Levél a láthatáron

Max azonnal felfogta a George által mondottak jelentőségét, de azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna.

Sose kívánta, hogy nemes legyen, most mégis az ő vállain nyugodott az egész birodalom sorsa. Jogos örökösként őt illette meg a trón, amit sosem akart, de elhatározta, hogy mindent megtesz a megszerzéséért. Ennek az volt az oka, hogy nem bírta volna elviselni annak a tudatát, hogy megakadályozhatta volna a zsarnok Martin totális uralomra jutását, és mégsem tett semmit.

- Most mit akar tenni? – kérdezte George hosszas hallgatás után még mindig féltérden állva.

Maxet zavarta a hirtelen jött, bár érthető magázás, ezért jobb ötlete nem lévén először ezt tette szóvá.

- Arról fogalmam sincs, de azt értékelném, ha felállnál végre, és újra elkezdenél tegezni.

- Sajnos azt nem tehetem, fenség – mondta George miközben felállt. – Az tiszteletlenség lenne.

- Az viszont nem lenne jó, ha emiatt mások idő előtt rájönnének, hogy ki is vagyok valójában – próbálta Maximilien más irányból megközelíteni a témát.

- Ez igaz – adta meg magát a férfi. – Akkor a koronázásig a különleges eseteket leszámítva tegezni foglak – váltott át azonnal a magázásról.

- A koronázásról jut eszembe – kezdte Max miközben letelepedett a fűre -, mégis honnan veszed, hogy a nemesek hinni fognak nekünk? Már ha egyáltalán sikerül bejutnunk a királyi palotába.

- Ez egyszerű. Azon kívül, hogy szinte szakasztott ugyanolyan vagy, mint amilyen az apád volt fiatalkorában, és vannak bizonyos ismertetőjelek, amik csak az igazi örökösre jellemzőek.

- Például?

- A kardod és a medálod ősidőktől kezdve az altanai királyi család tulajdonában állnak, és valamilyen különös oknál fogva e két tárgy képessége csak a jogos tulajdonosuk vérére lép életbe. Továbbá ott van még a Fekete Lovag is. A különleges páncélja, kiképzése és képességi miatt tisztességes, egy az egy elleni harcban csak a jogos örökös tudja legyőzni, de ő is csak a királyi karddal, amit te ugyebár megtettél.

- Tehát a Fekete Lovag végig tudta, hogy ki vagyok.

- Igen. Én kértem meg rá, hogy ne szóljon erről neked, amíg nem készülsz fel arra, hogy megtudd az igazat. Igazából nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogod fogadni.

- Miért hallgatott rád? – kérdezte Max kíváncsian, szándékosan fegyelmen kívül hagyva a férfi utolsó mondatát. Volt ugyan egy sejtése, de úgy döntött, hagyja, hogy az öreg mondjon el mindent, és ő inkább nem bocsátkozik hangos következtetésekbe.

- Én voltam az apád Fekete Lovagja, vagyis az előde – mondta George, majd kis habozás után folytatta. – Egyébként Gawinnak hívják, és az unokám. Tizenkettő körül lehetett, amikor Alexander meghalt, és utoljára látott, vagyis elég idős ahhoz, hogy felfogja az események súlyát, és hogy emlékezzen rám.

- Az unokád? – kérdezett vissza meglepődve az ifjú herceg. Arra a következtetésre eljutott ugyan, hogy George volt az apja idejében a Fekete Lovag, de azt nem gondolta volna, hogy a mostanival rokoni kapcsolatban áll.

- Igen, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy az én családomról beszéljünk.

- Rendben van – fogadta el Max azt, hogy a férfi nem akarja kitárgyalni a magánéletét. – Tegyük fel, hogy a nemesek elhiszik, hogy tényleg Alexander király fia vagyok. Azt hogyan akarod bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok fattyú?

- Aki jól ismerte őt, tudja, hogy sose tett volna ilyet, de a kérdés jogos. Van a jobb füled mögött egy apró kard alakú anyajegy, amiről az anyád, a nagynénéd és én tudok. Ha Melanie királyné a fiának nyilvánít, akkor az elégnek kell, legyen, hiszen a legfelsőbb arisztokraták körében nyílt titok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt terhes volt, de mindenki azt hitte, hogy elvetélt. Apád ezzel a pletykával akarta megóvni a családját, csak sajnos nem sikerült neki.

- Mi van akkor, ha ez nem elég?

- Abban az esetben meg kell mutatnod nekik az apád neked írt levelét – válaszolta a férfi gondolkodás nélkül. Láthatóan minden kérdésre volt jól kidolgozott válasza, ami azt jelentette, hogy fejben már nagyon sokszor végigfuttathatta magában ezt a beszélgetést.

- Milyen levelet?

- Alex írta a biztonság kedvéért egy hónappal az után, hogy megszülettél.

- Hol van az a levél?

- Az Anatla nevezetű erőd parancsnoki szobájának falába faragott királyi címer mögötti titkos rekeszben. Az apád Gawinra bízta az elhelyezését, aki a csatátok után biztosított arról, hogy végrehajtotta a küldetést.

- Mi áll abban a levélben?

- Nem tudom.

Maxnek ez, ha csak egy kis időre is, de megkönnyítette a dolgát, hiszen egyértelmű volt, hogy először az apja levelét kell megszereznie, és csak utána tehet komolyabb lépéseket a trón megszerzése érdekében.

- Pontosan mi is van az Anatla erődben? – kérdezte, hogy minél megtudjon arról a helyről, ahová menni szándékozott.

- Elit testőröket képeznek ki ott, akik csak és kizárólag a törvényes királynak, vagy az örökösének engedelmeskednek. A Fekete Lovag is közéjük tartozik.

- Ő a vezetőjük?

- Nem, de nem is tartozik engedelmességgel az elit egységek vezetőjének. Ő csak és kizárólag a te szádból kimondott szavaknak köteles eleget tenni.

- Ezek a harcosok mellettünk állnak?

- Eddig még nem engedelmeskedtek a kormányzó egyik fontosabb parancsának se, és ő sem olyan ostoba, hogy erőltesse ezt, de azért vigyázni kell velük, mert tizenhét év alatt könnyen megeshet, hogy beszivárgott néhány embere.

- Értem. Odamegyek, és megszerzem azt a levelet – mondta Max, azzal feltápászkodott a földről.

- Ezt mégis hogy tervezed? – csendült fel Ashley hangja, majd a lány mindkét férfi meglepetésére előlépett a bokrok és fák takarásából. – Odamasírozol, és bejelented, hogy te vagy a koronaherceg? – kérdezte gúnyosan. – Amióta a mostani vezetőjüket, Lord Sebastiant megválasztották, teljesen elszigetelték magukat a külvilágtól – fordította komolyra a szót, mivel tudta, Max nem annyira ostoba, hogy az én vagyok a koronaherceg kijelentést alkalmazza.

- Mennyit hallottál? – kérdezte Max.

