugyanis a katonák halálra váltak, és a felük el is menekült. Normális esetben még a megmaradtak ellen se lett volna esélyük, de Max jelenlegi állapotát közel sem lehetett normálisnak nevezni.

- Tehát maguk úgy döntöttek, hogy meghalnak – szemlélte végig a koronaherceg a megmaradtakat hidegen úgy, hogy kizárta az öléssel kapcsolatos összes ellenérzését.

Ezután engedte, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást a teste felett az agyától, kitárta az elméjét, és szinte már rutinosan emberfelettire gyorsította a reflexeit. Azonnal látta, hogy sikerrel járt, hiszen ugyanebben a pillanatban mintha megállt volna körülötte az idő, vagy legalábbis jelentősen lelassult, mivel a katonák mozgását az övéhez képest leginkább egy csigáéhoz lehetett hasonlítani.

Hihetetlennek tűnt, hogy így mennyire egyszerű volt bevinni a szükséges vágásokat, szinte már túl könnyű, de nem engedte, hogy a koncentrációja elvesszen, és direkt hagyta a jobb tenyerét megsebezni, mivel az erejének hála a bal tenyerén a bőr máris összeforrt, és még csak heg se maradt utána.

Ezzel a tettével megelőzte, hogy a penge abbahagyja a ragyogást, és így sokkal veszélyesebbnek tűnt, márpedig a rettegéstől mozdulatlanná dermedt ellenséget sokkal könnyebb volt legyőzni, mint a bátor jutalomra éhest.

Lemészárolt legalább ötven embert, de még mindig több mint kétszerannyi, és Maxnek el kellett ismernie, hogy mégse olyan könnyű végezni ennyi emberrel. Tudta, hogy sikerülne, de egyszerűen érezte, hogy nincs elég ideje rá, és ha kifutottak volna az időből, akkor az egész erőfeszítésük teljesen hiábavaló lett volna.

Max szinte még be sem fejezte a gondolatsort, amikor meghallotta, hogy legalább két-három tucatnyi fegyveres közeledett a hátuk mögül. A hercegen csalódottság futott át, hiszen ha bekerítik őket, akkor még a kardja által előhozott erő segítségével se győzhetett, de ettől még nem adta fel, hanem még vadabbul küzdött.

- Minket se hagyjatok ki a buliból! – hallatszódott hirtelen egy vidám hang, amit Max azon nyomban Aaronénak azonosított be.

Elmondhatatlan volt a megkönnyebbülés, amikor a fiatal férfi sokakkal az oldalán beleavatkozott a csatába, és egyértelműen az ő oldalán, hiszen a katonákra támadtak rá.

- Vágjatok utat a trónteremhez Maxnek! Ha valaki nem tudná, ki az, a szőke fiú, fehérlő pengével – ordította Aaron, miközben különlegesen nagy gyorsasággal végzett egy izomkolosszussal.

A testőrök azonnal engedelmeskedtek, és szinte hihetetlen közömbösséggel és könnyedséggel aprították az elő embereket, amivel újra világossá tették Max számára, hogy nem véletlenül voltak ők az elitek elitjei. Viszonylag gyorsan elverekedték magukat az ajtóig, majd megfordultak, hogy visszaszorítsák a katonákat, amíg Max kinyitja az ajtót.

Maximilien nekifeszült a hatalmas kétszárnyú ajtónak, de az egy tapodtad se mozdult beljebb. Újra megpróbálta, de akkor se történt semmi.

- Be van zárva az ajtó! – ordította oda a közelében küzdő Georgenak, mintha az bármit is tehetett volna.

- Próbáld az erőddel! Ez pont olyan, mint abban a börtönben a kulccsal, csak nagyobban – válaszolta a férfi, de a figyelme egy pillanatra se terelődött el a harcról.

Max nem volt benne biztos, hogy egy ekkora monstrumot, mint az aranyozott faajtó képes lesz megmozdítani az akaratával, főleg ha az be is volt zárva, de nem maradt más lehetősége, ha időben be akart jutni a trónterembe, ezért úgy döntött, lesz, ami lesz, megpróbálja. Túl sokat nem veszíthetett vele.

Alaposan az emlékezetébe véste a kétszárnyú bejárat képet, majd egy mély sóhajtással egyetemben lehunyta a szemét, majd önkéntelenül előhúzta a medálját, és rákulcsolta a bal tenyerét. A medál hűs érintése, mint mindig, most is megnyugtatta, és erővel, valamint hittel töltötte el. Egyszerűn elképzelte, ahogy a behunyt szeme elé felidézett ajtó egyszerűen csak kitárul előtte, majd egy pillanat múlva fa reccsenését hallotta, és tökéletesen biztos volt abban, hogy sikeresen megteremtette magának a trónterembe jutás lehetőségét.

Nem is teketóriázott, hanem immár nyitott szemmel bevetette magát a trónterembe, ezzel nem kis riadalmat okozva a nemesek körében, de nem törődött vele.

Egyedül csak azt látta, hogy egy számára ismeretlen férfi feje fölé tartotta az idős ember azt a koronát, ami őt illette a születése jogán, és amit az apja egyértelműen. Tudta, hogy csak pillanatai maradtak, mielőtt a szertartásvezető felteszi Gabriel fia fejére a koronát, ezért nem habozott, hanem villámgyorsan tenyérrel kifelé előre nyújtotta a balkezét, mintha el akart volna taszítani magától valamit, és egy másodperc múlva a korona hangos csattanással a terem másik végén lévő falnak csapódott.

Boldog mosoly suhant át az arcán, de a helyét hamar komor arckifejezés vette át, hiszen egy gyors pillantással felmérte, hogy a kormányzónak bent is voltak őrei, és még a nemességet is meg kellett győznie, ráadásul magával Martinnal is számolnia kellett.

- Tűz! – kiáltotta a vörös szőnyeg végén álló fekete hajú férfi, akitől Maxnek felálltak a szőrszálai. Egy csepp kételye se volt azt illetően, hogy az a személy nem már, mint Martin kormányzó, vagyis az a férfi, aki megölette az apját.

Azonban nem foglalkozhatott azzal, hogy az igazi ellensége gyakorlatilag a szeme előtt állt, mert egy sokkal égetőbb problémát kellett megoldani, ugyanis a tűzparancs csak azt jelenthette, hogy nyílvesszőket lőttek ki rá.

A kardjának és a medáljának hála az idő rövid időn belül újra megfagyott körülötte, de ezúttal nem a teste, hanem az elméje mozgott őrülten nagy sebességgel. Hirtelen ötlettől vezérelve a mentális erejével a levegőben egyenként megfordította a nyilakat, és egy erős lökéssel egyenesen a használóik szívébe küldte őket.

- Senki ne mozduljon! – parancsolta Max fenyegetően a művelet elvégzése után, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy amit tett, az könnyen pánikot kelthetett, és azt nem akarta, hogy a teremben kitörjön a káosz.

