Koronázás

Mostanában elég gyakran frissítettem, szóval aki nyaralni volt, az nézze meg, biztos ez a fejezet következik-e neki, nehogy kimaradjon valamelyik :) Na, de nem is szövegelek tovább, jöjjön az utolsó fejezet :)

A látszat kedvéért Ashley is úgy tett, mintha az újdonság erejével hatott volna rá, hogy a hamis királyi kard nem reagált Gabriel vérére, és a többi nemeshez csatlakozva, szörnyülködve találgatásokba bocsátkozott. Eközben természetesen az egyik szemét a kormányzón, a másikat pedig Lucas környezetén tartotta.

- Szerintem biztosan csak a kard hamis – vélekedett Galina, és a lánya jól betanított kiskutyaként bólogatott a szavaira.

- Én ebben nem vagyok annyira biztos – közölte Robert herceg, de a véleményét nem fejtette ki bővebben, mert rossz fülekbe jutva a későbbiekben bajt hozhatott volna rá.

Ashley úgy döntött, hogy inkább nem ismerteti az igazságot, mert úgyse győzött volna meg senkit, és beszéd közben nehezebb lett volna az ellenség megfigyelésére, és Lucas megvédésére koncentrálnia.

A kormányzó nem hagyta, hogy a káosz sokáig uralkodjon, hanem hamar közbelépett. axék szempontjából túl hamar is, de Ashley azzal nyugtatgatta magát, hogy Lucason látszott, kész vitatkozni, és szükség esetén ő is kész volt közbelépni, bár az biztos, hogy az ő szava nem sokat nyomott a latba, hiszen mások számára csak egy tapasztalatlan hercegnőcske volt.

- Kérem, figyeljenek rám! – harsogta a kormányzó a termetéhez képest meglepően nagy hangerővel.

Erre szerencsére nem hallgatott el rögtön az összes nemes, de egy részük sajnos igen.

- Hallgassák meg, amit mondani akarok! – próbálkozott újra Martin. Amikor még ekkorra se lett csönd, váratlanul kijött a sodrából, és dühösen ordított. – Csendet, csendet és csendet!

Erre a nemesek meglepődve elhallgattak, és hirtelen síri csönd támadt a teremben. Ashley szomorúan állapította meg magában, hogy még egy kósza légy szárnycsattogását is hallani lehetett.

- Köszönöm! Most meg fogom magyarázni önöknek, hogy a kard miért is nem reagált a fiam vérére. Sajnálatos módon szeretett Alexander királyunk halála után a kardja eltűnt, és a fegyver hosszú és intenzív kutatás után sem került elő. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem ezzel önöket, ezért elkészíttettem a kard hű másolatát, amíg az eredeti elő nem kerül.

- Az érvelése igazán meggyőző, kormányzó úr – válaszolta a legöregebb herceg. – Ha senkinek nincs ellenére, akkor ezek fényében folytathatnánk a szertartást.

Ashley gondolhatta volna, hogy a szertartásvezető a kormányzó hű embere, de korábban úgy viselkedett, mintha nem lenne az. Elég kiábrándító volt, ahogy az öregember kimutatta a hovatartozását, és a hercegnő legszívesebben előhúzta a lábára erősített tőrt, amit Lucas az ígéretéhez híven eljuttatott hozzá, és ledöfte volna a férfit, vagy legalább megcsonkította volna, de tudta, hogy nem adhat helyet a gyilkos indulatainak, ezért látszólagos nyugodtsággal állt tovább a helyén.

- Nekem van ellenvetésem – lépett előre határozottan az özvegy királyné. Meg se várta, hogy a szertartásvezető helyet adjon a beszédének, hanem fejedelmi tartással belevágott. – Ha mindezek ellenére megtartanánk a koronázást, akkor az a törvényeink egyértelmű megsértése lenne.

- Nézze, felség, ha ennyi idő alatt nem került elő a kard, akkor ezután se fog, és Altanának égetően szüksége van végre egy királyra – próbálta eltéríteni a nőt a további vitától az idős herceg, de Melanie királyné nem adta fel ilyen könnyen, és azonnal sikerült ellenérvet felhoznia.

- Mi van, ha Martin most hazudik, és a kard valódi, csak a fiának akarja megszerezni a trónt?

- Ki más lehetne az örökös? – vágott közbe a kormányzó, mielőtt a nemesek felfoghatták volna a királyné szavainak valódi jelentését.

