Koronázás

Mostanában elég gyakran frissítettem, szóval aki nyaralni volt, az nézze meg, biztos ez a fejezet következik-e neki, nehogy kimaradjon valamelyik :) Na, de nem is szövegelek tovább, jöjjön az utolsó fejezet :)

A látszat kedvéért Ashley is úgy tett, mintha az újdonság erejével hatott volna rá, hogy a hamis királyi kard nem reagált Gabriel vérére, és a többi nemeshez csatlakozva, szörnyülködve találgatásokba bocsátkozott. Eközben természetesen az egyik szemét a kormányzón, a másikat pedig Lucas környezetén tartotta.

- Szerintem biztosan csak a kard hamis – vélekedett Galina, és a lánya jól betanított kiskutyaként bólogatott a szavaira.

- Én ebben nem vagyok annyira biztos – közölte Robert herceg, de a véleményét nem fejtette ki bővebben, mert rossz fülekbe jutva a későbbiekben bajt hozhatott volna rá.

Ashley úgy döntött, hogy inkább nem ismerteti az igazságot, mert úgyse győzött volna meg senkit, és beszéd közben nehezebb lett volna az ellenség megfigyelésére, és Lucas megvédésére koncentrálnia.

A kormányzó nem hagyta, hogy a káosz sokáig uralkodjon, hanem hamar közbelépett. axék szempontjából túl hamar is, de Ashley azzal nyugtatgatta magát, hogy Lucason látszott, kész vitatkozni, és szükség esetén ő is kész volt közbelépni, bár az biztos, hogy az ő szava nem sokat nyomott a latba, hiszen mások számára csak egy tapasztalatlan hercegnőcske volt.

- Kérem, figyeljenek rám! – harsogta a kormányzó a termetéhez képest meglepően nagy hangerővel.

Erre szerencsére nem hallgatott el rögtön az összes nemes, de egy részük sajnos igen.

- Hallgassák meg, amit mondani akarok! – próbálkozott újra Martin. Amikor még ekkorra se lett csönd, váratlanul kijött a sodrából, és dühösen ordított. – Csendet, csendet és csendet!

Erre a nemesek meglepődve elhallgattak, és hirtelen síri csönd támadt a teremben. Ashley szomorúan állapította meg magában, hogy még egy kósza légy szárnycsattogását is hallani lehetett.

- Köszönöm! Most meg fogom magyarázni önöknek, hogy a kard miért is nem reagált a fiam vérére. Sajnálatos módon szeretett Alexander királyunk halála után a kardja eltűnt, és a fegyver hosszú és intenzív kutatás után sem került elő. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem ezzel önöket, ezért elkészíttettem a kard hű másolatát, amíg az eredeti elő nem kerül.

- Az érvelése igazán meggyőző, kormányzó úr – válaszolta a legöregebb herceg. – Ha senkinek nincs ellenére, akkor ezek fényében folytathatnánk a szertartást.

Ashley gondolhatta volna, hogy a szertartásvezető a kormányzó hű embere, de korábban úgy viselkedett, mintha nem lenne az. Elég kiábrándító volt, ahogy az öregember kimutatta a hovatartozását, és a hercegnő legszívesebben előhúzta a lábára erősített tőrt, amit Lucas az ígéretéhez híven eljuttatott hozzá, és ledöfte volna a férfit, vagy legalább megcsonkította volna, de tudta, hogy nem adhat helyet a gyilkos indulatainak, ezért látszólagos nyugodtsággal állt tovább a helyén.

- Nekem van ellenvetésem – lépett előre határozottan az özvegy királyné. Meg se várta, hogy a szertartásvezető helyet adjon a beszédének, hanem fejedelmi tartással belevágott. – Ha mindezek ellenére megtartanánk a koronázást, akkor az a törvényeink egyértelmű megsértése lenne.

- Nézze, felség, ha ennyi idő alatt nem került elő a kard, akkor ezután se fog, és Altanának égetően szüksége van végre egy királyra – próbálta eltéríteni a nőt a további vitától az idős herceg, de Melanie királyné nem adta fel ilyen könnyen, és azonnal sikerült ellenérvet felhoznia.

- Mi van, ha Martin most hazudik, és a kard valódi, csak a fiának akarja megszerezni a trónt?

- Ki más lehetne az örökös? – vágott közbe a kormányzó, mielőtt a nemesek felfoghatták volna a királyné szavainak valódi jelentését.