A herceg csak ekkor eszmélt rá, hogy a véres és szakadt öltözetével nem nyújthatott valami impozáns látványt, de ez ellen nem tehetett semmit, ezért nem is zavartatta magát miatta. A lényeg az volt, hogy a kezében tartotta a királyi kardot, ami a vérének hála még mindig fényesen ragyogott, és tudta, hogy ez a nemeseknek már azelőtt elárulta, ki ő, mielőtt kimondta volna a nevét.

- Maximilien vagyok, Alexander király és Melanie királyné törvényes gyermeke, Altana jogos örököse – mutatkozott be ellentmondást nem tűrő és határozott hangon.

A bejelentése után egy mukkanás se hallatszódott, amit Max jó előjelnek vélt, és kimért léptekkel elindult a trón felé.

- Hazudik! – eszmélt fel hirtelen a kormányzó. – Az egyetlen közös gyerek már a születése után nem sokkal az életét vesztette.

- Az csak megtévesztés volt – hallatszódott George hangja, aki éppen akkor érkezett meg. – A fehérlő kard olyan bizonyíték rá, amit még te se cáfolhatsz meg, áruló – köpte ki az utolsó szót a férfi, ami elég megdöbbentő volt, hiszen azelőtt Maximilien még csak megközelítően se hallotta senkivel ilyen gyűlölettel beszélni.

Max erre nem szólt semmit, hanem csak fenyegetően haladt tovább. Amikor már megtette a távolság háromnegyedét, jobbról veszélyt érzett, és rögtön arra pördült, de a támadója holtan rogyott össze, még mielőtt a közelébe került volna. A fickó fölött Ashley állt véres tőrrel a kezében.

- Legalább volt valami haszna annak, hogy belementem abba az ostoba tervbe – vigyorodott el a lány, mintha semmit se számított volna, hogy életében akkor ölt először.

- Köszönöm – bólintott neki a herceg, és folytatta az útját a kormányzó, Gabriel és az idős férfi felé.

Max figyelmét nem kerülte el, hogy Martin egyre növekvő félelemmel a szemében végigpásztázta a termet a zsoldosait keresve, és a pánikot is észrevette, amikor a kormányzó a saját emberei helyett csak anatlai testőröket látott.

- Ez csak egy szélhámos! – ordította a kormányzó, hátha a nemesek hisznek neki, de a rettegéssel teli szavainak nem volt foganatja. Végül is Max megértette a félelmét, hiszen egyik pillanatról a másikra omlott össze körülötte minden, és ráadásul még George is ott lépdelt a látótávolságán belül, akinek pedig a kötelességei közé tartozott, hogy bosszút álljon rajta az ura halála miatt.

Ekkor váratlanul megmoccant egy férfi, aki Lucas mellett állt, de ő se jutott előrébb, mint a korábbi merénylő, mert Lucas habozás nélkül leütötte.

Amikor a kormányzó látta, hogy az immáron ájult férfin kívül senki nem sietett a segítségére, hátrálni kezdett, egyenesen egy hatalmas üvegablak felé, aminek az alja a padlón volt.

- Én a maga helyében megállnék – figyelmeztette Max a férfit, amikor észrevette, hogy mi sülhet ki ebből, de a férfi nem hallgatott rá, és tovább araszolt hátrafelé.

A kormányzó pont akkor került egy lépésnyire az ablaktól, amikor Max elért a trónig, ahonnan Gabriel már régen elmenekült az egyik falig.

- Állj – utasította a herceg a férfit higgadtan, de az nyílván úgy vélte, hogyha az ellenségének nem tetszett, amit csinált, akkor az neki csak jó lehetett, ezért gyorsan hátralépett egyet.

Látszott az arcán, hogy az éktelen üvegcsörömpölésből, és abból, hogy a talaj kiszaladt a lába alól rögtön felfogta, mi történt vele. Kapálózva megpróbált előre lendülni, de a lendületei túl nagy volt, és végérvényesen kiesett az ablakon.

- Menj az ablakhoz, és nézd meg, hogy sikerült-e megkapaszkodnia valahol! – pillantott Max a Fekete Lovagra, aki azonnal engedelmeskedett a parancsának.

Feszült csend támadt, amíg a Lovag odasétált az ablakhoz, de Max nem mutatta jelét annak, hogy bármiképpen is veszélyezné a helyzet, pedig elég kényelmetlenül érezte magát a sok rátapadó szempártól.

- A földön fekszik összetört testtel. Már biztos, nincs életben, és a holtteste nem éppen épületes látvány – jelentette Gawin.

- Rendben – válaszolta a trónörökös. Álmában se gondolta volna, hogy ez történik majd a kormányzóval, de így legalább nem tapadt újabb vér a kezéhez, hiszen még figyelmeztette is a férfit. – Elismered, hogy én vagyok a valódi trónörökös, és amíg életben vagyok, nincs jogod a trónhoz? – fordult Gabrielhez, de a kérdést olyan hangosan tette fel, hogy az összes jelenlévő hallotta.

- El – hallatszódott a válasz, de Max hangerejéhez képest ez csak vékony egércincogásnak tűnt.

- Sajnálom, hogy elvesztetted az apádat – nézett Max bátorítóan a fiúra, mivel őt tényleg megsajnálta, de többet nem törődhetett vele, mert még a nemeseknek is el kellett ismerniük őt. – Elismerik, hogy Alexander király fiaként jogom van arra, hogy itt és most megkoronázzanak? – fordult az összes jelenlévőhöz.

- Igen – hallatszott az egyöntetű válasz.

- Ebben az esetben ez most meg is fog történni.

Max intett a háttérbe húzódó szertartásvezetőnek, a hüvelyébe tette a kardját, és letérdelt a trón előtt pont úgy, ahogyan George korábban elmagyarázta neki.

Az öreg herceg fél perccel később a vállára terítette a palástot, a kezébe adta a jogart, és az időközben felszedett koronát Maximilien herceg feje fölé tartotta ugyanúgy, ahogy Gabrielnél is nem sokkal korábban.

- Maximilien, Alexander király fia, fogadod-e, hogy hűségesen és igazságosan fogsz uralkodni Altana felett, és a saját vágyaidat háttérbe szorítod a néped szükségleteivel szemben? – tette fel a férfi a legfontosabb kérdést, amit Max életében kapott.

Az ifjú trónörökös tökéletesen tisztában volt a kérdés fajsúlyával. Tudta, hogy ezzel örökre elkötelezi magát, és hogy semmi se lesz ugyanaz, mint azelőtt volt, és ennek fényében válaszolt.

- Fogadom – tette le az esküt az alkalomhoz illő ünnepélyes komolysággal.

- Ebben az esetben országunk minden lakója nevében Altana királyává koronázlak – mondta a szertartásvezető, és Maximilien fejére helyezte a koronát.

Max ezután felállt, és a szokáshoz híven elfoglalta a trónt. A tettét hangos tapsvihar követte, és felhangzott az első kiáltás, amihez aztán mindenki csatlakozott.

