Ashley a palotakomplexumban

Ashley még egyszer utoljára végignézett magán, mielőtt kiválasztotta volna magának egy szerencsétlen katonát, amelyiket utána át szándékozott verni. A látvány elégedettséggel töltötte el, de egyúttal zavarta is. A toldozott-foltozott bokáig érő szoknyájában és a valamikori fehér, durva szövésű kissé szakadozott vászoningével pontosan úgy nézett ki, ahogy egy elrabolt hercegnőnek ki kellett, és a sok gyakorláson és harcon szerzett zúzódásai is megerősítették a meséjét, ennek ellenére még sem volt boldog.

Egyrészt azért nem, mert az eltelt néhány hónap folyamán már teljesen hozzászokott a nadrág, de ami még fontosabb a fegyverek viseléséhez, és így most a kardja és a gondosan rejtegetett tőrei nélkül csupasznak és védtelennek érezte magát. Pont, mint abban az időszakban, amikor a mostohaanyja folyamatosan átgázolt rajta, és túl keveset ért a szava ahhoz, hogy bármit is tehessen ellene. Emlékeztetnie kellett magát, hogy azok az idők már régen elmúltak, és most egy merőben más helyzetbe keveredett, ahol létfontosságú volt, hogy fegyvertelen legyen, hiszen ő volt az elrabolt hercegnő, aki elszökött, amint lehetősége adódott ré, és ehhez kellett tartania magát.

Ezek a dolgok mégis csak aprócska kellemetlenségnek tűntek az érme másik oldalához képest, ami nem volt más, mint az, hogy Max közelében akart maradni, és segíteni neki. Értette ő, hogy fontos lehet, ha valaki meghúzódik a háttérben a koronázáson, és figyeli az esetleges orvgyilkosokat, de ennek ellenére tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez feleannyira se veszélyes, mint amire Max készült, és ez határozottan bosszantotta.

Legszívesebben visszakozott volna, és nem is értette, mi tört rá abban a kocsmában, amikor olyan könnyen belement ebbe az egészbe. Talán a fejébe szállt a sok sör, és az homályosította el a józan ítélőképességét, de lehetett ennél egy Ashley számára sokkal kevésbé tetsző, viszont jóval valószínűbb megoldás is, miszerint azért tette, mert Max kérte meg rá. Ebben az esetben viszont komolyan el kellett gondolkoznia azon, hogy mit is jelent számára a fiú érzelmileg, hiszen csak azért biztos nem ment volna bele, mert Max a koronaherceg, és ezért elviekben engedelmeskednie kellene neki.

Bármennyire is nem tetszett neki, erős érzelmekkel viseltetett a fiú iránt, ez kétségtelen, viszont azt nem tudta, hogy ezek az érzéseik pontosan milyen természetűek. Ezt még elemezhette volna tovább, de úgy döntött, hogy az érzelmei kusza hálóját inkább nem egy koszos sikátor sarkán guggolva szándékozik kibogozni, és még szerencséje is volt, mivel pont befordult két katona az egyik sarkon, és így belevethette magát a terve megvalósításába, amivel ha időlegesen is, de elkergethette a Maxre irányuló gondolatait.

Nagy lendülettel kivetette magát a sarkon, félőrültként szaladt, és hátra-hátra nézett, mintha azt akarná megtudni, hogy a nem létező üldözői a nyomában vannak-e. Egyszer-kétszer úgy tett, mintha majdnem felbukott volna, hogy még jobban a halálra rémült lány benyomását keltse.

A járókelők morogva kitértek előle, mert nem akarták megkockáztatni, hogy ez a félőrült lány beléjük szaladjon, de a katonák pont az ellenkezőjét cselekedték, ugyanis egyenesen elé álltak, ami csak könnyített a helyzetén.

- Kérem, segítsenek! – pillantott könnyes szemmel, egész testében reszketve a fiatal katonákra. Most örült csak annak, hogy annak idején annyit töltött a vándorcirkuszosok és szélhámosok társaságában, meg természetesen a mostohaanyjától is ellesett nem is kevés fogást arra vonatkozóan, hogy lehet átverni a férfiakat. Ez volt egyetlen hasznos dolog, amit valaha tanult a nőtől, pedig az ezeket nem is akarta megmutatni neki, nemhogy megtanítani rá.