Ashley tudta, hogy most érkeztek meg a sarkalatos ponthoz, amikor vagy feltárják Max létezését, vagy hagyják továbbfolyni a szertartást, és reménykednek benne, hogy Maximilien időben megérkezik. Mindkét megoldásnak tagadhatatlanul megvolt a maga előnye és hátránya is, ezért a hercegnő kivételesen örült, hogy a döntés súlya nem az ő vállát nyomta.

Ekkor kívülről egyre erősödő dulakodás és pengecsattogás hallatszott, ami azt jelentette, hogy Max már közel járt, és csak át kellett verekednie magát az őrökön. Ashley reménykedett benne, hogy sikerülni fog neki, és nem dobja fel a talpát közvetlenül a cél előtt.

- Folytassák csak! – lépett vissza a helyére Melanie királyné. Nyilvánvalóan azt látta a legjobb megoldásnak, ha nem hívja fel a kormányzó figyelmét arra, hogy a fia él, nehogy erősítést tudjon küldeni az őröknek.

A koronázás tehát folytatódott tovább, annak ellenére, hogy a beszűrődő hangok egyértelművé tették, az ajtó másik oldalán kemény harc folyik.

***

A nem mindennapi fehérlő penge, és Max hatalommal teli határozott szavai meghozták a kívánt hatást, ugyanis a katonák halálra váltak, és a felük el is menekült. Normális esetben még a megmaradtak ellen se lett volna esélyük, de Max jelenlegi állapotát közel sem lehetett normálisnak nevezni.

- Tehát maguk úgy döntöttek, hogy meghalnak – szemlélte végig a koronaherceg a megmaradtakat hidegen úgy, hogy kizárta az öléssel kapcsolatos összes ellenérzését.

Ezután engedte, hogy az ösztönei átvegyék az irányítást a teste felett az agyától, kitárta az elméjét, és szinte már rutinosan emberfelettire gyorsította a reflexeit. Azonnal látta, hogy sikerrel járt, hiszen ugyanebben a pillanatban mintha megállt volna körülötte az idő, vagy legalábbis jelentősen lelassult, mivel a katonák mozgását az övéhez képest leginkább egy csigáéhoz lehetett hasonlítani.

Hihetetlennek tűnt, hogy így mennyire egyszerű volt bevinni a szükséges vágásokat, szinte már túl könnyű, de nem engedte, hogy a koncentrációja elvesszen, és direkt hagyta a jobb tenyerét megsebezni, mivel az erejének hála a bal tenyerén a bőr máris összeforrt, és még csak heg se maradt utána.

Ezzel a tettével megelőzte, hogy a penge abbahagyja a ragyogást, és így sokkal veszélyesebbnek tűnt, márpedig a rettegéstől mozdulatlanná dermedt ellenséget sokkal könnyebb volt legyőzni, mint a bátor jutalomra éhest.

Lemészárolt legalább ötven embert, de még mindig több mint kétszerannyi, és Maxnek el kellett ismernie, hogy mégse olyan könnyű végezni ennyi emberrel. Tudta, hogy sikerülne, de egyszerűen érezte, hogy nincs elég ideje rá, és ha kifutottak volna az időből, akkor az egész erőfeszítésük teljesen hiábavaló lett volna.

Max szinte még be sem fejezte a gondolatsort, amikor meghallotta, hogy legalább két-három tucatnyi fegyveres közeledett a hátuk mögül. A hercegen csalódottság futott át, hiszen ha bekerítik őket, akkor még a kardja által előhozott erő segítségével se győzhetett, de ettől még nem adta fel, hanem még vadabbul küzdött.

- Minket se hagyjatok ki a buliból! – hallatszódott hirtelen egy vidám hang, amit Max azon nyomban Aaronénak azonosított be.

Elmondhatatlan volt a megkönnyebbülés, amikor a fiatal férfi sokakkal az oldalán beleavatkozott a csatába, és egyértelműen az ő oldalán, hiszen a katonákra támadtak rá.

- Vágjatok utat a trónteremhez Maxnek! Ha valaki nem tudná, ki az, a szőke fiú, fehérlő pengével – ordította Aaron, miközben különlegesen nagy gyorsasággal végzett egy izomkolosszussal.