- Éljen a király! Éljen Maximilien király!

***

A koronázási ceremóniához az is hozzátartozott, hogy a jelenlévők egyben esküt tettek, majd a családfők önmaguk is a házuk népe nevében külön-külön is fogadalmat tettek, és biztosították a lojalitásukról.

Természetesen figyelmesen végighallgatta az összes eskütételt, és a Georgetól megtanult válasszal nyugtázta is őket, de egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát a már megszáradt vértől a ruházatán, és úgy egyébként attól, ahogy kinézett, és hogy mindenki őt figyelte, de az utóbbihoz kénytelen volt minél előbb hozzászokni.

Amikor az utolsó nemes is letette a nemes, a koronázás hivatalos része gyakorlatilag véget ért, és Max szinte rögtön kimentette magát, majd a Fekete Lovaggal az oldalán elhagyta a termet.

- Ez fárasztó volt – dőlt megkönnyebbülten a falnak, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. – Valahol le kéne mosnom magamról a vért és a piszkot, és tiszta ruhák se ártanának.

- Majd én megmutatom a királyi lakosztályt – csendült fel egy ismeretlen női hang, ami valahogy mégis ismerősnek tűnt, de Maximilien nem tudta meghatározni, hogy honnan.

Ránézett a nőre, aki szinte közvetlenül mellette állt, és nem hitte el, amit látott. Az asszony finomszabású fekete ruhát viselt, és valószínűleg negyven körül járhatott, de nagyon jól tartotta magát, viszont a lényeg nem ez volt, hanem az, ahogyan mosolygott. Már ezerszer álmodott ezzel a mosollyal.

- Anya? – kerekedett el a szeme döbbenten.

A nő szemét könnyek öntötték, és csak bólintani tudott, majd minden méltóságát sutba dobva szorosan magához ölelte a fiát.

Max számára ez pont olyan jó érzés volt, mint amilyennek annyira sokszor elképzelte az anyait ölelést. A nevelő anyja ugyan régebben sokszor megölelte, de az mégse volt ugyanaz az érzés.

- El se hiszed, hogy mennyire hiányoztál – suttogta Melanie, amikor a fia lassan kibontakozott az öleléséből.

- Te is nekem – válaszolta Max egy őszinte mosoly kíséretében.

- Akkor megmutatom, merre van a lakosztály, amit ezentúl használni fogsz – váltott témát az asszony, és elindult a folyosón. – A szolgákat már értesítettem, tehát mire odaérünk lesz víz a fürdéshez, és természetesen tiszta ruhákat is készítettek ki.

- Köszönöm – értékelte Max az anyja tettét, majd a gondolataiba zárkózva haladt tovább.

Nagyon örült neki, hogy az édesanyja ép és egészséges, és a terveik mindent összevetve jól sültek el, így már minden csak azon múlott, hogy ő milyen döntéseket fog hozni.

- Megérkeztünk – közölte a nő egy gazdagságot sugárzó, de valahogyan mégis egyszerűnek tűnő kétszárnyú ajtó előtt. – Akkor a lakomán találkozunk – mondta, és elsietett, de a sarkon visszafordult. – Apád nagyon büszke lenne rád – közölte, majd magára hagyta a fiát Gawinnal.

- Várja meg itt! – utasította Max a Fekete Lovagot, és belépett a lakosztályba.

Közönyösséget erőltetett magára, ahogy felmérte már csak magának a közlekedőnek a hatalmasságát és a semmihez nem fogható berendezését, letette a koronázási tárgyakat, majd megkereste azt a helyet, ahol megmosakodhatott.

Erre egy a palota viszonylataihoz képest kisebb terem állt a rendelkezésére, ami még így is nagyobb volt, mint a molnárék egész háza.

Középen a padlóba márványmedencét építettek, ami körülbelül másfél méteres lehetett, és mind a négy oldala három méter hosszú lehetett, de nem volt megtöltve vízzel. Max számára ez a látvány elképesztő volt, és a szíve mélyén felesleges pénzpocséklásnak is tartotta, de nem törődött ezzel többet, hanem a terem végén álló kádhoz sietett, ami mellé gondos kezek törölközőt és ruhát helyeztek el.

Örült, hogy végre megszabadulhatott a véres ruháitól, ezért hozzálátott a mosakodáshoz. Tíz perc múlva már kifogástalan külsővel és túlságosan sokat érő, de legalább visszafogottan elegáns öltözékben fedezte fel a lakosztályát.

Amikor végzett, a központi részen leült egy fotelba, és erőt gyűjtött az előtte álló megpróbáltatásokhoz. Még részt kellett vennie egy hosszúra nyúló ünnepi lakomán, aminek során valószínűleg majdnem mindenki őt bámulta volna, mindezt úgy, hogy nem véthetett egyetlen illemhibát sem, ráadásul a harcok után, amiken keresztül ment olyan fáradt volt, hogy legszívesebben azonnal lefeküdt volna aludni.

A gondolataiból az riasztotta fel, hogy valaki hangosan veszekedett az ajtó előtt őrt álló Gawinnal. Max elmosolyodott, amikor a pörlekedőben felismerte Ashley hangját, majd feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót.

- Gyere be! – nézett a lányra, akin látszott, hogy alaposan felidegesítette magát.

- Na, végre – fújt egyet a hercegnő, diadalittasan rávigyorgott az őt feltartóztató Fekete Lovagra, és belépett a lakosztályba, majd kérés nélkül kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.

- Nem fog sokáig tartani – ígérte Gawinnak, becsükte az ajtót, és leült Ashleyvel szemben, aki még mindig estélyit viselt. Elég furcsa volt őt így látni, tekintve, hogy Max csak egyetlen egyszer látta korábban szoknyában, de az teljesen más kategóriába tartozott, mint amit a lány most viselt. Azt mindenképpen el kellett ismerni, hogy gyönyörű látványt nyújtott..

- Aaron, Lucas, Sebastian és a többiek magukon kívül vannak a boldogságtól – vágott bele a lány, majd mielőtt Max megkérdezhette volna, hogy mi van a volt Fekete Lovaggal és a rablóvezérrel, arra is rátért. – George és Ben a gyengélkedőben vannak, de az orvosok szerint egyikük se szenvedett maradandó károsodást.

- El se hiszem, hogy mindannyian élve megúsztuk – vigyorodott el Max egy királyhoz egyáltalán nem méltó módon.

- Jobb, mint egy tündérmese – kontrázott Ashley.

Maximilien látta a lányon, hogy még akart mondani valamit, ezért rákérdezett a dologra.

- Mit szeretnél?

Ashleyn látszott, hogy kínosan érezte magát, ami nála elég ritka jelenség volt, tehát a mondanivalója fontosnak kellett, hogy legyen.

- Csak arról van szó, hogy most, hogy király lettél, de vagy a legkeresettebb agglegény Altanában, és szeretném, ha megígérnéd, hogy olyan nőt veszel el feleségül, akibe bele is szerettél.