- Kérem, mondja el, hogy mi történt, kisasszony! – szólalt meg az egyik higgadtan.

- Segítünk, ha tudunk – mosolygott rá bátorítóan a másik.

Ashley nem akart hinni a fülének, hiszen tisztában volt azzal, hogy a katonáknak csak a borzasztó kis része használt udvarias szavakat azokkal szemben, akik nem a feljebbvalóik voltak. El se hitte a szerencséjét, hogy pont két fiatal idealistába botlott, akik valószínűleg azért álltak katonának, hogy tényleg védjék a polgárait.

- Az úgy történt, hogy már több hónapja elraboltak, és ebbe a városba hurcoltak. Nem sokkal ezelőtt lehetőségem akadt a szökésre, és én kihasználtam – eresztette szabadjára a műkönnyeit. – Lehet, hogy most is a nyomomban – pillantott körbe kétségbeesetten, mintha bármelyik másodpercben rájuk törhettek volna az elrablói. – Haza szeretnék menni! – fejezte be. Ennél a mondatánál különösen vigyáznia kellett, hogy a megfelelő hatást érje el, hiszen ha akaratosan mondta volna, akkor azzal lerombolta a katonák szánalmát.

- Nyugodjon meg, kérem! Most már nem eshet semmi baja – mondta a mosolygós. – Kérem, árulja el, kicsoda ön, amiért érdemes volt elrabolni.

Ashley tudta, hogy most nagyon hitelesnek kell lennie, és a fickók modorából megérezte, hogy legalább egy nagyon-nagyon minimális kékvér folyik bennük, vagy csak egyszerűen tanultak voltak, de ez egyre ment, ezért a hatás kedvéért bátran átválthatott a nemesi nyelvre.

- Ashley hercegnő vagyok, Robert herceg lánya – közölte ünnepélyesen, és kissé kihúzta magát.

- Robert hercegnek csak fia van – vetette ellen ugyanazon a nyelven az, amelyik először szólalt meg, és most először gyanakvó pillantással mérte végig a lányt.

- Nem az a Robert herceg, hanem az, amelyik kétszer nősült – magyarázta Ashley, miközben azt színlelte, hogy kezdi összeszedni magát, hiszen a rangja magassága miatt normális esetben nem hagyhatta volna, hogy két közkatona sírni lássa. Eközben magában dühös volt amiatt, hogy azt a kövér disznót, akinek az a felfuvalkodott hólyagként ismert Trevor volt a fia ugyanúgy hívták, mint az ő apját. Csak gondja származott belőle, de hát ez ellen nem tehetett semmit.

- A lány igazat mond, legalábbis arról, hogy két Robert herceg van – védte meg Ashleyt a mosolygós. – Az egyiknek valóban eltűnt néhány hónapja a lánya, és akár még az is megeshet, hogy ebben is igazat mond, hiszen tökéletes kiejtéssel beszéli a nemesi nyelvet.

- Jó, de ezt hogyan akarod kideríteni? – érdeklődött a társa, mintha Ashley ott se lett volna.

- Természetesen elvisszük a megfelelő Robert herceghez.

- Valóban ez a legokosabb, amit tehetünk – bólintott rá a másik, majd a hercegnő felé fordult. – Én Edgar vagyok, ő pedig Hal – mutatta be mindkettejüket. – Jöjjön velünk, elvisszük az apjához!

Ashley hálásan elmosolyodott, de magában egy kissé csalódott volt. Mindig is kedvelte a kihívásokat, de ez eddig egészen gyerekjátéknak bizonyult, és ennek nem örült, pedig boldognak kellett volna lennie attól, hogy sikeresen végrehajtotta a tervének a palotába bejutás részét.

A csalódottsága hamar eltűnt, amikor arra gondolt, hogy újra láthatja az apját, hiszen bármennyire is fájt az önérzetének a beismerés, mégis tisztáznia kellett magában, hogy egy kicsit hiányzott neki. A mostohaanyja viszont egyáltalán nem, és ezen a képletes úton elindulva elkerülhetetlen volt, hogy beléfusson.