Ashley tudta, hogy most érkeztek meg a sarkalatos ponthoz, amikor vagy feltárják Max létezését, vagy hagyják továbbfolyni a szertartást, és reménykednek benne, hogy Maximilien időben megérkezik. Mindkét megoldásnak tagadhatatlanul megvolt a maga előnye és hátránya is, ezért a hercegnő kivételesen örült, hogy a döntés súlya nem az ő vállát nyomta.

Ekkor kívülről egyre erősödő dulakodás és pengecsattogás hallatszott, ami azt jelentette, hogy Max már közel járt, és csak át kellett verekednie magát az őrökön. Ashley reménykedett benne, hogy sikerülni fog neki, és nem dobja fel a talpát közvetlenül a cél előtt.

- Folytassák csak! – lépett vissza a helyére Melanie királyné. Nyilvánvalóan azt látta a legjobb megoldásnak, ha nem hívja fel a kormányzó figyelmét arra, hogy a fia él, nehogy erősítést tudjon küldeni az őröknek.

A koronázás tehát folytatódott tovább, annak ellenére, hogy a beszűrődő hangok egyértelművé tették, az ajtó másik oldalán kemény harc folyik.

***

A nem mindennapi fehérlő penge, és Max hatalommal teli határozott szavai meghozták a kívánt hatást, ugyanis a katonák halálra váltak, és a felük el is menekült. Normális esetben még a megmaradtak ellen se lett volna esélyük, de Max jelenlegi állapotát közel sem lehetett normálisnak nevezni.

- Tehát maguk úgy döntöttek, hogy meghalnak – szemlélte végig a koronaherceg a megmaradtakat hidegen úgy, hogy kizárta az öléssel kapcsolatos összes ellenérzését.

Ezután engedte, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást a teste felett az agyától, kitárta az elméjét, és szinte már rutinosan emberfelettire gyorsította a reflexeit. Azonnal látta, hogy sikerrel járt, hiszen ugyanebben a pillanatban mintha megállt volna körülötte az idő, vagy legalábbis jelentősen lelassult, mivel a katonák mozgását az övéhez képest leginkább egy csigáéhoz lehetett hasonlítani.

Hihetetlennek tűnt, hogy így mennyire egyszerű volt bevinni a szükséges vágásokat, szinte már túl könnyű, de nem engedte, hogy a koncentrációja elvesszen, és direkt hagyta a jobb tenyerét megsebezni, mivel az erejének hála a bal tenyerén a bőr máris összeforrt, és még csak heg se maradt utána.

Ezzel a tettével megelőzte, hogy a penge abbahagyja a ragyogást, és így sokkal veszélyesebbnek tűnt, márpedig a rettegéstől mozdulatlanná dermedt ellenséget sokkal könnyebb volt legyőzni, mint a bátor jutalomra éhest.

Lemészárolt legalább ötven embert, de még mindig több mint kétszerannyi, és Maxnek el kellett ismernie, hogy mégse olyan könnyű végezni ennyi emberrel. Tudta, hogy sikerülne, de egyszerűen érezte, hogy nincs elég ideje rá, és ha kifutottak volna az időből, akkor az egész erőfeszítésük teljesen hiábavaló lett volna.

Max szinte még be sem fejezte a gondolatsort, amikor meghallotta, hogy legalább két-három tucatnyi fegyveres közeledett a hátuk mögül. A hercegen csalódottság futott át, hiszen ha bekerítik őket, akkor még a kardja által előhozott erő segítségével se győzhetett, de ettől még nem adta fel, hanem még vadabbul küzdött.

- Minket se hagyjatok ki a buliból! – hallatszódott hirtelen egy vidám hang, amit Max azon nyomban Aaronénak azonosított be.

Elmondhatatlan volt a megkönnyebbülés, amikor a fiatal férfi sokakkal az oldalán beleavatkozott a csatába, és egyértelműen az ő oldalán, hiszen a katonákra támadtak rá.

- Vágjatok utat a trónteremhez Maxnek! Ha valaki nem tudná, ki az, a szőke fiú, fehérlő pengével – ordította Aaron, miközben különlegesen nagy gyorsasággal végzett egy izomkolosszussal.