Különösebben nem lepte meg, hogy a lány kihallgatta a beszélgetésüket, sőt még örült is neki, mert így legalább eggyel kevesebb személy volt, akinek el kellett ezt az egészet magyaráznia.

- A körül érkeztem, amikor George letérdelt előtted, szóval nem maradtam le sokkal.

- Te meg honnan tudod azt, hogy ki Anatla jelenlegi vezetője? – támadta le George Ashleyt.

- Ashley hercegnő, Edward herceg leánya szolgálatára – mondta Ashley, miközben kecsesen pukedlizett. Az összhatást csak az rontotta el, hogy férfiruha volt rajta, az oldalán kard lógott, és hogy az arcán szemtelen vigyor ült.

- Sejtettem, hogy nemes vagy – zárta le a témát George. Szemmel láthatóan bőven elég volt neki ennyi magyarázat is.

- Szóval akkor mit tervezel? – fordult vissza a lány Maxhez.

- Várj egy kicsit, gondolkodom.

- Egy levelet akarsz megszerezni, nem? Használj hozzá levelet! – javasolta Tornádó, aki egész végig némán hallgatott.

- Ez nem is rossz ötlet.

- Lovasfutárnak álcázom magam, és úgy teszek, mintha levelet vinnék a rend parancsnokának. Ugye az ő dolgozószobájában van az a bizonyos címer?

- Igen, de ehhez a tervhez az szükséges, hogy egyedül menj. Ez túl kockázatos lenne – vetette ellen George.

- Ennyi kockázatot igazán vállalhatok, hiszen rajtad, Ashleyn és Gawinen kívül senki nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, így senki nem is akarna megölni. Különben is, tudok vigyázni magamra.

- Ha el is fogadnák azt az érvet, hogy személyesen kell átadnod a levelet a parancsnoknak, a pecsétet akkor is meg kell mutatnod a kapuőröknek – próbálkozott tovább a férfi.

- Ez nem gond. Még mindig nálam van az apám pecsétgyűrűje – vigyorodott el Ashley, amire jutalmul egy gyilkos pillantást kapott az öregtől.

- Jó, de nincs levélpapírunk és pecsétviaszunk – vetette be az utolsó logikus ellenérvét is a volt Fekete Lovag.

- Ez nem gond. Bennél láttam, amikor legutóbb ott jártam – söpörte el Max ezt a próbálkozást is könnyedén, azzal elindult a tábor felé.

- Nem változtathatom meg az elhatározásodat? – kérdezte néhány percnyi gyaloglás után George.

- Te is tudod, hogyha valamit szilárdan eldöntött, akkor csak úgy tántoríthatod el, ha megölöd, és nem hiszem, hogy ezt szeretnéd – válaszolt a fiú helyett Ashley.

- Ennyire azért nem vagyok makacs – tiltakozott Max.

- Miért, máshogy meg tudnánk akadályozni, hogy végrehajtsd a tervedet? – kérdezte csípősen a lány.

- Nem.

- Na, látod! – vigyorodott el győzelemittasan a hercegnő. Még nem sűrűn fordult elő, hogy a fiút ilyen könnyen legyőzte a vitában, de tisztában volt vele, hogy Maxnek most sok minden kavaroghat az agyában, ezért ezt nem dörgölte az orra alá.

Ezután némán tették meg a céljukig vezető út hátralévő részét.

Amikor kiértek a főtisztásra, egyenesen a vezér szálláshelye felé vették az irányt. A barlangba belépve ott találták Bent és a két alvezérét is.

- Sikerült megbeszélnetek azt a fontos dolgot? – pillantott a rablóvezér a belépőkre.

- Nagyjából – válaszolta az ifjú herceg. – Tudsz adni borítékot és pecsétviaszt?

- Mire kell az neked? – ráncolta össze a szemöldökét Ben. – Különben meg nem is mondtad, hogy tudsz írni.

- Nem kérdezted – vonta meg a vállát Max. – Akkor tudsz adni?

- Igen, de addig nem adok, amíg meg nem hallgatsz.

Maximilien egy pillanat alatt felmérte, hogy Ben számára fontos ez a dolog, ezért úgy döntött, végighallgatja, hiszen bármennyire is meg akarta tudni, mi áll az apja levelében, nem hanyagolhatta el a barátait sem.

- Rendben van, hallgatlak – adta meg magát sóhajtva.

- Hosszas gondolkodás után Philippel és Donalddal úgy határoztunk – kezdte a fiatal férfi ünnepélyes hangon -, hogy a harcban és egyéb területeken nyújtott kiemelkedő képességed és börtönben tanúsított bátorságod miatt tökéletesen alkalmas vagy az alvezéri posztra, amit most a kiskorúságod ellenére fel is kínálok neked. Elfogadod?

Maxet ez a hír talán még annál is jobban sokkolta, mint amikor George elárulta neki, hogy kik a szülei, hiszen azt az álmában látott beszélgetésből sejtette, ez pedig minden előjel nélkül, teljesen váratlanul érkezett.

Azon persze nem kellett sokat gondolkodnia, hogy elfogadja-e vagy sem, mert a koronahercegi rangja miatt nem lett volna helyes megtennie. Nem akarta megbántani Bent, de kénytelen volt, hiszen ha gondolkodási időt kért volna, akkor csak hiú reményt támasztott volna a férfiban.

- Sajnálom, de nem – mondta ki végül határozottan.

A rablóvezér arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Láthatóan nem erre a reakcióra számított.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Ha elmondanám, csak bolondnak néznél.

- Tegyünk egy próbát! – fűzte keresztbe a fűzte keresztbe a férfi a mellkasa előtt a karjait.

Max magában fontolóra vette a dolgot, de Ben a George által felsorolt bizonyítékok egyikéhez se rendelkezett kellő háttérinformációval, ráadásul nem csak ők ketten tartózkodtak a helyiségben, ezért a kitálalást arra az időre halasztotta, amikor az apja levele már a kezében lesz.

- Higgy nekem, felesleges lenne!

- Eddig toleráltam, hogy a személyes indokaidat megtartod magadnak, de azért már több a soknál. Igenis jogom van megtudni, hogy miért utasítottad el az ajánlatomat.

- Bennek igaza van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Donald. – Bármi legyen is az okod, nekünk nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok közt vagy.

- Szerintem viszont nincs igaza – szólt közbe Ashley is. – Ha nem ismerném annyira, amennyire, és nem tudnám, amit tudok, akkor én se hittem volna el.

- Ez nagyon jó. Mindketten tudjátok Maxnek azt a bizonyos dolgát, csak nekem nem hajlandó elárulni? – vette vissza a szót Ben.

- Én hamarabb tudtam, mint ő – morogta George.

- Én meg csak kihallgattam őket, amikor arról beszéltek – tette hozzá a hercegnő.

- Semmi értelme ezen veszekednetek, hiszen úgysem fogom elárulni, hogy miért utasítottam el az ajánlatot, amíg a kezemben nem tartom azt a tárgyat, aminek a megszerzéséhez szükséges a korábban említett boríték és pecsétviasz.