Ebbe inkább nem is akart belegondolni, ezért szótlanul biccentett a két éppen csak férfikorba lépett, Ben kora körüli ifjúnak, majd elindultak a palotakomplexum felé.

***

Ashley egyenes háttal ült egy szokatlanul kényelmes széken, és a vele szemben függő tükörbe bámult. Némán tűrte, ahogy egy számára ismeretlen szobalány az elmúlt hetek folyamán igencsak mellőzött, ezáltal kócos haját fésülte, pedig legszívesebben káromkodott volna, mivel a frizurájába keveredett jó néhány gubanc eltüntetése nem éppen fájdalommentes művelet volt.

Csak azért nem engedte ki a száján a rendkívüli szitokarzenálját, ami akármelyik bűnözőnek a becsületére vált volna, mert nem kelthetett feltűnést. El kellett játszania a jó kislányt, aki örül, hogy újra biztonságban lehet, az elrablóitól távol. Eddig minden a lehető legsimábban ment, vagyis majdnem minden, és nem akarta elszúrni.

Amikor az apjával találkozott ő azonnal felismerte a lányát az ápolatlanságát, és nemesi büszkeség ide vagy oda, szorosan magához ölelte nem törődve azzal, hogy így esetleg összepiszkolhatja a ruháját. Ashley őszintén örült, hogy láthatta, és annak is, hogy az apja hosszú idő után végre újra kimutatta, számít neki mi van vele. Csak néhány aggodalommal eltöltött hónap kellett hozzá.

Robert herceg ezután hosszasan kifaggatta, hogy mi történt vele. Ashley szemrebbenés nélkül a szemébe hazudott külön kiemelve azt, hogy milyen sanyarú sorsa is volt, hogy az apja jobban megsajnálja. A legszomorúbb az volt, hogy az egyetlen élő szülője ezt mindenféle fennakadás be is vette, pedig ha jobban ismerte volna a lányát, akkor tudta volna, hogy az hazudik. Ashleynek csak emiatt nem volt lelkiismeret furdalása, hogy átveri, na meg persze azért sem, mert Max kérte meg rá, hogy tegye meg, és így végső soron csak parancsot teljesített.

Miután elmesélte a kitalált történetet az apja kitüntette a lányát megtaláló két katonát azzal, hogy a hercegnő testőrei lehettek, ami Ashleynek csak púp volt a hátán, de nem szegülhetett szembe az atyja akaratával.

Robert herceg ezután az egyik királyi palota azon részébe küldte, amit a családjuk használt, ha a fővárosban voltak, és természetesen külön lakosztályt kapott, ami minden egyes szegletében az uralkodócsalád gazdaságát hirdette. Ashleynek volt egy olyan sejtése, hogy Max nem is tudja, mekkora hihetetlen gazdaság fog az ölébe hullni, ha a tervük sikerrel jár, mivel a fiú mindig mások érdekeit nézte, és a trónban csak az uralkodás felelősségét látta. A lány mindenesetre nem hibáztatta ezért Maxet, hiszen pont e miatt a tulajdonsága miatt alkalmas arra, hogy király legyen.

A lakosztályába érkezése után két perc se telhetett el, amikor a mostohaanyja suhant be az ajtón minden egyes ellenszenves porcikájával együtt, és meghagyta Ashleynek, hogy szedje rendbe magát az esti bálba, majd elsietett, mintha a nevelt lánya nem éppen akkor menekült volna meg az emberrablóktól, ami természetesen nem volt igaz, de ezt Galina nem tudhatta.

Most pedig itt ült a széken, rajta egy méregdrága világoskék estélyi ruha, a fülében ízléses aranyfülbevaló, az arcán leheletfinom smink és a frizurája is majdnem elkészült, ami azt jelentette, hogy vár a kínzás egy bál kinézetében.