A testőrök azonnal engedelmeskedtek, és szinte hihetetlen közömbösséggel és könnyedséggel aprították az elő embereket, amivel újra világossá tették Max számára, hogy nem véletlenül voltak ők az elitek elitjei. Viszonylag gyorsan elverekedték magukat az ajtóig, majd megfordultak, hogy visszaszorítsák a katonákat, amíg Max kinyitja az ajtót.

Maximilien nekifeszült a hatalmas kétszárnyú ajtónak, de az egy tapodtad se mozdult beljebb. Újra megpróbálta, de akkor se történt semmi.

- Be van zárva az ajtó! – ordította oda a közelében küzdő Georgenak, mintha az bármit is tehetett volna.

- Próbáld az erőddel! Ez pont olyan, mint abban a börtönben a kulccsal, csak nagyobban – válaszolta a férfi, de a figyelme egy pillanatra se terelődött el a harcról.

Max nem volt benne biztos, hogy egy ekkora monstrumot, mint az aranyozott faajtó képes lesz megmozdítani az akaratával, főleg ha az be is volt zárva, de nem maradt más lehetősége, ha időben be akart jutni a trónterembe, ezért úgy döntött, lesz, ami lesz, megpróbálja. Túl sokat nem veszíthetett vele.

Alaposan az emlékezetébe véste a kétszárnyú bejárat képet, majd egy mély sóhajtással egyetemben lehunyta a szemét, majd önkéntelenül előhúzta a medálját, és rákulcsolta a bal tenyerét. A medál hűs érintése, mint mindig, most is megnyugtatta, és erővel, valamint hittel töltötte el. Egyszerűn elképzelte, ahogy a behunyt szeme elé felidézett ajtó egyszerűen csak kitárul előtte, majd egy pillanat múlva fa reccsenését hallotta, és tökéletesen biztos volt abban, hogy sikeresen megteremtette magának a trónterembe jutás lehetőségét.

Nem is teketóriázott, hanem immár nyitott szemmel bevetette magát a trónterembe, ezzel nem kis riadalmat okozva a nemesek körében, de nem törődött vele.

Egyedül csak azt látta, hogy egy számára ismeretlen férfi feje fölé tartotta az idős ember azt a koronát, ami őt illette a születése jogán, és amit az apja egyértelműen. Tudta, hogy csak pillanatai maradtak, mielőtt a szertartásvezető felteszi Gabriel fia fejére a koronát, ezért nem habozott, hanem villámgyorsan tenyérrel kifelé előre nyújtotta a balkezét, mintha el akart volna taszítani magától valamit, és egy másodperc múlva a korona hangos csattanással a terem másik végén lévő falnak csapódott.

Boldog mosoly suhant át az arcán, de a helyét hamar komor arckifejezés vette át, hiszen egy gyors pillantással felmérte, hogy a kormányzónak bent is voltak őrei, és még a nemességet is meg kellett győznie, ráadásul magával Martinnal is számolnia kellett.

- Tűz! – kiáltotta a vörös szőnyeg végén álló fekete hajú férfi, akitől Maxnek felálltak a szőrszálai. Egy csepp kételye se volt azt illetően, hogy az a személy nem már, mint Martin kormányzó, vagyis az a férfi, aki megölette az apját.

Azonban nem foglalkozhatott azzal, hogy az igazi ellensége gyakorlatilag a szeme előtt állt, mert egy sokkal égetőbb problémát kellett megoldani, ugyanis a tűzparancs csak azt jelenthette, hogy nyílvesszőket lőttek ki rá.

A kardjának és a medáljának hála az idő rövid időn belül újra megfagyott körülötte, de ezúttal nem a teste, hanem az elméje mozgott őrülten nagy sebességgel. Hirtelen ötlettől vezérelve a mentális erejével a levegőben egyenként megfordította a nyilakat, és egy erős lökéssel egyenesen a használóik szívébe küldte őket.

- Senki ne mozduljon! – parancsolta Max fenyegetően a művelet elvégzése után, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy amit tett, az könnyen pánikot kelthetett, és azt nem akarta, hogy a teremben kitörjön a káosz.

A herceg csak ekkor eszmélt rá, hogy a véres és szakadt öltözetével nem nyújthatott valami impozáns látványt, de ez ellen nem tehetett semmit, ezért nem is zavartatta magát miatta. A lényeg az volt, hogy a kezében tartotta a királyi kardot, ami a vérének hála még mindig fényesen ragyogott, és tudta, hogy ez a nemeseknek már azelőtt elárulta, ki ő, mielőtt kimondta volna a nevét.