- Mi a biztosíték arra, hogy utána hajlandó leszel elárulni? – kérdezte Ben.

- Az, hogy megesküszöm rá - válaszolta a herceg halálos komolysággal és rezzenéstelen, őszinte tekintettel.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ígért meg utoljára bárkinek bármit. Talán nem is fordult elő vele ilyen eset, mivel nem az ő stílusa volt az esküdözés, mert ő azt nagyon komoly dolognak tartotta.

Valószínűleg a rablóvezér is rájött, hogy hihet ennek az eskünek, mert csak szótlanul bólintott, és előkeresett egy borítékot némi viasszal együtt, valamint egy tollat, egy kevés tintát, és Max kezébe nyomta.

- Gondolom, írni is szeretnél valamivel – mondta a plusz eszközökre célozva. Igyekezz megszerezni azt a valamit, mert már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

- Kérhetek még valamit?

- Persze, miért is ne?

- Egy jó állapotban lévő sötétebb köpenyt tudnál kölcsönadni? – kérdezte Max, ugyanis nehezen hitték volna el róla, hogy egy herceg futárként alkalmazza, ha a jelenlegi öltözékében állított volna az erődítmény kapuja elé.

- Máris hozom – mosolyodott el a férfi. Láthatóan sikerült túltennie magát az elutasítás okozta megrázkódtatáson.

- Nekünk más dolgunk is lenne – indult kifelé Donald a vezére nyomában. Amikor látta, hogy az alvezér társa nem mozdul, szúrós pillantást vetett rá, amire Philipp kelletlenül követte.

- Végre felszívódtak – morogta Ashley, miközben a csizmájából előbányászta az apja pecsétgyűrűjét.

- Neked mióta van titkos rekesz a csizmádban? – érdeklődött Max döbbenten.

- Régóta – vont vállat a lány -, bár az kétségtelen, hogy a te titkaid viszik a pálmát.

- Mondja a férfiruhában, törvényen kívüliek között önként járó hercegnő – vágott vissza Max.

- Ti akarjátok megcímezni a borítékot, vagy tegyem meg én? – váltott témát George, hogy elejét vegye a két fiatal között kialakulni készülő szócsatának.

- Majd én – ajánlotta fel Ashley.

- Nekem megfelel – válaszolta Max George kérdő tekintetére.

Ezután csak a papír sercegését lehetett hallani, amíg Ashley megcímezte a levelét, és lepecsételte az üres borítékot.

- Kész is van – nyújtotta át néhány perc múlva a levelet elégedetten a koronahercegnek.

- Egy liliomot tartó sólyom a címeretek? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú a pecsét láttán.

- Mintha egy koronára helyezett kardon függő medál eredetibb lenne – kontrázott a lány gúnyosan.

- Micsoda? – bukott ki Max száján a kérdés, mielőtt még visszafoghatta volna. Tudta, hogy ez hiba volt.

- Ez a családod címere – világosította fel George.

- Még jó, hogy ezt tisztáztuk – forgatta a szemét Ashley. – Most már akár indulhatnál is, ha Ben végre visszaérne azzal a köpennyel.

Szinte végszóra belépett a barlangba az emlegetett személy karján a kért ruhadarabbal.

- Aztán nekem élve kikerülj onnan, ahova mész, ugyanis tartozol nekem egy alapos magyarázattal – fenyegette meg játékosan Maxet.

- Igenis, uram! – tisztelgett a fiú hasonló jókedvvel, de az ő esetében ez inkább megjátszott volt, amivel palástolni akarta az újonnan keletkezett szorongását, ugyanis a látszólagos magabiztossága ellenére tisztában volt azzal, hogy elég kockázatos tervet eszelt ki, ami túl sok helyen megbukhatott. – Akkor én indulok is – jelentette ki egy vidám mosoly kíséretében, miután felvette a köpenyt.

- Kikísérjelek az erdőből?

- Köszönöm, nem kell. Már megjegyeztem az utat.

- Elárulod, hova mész, ha esetlegesen ki kéne menteni?

- Ashley és George tudják – mondta Max, azzal kilépett a barlangból a hercegnővel és a volt Fekete lovaggal a nyomában.

Ezután nem törődve a néhány kíváncsi tekintettel odament Tornádóhoz, gyors mozdulatokkal felnyergelte, majd a biztonság kedvéért leellenőrizte a hevedereket és a szíjakat. Miután mindent rendben talált, még néhány szóra odafordult Ashleyékhez.

- Csak akkor gyertek utánam, ha egy napon belül nem érek vissza! – adta ki az utasítást, majd folytatta, amikor meglátta George szemében az ellenkezést. Ezúttal tekintetével satuba fogta a férfiét, és úgy beszélt. - Huszonnégy óra, George, és egy perccel sem kevesebb. Ezt vedd parancsnak! – játszotta ki végül azt a kártyáját, ami nem igazán akart. – Ez rád is vonatkozik – tette még hozzá Ashleynek címezve, amikor észrevette, hogy a lányban fellángolt a dac.

Felült Tornádóra, és az előzőekhez képest lágy hangon hozzátette, hogy ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Ezután elindította a lovát, és akaratlanul is meghallotta, amit Ashley mormogott bosszúsan az orra alatt.

- Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még váltig állította, hogy csak egyszerű parasztfiú, elég jól tud parancsolgatni.

újabb díj

Nagyon köszönöm Aegonnak a díjat!

Itt az a feladat, hogy hét dolgot kell írnom magamról:

- a kedvenc animém a Code Geass (egyébként ez az egyetlen anime, aminek az összes részét láttam)
- kedvenc színem a kék
- majdnem másfél éve kezdtem el írni
- olvasási függőség alakult ki nálam
- öt fiatalabb testvérem van
- az általam legutáltabb tanulós tantárgy a kémia
- nagy álmom, hogy egyszer kiadják az egyik regényem

Ezúttal Salina-nek szeretném átadni a díjat :)

Kiderül az igazság

Max a földön feküdt, a karjait párna gyanánt a tarkója alá tette, és megpróbált elaludni, de nem sikerült neki. Ez nem a miatt volt, hogy nappal volt és nem éjszaka, mivel nála sose számított zavaró tényezőnek a fény.

Az ébrenléte valódi oka a kavargó gondolatai voltak.

Az elméje a szökésük minden egyes történést fel akarta dolgozni, de egyikre se talált logikus, és főként lehetséges magyarázatot.

Legjobban nem is az újonnan felfedezett különleges képessége, miszerint tud tárgyakat mozgatni az elméjével foglalkoztatta, hanem azok a dolgok, amiket Georgenál tapasztalt.

Tudta, hogy a férfi jó, de arra még csak a legvadabb álmában se gondolt volna, hogy olyan gyors és erős lenne, mint amit a börtönben tanúsított. Egyszerűen teljesen hihetetlennek tűnt, hogy egy olyan korú ember, mint George képes volt legyőzni egy ereje teljében lévő katonai parancsnokot, aki ráadásul még páncélt is viselt.