Nem örült neki, hogy részt kell vennie rajta, de tapintatlanság lett volna nem megjelenni a hagyományos, koronázás előtti bálon, és nem kockáztathatta meg, hogy bármilyen módon felkeltse bárki gyanakvását, mert az a vesztét, de ami még fontosabb, alapos nyomozás, vagy esetleg kínvallatás után Max halálát is okozhatta volna, és azt már nem bírta volna elviselni a lelkiismerete. Az egyetlen vigasza az volt, hogy csak valamivel több, mint egy napig kell megjátszania megát, és talán találkozik Lucassal, akit megkérhet, hogy jutasson el hozzá egy, vagy ami még jobb, több tőrt.

Amikor a szobalány hátralépett, és jelezte, hogy készen van, Ashley szigorúan csak magában nagyot sóhajtott, felállt, és egy mosoly kíséretében elbocsátotta a lányt. Egy utolsó pillantást vetett a tükörre, és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Egy egyszerű hercegnő állt előtte, pedig ő sokkal több volt annál, ráadásul ilyen öltözékben még valamennyire csábítóan nézett ki, és nem akarta, hogy valami öreg, de dúsgazdag özvegy kecske szemet vessen rá, bár ennek kicsi volt a valószínűsége, hiszen a bálon nem ő lesz az egyetlen fiatal lány, és ez valamennyire megnyugtatta.

Kilépett a szobája ajtaján, keresztülvágott a saját társalgóján, majd kilépett a lakosztályából, aminek az ajtajánál ott állt a két újdonsült testőre a hercegi család lila testőrruha egyenruhájában, aminek a mellrészén természetesen ott volt a liliomot tartó sólyom, a hercegnő családjának címere.

- Mit mondott az, apám arról, hogy egyenesen a bálba menjek-e, vagy vele együtt? – kérdezte tőlük egy hercegnőhöz illő felsőbbrendűséggel. A nyílt folyosón nem engedhette meg magának a kedvességet a beosztottjaival szemben, pedig szimpatikus volt neki a két fickó.

- A lakosztályában vár önre, hercegnő – válaszolta Hal.

Ashley szó nélkül az apjáé felé vette az irányt, ami nem került túl sok gyaloglásba, ugyanis az övé melletti volt Robert hercegé és a feleségéé. Szó nélkül bekopogott, és megvárta, amíg kinyitotta az ajtót az egyik inas, és szélesre tárta előtte.

- Az családja már várja önt, kisasszony – közölte vele a férfi kifejezéstelen arccal.

Ashley úgy lépett be azon az átkozott küszöbön, ahogy az illem diktálta, ugyanis egy pillantásra se méltatta az öreg, hűséges lakájt, amitől kifejezetten rosszul érezte magát. Elszokott az ilyesmitől az elmúlt két hónapban, és azelőtt se törődött sokat az ilyesmivel, de most a muszáj rávitte, és ezt rühellte.

A tágas nappaliszerűségben az fogadta, hogy az apja, Galina, a mostohatestvére, Izolda, Lucas és az ő apja bájologtak egymással. Lucas vette észre először, és az udvariasságnak eleget téve elé sietett, és kezet csókolt neki, amire Ashley kecsesen pukedlizett. A fiú még azt is megjegyezte, hogy milyen csodálatosan néz ki, amire a hercegnő legszívesebben kiherélte volna, hiszen ezzel csak bonyolította az életét, de ehelyett csak szégyenlősen elpirult, és megköszönte. Aznap már sokadjára futott át az agyán, hogy mennyivel egyszerűbb volt az élete Max és George mellett, még akkor is, ha földön kellett aludnia és patakban mosakodnia.

- Akkor akár indulhatunk is – mondta Robert herceg, miután mindenki üdvözölte Ashleyt és fordítva.

A nemesi csoport együtt sétált végig egészen a bálteremig, és a lány figyelmét nem kerülte el, hogy az ő testőrein kívül még jó néhány veszélyes fickó követte őket, amiből a hercegnő azt szűrte le, hogy alaposan egymásnak feszülhettek az indulatok a palotában. Ez további reményt adott, hiszen így a kormányzónak valószínűleg fokozottan oda kellett figyelnie a nemesekre, és így kevesebb ideje maradhatott a palota védelmére és az olyanok figyelésére, mint Ashley és Lucas.