A testőrök azonnal engedelmeskedtek, és szinte hihetetlen közömbösséggel és könnyedséggel aprították az elő embereket, amivel újra világossá tették Max számára, hogy nem véletlenül voltak ők az elitek elitjei. Viszonylag gyorsan elverekedték magukat az ajtóig, majd megfordultak, hogy visszaszorítsák a katonákat, amíg Max kinyitja az ajtót.

Maximilien nekifeszült a hatalmas kétszárnyú ajtónak, de az egy tapodtad se mozdult beljebb. Újra megpróbálta, de akkor se történt semmi.

- Be van zárva az ajtó! – ordította oda a közelében küzdő Georgenak, mintha az bármit is tehetett volna.

- Próbáld az erőddel! Ez pont olyan, mint abban a börtönben a kulccsal, csak nagyobban – válaszolta a férfi, de a figyelme egy pillanatra se terelődött el a harcról.

Max nem volt benne biztos, hogy egy ekkora monstrumot, mint az aranyozott faajtó képes lesz megmozdítani az akaratával, főleg ha az be is volt zárva, de nem maradt más lehetősége, ha időben be akart jutni a trónterembe, ezért úgy döntött, lesz, ami lesz, megpróbálja. Túl sokat nem veszíthetett vele.

Alaposan az emlékezetébe véste a kétszárnyú bejárat képet, majd egy mély sóhajtással egyetemben lehunyta a szemét, majd önkéntelenül előhúzta a medálját, és rákulcsolta a bal tenyerét. A medál hűs érintése, mint mindig, most is megnyugtatta, és erővel, valamint hittel töltötte el. Egyszerűn elképzelte, ahogy a behunyt szeme elé felidézett ajtó egyszerűen csak kitárul előtte, majd egy pillanat múlva fa reccsenését hallotta, és tökéletesen biztos volt abban, hogy sikeresen megteremtette magának a trónterembe jutás lehetőségét.

Nem is teketóriázott, hanem immár nyitott szemmel bevetette magát a trónterembe, ezzel nem kis riadalmat okozva a nemesek körében, de nem törődött vele.

Egyedül csak azt látta, hogy egy számára ismeretlen férfi feje fölé tartotta az idős ember azt a koronát, ami őt illette a születése jogán, és amit az apja egyértelműen. Tudta, hogy csak pillanatai maradtak, mielőtt a szertartásvezető felteszi Gabriel fia fejére a koronát, ezért nem habozott, hanem villámgyorsan tenyérrel kifelé előre nyújtotta a balkezét, mintha el akart volna taszítani magától valamit, és egy másodperc múlva a korona hangos csattanással a terem másik végén lévő falnak csapódott.

Boldog mosoly suhant át az arcán, de a helyét hamar komor arckifejezés vette át, hiszen egy gyors pillantással felmérte, hogy a kormányzónak bent is voltak őrei, és még a nemességet is meg kellett győznie, ráadásul magával Martinnal is számolnia kellett.

- Tűz! – kiáltotta a vörös szőnyeg végén álló fekete hajú férfi, akitől Maxnek felálltak a szőrszálai. Egy csepp kételye se volt azt illetően, hogy az a személy nem már, mint Martin kormányzó, vagyis az a férfi, aki megölette az apját.

Azonban nem foglalkozhatott azzal, hogy az igazi ellensége gyakorlatilag a szeme előtt állt, mert egy sokkal égetőbb problémát kellett megoldani, ugyanis a tűzparancs csak azt jelenthette, hogy nyílvesszőket lőttek ki rá.

A kardjának és a medáljának hála az idő rövid időn belül újra megfagyott körülötte, de ezúttal nem a teste, hanem az elméje mozgott őrülten nagy sebességgel. Hirtelen ötlettől vezérelve a mentális erejével a levegőben egyenként megfordította a nyilakat, és egy erős lökéssel egyenesen a használóik szívébe küldte őket.

- Senki ne mozduljon! – parancsolta Max fenyegetően a művelet elvégzése után, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy amit tett, az könnyen pánikot kelthetett, és azt nem akarta, hogy a teremben kitörjön a káosz.

A herceg csak ekkor eszmélt rá, hogy a véres és szakadt öltözetével nem nyújthatott valami impozáns látványt, de ez ellen nem tehetett semmit, ezért nem is zavartatta magát miatta. A lényeg az volt, hogy a kezében tartotta a királyi kardot, ami a vérének hála még mindig fényesen ragyogott, és tudta, hogy ez a nemeseknek már azelőtt elárulta, ki ő, mielőtt kimondta volna a nevét.