Georgedzsal kapcsolatban még az is foglalkoztatta, hogy emlegetett valami árulást, amiben Gordon parancsnok rész vett. A képet bizonyos értelemből kitisztította, de másrészt még homályosabbá tette a Fekete Lovag későbbi kiegészítése, miszerint az az árulás felségárulás volt.

Mivel George egy bő tizenhét évvel ezelőtti dátumot adott meg, logikussá vált, hogy a néhai Alexander király volt az árulás tárgya. Max ebből csupán azt nem értette, hogy ehhez meg mi köze volt az idős barátjának és a Fekete Lovagnak.

Erről a témáról a gondolatai tovább csapongtak, és különös módon a fővárosi öregasszony, Nan szavai csendültek fel a fülében, mintha a nő ott állt volna mellette.

Jól figyelj rám, Maximilien, mert csak egyszer mondom el! Ha elalvás előtt megérinted a kulccsal, amit az ismeretlen ismerőstől kaptál, és az elméd szélesre tárod, akkor álmodban rég elfeledett emlékek jutnak eszedbe, és utána megtudod, amit tudnod kell.

Ekkor szöget ütött egy fejébe egy gondolat, miszerint ő nem is árulta el a nőnek az igazi nevét, ő mégis azon szólította. Ebből arra lehetett következtetni, hogy az asszony ezt a Maxből következtette ki. A másik, a hátborzongatóbb verzió az volt, hogy Nan valahonnan ismerte korábbról, de ezt a gondolatot elvetette, hiszen ez lehetetlen volt.

Szerencsére nem kellett kényszerítenie magát arra, hogy elvonja a figyelmét erről a problémáról, ugyanis Nan második mondatára terelődött a figyelme.

Egy kulcsot emlegetett és egy ismeretlen ismerőstől kapott tárgyat. Az ismeretlen ismerőst sok emberre lehetett vonatkoztatni, hiszen sok mindenkivel volt úgy, hogy tudta a nevét, de nem ismerte a személyiségét.

Szűkítve a kört már csak egy valaki maradt, az akitől a kardját kapta, vagyis George.

Ha jobban belegondolt, ez elég kézenfekvőnek tűnt, hiszen a kard pengéje időnként fehéren világított. Csak arra kellett rájönnie, hogy ez mitől következett be, és akkor máris meglesz az a bizonyos kulcs.

Visszajátszotta magában az olyan eseményeket, amikor ez megtörtént. Összesen kettőt talált. Először a Fekete Lovag elleni küzdelmekor következett ez be, majd akkor, amikor megölte a Davon nevű rabszolgakereskedőt.

Ezután közös mozzanatot kezdett el keresni.

A legalapvetőbb összefüggés az volt, hogy mindkét alkalommal harcolt. Tudta, hogy ez még nem elég, ezért tovább szűkítette a kört. Ezzel arra az eredményre jutott, miszerint azon alkalmakkor előjött az egyik különleges képessége. Még ez sem volt elég, hiszen harc közben a Lucasszal való ismeretkötése előtt, a Ben elleni második összecsapáskor, sőt még a nem olyan régen lezajlott, katonák elleni csatában is emberfelettire gyorsultak a reflexei.

Hiába törte a fejét, ennél tovább nem jutott, amíg Tornádó meg nem szánta, és nem küldött neki egy rövid emlékképet arról, amikor a Fekete Lovaggal harcolt.

Furcsa érzés volt kívülről látnia magát, de ennek megvolt az az előnye, hogy így jobban oda tudott figyelni az apró részletekre.

Eleinte egész jól tartotta magát, de aztán fáradni kezdett, aminek az lett az eredménye, hogy a Fekete Lovag megvágta, és utána nem sokkal változott fehérre a pengéje.

Valami történt a sebe megszerzése után, de nem tudott rájönni, hogy mi.

Újrajátszotta magában a saját emlékeit, és néhány másodperc múlva villámcsapásként érte a felismerés. A kulcs a vér volt, méghozzá különös módon az ő vére. Fogalma sem volt, hogy ez mit jelenthet, de már nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság.

Úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy rájöjjön a titok nyitjára, ezért néhány hüvelyknyire kihúzta a kardját a hüvelyéből, és egy kicsit megsebesítette az élével az egyik ujja hegyét.

Megvárta, hogy kicsorduljon néhány csepp vörös folyadék, majd egy határozott mozdulattal megfogta a kardja markolatát.

Halványan elmosolyodott, amikor a penge kilátszó része izzani kezdett.

Lehunyta a szemét, és kiürítette a fejét a csapongó gondolatoktól, de semmi nem történt., ráadásul olyan érzése volt, hogy valamit nem helyesen tett.

Néhány percnyi gondolkodás után rájött, hogy mi volt a hiba az elméletében. Az ismeretlen ismerőse nem George volt, hanem a szülei, akikkel bizonyára találkozott még egészen kicsi korában, csak nem emlékezett rájuk.

Az egyetlen dolog, ami az igazi szüleihez kötötte az a jelenleg a mellkasán nyugvó medál volt. Így már egyértelművé vált a számára, hogy Nan az apjához és az anyjához fűződő kapocs tárgyára gondolt.

Egyedül azt nem értette, hogy az öregasszony honnan tudott erről, de aztán eszébe jutott a véletlenül ráöntött tea, ami miatt le kellett vennie az ingét. Akkor csak egy szerencsétlen eseménynek könyvelte el, de így visszanézve rájött, hogy Nan direkt botlott meg.

Még sokat tudott morfondírozni azon, hogy az öregasszonynak mi oka volt erre, de inkább megint megpróbálta végrehajtani a megfejtett utasításokat.

Újra megvágta az ujját, ugyanis a bőre időközben begyógyult a villámgyors regenerálódó képességének köszönhetően.

A bal kezével előhúzta a felsője alól a medálját, majd rákulcsolta a jobb, vagyis a sebes kézfejét.

Ezután különös erő áradt szét a tagjaiban, amit hirtelen jött magabiztossággal az agyára összpontosított, és könnyedén, gondolkodás nélkül megtette a Nan által mondott adatok utolsó rá vonatkozó pontját. Szélesre tárta az elméjét, majd elaludt.

Álmában egy hatalmas, gazdagon, de mégis ízlésesen berendezett szobában volt. A nagy, aranyozott faragásokkal díszített baldachin ágyból, a kényelmes fotelekből, szófákból, gyönyörű szőnyegekből, aranykeretes képekből, faragásokból, a selyemfüggönnyel takart ablakokból ás az ágy mellett álló bölcsőből arra következtetett, hogy egy nagyon előkelő házaspár hálószobáját látta.

Eddigi emlékei szerint még soha nem látott ekkora pompát, tehát elviekben elképzelni se tudhatott ilyesmit. Ebből, és valami magmagyarázhatatlan oknál fogva tudta, hogy ő valamikor járt abban a szobában, de nem foglalkozott ezzel tovább, ugyanis a figyelmét az ott történő események vonták magára.