Ashley lába sajogni kezdett a szokatlanul kényelmetlen cipőben, amit viselt mire átértek a főpalotába, majd odaértek a céljukig. A bálterem hatalmas volt, sokkal nagyobb volt, mint amire Ashley emlékezett. Becslése szerint akár tízezer ember is elférhetett volna benne nem számítva a két oldalon nyíló erkélyeket. A mennyezet olyan magas volt, hogy a lány apró rovarnak érezte magát alatta, és az egész terem berendezése mérhetetlen vagyont és hatalmat sugallt, mint a főpalota összes terme.

A termet betöltötte a lágy muzsika, amire még senki nem táncolt, ugyanis az alatnai szokások szerint a trónörökösnek járt az első tánc, és ez azt jelentette, hogy Gabriel legnagyobb valószínűség szerint még nem érkezett meg.

Ashley jobb dolga nem lévén felszínes témákról beszélgetett Lucasszal, és közben figyelte, hogy az alaposan kifestett, véleménye szerint túlcicomázott mostohatestvére a tömeget pásztázza, hogy találjon egy szerencsétlen, magas rangú, gazdag, fiatal, valamint jóképű nemest, akire rászállhatott. Annyira szánalmasan röhejes volt, hogy ezt mind ki lehetett olvasni a tekintetéből.

Nem sokáig szórakozhatott Izoldán, ugyanis a nemesek elcsendesedtek, ami azt jelentette, hogy a kormányzó és a hamis trónörökös megérkeztek. A hercegnő megszokásból arra fordította a tekintetét, amerre mindenki, és a többi nemessel együtt a terem másik vége felé tartott, mivel arra volt a csak a királyi család számára fenntartott lakrészből a bálterembe nyíló ajtó, ami mellett egy kisebb dobogó állt, hogy esetleges szónoklásokkor mindenki láthassa a beszélőt.

Nagyon úgy nézett ki, hogy a dobogót használni fogják, ugyanis rajta állt egy sötét tekintetű, fekete hajú, középkorú férfi, aki kétségtelenül Martin kormányzó volt. Mellette posztolt a fia, Gabriel, akiről sütött, hogy nem érzi túl jól magát a figyelem középpontjában. A dobogó mellett a Fekete Lovag díszelgett teljes valójában. és természetesen több anatlai testőr is a közelben tartózkodott a kormányzó személyes zsoldosairól nem is beszélve. Martin teljes biztonságban érezhette magát a kis hadseregétől, és közben Ashley magában kárörvendően azon vigyorgott, hogy ez mennyire nincs így.

- Örülök, hogy mindannyian eljöttek! – kezdett bele a beszédébe a kormányzó. A hangja teljesen normálisnak hangzott, nem olyan volt, mint amilyet egy királygyilkostól elvárt az ember, de ez érthető volt, hiszen az álszent politika egyértelműen a férfi erősségei közé tartozott, míg a fegyverforgatás már nem annyira. – Mint mindannyian tudják a birodalmunknak oly sok év után holnap végre újra királya – itt szünetet tartott, hogy a nemesek tapsolhassanak, akik a magában füstölgő Ashleyvel egyetemben meg is tették, amit elvártak tőlük. – Akkor át is adom a szót az ifjú trónörökösnek – fejezte be a kormányzó, és színpadiasan meghajolt a fia előtt.

- Ahogy nagyra becsült atyám, én is örülök, hogy itt vannak – kezdte, majd arról beszélt, hogy mennyire felvirágoztatja majd Alatnát, és micsoda király lesz, és természetesen arról is mondott egy hosszú monológot, hogy mennyire meg fogja becsülni a nemességet.

Ashley majdnem halálra unta magát, ezért hasonlóságokat kezdett keresni Gabriel és Max között, és mérlegelte, hogy mennyire termettek a trónra.