- Maximilien vagyok, Alexander király és Melanie királyné törvényes gyermeke, Altana jogos örököse – mutatkozott be ellentmondást nem tűrő és határozott hangon.

A bejelentése után egy mukkanás se hallatszódott, amit Max jó előjelnek vélt, és kimért léptekkel elindult a trón felé.

- Hazudik! – eszmélt fel hirtelen a kormányzó. – Az egyetlen közös gyerek már a születése után nem sokkal az életét vesztette.

- Az csak megtévesztés volt – hallatszódott George hangja, aki éppen akkor érkezett meg. – A fehérlő kard olyan bizonyíték rá, amit még te se cáfolhatsz meg, áruló – köpte ki az utolsó szót a férfi, ami elég megdöbbentő volt, hiszen azelőtt Maximilien még csak megközelítően se hallotta senkivel ilyen gyűlölettel beszélni.

Max erre nem szólt semmit, hanem csak fenyegetően haladt tovább. Amikor már megtette a távolság háromnegyedét, jobbról veszélyt érzett, és rögtön arra pördült, de a támadója holtan rogyott össze, még mielőtt a közelébe került volna. A fickó fölött Ashley állt véres tőrrel a kezében.

- Legalább volt valami haszna annak, hogy belementem abba az ostoba tervbe – vigyorodott el a lány, mintha semmit se számított volna, hogy életében akkor ölt először.

- Köszönöm – bólintott neki a herceg, és folytatta az útját a kormányzó, Gabriel és az idős férfi felé.

Max figyelmét nem kerülte el, hogy Martin egyre növekvő félelemmel a szemében végigpásztázta a termet a zsoldosait keresve, és a pánikot is észrevette, amikor a kormányzó a saját emberei helyett csak anatlai testőröket látott.

- Ez csak egy szélhámos! – ordította a kormányzó, hátha a nemesek hisznek neki, de a rettegéssel teli szavainak nem volt foganatja. Végül is Max megértette a félelmét, hiszen egyik pillanatról a másikra omlott össze körülötte minden, és ráadásul még George is ott lépdelt a látótávolságán belül, akinek pedig a kötelességei közé tartozott, hogy bosszút álljon rajta az ura halála miatt.

Ekkor váratlanul megmoccant egy férfi, aki Lucas mellett állt, de ő se jutott előrébb, mint a korábbi merénylő, mert Lucas habozás nélkül leütötte.

Amikor a kormányzó látta, hogy az immáron ájult férfin kívül senki nem sietett a segítségére, hátrálni kezdett, egyenesen egy hatalmas üvegablak felé, aminek az alja a padlón volt.

- Én a maga helyében megállnék – figyelmeztette Max a férfit, amikor észrevette, hogy mi sülhet ki ebből, de a férfi nem hallgatott rá, és tovább araszolt hátrafelé.

A kormányzó pont akkor került egy lépésnyire az ablaktól, amikor Max elért a trónig, ahonnan Gabriel már régen elmenekült az egyik falig.

- Állj – utasította a herceg a férfit higgadtan, de az nyílván úgy vélte, hogyha az ellenségének nem tetszett, amit csinált, akkor az neki csak jó lehetett, ezért gyorsan hátralépett egyet.

Látszott az arcán, hogy az éktelen üvegcsörömpölésből, és abból, hogy a talaj kiszaladt a lába alól rögtön felfogta, mi történt vele. Kapálózva megpróbált előre lendülni, de a lendületei túl nagy volt, és végérvényesen kiesett az ablakon.

- Menj az ablakhoz, és nézd meg, hogy sikerült-e megkapaszkodnia valahol! – pillantott Max a Fekete Lovagra, aki azonnal engedelmeskedett a parancsának.

Feszült csend támadt, amíg a Lovag odasétált az ablakhoz, de Max nem mutatta jelét annak, hogy bármiképpen is veszélyezné a helyzet, pedig elég kényelmetlenül érezte magát a sok rátapadó szempártól.

- A földön fekszik összetört testtel. Már biztos, nincs életben, és a holtteste nem éppen épületes látvány – jelentette Gawin.