A bölcső mellett egy férfi állt, akit Max valahova harmincöt és negyven közé tett. A haja szőke színű volt, és még nem kezdett el őszülni. A szemei pedig mélykék színt vettek fel a születése után. Finom anyagú, drága, de mégis egyszerű ruhát viselt. Az oldalán ékkövekkel díszített hüvelyben kard lógott. A tartása és az arckifejezése magabiztosságot, tekintélyt, fensőbbséget és egyfajta jóságot sugárzott.

A kezében néhány hónapos csecsemőt tartott, akinek a láttán Maximilien megdöbbent, és furcsán zakatolni kezdett a szíve, ugyanis biztos volt benne, hogy az a kisbaba ő volt.

A férfi olyan szeretettel nézett rá, hogy Maxnak semmi kétsége nem maradt afelől, hogy az apját látja.

Néhány pillanat múlva egy nyílt az ajtó, és így Maxet rövid időn belül újabb döbbenet hullám érte, mivel a belépő George volt, csak jóval fiatalabb kiadásban.

Max apja egy bólintással nyugtázta a jelenlétét, majd néhány perc múlva szomorú tekintettel átadta neki a fiát.

- Nagyon vigyázz rá!

- Biztos vagy ebben? – kérdezte George. Látszott rajta, hogy tudja a választ, de a kérdést mégis feltette, mert nem tetszettek neki az események.

- Igen – biztosította halkan, de mégis ellentmondást nem tűrően a kérdezett. Ezután előhúzta a kardját a hüvelyéből, és kicserélte Georgedzséval. – Add oda neki, ha eljön az ideje!

- Rendben van – válaszolta George lemondóan és kötelességtudóan.

A fiatalabbi férfi következő tette az volt, hogy az inge alá nyúlt, előhúzott egy medált, és miután utoljára alaposan megnézte, a fia nyakába tette.

- Mondd el Maxnek, hogy Melanie és én mindennél jobban szeretjük, és mindkettőnknek majd megszakad a szíve, hogy így alakult. Azt is mondd el neki, hogy…

Maximilien feszülten várta, hogy mi következik, de nem tudta meg, mert minden előjel nélkül felébredt, méghozzá arra, hogy valaki a vállát rázogatta.

- Már azt hittem, hogy sose sikerül felkeltenem téged – hallotta meg Ben vidám hangját, amikor kinyitotta a szemét.

- Nem gondolod, hogy azért nem ébredtem fel korábban, mert még szükségem volt egy kis alvásra? – ripakodott rá szinte azonnal Benre. – Így nem tudtam meg, hogy…

- Hogy mi lett az álmod vége? – vigyorodott el a fiatal férfi. – Ennél sokkal fontosabb hírem van a számodra.

Max nem igazán volt tisztában azzal, mi lehet fontosabb annál, hogy megtudja mit üzent neki a férfi, aki kétségtelenül az apja volt, de persze Ben nem tudhatta, hogy álmában a kisbabakori emlékei jöttek elő.

- Beszélnem kell Georgedzsal – pattant fel hirtelen. Teljesen ébernek érezte magát, és szilárdan elhatározta, hogy kihúzza az öregből az összes titkát kezdve azzal, hogy ki az apja.

- Ez később is ráér. Először el kell mondanom neked valamit.

- Sajnálom, Ben, de most kell beszélnem vele. Hol van?

- Majd azután útbaigazítalak, ha elmondtam, amit el akartam – makacsolta meg magát a rablóvezér a lehető legrosszabb pillanatban.

Mit láttál, ami ennyire felizgatott? – érdeklődött kíváncsian Tornádó.

Majd később elmondom. Tudod, hol van George?

Sajnos nem.

Az kár. Így muszáj lesz kiszednem Benből.

. Figyelj, te is tudod, hogyha nem lenne számomra égetően fontos a dolog, akkor meghallgatnálak – vett fel békülékeny hangnemet Maximilien. – Kérlek, mondd el, hol van Goerge! – kérte újra miután a férfi nem reagált az előző mondatára. Ezúttal azonban szilárdan belefúrta a tekintetét Benébe. A férfi fordult el először, amivel beismerte a vereségét.

- Azon a tisztáson van, ahol gyakorolni szoktatok. Siess vissza, ha megtudtad, amit akartál, mert eléggé fontos lenne, amit mondani akarok.

- Köszönöm – válaszolta Max, azzal sebesen nekiiramodott.

A tőle telhető leggyorsabban haladt előre. Azzal se fecsérelte az idejét, hogy kikerülje az előtt heverő akadályokat, hanem e helyett átugrotta őket. Ezzel néhány alkalommal megijesztett néhány embert, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy foglalkozni tudjon az ilyen apróságokkal.

A fák között is hasonló sebességgel haladt, aminek az lett az eredménye, hogy jó néhány horzsolást és karcolást szerzett mire kiért a tisztásra, de ez se izgatta túlzottan.

Ben nem tévedett, ugyanis George tényleg ott volt, és éppen láthatatlan ellenségekkel csatázott, amikor odaért, de ezt a megjelenése után szinte azonnal befejezte.

- Ennyire szeretnél edzeni? – mosolyodott el halványan, mivel természetesen azonnal feltűnt neki, hogy Max zihált egy kicsit.

- Nem erről van szó – jelentette ki a fiú határozottan és érzelemmentes arccal.

George ebből könnyen meg tudta állapítani, hogy komoly dologról lesz szó, ezért ő is pillanatok alatt komorrá vált.

- Miről van szó?

- Kik a szüleim? – vágott bele a közepébe kertelés nélkül.

A férfi habozott egy kicsit, és csak utána válaszolt.

- Nekem ezt honnan kéne tudnom? – próbált ködösíteni.

- Felesleges tovább hazudnod. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy tudod.

- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap – sóhajtotta George -, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar.

- Válaszolj a kérdésemre! – parancsolta Max. Ő maga meglepődött azon, hogy a hangja mennyire határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek hallatszott, viszont George nem. Ő elégedettnek látszott.

- Az apád büszke lenne rád. Szinte teljesen ugyanolyan vagy, mint amilyen ő volt.

- Tehát halott – állapította meg Max, de ez nem érte meglepetésként, hiszen a szíve mélyén mindig is tudta.

- Igen. Sajnos már tizenhét éve.

Ezúttal némán álltak a rég halott férfi emlékén merengve, majd George törte meg a csendet.

- Válaszolok a kérdésedre. Az apád a néhai Alexander, Altana volt királya, az anyád pedig Melanie az ugyancsak királyi származású felesége.

Max agyában őrülten kergették egymást a gondolatok. Tudta, hogy George nem hazudott, és így visszanézve minden alátámasztotta a kijelentését.

- Ez azt jelenti, hogy én… - kezdte, amikor valamennyire sikerült legyőznie a váratlan sokkot, de végül nem fejezte be a mondatot, mert kimondva még nagyobb felelősség hárult volna rá.