- Egy feltétellel – emelte fel a mutatóujját Max.

- Mi lenne az? – forgatta a szemét a szokásos stílusában Ashley.

- Ha te is megígéred ugyanezt.

- Akkor ezt megbeszéltük – állt fel elégedetten a hercegnő, majd amikor Max követte a példáját hirtelen indíttatásból hosszan megcsókolta a fiút.

- Most nem is lesz csata.

- Tudom, nem is azért adtam mosolyodott el a lány. – Viszont, amint látom, nyomaszt valami. Mi az?

Max úgy döntött, hogy azok után, amin együtt keresztülmentek Ashley megérdemelt annyit, hogy megossza vele az aggályait.

- Arról van szó, hogy nem vagyok benne biztos, jó király leszek-e, ráadásul fogalmam sincs, hogyan kell uralkodni – ismertette őszintén a problémáját.

- Az első részre annyit tudok mondani, hogy ahogy ismerlek, biztosan remek király leszel, a másodikra meg azt tanácsolom, a családod jelmonda szerint járj el, és akkor minden rendben lesz – válaszolta mosolyogva a hercegnő, majd játékosan pukedlizett, és elhagyta a lakosztályt.

Miután elment, Max elgondolkozott a kettőjük között lefolyt beszélgetésen, és rájött, hogy a lány sokkal többet jelentett neki, mint korábban gondolta. Annyira sokat, hogy képtelen lett volna elviselni a fájdalmat, ami az elvesztésével járt volna, de szerencsére ilyesmi egyáltalán nem volt kilátásban.

Továbbá már abban is biztos volt, hogy miként fog uralkodni. Úgy, ahogy Ashley javasolta, vagyis az apja levelében ráhagyott jelmondat fényében, amiről az események gyors folyása miatt ideiglenesen megfeledkezett.

Tudta, hogy már el kellett volna indulnia a lakomára, de mielőtt ezt megtette volna, útmutatásul felidézte magában azt a bizonyos bölcsességet.

Nem a nép él a királyáért, hanem a király él a népéért.

Vége

Hú, hát ez az első regény, amit befejeztem, szóval nem igazán tudom, mit kell ilyenkor mondani, de azért megpróbálok összehozni valamit :)
A Maxet 2009 október vége felé kezdtem el, és tegnap este fejeztem el. Őszintén szólva, amikor elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy végig is csinálom, és hogy annyira megszeretem az írást, hogy másik történetbe is belekezdjek, de ez történt. Egyébként harminckét fejezetes lett :D
Max karaktere nagyon közel áll a szívemhez, hiszen ő az első szereplőm, akinek még személyisége is van, de persze nagyon megszerettem Ashleyt, George-ot, Tornádót, Lucast, a Fekete Lovagot, Bent és a többieket is, sőt még a keveset szerepelő, de annál többet emlegetett gonoszt, a kormányzót is :D
Folytatáshoz lenne egy-két kósza ötletem, de azokat nem érzem kiforrottnak, és valószínűleg nem is lenne olyan jó, mint az első, ahogy az a folytatásos történeteknél lenni szokott, szóval nem valószínű, hogy megírom. A közeljövőben legalábbis biztosan nem. A döntésemben az is közre játszik, hogy ezernyi történet van a fejemben, amit szeretnék kiírni magamból. Ha valaki olvasni szeretne tőlem, akkor a Kék Harcos című sztorimat ajánlom, ugyanis egy darabig csak ezt fogom frissíteni. Ha új történetbe kezdek, akkor azt természetesen ezen a blogon is jelezni fogom bejegyzés formájában :)
Végezetül szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak és kritizálómnak, aki végig olvasta a történetet :)

Az Alatna erődben

Ugye tudod, hogy Ben úgyis utánunk küld valakit vagy valakiket? – kérdezte Tornádó, miközben a lehető legnagyobb sebességgel igyekeztek kijutni az erdőből.

Igen, de nem hiszem, hogy gondot okozhatna lehagyni a lovaikat – válaszolta Max gondolatban. – Vagy tévedek?

Természetesen nem – váltott még gyorsabb tempóra a ló.

Nehogy eltörd itt nekem a nagy sietségben a lábadat! Azzal aztán tényleg semmire nem mennénk.

Így is biztosan tudok lépni.

Te tudod – hagyta rá Max további vita nélkül, ugyanis teljesen a gondolatai teljesen máshol jártak.

Még mindig nem tudta teljesen feldolgozni, hogy egy cseppnyi túlzással egész Altana sorsa rajta állt, vagy bukott, de tényként elfogadta, mert nem volt más választása. Sose vágyott se pénzre, se rangra, se hatalomra, és ezek mégis olyan közel kerültek hozzá, hogy az már ijesztő volt a számára, hiszen mégiscsak egy molnárházaspár nevelte fel.

Elmosolyodott a gondolatra, hogy mit szólna a mostohacsaládja, ha most összetalálkozna velük, és elmondaná nekik, mi történt vele az elmúlt bő másfél, vagy inkább szűk két hónapban. Harold és John nyíltan kiröhögték volna, és az hitték volna, megőrült, ami végül is érthető lett volna a részükről, hiszen kívülállóként valószínűleg ő is így reagált volna. Barbara ás Tim talán hajlották volna rá, hogy bebizonyíthassa nekik, igazat mond, de azért ők is megkérdőjelezték volna az ép idegállapotát, csak nem gúnyolódva, hanem aggódva. Selli volt az egyetlen, aki feltétlen nélkül bízott volna benne, hiszen közülük ő ismerte a legjobban Maxet, és még elég kicsi volt ahhoz, hogy a józan esze ne kerekedjen a szeretete fölé.

Bármennyire is élvezte, hogy nem kellett Corsarban rohadni, és liszteszsákokat cipelnie, kénytelen volt bevallania magának, hogy hiányzott neki a mostohacsaládja. Még Harold és John is, pedig ők akkoriban igyekeztek megkeseríteni az életét. Elmosolyodott, hogy néhány hónapja még a molnár szidása volt a legnagyobb problémája. A koronahercegi rangja miatt leszakadt felelősséghez képest ez apró semmiségnek tűnt. Csak most értékelte igazán az eseménytelen falusi környezet varázsát, de ha visszamehetett volna az időben, azon a bizonyos lovagi tornán ugyanúgy döntött volna. Mindent összevetve jobb volt így, hogy megtudta az igazat, mintha az egész életét tudatlanságban töltötte volna le.

A gondolataiból az rántotta ki, hogy kiértek az erdőből az országútra. Ekkor jelzett Tornádónak, hogy gyorsítsanak, és pluszban még rá is hajolt a lova nyakára, hogy minél nagyobb sebességet érhessenek el. Nem is emlékezett rá, mikor vágtáztak utoljára úgy, hogy a gyorsaságuknak csak Tornádó képességei szabtak határt. Talán még soha, hiszen sose volt olyan alkalom, hogy úton voltak, és a társaik nem húzták vissza őket.