- Rendben – válaszolta a trónörökös. Álmában se gondolta volna, hogy ez történik majd a kormányzóval, de így legalább nem tapadt újabb vér a kezéhez, hiszen még figyelmeztette is a férfit. – Elismered, hogy én vagyok a valódi trónörökös, és amíg életben vagyok, nincs jogod a trónhoz? – fordult Gabrielhez, de a kérdést olyan hangosan tette fel, hogy az összes jelenlévő hallotta.

- El – hallatszódott a válasz, de Max hangerejéhez képest ez csak vékony egércincogásnak tűnt.

- Sajnálom, hogy elvesztetted az apádat – nézett Max bátorítóan a fiúra, mivel őt tényleg megsajnálta, de többet nem törődhetett vele, mert még a nemeseknek is el kellett ismerniük őt. – Elismerik, hogy Alexander király fiaként jogom van arra, hogy itt és most megkoronázzanak? – fordult az összes jelenlévőhöz.

- Igen – hallatszott az egyöntetű válasz.

- Ebben az esetben ez most meg is fog történni.

Max intett a háttérbe húzódó szertartásvezetőnek, a hüvelyébe tette a kardját, és letérdelt a trón előtt pont úgy, ahogyan George korábban elmagyarázta neki.

Az öreg herceg fél perccel később a vállára terítette a palástot, a kezébe adta a jogart, és az időközben felszedett koronát Maximilien herceg feje fölé tartotta ugyanúgy, ahogy Gabrielnél is nem sokkal korábban.

- Maximilien, Alexander király fia, fogadod-e, hogy hűségesen és igazságosan fogsz uralkodni Altana felett, és a saját vágyaidat háttérbe szorítod a néped szükségleteivel szemben? – tette fel a férfi a legfontosabb kérdést, amit Max életében kapott.

Az ifjú trónörökös tökéletesen tisztában volt a kérdés fajsúlyával. Tudta, hogy ezzel örökre elkötelezi magát, és hogy semmi se lesz ugyanaz, mint azelőtt volt, és ennek fényében válaszolt.

- Fogadom – tette le az esküt az alkalomhoz illő ünnepélyes komolysággal.

- Ebben az esetben országunk minden lakója nevében Altana királyává koronázlak – mondta a szertartásvezető, és Maximilien fejére helyezte a koronát.

Max ezután felállt, és a szokáshoz híven elfoglalta a trónt. A tettét hangos tapsvihar követte, és felhangzott az első kiáltás, amihez aztán mindenki csatlakozott.

- Éljen a király! Éljen Maximilien király!

***

A koronázási ceremóniához az is hozzátartozott, hogy a jelenlévők egyben esküt tettek, majd a családfők önmaguk is a házuk népe nevében külön-külön is fogadalmat tettek, és biztosították a lojalitásukról.

Természetesen figyelmesen végighallgatta az összes eskütételt, és a Georgetól megtanult válasszal nyugtázta is őket, de egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát a már megszáradt vértől a ruházatán, és úgy egyébként attól, ahogy kinézett, és hogy mindenki őt figyelte, de az utóbbihoz kénytelen volt minél előbb hozzászokni.

Amikor az utolsó nemes is letette a nemes, a koronázás hivatalos része gyakorlatilag véget ért, és Max szinte rögtön kimentette magát, majd a Fekete Lovaggal az oldalán elhagyta a termet.

- Ez fárasztó volt – dőlt megkönnyebbülten a falnak, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. – Valahol le kéne mosnom magamról a vért és a piszkot, és tiszta ruhák se ártanának.

- Majd én megmutatom a királyi lakosztályt – csendült fel egy ismeretlen női hang, ami valahogy mégis ismerősnek tűnt, de Maximilien nem tudta meghatározni, hogy honnan.

Ránézett a nőre, aki szinte közvetlenül mellette állt, és nem hitte el, amit látott. Az asszony finomszabású fekete ruhát viselt, és valószínűleg negyven körül járhatott, de nagyon jól tartotta magát, viszont a lényeg nem ez volt, hanem az, ahogyan mosolygott. Már ezerszer álmodott ezzel a mosollyal.

- Anya? – kerekedett el a szeme döbbenten.

A nő szemét könnyek öntötték, és csak bólintani tudott, majd minden méltóságát sutba dobva szorosan magához ölelte a fiát.

Max számára ez pont olyan jó érzés volt, mint amilyennek annyira sokszor elképzelte az anyait ölelést. A nevelő anyja ugyan régebben sokszor megölelte, de az mégse volt ugyanaz az érzés.