George szertartásosan előhúzta a kardját, a földbe szúrta a hegyét, majd féltérdre ereszkedett, és ünnepélyes hangon kijelentette azt, amire Max a szülei kilétének megtudta után következtetett.

- Igen, fenséged Maximilien koronaherceg, Altana trónjának jogos örököse

Tudom, tudom nem valami hosszú fejezet, de remélem, hogy ettől függetlenül tetszett. Kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek a fejezetről. Nyugodjatok meg, nem harapok!

A szökés

Max már körülbelül egy órája gondolkozhatott, amikor nyílt a cellájuk ajtaja, és a sisakot viselő Gordon parancsnok lépett be rajta. Mögötte legalább öt katona állt, akiken látszott, hogy akár a legkisebb gyanús mozdulatra képesek előrántani a fegyverüket, és megvédeni az elöljárójukat.

Az érkezésére Ben felpattant, és dacosan kihúzta magát.

- Maga meg mit keres itt? – vetette oda barátságtalanul az érkezettnek.

- Ajánlatom van a számotokra – válaszolta a férfi jegesen. Egy csöppet sem zavartatta magát a hideg fogadtatás miatt.

- Bármi is az, nem érdekel.

- Azt gondoltam, de főként nem is neked szántam. Az ajánlat úgy hangzik, hogyha bármelyikőtök felfedi a főtáborhelyet, akkor azt elengedjük.

- Nem fogjuk megtenni.

- A saját nevedben beszélj! Gondolom, a négy társad közül kettő valóban nem, de ott van az öregember és a suhanc is. Szerintem ők nem válnak meg annyira szívesen az életüktől, ha van rá más lehetőség.

- Nem teszem meg – utasította el az ajánlatot George kereken. - Már eleget éltem – indokolta meg a döntését, de Max tisztában volt vele, hogy nem ez a valódi oka, hanem az, hogy hozzánőttek a szívéhez az ideiglenes társai, és nem akarta elárulni őket.

A parancsnokot nem törte le különösebben a kudarc, ugyanis nem is válaszolt Gerogedzsnak, hanem azonnal Maxhez fordult.

- Veled mi van, kölyök? Gondolom, te még nem éltél eleget ahhoz, hogy meg akarj halni. Ha jól viselnéd magad, akkor még katonának is felvennélek. Úgyis szükségünk van az utánpótlásra, és beléd biztos, szorult egy kis tehetség, ha túlélted azt a véres csatát.

Max átgondolta a lehetőségeit. Azt egy pillanatra se vette fontolóra, hogy tényleg árulóvá váljon, de elcsalhatta volna a katonákat másfelé, és akkor minimálisan megkönnyíthette volna Benék szökését, csak ezzel az volt a probléma, hogy ő biztos, nem élte volna túl, és ezen kívül is túl sok volt a kockázati tényező, ezért elvetette az ötletet.

- Köszönöm, de inkább kihagynám.

- Ha a Fekete Lovag jóindulatában bíztok ennyire, akkor közölnöm kell veletek, hogy még annál is kegyetlenebb, mint amit hallhattatok róla.

- Nem igazán érdekel – válaszolta Max. – Már felkészültünk a legrosszabbra.

- Ebben az esetben hagyom, hadd rohadjatok tovább a kétségeitek között – mondta, azzal hátat fordított nekik, és a cella ajtaja hangosan becsapódott mögötte. – A kulcsot itt hagyom egy szögön a cellátok ajtajával szemben. Körülbelül három méteres lehet a távolság, és őrök se lesznek – szólt be még kívülről. A hangjából káröröm és gonoszság csengett ki.

- Mégis miért tenni ilyet? – kérdezte Ben döbbenten.

- Azért, mert lehetetlen megszereznünk, és ezzel is növelni akarja a gyötrelmeink nagyságát – válaszolta a parancsnok helyett Max. – Ha belegondolsz, ez egy eléggé kegyetlen húzás. Tudod, hogy ott van a kulcs, amivel kiszabadulhatsz, és csak egy hajszál választ el attól, hogy valóban meg is tehesd.

- Rendkívül okos fiú vagy. Kár, hogy a rossz oldalra álltál – közölte a katona, majd hangos páncélcsörgéssel elvonult a börtön közeléből.

- Valakinek van esetleg valami terve? – nézett körbe Ben. A szemében egy pillanatra kétségbeesés villant, de gyorsan elrejtette, amiből Max elégedetten állapította meg, hogy egyre jobb abban, hogy csak azokat az érzéseket mutassa ki, amiket tudatosan szabadjára akad engedni.

- Nekem van egy – szólalt meg Maximilien. – Aludjunk egyet, mert azzal semmire nem megyünk, ha a megmérettetés idejére teljesen kikészülünk, és fizikailag is fáradtak leszünk – mondta, azzal lefeküdt a cella ajtajához legközelebb eső fal mellé, és alvást színlelt.

Azért nem fogadta meg a saját tanácsát, mert túlságosan csapongtak a gondolatai ahhoz, hogy aludni tudjon.

A fizikailag elérhetetlen kulcsról különös módon az a reggel jutott az eszébe, amikor a Normba érkezésük előtt Tornádóval kergetőzött. Akkor csak el kellett képzelnie, hogy a félresikerült feldobás után az alma a kezében köt ki, és az meg is történt.

Ugyan nem hitte el teljesen, hogy azt ő csinálta, és ha igen, akkor se volt benne biztos, hogy még egyszer képes lenne rá, de arra a döntésre jutott, hogy attól nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe, ha megpróbálja.

Megvárta, amíg a társai elalszanak, majd amikor már csak az egyenletes szuszogásukat és horkolásukat lehetett hallani, hangtalanul felkelt, és a cella ajtajához lopakodott.

Kitekintett a szemmagasságban lévő rácsokon, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a viszonylag nagy kulcs tényleg ott lógott az átellenes falon.

Nagy levegőt vett, majd halkan kifújta. Elképzelte, hogy a kulcs felemelkedik a szögről, de semmi nem történt. Még egyszer megpróbálta, de akkor se változott a helyzet. Eldőlt tehát, hogy az almás ügy csak az ő képzelődése volt.

Amikor csalódottan megfordult, George-ot találta magával szemközt.

- Azért nem sikerült, mert nem hitted el, hogy tényleg lehetséges, vagy nem próbáltad elég erősen – mondta halálos komolysággal.

Max annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra megszólalni se tudott, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.

- Hogy lehet, hogy nem hallottalak, és honnan tudsz erről?

- Nem ez a megfelelő alkalom, hogy elmeséljem neked az életem történetét. Legyen elég egyelőre annyi, hogy az évek folyamán megtanultam halkan járni, és van két szemem, amikkel látok is, bár azt el kell ismernem, hogy elég jól rejtegetted a különleges képességeidet.

Max nem tudta, miért, de miután jobban belegondolt, rájött, hogy annyira nincs is meglepve amiatt, hogy George rájött a titkára.