A szél lefújta a csuklyáját, és így már akadálytalanul belekaphatod az arcába és a hajába. Ez csak dobott a vágta egyébként is határozottan pezsdítő élményén, miközben Max teljesen elengedte magát. Sajnos ennek túl hamar vége lett, ugyanis elérték az Anatla nevű erődítmény határát. Ekkor már szürkület volt, de Max tisztán látta, merre kell mennie, mivel a várból fáklyafény szűrődött ki, ami egyben jelezte, hogy a fenyegető kőépület együttesben többen is tartózkodtak.

Lassú ügetésre fogta Tornádót, felhajtotta a csuklyáját, és úgy közeledett a fal felé. Amikor odaért a hatalmas, kétszárnyú kapuhoz, azon morfondírozott, hogy kopogjon-e, vagy egyszerűen csak várja meg, amíg észreveszik. Nem kellett ezen tovább törnie a fejét, ugyanis egy átlagos férfi szemmagasságában belülről elhúztak egy reteszt, és a keletkezett nyíláson egy látszólag egykedvű férfihang szűrődött ki.

- Mit akar Anatlában? – kérdezte meglehetősen udvariatlanul a megszokott, vagyis nem a nemesek nyelvét használva.

Max számított a barátságtalan fogadtatásra, éppen ezért nem okozott neki gondot, hogy nyugodtan és magabiztosan válaszoljon.

- Levelet hoztam Lord Sebastiannak.

- Akkor adja át, és táguljon innen! – Ez már nem barátságtalan volt, hanem egyenesen ellenséges, amiből érdekes következtetéseket lehetett volna levonni, de Maximiliennek nem volt ideje kiértékelni a helyzetet, ezért csak elraktározta magában az újonnan szerzett információt.

- Sajnálom, de azt a parancsot kaptam, hogy csak Lord Sebastiannak adhatom át – válaszolta teljes lelki nyugalommal.

- Mégis ki írta azt a levelet? – enyhült meg nagyon minimálisan az ajtónálló az álfutár higgadtságát látva.

- Robert herceg – közölte Max, és bizonyítékképpen a kémlelőnyílás elé tartotta a boríték lepecsételt részét. Szinte biztos volt abban, hogy beengedik, hiszen a herceg személyes futárjának adta ki magát, de természetesen még így is fennállt az esély arra, hogy mégis elutasítják.

- Rendben van – adta meg magát a kapuőr, és éppen csak annyira nyitotta ki a kaput, hogy a lovas beférjen rajta. – Szálljon le a lóról, és kövessen – mondta, miután Max mögött becsukta a kaput.

Max habozás nélkül engedelmeskedett, és örült a szerencséjének, hogy a kapuőr eléggé szűkszavúnak bizonyult.

Miközben követte a férfit, észrevette, hogy az végig gyanakvóan figyelte, és a keze ügyében tartotta a kardját. Látszott rajta, hogy gyakorlott és mesteri harcos, de Maximilien nem mutatta ki, hogy ezt észrevette, és szándékosan távol tartotta magát a fegyverétől, valamint igyekezett nem bámészkodni, nehogy okot szolgáltasson a vezetőjének, hogy meggondolhassa magát.

Attól, hogy nem nézelődhetett, a fület még nyitva tarthatta. A legtöbb ajtó mögül, ami mellett elhaladtak pengecsattogás, vagy egyéb fegyverekkel való harc hangjai szűrődtek ki, ami megerősítette George és Ashley korábbi állítását, miszerint az alatnai erődben elit testőröket képeztek ki.

Az út alatt többször is irányt váltottak, amit Max minden egyes alkalommal megjegyzett, de volt egy olyan érzése, miszerint ez felesleges, mivel a kapuőr biztos, nem volt annyira ostoba, hogy a legrövidebb úton vezesse a főnökéhez.

Körülbelül tíz perc múlva torpant meg a férfi egy faragott, ősréginek látszó, de valahogy mégis szilárdságot árasztó ajtó előtt. A harcos bekopogott az ajtón, de nem kapott választ. Ettől függetlenül nem zavartatta magát, ugyanis benyitott a terembe.

A dolgozószoba egyszerűen berendezett, de mégis elegáns volt, ami tökéletesen illett egy elit testőrökből álló csoport parancsnokához. Max figyelmét azonban nem a bútorok kötötték le, hanem a szemközti falba faragott minta, ami nem volt már, mint egy kardon függő medál. A királyi család címere, az ő címere.

Alig akart hinni a szerencséjének, hogy pont abba a terembe vezették, ahová az apja a neki szánt levelet elrejttette. Az addigi vezetője következő mondatára pedig szabályosan azt hitte, hogy rosszul hall.

- Maradjon itt, és ne nyúljon semmihez! Értesítem a parancsnokot – utasította a férfi, azzal sarkon fordult, és a tömör faajtó hatalmas csattanással csapódott be mögötte.

Maximilien egy pillanatig némán állt egyhelyben, és azon morfondírozott, hogy a mogorva harcos vajon mért hagyta magára. Végül arra a következtetésre jutott, hogy úgyse tudott volna kijutni a képzett testőröktől hemzsegő épületből, és ezt valószínűleg a férfi is számításba vette.

Úgy döntött, inkább nem azon gondolkozik, minek köszönheti a szerencséjét, hanem kihasználja az alkalmat, és megszerzi az apja levelét.

Néhány gyors lépéssel átvágott a termen megkerülve a középen álló, tölgyből készült monstrum íróasztalt, és már a faragás előtt is volt, ami mögött elviekben egy rejtett rekesznek kellett lennie. Végigfuttatta az ujját a faragott kardon és medálon, hátha megnyom egy rejtett gombot, de a dolog nem bizonyult ilyen egyszerűnek.

Nem kellett sokat gondolkoznia, mi lehetett a megoldás, hiszen a kardjához és a medáljához is a vére volt a kulcs, ezért logikusnak tűnt, hogy ennek a talánynak is az lehetett a nyitja.

Nem szerette különösebben vagdosni magát, de azért a fájdalomküszöbe jóval magasabb volt annál, hogy hang nélkül el tudjon viselni egy aprócska szúrást, ráadásul szükséges is volt, mivel a nélkül a levél nélkül esélye sem volt, hogy megtudja, mit is akart üzenni neki az apja.

Egy kicsit kihúzta a kardját a hüvelyéből, és óvatosan megvágta az egyik ujját. A kicsorduló vére hatására a penge azonnal fehéren ragyogni kezdett, de Max nem foglalkozott ezzel, hanem a faragást fixírozta.

Azon töprengett, hogy hol érintkezzen a vére a fallal, majd hirtelen elhatározásból a faragott medál közepébe nyomta a megsebesített ujját. Egy pillanatig nem történt semmi, majd a fal csikorogva feltárult. Úgy viselkedett a szerkezet a bő tizenhét évi porosodás után, mint egy medve, aki éppen felébredt a téli álmából.