- El se hiszed, hogy mennyire hiányoztál – suttogta Melanie, amikor a fia lassan kibontakozott az öleléséből.

- Te is nekem – válaszolta Max egy őszinte mosoly kíséretében.

- Akkor megmutatom, merre van a lakosztály, amit ezentúl használni fogsz – váltott témát az asszony, és elindult a folyosón. – A szolgákat már értesítettem, tehát mire odaérünk lesz víz a fürdéshez, és természetesen tiszta ruhákat is készítettek ki.

- Köszönöm – értékelte Max az anyja tettét, majd a gondolataiba zárkózva haladt tovább.

Nagyon örült neki, hogy az édesanyja ép és egészséges, és a terveik mindent összevetve jól sültek el, így már minden csak azon múlott, hogy ő milyen döntéseket fog hozni.

- Megérkeztünk – közölte a nő egy gazdagságot sugárzó, de valahogyan mégis egyszerűnek tűnő kétszárnyú ajtó előtt. – Akkor a lakomán találkozunk – mondta, és elsietett, de a sarkon visszafordult. – Apád nagyon büszke lenne rád – közölte, majd magára hagyta a fiát Gawinnal.

- Várja meg itt! – utasította Max a Fekete Lovagot, és belépett a lakosztályba.

Közönyösséget erőltetett magára, ahogy felmérte már csak magának a közlekedőnek a hatalmasságát és a semmihez nem fogható berendezését, letette a koronázási tárgyakat, majd megkereste azt a helyet, ahol megmosakodhatott.

Erre egy a palota viszonylataihoz képest kisebb terem állt a rendelkezésére, ami még így is nagyobb volt, mint a molnárék egész háza.

Középen a padlóba márványmedencét építettek, ami körülbelül másfél méteres lehetett, és mind a négy oldala három méter hosszú lehetett, de nem volt megtöltve vízzel. Max számára ez a látvány elképesztő volt, és a szíve mélyén felesleges pénzpocséklásnak is tartotta, de nem törődött ezzel többet, hanem a terem végén álló kádhoz sietett, ami mellé gondos kezek törölközőt és ruhát helyeztek el.

Örült, hogy végre megszabadulhatott a véres ruháitól, ezért hozzálátott a mosakodáshoz. Tíz perc múlva már kifogástalan külsővel és túlságosan sokat érő, de legalább visszafogottan elegáns öltözékben fedezte fel a lakosztályát.

Amikor végzett, a központi részen leült egy fotelba, és erőt gyűjtött az előtte álló megpróbáltatásokhoz. Még részt kellett vennie egy hosszúra nyúló ünnepi lakomán, aminek során valószínűleg majdnem mindenki őt bámulta volna, mindezt úgy, hogy nem véthetett egyetlen illemhibát sem, ráadásul a harcok után, amiken keresztül ment olyan fáradt volt, hogy legszívesebben azonnal lefeküdt volna aludni.

A gondolataiból az riasztotta fel, hogy valaki hangosan veszekedett az ajtó előtt őrt álló Gawinnal. Max elmosolyodott, amikor a pörlekedőben felismerte Ashley hangját, majd feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót.

- Gyere be! – nézett a lányra, akin látszott, hogy alaposan felidegesítette magát.

- Na, végre – fújt egyet a hercegnő, diadalittasan rávigyorgott az őt feltartóztató Fekete Lovagra, és belépett a lakosztályba, majd kérés nélkül kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.

- Nem fog sokáig tartani – ígérte Gawinnak, becsükte az ajtót, és leült Ashleyvel szemben, aki még mindig estélyit viselt. Elég furcsa volt őt így látni, tekintve, hogy Max csak egyetlen egyszer látta korábban szoknyában, de az teljesen más kategóriába tartozott, mint amit a lány most viselt. Azt mindenképpen el kellett ismerni, hogy gyönyörű látványt nyújtott..

- Aaron, Lucas, Sebastian és a többiek magukon kívül vannak a boldogságtól – vágott bele a lány, majd mielőtt Max megkérdezhette volna, hogy mi van a volt Fekete Lovaggal és a rablóvezérrel, arra is rátért. – George és Ben a gyengélkedőben vannak, de az orvosok szerint egyikük se szenvedett maradandó károsodást.