- Maximilien vagyok, Alexander király és Melanie királyné törvényes gyermeke, Altana jogos örököse – mutatkozott be ellentmondást nem tűrő és határozott hangon.

A bejelentése után egy mukkanás se hallatszódott, amit Max jó előjelnek vélt, és kimért léptekkel elindult a trón felé.

- Hazudik! – eszmélt fel hirtelen a kormányzó. – Az egyetlen közös gyerek már a születése után nem sokkal az életét vesztette.

- Az csak megtévesztés volt – hallatszódott George hangja, aki éppen akkor érkezett meg. – A fehérlő kard olyan bizonyíték rá, amit még te se cáfolhatsz meg, áruló – köpte ki az utolsó szót a férfi, ami elég megdöbbentő volt, hiszen azelőtt Maximilien még csak megközelítően se hallotta senkivel ilyen gyűlölettel beszélni.

Max erre nem szólt semmit, hanem csak fenyegetően haladt tovább. Amikor már megtette a távolság háromnegyedét, jobbról veszélyt érzett, és rögtön arra pördült, de a támadója holtan rogyott össze, még mielőtt a közelébe került volna. A fickó fölött Ashley állt véres tőrrel a kezében.

- Legalább volt valami haszna annak, hogy belementem abba az ostoba tervbe – vigyorodott el a lány, mintha semmit se számított volna, hogy életében akkor ölt először.

- Köszönöm – bólintott neki a herceg, és folytatta az útját a kormányzó, Gabriel és az idős férfi felé.

Max figyelmét nem kerülte el, hogy Martin egyre növekvő félelemmel a szemében végigpásztázta a termet a zsoldosait keresve, és a pánikot is észrevette, amikor a kormányzó a saját emberei helyett csak anatlai testőröket látott.

- Ez csak egy szélhámos! – ordította a kormányzó, hátha a nemesek hisznek neki, de a rettegéssel teli szavainak nem volt foganatja. Végül is Max megértette a félelmét, hiszen egyik pillanatról a másikra omlott össze körülötte minden, és ráadásul még George is ott lépdelt a látótávolságán belül, akinek pedig a kötelességei közé tartozott, hogy bosszút álljon rajta az ura halála miatt.

Ekkor váratlanul megmoccant egy férfi, aki Lucas mellett állt, de ő se jutott előrébb, mint a korábbi merénylő, mert Lucas habozás nélkül leütötte.

Amikor a kormányzó látta, hogy az immáron ájult férfin kívül senki nem sietett a segítségére, hátrálni kezdett, egyenesen egy hatalmas üvegablak felé, aminek az alja a padlón volt.

- Én a maga helyében megállnék – figyelmeztette Max a férfit, amikor észrevette, hogy mi sülhet ki ebből, de a férfi nem hallgatott rá, és tovább araszolt hátrafelé.

A kormányzó pont akkor került egy lépésnyire az ablaktól, amikor Max elért a trónig, ahonnan Gabriel már régen elmenekült az egyik falig.

- Állj – utasította a herceg a férfit higgadtan, de az nyílván úgy vélte, hogyha az ellenségének nem tetszett, amit csinált, akkor az neki csak jó lehetett, ezért gyorsan hátralépett egyet.

Látszott az arcán, hogy az éktelen üvegcsörömpölésből, és abból, hogy a talaj kiszaladt a lába alól rögtön felfogta, mi történt vele. Kapálózva megpróbált előre lendülni, de a lendületei túl nagy volt, és végérvényesen kiesett az ablakon.

- Menj az ablakhoz, és nézd meg, hogy sikerült-e megkapaszkodnia valahol! – pillantott Max a Fekete Lovagra, aki azonnal engedelmeskedett a parancsának.

Feszült csend támadt, amíg a Lovag odasétált az ablakhoz, de Max nem mutatta jelét annak, hogy bármiképpen is veszélyezné a helyzet, pedig elég kényelmetlenül érezte magát a sok rátapadó szempártól.

- A földön fekszik összetört testtel. Már biztos, nincs életben, és a holtteste nem éppen épületes látvány – jelentette Gawin.

- Rendben – válaszolta a trónörökös. Álmában se gondolta volna, hogy ez történik majd a kormányzóval, de így legalább nem tapadt újabb vér a kezéhez, hiszen még figyelmeztette is a férfit. – Elismered, hogy én vagyok a valódi trónörökös, és amíg életben vagyok, nincs jogod a trónhoz? – fordult Gabrielhez, de a kérdést olyan hangosan tette fel, hogy az összes jelenlévő hallotta.