A rejtett rekesz körülbelül akkora volt, hogy egy átlagos méretű hatéves összekuporodva elfért volna benne, vagyis viszonylag nagy. Ott lapult az alján egy poros, kissé megsárgult, de kétségtelenül ép boríték. Max egy határozott mozdulattal kivette az apja levelét, majd visszahajtotta a faragott falat a helyére, ami egy kattanással jelezte, hogy bezárult.

Épp időben lett kész ahhoz, hogy eltüntesse a titkos rekeszt, de a levél elrejtésére már nem maradt ideje, ugyanis akkor nyílt a terem ajtaja, amikor a faragás visszakerült a helyére. Ettől függetlenül miközben megpördült a tengelye körül, egy gyors mozdulattal a köpenye zsebébe rejtette az apja levelét, és elővette az üres borítékot.

A belépő harminc év körüli, markáns arcú, barna hajú és szeme, egyszerű, de hatalmat sugárzó egyenruhájú, az oldalán kardot viselő férfi homlokráncolásából ítélve nem volt elég gyors, de úgy döntött, inkább nem hozza szóba a dolgot. Csak ekkor tudatosult benne, hogy valahogy muszáj lesz kimagyaráznia a hercegi címerrel lepecsételt üres boríték ügyét, ami nem látszott túl egyszerű feladatnak.

- Kérem a levelet – szólalt meg végül Lord Sebastian, mivel kétségtelenül ő volt az.

Max szó nélkül átnyújtotta neki az üres borítékot, és várta, hogy mi következik. A parancsnok megszemlélte a pecsétet, és egy határozott mozdulattal feltörte. Nem tűnt túlságosan megdöbbentnek a tulajdonképpeni levél hiánya miatt.

- Halljam, miről van szó! – nézett fenyegetően a fiatal hercegre.

- Ezt meg hogy érti? – értetlenkedett Maximilien. Az biztos, hogy nem erre a reakcióra számított.

- Úgy, hogy ez csak egy újabb trükk kezdete lehet arra nézve, hogy a kormányzó kicsikarja belőlünk a hűségesküt a fia számára. Márpedig arra esély sincs, amíg a herceg le nem győzi a Fekete Lovagot, amire nem látok túl sok esélyt. Ennek gyakorlatilag nulla az esélye.

Ez az akaratlanul kikottyantott információ értékesnek tűnt Max számára, mivel kiderült belőle, hogy Lord Sebastian nem kedveli se a kormányzót, se a fiát, sőt a hanghordozásából ítélve megvetette őket, ami mindenképpen az ő javára billentette a mérleg nyelvét.

Ekkor váratlanul lepergett előtte, amikor George Gordon parancsnok torkának szegezte a kardját, és valami olyasmit mondott, hogy a felségárulás büntetése halál. Ez azt jelentette, hogy Gordonnak köze volt az apja halálához, és mivel ő a kormányzónak dolgozott, ezért ebből egyenesen következett, ki a felelős a néhai király haláláért. A felismeréstől egy pillanatra megszédült, és már nem csak nem kedvelte Martin kormányzót, hanem korábban sohase ismert érzelmet érzett, ami valószínűleg a gyűlölet nagyon kezdeti fázisa lehetett.

Hirtelen vad elszántság költözött belé, és elhatározta, hogy megteszi az egyetlen lehetséges lépést, amivel reális esélye volt a túlélésre, vagyis fölfedi a lapjait a fiatal parancsnok előtt.

- Nem a kormányzó küldött. Nem is ismerem, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az ellensége vagyok.

A férfi zavarodottan összeráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy szíve szerint hitt volna Maximiliennek, de még mindig gyanakodott.

- Akkor mit keresel itt?

- Egy olyan levélért jöttem, ami segíthet a megbuktatásában.

- Miért olyan fontos az a levél?

- Mert Alexander király írta – válaszolta Max magabiztosan, és halványan elmosolyodott a másik döbbent reakcióján.

A parancsnokon látszott, hogy rengeteg kérdése lenne, de nem maradt a feltevésükre ideje, mert nyílt az ajtó, és a Fekete Lovag félreismerhetetlen páncélos alakja lépett be rajta, amivel folytatódott Max szerencsesorozata, hiszen Gawin segítségével sokkal könnyebbé vált a helyzet elmagyarázása.

- Elmondta? – kérdezte a Lovag egyenesen Maxnek címezve a szavait. A fiúnak egy cseppnyi kételye se volt arra nézve, hogy a férfi arról érdeklődött, George beszámolt-e neki a koronahercegi rangjáról.

- Igen.

- Ti ismeritek egymást? – járatta Lord Sebastian zavarodottan a tekintetét kettejük között.

- Mennyit tud? – hagyta a Fekete Lovag tökéletesen figyelmen kívül a parancsnok kérdését.

- Nem sokat.

- Elmondja neki?

- Úgy terveztem.

- Szerintem is megbízható – adott hangot a véleményének Gawin. – Felvilágosítsam én?

- Azt megköszönném – könnyebbült meg Max. Így sokkal egyszerűbbé vált a jelenlegi helyzete.

- Elmondanád, miről van szó? –fordult Sebastian Gawinhez.

- Természetesen – válaszolta ő, miközben levette a fekete sisakját. – A fiú legyőzött párbajban, és hűséget fogadtam neki – sűrítette egy mondatba az egész históriát.

- De ő nem a királyi család tagja – hápogta a férfi, miután magához tért a kezdeti megrökönyödésből. Még így is viszonylag gyorsan dolgozta fel a hírt, amit valószínűleg a kiképzése alatt szerzett erős idegzetének köszönhetően szerzett.

- Ebben miért olyan biztos? – kérdezte Max, és háttal nekidőlt a falnak.

- Mert a királyi családnak csak egy egyenes ági leszármazottja van, és ha tetszik, ha nem az a kormányzó fia.

- Ő Alexander király fia – közölte Gawin.

- A törvényes fia vagyok – tette hozzá Max, mivel ez elég fontos információ volt.

- Kérhetnék bizonyítékot? – hitetlenkedett még mindig a parancsnok.

- Igen – sóhajtotta Max, és előhúzta a kardját.

A pengén megcsillant a teremben világító fáklya fénye, és miután megkarcolta az időközben begyógyult ujját fényesen világítani kezdett.

- Ez elég bizonyíték?

- Igen, fenség – válaszolta a férfi, és nyomatékul még le is térdelt. – Kérem, bocsásson meg a hitetlenkedésemért, és fogadja el a hűségeskümet!

- Nem történt semmi, és természetesen elfogadom – legyintett Maximilien nagyvonalúan, és kissé zavartan intett a parancsnoknak.

- Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte a Fekete Lovag.

- Egyelőre csak szeretném elolvasni az apám levelét, aztán majd meglátjuk.