Gabrielnek is ugyanolyan árnyalatú szőke haja és kék szeme volt, de itt vége is volt minden külső hasonlóságnak. Gabriel átlagos magasságú, ha volt, és túl sovány, és az arca se volt túl vonzó, míg Max magasra nőtt, tekintélyes izomzattal rendelkezett, és nagyon jóképű volt. Gabriel kissé túl gyorsan, valamint bizonytalanul beszélt, és egyfajta idegesség ült a szemében, ami arra utalt, hogy a szövegét csak betanulta, ráadásul az emberek egyértelműen unták az előadását, csak nem merték ezt kimutatni. Ezzel ellentétben amikor Maximilien szónokolt, tűz ült a tekintetében, a hangja magabiztos volt, és megfogta a hallgatóságát. A hírek szerint további a kormányzó fia pocsékul bánt a fegyverekkel, de a könyveket imádta, míg Maxet mesteri kardforgatóként ismerték, aki a tudást se veti meg. Mindent összevetve Gabriel szórakozott professzornak tűnt, míg Max az ideális trónörökös mintapéldányának.

Ashley tökéletesen elégedett volt az összehasonlítás végeredményével. Ennél jobb nem is lehetett volna.

- Röhejes a különbség, igaz? – súgta Lucas a lánynak úgy, hogy csak ő hallhassa. A kérdése alapján ő is ugyanúgy összehasonlította a trón első két várományosát, mint a hercegnő.

A lány csak aprót bólintott válaszul, nehogy mások meghallják őket.

Nagy sokára végre vége lett a beszédnek, és Ashley megkönnyebbülten felsóhajtott magában.

- Megkérem a hajadon, de már nővé érett hercegnőket, hogy álljanak előre, hogy a fiam választhasson, melyikükkel nyitja meg a bált! – kérte a kormányzó, de ez sokkal inkább hallatszott parancsnak.

Ashleynek nem fűlött túlságosan a foga a dologhoz, de kénytelen volt előremenni. Rajta és Izoldán kívül még tíz-tizenkét lány állt ki. Neki volt a legvisszafogottabb a ruhája, ezért okkal reménykedhetett, hogy Gabriel pillantása átsiklik rajta, de sajnos nem volt ekkora szerencséje. A herceg tekintete rajta állapodott meg, és az emelvényről lesétálva neki nyújtotta a kezét. A lánynak nem volt más választása el kellett fogadnia, amit egy elbűvölő mosoly tekintetében meg is tett, de közben átkozta a majdnem férfit, amiért pont őt választotta ki.

A táncuk röhejes látványt nyújthatott. Először is Ashley magasabbra nőtt, mint Gabriel, ráadásul a férfi ügyetlen táncosnak számított, míg a lány nagyon jó volt, mivel a kecsességét az anyjától örökölte. A legdühítőbb az egészben az volt, hogy Ashley végig magán érezte a többi hajadon irigylő pillantását, míg ő legszívesebben elszaladt volna. Az volt az egyetlen szerencséje, hogy Gabriel nem kedvezményezett beszélgetést, és így neki se kellett megszólalnia.

Amikor befejezték a táncot, Ashley kecsesen pukedlizett, és lesütötte a szemét, mintha zavarban lett volna. Ezután várta, hogy a férfi forduljon el előbb, ami hamar megtörtént, mivel megrohamozta néhány nemeskisasszony.

Ashley megkönnyebbülten húzódott a háttérbe, mert egyedül akart maradni, de Lucas hamar rátalált.

- Na, milyen volt? – kérdezte kajánul, közben pedig olyan mozdulatot tett, mintha felkérte volna táncolni.

- Borzalmas – felelte halkan, de csak azután miután elfogadta Lucas kinyújtott kezét, és elég közel került hozzá, hogy más ne hallja meg, miről beszélnek. Elég kényelmetlen módja volt ez a bizalmas társalgásnak, de nem tehettek mást, ha azt akarták, hogy ne kerüljön illetéktelen fülekbe minden szavuk.

- Gondoltam.

- Tudsz szerezni valami fegyvert?

- Azt, hiszem, hogy menni fog – töprengett Lucas. – Az apád eléggé megbízik bennem annyira, hogy kettesben beszélgethessek veled, amennyiben az új keletű testőreid ott állnak az ajtó túloldalán, és mindent hallanak. Holnap délután három körül meglátogatlak.

- Ebben az esetben már nem lesz más dolgunk, csak várni és figyelni.

- Remélem, Max épségben bejut, és a nemesek hisznek majd neki, mert ez a pojáca borzalmas király lenne – súgta Lucas olyan, halkan, hogy még a partnere is alig hallotta meg, majd megpördítette a lányt.