- Rendben van, de később majd kifaggatlak ez ügyben – mosolyodott el halványan. – Most pedig, hogy ezt ilyen sikeresen megtárgyaltuk, esetleg tudnál tanácsot adni arról, hogy hogy vágjak neki újra?

- Érintsd meg a medálodat, és hunyd be a szemed! Ezek segíteni fognak a koncentrációban.

Maximilien megtette, amit az öreg mondott neki. Amikor már majdnem megpróbálta megkísérelni a lehetetlent, George ellátta egy újabb jó tanáccsal.

- A legfontosabb az, hogy hidd el, hogy képes vagy rá.

Ezt a tanácsot volt a legnehezebb megfogadnia.

Az egy dolog volt, hogy megfogja a medált, ami mindig megnyugtatta, ás az is, hogy becsukja a szemét. Ezek csak mozdulatsorok voltak, amiket bármikor végre tudott hajtani, de az, hogy higgyen egy ekkora őrültségben már teljesen más lapra tartozott.

Jobban belegondolt, és rájött, hogyha neki néhány hónapja azt mondta volna valaki, hogy övé lesz Tornádó, körözni fogják, egy vadidegen férfival, majd egy hercegnővel fog utazni, gondolatban beszélni fog a lovával, és legyőzi a Fekete Lovagot, aki ezután hűséget is esküszik neki, akkor valószínűleg azt már ennyiért bolondnak tartotta volna, de még nem volt vége a felsorolásnak. A kardja néhány alkalommal világított, a mozgása természetfelettien felgyorsult, bekerült a hírhedt rablóvezér, Ben bandájába, egy különös öregasszony még különösebb tanácsot adott neki, és végül egy börtönben kötött ki.

Ezt akkor mind-mind hatalmas őrültségnek tartotta volna, de mégis megtörténtek. Ennek fényében már nem is volt olyan nehéz elhinnie, hogy az akaratával mozgatni tudja a tárgyakat.

Miután ezt tisztázta magában, elképzelte, hogy a kulcs felemelkedik a szögről. Nem nézte meg, hogy ez tényleg megtörtént-e, mert a lelki szemeivel látta, hogy a kulcs a levegőben lebegett. Nem részegült meg a pillanatnyi sikertől, hanem még jobban koncentrálni kezdett, és gondolatban maga felé húzta a tárgyat.

Ezt addig folytatta, amíg az óhajtott kulcs a rács elé nem ért. Akkor megállította, és arra várt, hogy George kinyúljon érte, és megfogja. Amint megérezte, hogy a tárgy eltűnt az elméje irányítása alól, kinyitotta a szemét.

- Tényleg sikerült – suttogta ámultan, amikor meglátta a társa kezében a kulcsot.

- Ébresszük fel a többieket, és próbáljunk meg rögtön kiszabadulni, mielőtt még ellenőrizni jönne valaki – váltott témát George. Pontosan úgy viselkedett, mintha az imént lezajlott mutatvány teljesen természetes lett volna, és mintha egy cseppet se kételkedett volna. Lehet, hogy így is volt, ezért Maximilien elhatározta magában, hogy amint lehet, egy jó hosszú beszélgetést fog folytatni a férfival.

- Rendben van – egyezett bele Max.

Odasétált Benhez, leguggolt mellé, és megrázta a vállát.

- Úgy emlékszem, te voltál az, aki azt javasolta, hogy aludjunk – közölte álmosan a férfi.

- Megszökünk.

Erre a mondatra a rablóvezér egy pillanat alatt felélénkült, és villámgyorsan felpattant.

- Hogyan?

- Geordzsnál van a kulcs.

- Hogy szereztétek meg?

- Erre most nincs időnk – tért ki a válaszadás elől Max. – Jössz vagy nem?

- Természetesen megyek. Nincs kedvem a Fekete Lovag kezei közé kerülni.

- Akkor ezt sikeresen túltárgyaltuk – sóhajtotta megkönnyebbülten a fiú. Nem igazán volt kedve a kulcs megszerzésének módjáról beszélgetni.

- Siessetek! – hallották meg George hangját, aki időközben felébresztette a két másik társukat, és a cella ajtaját is kinyitotta.

Szó nélkül odamentek hozzá. Amikor az idős férfi nyugtázta, hogy mindegyik társa készen áltt, halkan beszélni kezdett.

- Én megyek előre.

- Mégis miért? – kérdőjelezte meg a döntést Ben. – Tudtommal nem te vagy a vezér.

- Azért mert én már sok altanai börtönben voltam, és elég jól ismerem az elvet, ami szerint építették őket. Te ezt elmondhatod magadról?

Ezzel a magyarázatával még egy olyan témát hozott felszínre, amitől fokozódott Max kíváncsisága a férfi múltjával kapcsolatban. Sajnálta, hogy nem értek rá arra, hogy alaposan kifaggassa.

- Szerencsére nem. Úgy néz ki, hogy tényleg te mész előre – válaszolta Ben.

George arcán erre semmiféle reakció nem mutatkozott. Helyette inkább halkan kisurrant a cellájukból.

Egy rutinos ragadozó mozgásával indult jobbra, de előtte még jelzett a társainak, hogy várjanak egy kicsit. Ők más választásuk nem lévén engedelmeskedtek neki, és csak a tekintetükkel követték. Amíg vártak, Ben halkan megszólalt.

- Szabadítsuk ki a többi rabot!

- Szerintem nem jó ötlet - tiltakozott Max. – Csak még nagyobb bajt hoznánk a fejükre, ha elfognának minket, ráadásul az is lehet, hogy tényleg lelketlen bűnözők. Ha ezek a lehetőségek nem állnának fenn, sajnos akkor sem lenni időnk kiszabadítani őket.

- Sajnos igazad van – súgta vissza lemondóan a rablóvezér.

Ezután némán figyelték, ahogy George befordult egy sarkon. Néhány feszült, csenddel teli másodperc után a férfi megjelent a folyosó végén, és intett, hogy indulhatnak.

Amikor odaért az idő mestere mellé, Max döbbenten tapasztalta, hogy két felfegyverzett, páncélos katona feküdt a földön. Még egy dolog, amiről alaposan ki akarta faggatni a férfit.

- Csak eszméletlenek – válaszolta George a ki nem mondott kérdésre -, ezért nem hiszem, hogy túl sok szükségük lenne a kardjaikra a következő néhány órában – mondta, azzal eltulajdonította az említett tárgyakat. Az egyiket megtartotta a magának, a másikat pedig Maxnek adta. Ezután nem törődve Ben kérdő tekintetével szótlanul továbbindult.

Ezúttal a társai szorosan a nyomában haladtak.

A következő saroknál már négy felfegyverzett katona állt őrt háttal nekik. Nyilvánvalóan kintről, és nem bentről érkező támadásra számítottak, így Max, George és Ben villámgyorsan, és ami még fontosabb, hangtalanul ártalmatlanította őket.

A fegyvereik elszedése után már mind a négy szökésben lévő rabnak jutott kard, amivel megvédhették magukat.