Ezután előszedte a köpenye zsebéből a borítékot, és felbontotta. Teljesen kizárta a külvilágot, és az olvasásnak szentelte az összes figyelmét.

Fiam, ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy én már nem élek. Tudnod kell, hogy anyáddal nem azért küldtünk el, mert nem kellettél nekünk, hanem mert meg akartunk védeni. Remélem, ezt te is megérted, és azt is, hogy a világon mindennél jobban szeretünk téged. Nálad nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna az élettől. Ecsetelném még tovább is, hogy mennyire szeretünk, de beszélnem kell neked a rád hárult felelősségről.

Természetesen a törvényes fiamként téged illet meg a trón, és az az atyai akaratom, hogy foglald is el. Ezzel kapcsolatban egyetlen tanácsom lenne, ami egyben a családunk mottója is: Nem a nép él a királyáért, hanem a király él a népéért. Ha ezt a bölcsességet megfelelően értelmezed, nagyszerű király lesz belőled.

A hivatalos végrendeletem tehát, hogy Altana trónja és minden vagyonom a törvényes fiamra, Maximilienre szálljon. Amennyiben ő meghalt volna, az unokaöcsém, Gabriel csak abban az esetben örökölheti a trónt, ha az apja, Martin meghalt. Ha ez nem történt meg, akkor a feleségem döntsön Altana sorsáról.

Altana uralkodója, Alexander király

Max még egyszer átfutotta a szemeit a sorokon, hogy biztos legyen azok tartalmában, és közben magában újraértékelte a helyzetét.

Most már ha akarta volna se visszakozhatott volna, hiszen tiszteletben kellett tartania az apja utolsó akaratát, miszerint ő kövesse őt a trónon.

A családi jelmondat megfejtése pedig viszonylag egyszerű volt, legalábbis Maxnek annak tűnt. Szerinte azt jelentette, hogy a saját igényeit háttérbe kell szorítania a rábízott emberekéhez képest, ami abszolút logikusnak és helyénvalónak tűnt.

A levél gyakorlatban leghasznosabb része a végrendeletet tartalmazó volt, hiszen azzal egy pillanat alatt semmissé vált az unokatestvére trónigényének jogossága, hiszen a kormányzó sajnálatos módon nagyon is élt.

A hosszúra nyúlt csendet végül a Fekete Lovag törte meg.

- Mi áll benne?

- Az apám végrendelete.

- Segít nekünk?

- Igen, elég jelentősen, de egyszerűbb, ha elolvasod, mintha én kezdenék magyarázni.

Átnyújtotta a levelet a Lovagnak, aki figyelmesen elolvasta, majd kérdés nélkül továbbadta Lord Sebastiannak, de ez Maxet egyáltalán nem zavarta, hiszen tudta, hogy Gawin csak abban az esetben tenné ezt, ha teljesen megbízik a férfiban.

Miközben a parancsnok a levelet olvasta, kivágódott a terem ajtaja, és egy húsz év körüli, barna hajú és zöld szemű férfi viharzott be rajta, akinek egyes vonásai valamiért ismerősnek tűntek Maxnek.

- Mit akart az apám? Rájött, hogy itt vagyok? - kérdezte izgatott hangon az újonnan érkezett.

Max ebből a két mondatból azonnal rájött, hogy mért találta ismerősnek a vonásait, hiszen a bejutása kulcsát a Robert herceg levelének álcázott küldemény biztosította, tehát a fiatal férfi nem lehetett más, mint Ashley bátyja, Aaron. Elég érdekesnek találta a dolgot, hiszen Ashley szerint a kormányzó elfogatta őt, de úgy döntött, hogy egyelőre nem engedi ki az oldalát furdaló kérdéseket, hanem vár és figyel.

- Komolyan, itt gyorsabban terjednek a pletykák, mint egy bordélyházban – morogta Gawin, miközben becsukta a nyitva maradt ajtót.

- Albert csak nekem szólt róla, mivel tudta, hogy Robert herceg az apám, és… - itt megakadt, ugyanis észrevette a sisak nélküli Fekete Lovagot. A tekintetéből ítélve ez a jelenség nem lehetett túl gyakori. Max Aaron válaszát más szempontból is hasznosnak találta, mivel így megtudta az őt kísérő kapuőr nevét.

- Az apád nem küldött levelet – mondta Sebastian, miután elolvasta Alexander király végrendeletét, és visszaadta a koronahercegnek.

- Pedig az az ő pecsétje – mutatott a fiatal férfi az asztalon fekvő üres borítékra.

A parancsnok erre megvonta a vállát.

- Erről ne engem kérdezz!

Aaron figyelme ezután azonnal Maxre terelődött.

- Te ki vagy?

- A nevem Max - árulta el a fiú, majd elmosolyodott. – Te pedig bizonyára Aaron vagy.

A zöld szemekbe erre a meglepettség és értetlenség egyvelege költözött, ami bizonyította Maximilien teóriájának helyességét.

- Ezt meg honnan tudod?

- A húgod sokat mesélt rólad – közölte Max, és jót derült magában Aaron ezt követő arckifejezésén.

Aaron hamar lerázta magáról a döbbentségét, és kérdések áradata tört elő belőle.

- Jól van? Hol van most? Honnan ismered? Mi történt vele? Ugye nem állt össze kétes alakokkal? Már rátalált apa, vagy még mindig szökésben van? Egyáltalán, hogyan jutott eszébe, hogy tényleg megszökjön?

Látszott rajta, hogy lenne még kérdése, de kifogyott a levegőből, és Max ezt a pillanatnyi szünetet használta ki a szóhoz jutáshoz.

- Ne ilyen gyorsan, mert alig értem, mit mondasz! Mellesleg tökéletesen jól van, pontosabban néhány órája még kutya baja sem volt. Különben meg nekem is lenne egy-két kérdésem, ugyanis Ashle azt mesélte, hogy a kormányzó elfogatott. Hogy lehet, hogy te itt vagy?

Ekkor Lord Sebastian ragadta magához a beszélgetés fonalát.

- Az úgy történt, hogy a kormányzó alkut ajánlott neki, miszerint ha beáll testőrtanítványnak, akkor megbocsát neki a korábbi ellenszegülésért, sőt még meg is jutalmazza. Aaron látszólag elfogadta az ajánlatot, de amikor idejött, azzal kezdte, hogy részletesen beszámolt nekem mindenről, és azóta hamis információkat szállít a kormányzónak, ami a mi malmunkra hajtja a vizet. Az apja természetesen erről nem tud semmit, és még mindig azt hiszi, hogy a fia börtönben raboskodik.

- Próbáltam üzenni a húgomnak, hogy már minden rendben van, de azt a választ kaptam, hogy a levelemet nem tudták eljuttatni neki, mert megszökött.

- Ugye arról a zöld szemű lányról van szó, akinek a múltkor a börtön kulcsát adtam? – érdeklődött a Fekete Lovag.

- Igen – válaszolta Max..

- Tényleg, te mit keresel itt? – kérdezte Aaron.