- El – hallatszódott a válasz, de Max hangerejéhez képest ez csak vékony egércincogásnak tűnt.

- Sajnálom, hogy elvesztetted az apádat – nézett Max bátorítóan a fiúra, mivel őt tényleg megsajnálta, de többet nem törődhetett vele, mert még a nemeseknek is el kellett ismerniük őt. – Elismerik, hogy Alexander király fiaként jogom van arra, hogy itt és most megkoronázzanak? – fordult az összes jelenlévőhöz.

- Igen – hallatszott az egyöntetű válasz.

- Ebben az esetben ez most meg is fog történni.

Max intett a háttérbe húzódó szertartásvezetőnek, a hüvelyébe tette a kardját, és letérdelt a trón előtt pont úgy, ahogyan George korábban elmagyarázta neki.

Az öreg herceg fél perccel később a vállára terítette a palástot, a kezébe adta a jogart, és az időközben felszedett koronát Maximilien herceg feje fölé tartotta ugyanúgy, ahogy Gabrielnél is nem sokkal korábban.

- Maximilien, Alexander király fia, fogadod-e, hogy hűségesen és igazságosan fogsz uralkodni Altana felett, és a saját vágyaidat háttérbe szorítod a néped szükségleteivel szemben? – tette fel a férfi a legfontosabb kérdést, amit Max életében kapott.

Az ifjú trónörökös tökéletesen tisztában volt a kérdés fajsúlyával. Tudta, hogy ezzel örökre elkötelezi magát, és hogy semmi se lesz ugyanaz, mint azelőtt volt, és ennek fényében válaszolt.

- Fogadom – tette le az esküt az alkalomhoz illő ünnepélyes komolysággal.

- Ebben az esetben országunk minden lakója nevében Altana királyává koronázlak – mondta a szertartásvezető, és Maximilien fejére helyezte a koronát.

Max ezután felállt, és a szokáshoz híven elfoglalta a trónt. A tettét hangos tapsvihar követte, és felhangzott az első kiáltás, amihez aztán mindenki csatlakozott.

- Éljen a király! Éljen Maximilien király!

***

A koronázási ceremóniához az is hozzátartozott, hogy a jelenlévők egyben esküt tettek, majd a családfők önmaguk is a házuk népe nevében külön-külön is fogadalmat tettek, és biztosították a lojalitásukról.

Természetesen figyelmesen végighallgatta az összes eskütételt, és a Georgetól megtanult válasszal nyugtázta is őket, de egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát a már megszáradt vértől a ruházatán, és úgy egyébként attól, ahogy kinézett, és hogy mindenki őt figyelte, de az utóbbihoz kénytelen volt minél előbb hozzászokni.

Amikor az utolsó nemes is letette a nemes, a koronázás hivatalos része gyakorlatilag véget ért, és Max szinte rögtön kimentette magát, majd a Fekete Lovaggal az oldalán elhagyta a termet.

- Ez fárasztó volt – dőlt megkönnyebbülten a falnak, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. – Valahol le kéne mosnom magamról a vért és a piszkot, és tiszta ruhák se ártanának.

- Majd én megmutatom a királyi lakosztályt – csendült fel egy ismeretlen női hang, ami valahogy mégis ismerősnek tűnt, de Maximilien nem tudta meghatározni, hogy honnan.

Ránézett a nőre, aki szinte közvetlenül mellette állt, és nem hitte el, amit látott. Az asszony finomszabású fekete ruhát viselt, és valószínűleg negyven körül járhatott, de nagyon jól tartotta magát, viszont a lényeg nem ez volt, hanem az, ahogyan mosolygott. Már ezerszer álmodott ezzel a mosollyal.

- Anya? – kerekedett el a szeme döbbenten.

A nő szemét könnyek öntötték, és csak bólintani tudott, majd minden méltóságát sutba dobva szorosan magához ölelte a fiát.

Max számára ez pont olyan jó érzés volt, mint amilyennek annyira sokszor elképzelte az anyait ölelést. A nevelő anyja ugyan régebben sokszor megölelte, de az mégse volt ugyanaz az érzés.

- El se hiszed, hogy mennyire hiányoztál – suttogta Melanie, amikor a fia lassan kibontakozott az öleléséből.