- Ezután egy pihenő mellett kell elmennünk, tehát mindegyikőtök a lehető leghalkabb mozgását vegye elő – fordult a társai felé George néhány kanyar után. Ők némán bólintottak a szavaira jelezve, hogy megértették, amit mondott.

Sikeresen ellopakodtak a csukott ajtó mellett, de ezután megszakadt a szerencsesorozatuk, mivel az ajtó kinyílt, és egy részeg katona vágódott ki rajta, akit néhány társa röhögve követett. Ők azonnal észrevették a szökésben lévő rabokat, és mielőtt azok bármit is tehettek volna riadóztatták a társaikat. Ha ez még nem lett volna elég, Gordon parancsnok néhány pillanattal később fordult be a két személyes kíséretével az átellenes sarkon. Ez azt jelentette, hogy körbevették Benéket.

- Adjátok fel! – parancsolta a parancsnok hidegen.

Ezután olyasmi történt, amire Max soha nem számított volna, ugyanis George villámgyors mozdulattal előrelendült, és lekaszabolta a parancsnok őreit. Ez idő alatt Gordonnak csak annyit sikerült cselekednie, hogy kihúzta a kardját.

- Most meghalsz, te rohadék! – ordított rá az ellenfelére, és lesújtott. Az idős férfi rövid bemutatója alatt láthatóan elvesztette az összes higgadtságát.

George könnyedén hárított, és ezután heves csata alakult ki köztük.

Maxnek körülbelül ekkorra sikerült leráznia magáról a döbbentséget ellentétben a katonákkal, akik még mindig a harcot figyelték. Úgy döntött, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat mielőtt még késő lenne.

Oldalba lökte Bent, hogy megtörje a megbabonázottságát, és az ideiglenes foglárjaik felé vetette magát.

Érzett ugyan lelkiismeret furdalást, amikor sorra harcképtelenné tette a férfiakat, de nem tehetett mást, ha meg akart szökni. Ő és Ben együtt fél tucat emberrel végeztek, majd újra Georgedzsék felé terelődött a figyelmük.

Éppen akkor szabadult meg Gordon parancsnok a fegyverét, méghozzá a kardforgató kézfejével együtt. Ezután George nem kis erőre utaló mozdulattal a falhoz lökte a páncélos férfit, és a pengéjét a legyőzött torkához illesztette.

- Benne voltál a bő tizenhét évvel ezelőtti árulásban? – kérdezte jegesen az öreg.

Maxnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélt, de ez csak annyit jelentett, hogy egy újabb pontot írt fel a miről kell George-ot kifaggatni listára.

- Erről meg honnan tud? – buktatta le magát a parancsnok. Feltehetőleg azért, mert éppen halálfélelme volt. – Senki ilyen képességű nem tudhat róla, hacsak nem… - kerekedett el a szeme a felismeréstől.

- Igen, én vagyok az. Bizonyára megérted, hogy bosszút kell állnom, és így nem hagyhatlak életben.

- De ez lehetetlen – nyögte ki Gordon. Körülbelül olyan arcot vágott, mintha maga az ördög állt volna előtte. – Láttam, ahogy meghalt.

- Átvertelek – közölte George. – Mindig is a gyenge voltál, épp ezért tetted azt, amit tettél.

- Könyörgöm, mentsen meg! – vándorolt át a parancsnok tekintete valahová George hát mögé, amit fal takart el Maxék elől.

Ekkor az a valaki kilépett a folyosóra. Magas volt, teljes harcfelszerelést viselt. Maximilien könnyen felismerte benne a Fekete Lovagot. Ezzel a döbbent Ben és a másik két társa se volt másképpen.

- A felségárulás büntetése mindig is halál volt, és mindig az marad. Maga sem kerülheti ki a sorsát – utasította el a könyörgést zordan a Lovag.

George egy cseppnyi meglepettséget sem tanúsított a háta mögül megszólaló idegen hang hallatán, hanem egyszerűen csak elvágta a parancsnok torkát, és a hüvelyébe csúsztatta a zsákmányolt kardot.

- A törvényen kívüli banda egy kis segítséggel bejutott a börtönbe, és éppen most ártalmatlanítja a helyőrség összes tagját, de én a helyetekben sietnék, mivel a kíséretem egy órán belül megérkezik.

- Miért segít nekünk? – kérdezte egyszerre zavartan, megkönnyebbülten, gyanakvóan és félve Ben.

- Ha nem tudja, akkor nem az én tisztem elárulni magának. Gondolom, majd értesül a megfelelő információkról, ha az uram szükségesnek látja – mondta, azzal sarkon fordult, és elmasírozott.

- Tűnjünk el innen! – szólalt meg végül George, és elvezette a véres folyosótól a társait.

Két perc múlva összefutottak Donalddal, Philippel, Ashleyvel és még egy tucatnyi társukkal.

- Örülök, hogy jól vagytok – mosolyodott el Donald.

- Hogy jutottatok be? – kérdezte azonnal Ben.

- Ashley valahogy megszerezte a hátsóbejárat kulcsát, és az őrök helyzetét is kiderítette – válaszolta a férfi.

- Mi lenne, ha minél hamarabb eltűnnénk, és majd a táborhelyen beszélgetnénk egy alapos alvás után? - indítványozta Max mielőtt még a rablóvezér alaposabban belemerült volna a témába.

- Rendben van.

Miközben a kijárat felé futottak Max szándékosan lemaradt, és jelzett Ashleynek, hogy ő is tegyen ugyanúgy. A lány szerencsére megértette, és ő is lemaradt egy kissé.

- A Fekete Lovag segített neked, igaz?

- Igen – bólintott a hercegnő -, de ezt is később kéne megbeszélnünk, mondta, azzal a fiúval a nyomában felzárkózott.

Amikor kiértek, csak a sötét éjszaka és kéttucat ló fogadta őket, katona egy szál se. Maximiliennek volt egy olyan sejtése, hogy ezt is a Fekete Lovagnak köszönhették.

Örülök, hogy jól vagy – üzente gondolatban Tornádó, amikor felszállt rám. – Egyébként, ha eddig nem vetted még észre, akkor közlöm, hogy a kardod a nyergemhez erősítve lóg. Elég mulatságos látvány volt, amíg Ashley kihúzta a földből.

El tudom képzelni – mosolyodott el Max. Hálás volt a lovának azért, hogy nem tett fel kérdéseket, mivel a feje zsongott, mint egy darázsfészek, mivel túl sok új kérdés fogalmazódott meg benne az elmúlt órákban, de túlfáradt volt ahhoz, hogy rendezni tudja a gondolatait.

Mihez akarsz kezdeni? – tett fel mégis egy fontos kérdést Tornádó, amikor már elhagyott csapásokon haladtak a főtáborhely felé.

Először alszom egy alaposat. Utána csak abban vagyok biztos, hogy alaposan ki fogom faggatni George-ot. Aztán pedig azt teszem, ami a legjobb döntésnek fog tűnni, és majd meglátom, hogy jól tettem-e vagy sem.