Maximilien komolyan elgondolkodott a válaszon, hiszen életében akkor először találkozott vele. Mivel a fiú Ashley bátyja volt, alapból úgy érezte, megbízhat benne, de ez a kémkedéses ügy elbizonytalanította. Ennek ellenére az ösztönei azt súgták, megbízhat benne, ezért a döntést inkább Gawinra és Sebastianra bízta.

- Ha szerintetek megbízható, mondjátok el neki! – vonta meg a vállát.

A Fekete Lovag és a parancsnok egy pillanatra összenézett, majd a lord ragadta magához a szót.

- Az, akit magad előtt látsz, nem más, mint Alexander király törvényes fia és egyben örököse, Maximilien koronaherceg – jelentette ki ünnepélyes hangon.

Aaronnak rövid időn belül újra tátva maradt a szája. A különbség csak annyi volt, hogy ezúttal több idejébe telt, amíg megtalálta a hangját.

- Ez meg mégis hogy lehet? Nagyapa szerint Alexander királynak nem született törvényes gyermeke – hitetlenkedett.

- Ezt úgy utálom – morogta Max, majd előhúzta a kardját, és újra megvágta magát, hogy a vérétől a penge fehérré változzon.

Ez ugyanúgy, mint a parancsnok esetében Aaronnál is megtette a hatását, ugyanis ő is azonnal letérdelt, és hűséget esküdött.

- Rendelkezzen velem, fenség! – fejezte be az eskütételét halálosan komoly hangon.

- Először is állj fel, és tegezve szólíts Maxnek, amíg mást nem mondok! – adta ki a parancsot a koronaherceg. – Ez rátok is vonatkozik! – tette hozzá Sebastiannak és Gawinnak.

- Most mihez kezdjünk? – kérdezte a parancsnok. – Mármint az egyértelmű, hogy ki kell tervelnünk, hogyan szerezzük meg a trónt, de hogy fogjunk hozzá?

- Nekem lenne egy javaslatom – mondta a Fekete Lovag.

Max érdeklődve fordult felé.

- Hallgatlak.

- Én ezen már azóta gondolkozik, hogy találkoztam veled. Végül arra jutottam, hogy egyszerűen csak átverjük a kormányzót. Hagyom, hogy Gabriel legyőzzön a párbajban, és utána egy cseppet megmásítom az esküt azzal, hogy nem a nevét mondom, hanem azt, hogy jogos örökös, aki ugyebár nem ő. Ezután Sebastianék is letesznek egy ugyanilyen esküt.

- Ehhez be kéne avatni mindenkit. Elég megbízhatóak?

- Természetesen minden kormányzónak hű embert kitettem innen, miután hatalomra jutottam – felelte a parancsnok sértett önérzettel. – Minden jelenlegi testőrre és tanítványra rábíznám az életemet, sőt még az önét is, fenség.

- Akkor ezt megbeszéltük – hagyta jóvá Maximilien a terv ezen részét, majd bólintott Gawinnak, hogy folytassa.

- Ezzel a húzással a kormányzó jobban megbízna bennünk.

- Azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha én is testőr lennék?

- Nem, mert túlságosan hasonlítasz a fiatal Alexander királyhoz, amire Martin kormányzó még biztos, emlékszik, ha másból nem, hát a rémálmaiból, vagy még biztos, van olyan terem, ahol van róla festmény. Ugyanebből az okból másként se épülhetsz be előre.

- Akkor mit tervezel?

- Kell valaki, lehetőleg egy főnemes, aki feltartóztatja a koronázást, amíg bejuttatunk valahogy a sok katona között. Azért nem én, vagy valamelyik másik testőr, mert akkor a zsarnok biztos, gyanút fogna, és azért nem ezt az időpontot kell választani, mert a kormányzó akkor nem fog majd tudni odafigyelni arra, hogy likvidáljuk az embereit.

- Jó, de ki lesz az a főnemes?

- Aaron nem jó, mert ő most elvileg a kormányzónak dolgozik, a többi főnemesben pedig nem bízhatunk, hiszen nem tudnánk velük észrevétlenül beszélni. A felnőtteket tehát kizárhatjuk. Az örökösök közül csak egyvalaki alkalmas, csak egy olyan aprócska probléma van vele, hogy az apja Martin legfőbb csatlósa. Ennek ellenére lenne esélyünk nála, hiszen az anyja az anyád testvére – pillantott Maxre -, tehát neked rokonod, Gabrielnek pedig nem, ráadásul néha titokban ki szokott szökni a palotakomplexumból.

Maximiliennek erre akaratlanul is a lelki szemei elé került az a korabeli fiú, akivel azután találkozott, miután néhány nemes kölyök bántani akarta Tornádót. Szinte az első pillanatban megkedvelte Lucast, és ezt az érzést a ranki találkozásuk is megerősítette Furcsa volt belegondolnia, hogy ők ketten unokatestvérek.

- Te most Lucasról beszélsz? – kérdezte azért, hogy biztos legyen a dolgában.

- Igen, róla. Ismered?

- Eddig kétszer futottunk össze, és meg is beszéltünk egy találkozót a fővárosban két nappal a koronázás előtt, szóval azt hiszem, ezt a problémát megoldottuk.

- Most, hogy ezt megbeszéltük, megmondod, hol van a húgom? – szólt közbe Aaron. Végül is érthető volt a türelmetlensége, hiszen már hosszú idő óta nem látta a testvérét, akiről az utolsó híre az volt, hogy elszökött otthonról.

- Nem tudom elmagyarázni, de elviszlek hozzá, úgyis beszélnem kell Bennel.

- A húgom a rablóvezérnél van?! – kiáltott fel Aaron elszörnyedve.

- Igen, de nem fogoly, és azért van ott, mert ott akar lenni. Ha akarna, bármikor elmehetne arról a helyről.

- Az a baj, hogy róla ezt könnyen el tudom képzelni – higgadt le azonnal az aggódó báty.

- Én is megyek – jelentette ki Gawin.

Max ránézett a Fekete Lovag elszánt arcán, amiről azt olvasta le, hogy mindenáron meg akarja védeni őt a lehetséges veszélyektől.

- Rendben van – sóhajtotta végül -, de csak páncél nélkül jöhetsz, és valami hétköznapi lóval.

Gawin rögtön felfogta, hogy a koronaherceg miért akarja, hogy a feltűnő fekete páncél nélkül menjen, ráadásul a hangja is szigorú volt, ezért azonnal rábólintott a dologra.

- Legyen úgy.

- Én addig beadagolom a ma történteket az ittenieknek – mondta Sebastian. – Nektek pedig sok sikert!

Mindhárman megvárták, amíg Gawin lehámozta magáról a páncélzatát, de Aaronon közben nagyon meglátszott a türelmetlenség.

- Indulhatunk végre? – kérdezte.

- Igen – válaszolta Max. Kíváncsi volt, hogyan reagál majd Ashley amikor megpillantja a bátyját.