- El se hiszem, hogy mindannyian élve megúsztuk – vigyorodott el Max egy királyhoz egyáltalán nem méltó módon.

- Jobb, mint egy tündérmese – kontrázott Ashley.

Maximilien látta a lányon, hogy még akart mondani valamit, ezért rákérdezett a dologra.

- Mit szeretnél?

Ashleyn látszott, hogy kínosan érezte magát, ami nála elég ritka jelenség volt, tehát a mondanivalója fontosnak kellett, hogy legyen.

- Csak arról van szó, hogy most, hogy király lettél, de vagy a legkeresettebb agglegény Altanában, és szeretném, ha megígérnéd, hogy olyan nőt veszel el feleségül, akibe bele is szerettél.

- Egy feltétellel – emelte fel a mutatóujját Max.

- Mi lenne az? – forgatta a szemét a szokásos stílusában Ashley.

- Ha te is megígéred ugyanezt.

- Akkor ezt megbeszéltük – állt fel elégedetten a hercegnő, majd amikor Max követte a példáját hirtelen indíttatásból hosszan megcsókolta a fiút.

- Most nem is lesz csata.

- Tudom, nem is azért adtam mosolyodott el a lány. – Viszont, amint látom, nyomaszt valami. Mi az?

Max úgy döntött, hogy azok után, amin együtt keresztülmentek Ashley megérdemelt annyit, hogy megossza vele az aggályait.

- Arról van szó, hogy nem vagyok benne biztos, jó király leszek-e, ráadásul fogalmam sincs, hogyan kell uralkodni – ismertette őszintén a problémáját.

- Az első részre annyit tudok mondani, hogy ahogy ismerlek, biztosan remek király leszel, a másodikra meg azt tanácsolom, a családod jelmonda szerint járj el, és akkor minden rendben lesz – válaszolta mosolyogva a hercegnő, majd játékosan pukedlizett, és elhagyta a lakosztályt.

Miután elment, Max elgondolkozott a kettőjük között lefolyt beszélgetésen, és rájött, hogy a lány sokkal többet jelentett neki, mint korábban gondolta. Annyira sokat, hogy képtelen lett volna elviselni a fájdalmat, ami az elvesztésével járt volna, de szerencsére ilyesmi egyáltalán nem volt kilátásban.

Továbbá már abban is biztos volt, hogy miként fog uralkodni. Úgy, ahogy Ashley javasolta, vagyis az apja levelében ráhagyott jelmondat fényében, amiről az események gyors folyása miatt ideiglenesen megfeledkezett.

Tudta, hogy már el kellett volna indulnia a lakomára, de mielőtt ezt megtette volna, útmutatásul felidézte magában azt a bizonyos bölcsességet.

Nem a nép él a királyáért, hanem a király él a népéért.

Vége

Hú, hát ez az első regény, amit befejeztem, szóval nem igazán tudom, mit kell ilyenkor mondani, de azért megpróbálok összehozni valamit :)
A Maxet 2009 október vége felé kezdtem el, és tegnap este fejeztem el. Őszintén szólva, amikor elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy végig is csinálom, és hogy annyira megszeretem az írást, hogy másik történetbe is belekezdjek, de ez történt. Egyébként harminckét fejezetes lett :D
Max karaktere nagyon közel áll a szívemhez, hiszen ő az első szereplőm, akinek még személyisége is van, de persze nagyon megszerettem Ashleyt, George-ot, Tornádót, Lucast, a Fekete Lovagot, Bent és a többieket is, sőt még a keveset szerepelő, de annál többet emlegetett gonoszt, a kormányzót is :D
Folytatáshoz lenne egy-két kósza ötletem, de azokat nem érzem kiforrottnak, és valószínűleg nem is lenne olyan jó, mint az első, ahogy az a folytatásos történeteknél lenni szokott, szóval nem valószínű, hogy megírom. A közeljövőben legalábbis biztosan nem. A döntésemben az is közre játszik, hogy ezernyi történet van a fejemben, amit szeretnék kiírni magamból. Ha valaki olvasni szeretne tőlem, akkor a Kék Harcos című sztorimat ajánlom, ugyanis egy darabig csak ezt fogom frissíteni. Ha új történetbe kezdek, akkor azt természetesen ezen a blogon is jelezni fogom bejegyzés formájában :)
Végezetül szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak és kritizálómnak, aki végig olvasta a történetet :)