- Te is nekem – válaszolta Max egy őszinte mosoly kíséretében.

- Akkor megmutatom, merre van a lakosztály, amit ezentúl használni fogsz – váltott témát az asszony, és elindult a folyosón. – A szolgákat már értesítettem, tehát mire odaérünk lesz víz a fürdéshez, és természetesen tiszta ruhákat is készítettek ki.

- Köszönöm – értékelte Max az anyja tettét, majd a gondolataiba zárkózva haladt tovább.

Nagyon örült neki, hogy az édesanyja ép és egészséges, és a terveik mindent összevetve jól sültek el, így már minden csak azon múlott, hogy ő milyen döntéseket fog hozni.

- Megérkeztünk – közölte a nő egy gazdagságot sugárzó, de valahogyan mégis egyszerűnek tűnő kétszárnyú ajtó előtt. – Akkor a lakomán találkozunk – mondta, és elsietett, de a sarkon visszafordult. – Apád nagyon büszke lenne rád – közölte, majd magára hagyta a fiát Gawinnal.

- Várja meg itt! – utasította Max a Fekete Lovagot, és belépett a lakosztályba.

Közönyösséget erőltetett magára, ahogy felmérte már csak magának a közlekedőnek a hatalmasságát és a semmihez nem fogható berendezését, letette a koronázási tárgyakat, majd megkereste azt a helyet, ahol megmosakodhatott.

Erre egy a palota viszonylataihoz képest kisebb terem állt a rendelkezésére, ami még így is nagyobb volt, mint a molnárék egész háza.

Középen a padlóba márványmedencét építettek, ami körülbelül másfél méteres lehetett, és mind a négy oldala három méter hosszú lehetett, de nem volt megtöltve vízzel. Max számára ez a látvány elképesztő volt, és a szíve mélyén felesleges pénzpocséklásnak is tartotta, de nem törődött ezzel többet, hanem a terem végén álló kádhoz sietett, ami mellé gondos kezek törölközőt és ruhát helyeztek el.

Örült, hogy végre megszabadulhatott a véres ruháitól, ezért hozzálátott a mosakodáshoz. Tíz perc múlva már kifogástalan külsővel és túlságosan sokat érő, de legalább visszafogottan elegáns öltözékben fedezte fel a lakosztályát.

Amikor végzett, a központi részen leült egy fotelba, és erőt gyűjtött az előtte álló megpróbáltatásokhoz. Még részt kellett vennie egy hosszúra nyúló ünnepi lakomán, aminek során valószínűleg majdnem mindenki őt bámulta volna, mindezt úgy, hogy nem véthetett egyetlen illemhibát sem, ráadásul a harcok után, amiken keresztül ment olyan fáradt volt, hogy legszívesebben azonnal lefeküdt volna aludni.

A gondolataiból az riasztotta fel, hogy valaki hangosan veszekedett az ajtó előtt őrt álló Gawinnal. Max elmosolyodott, amikor a pörlekedőben felismerte Ashley hangját, majd feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót.

- Gyere be! – nézett a lányra, akin látszott, hogy alaposan felidegesítette magát.

- Na, végre – fújt egyet a hercegnő, diadalittasan rávigyorgott az őt feltartóztató Fekete Lovagra, és belépett a lakosztályba, majd kérés nélkül kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.

- Nem fog sokáig tartani – ígérte Gawinnak, becsükte az ajtót, és leült Ashleyvel szemben, aki még mindig estélyit viselt. Elég furcsa volt őt így látni, tekintve, hogy Max csak egyetlen egyszer látta korábban szoknyában, de az teljesen más kategóriába tartozott, mint amit a lány most viselt. Azt mindenképpen el kellett ismerni, hogy gyönyörű látványt nyújtott..

- Aaron, Lucas, Sebastian és a többiek magukon kívül vannak a boldogságtól – vágott bele a lány, majd mielőtt Max megkérdezhette volna, hogy mi van a volt Fekete Lovaggal és a rablóvezérrel, arra is rátért. – George és Ben a gyengélkedőben vannak, de az orvosok szerint egyikük se szenvedett maradandó károsodást.

- El se hiszem, hogy mindannyian élve megúsztuk – vigyorodott el Max egy királyhoz egyáltalán nem méltó módon.

- Jobb, mint egy tündérmese – kontrázott Ashley.

Maximilien látta a lányon, hogy még akart mondani valamit, ezért rákérdezett a dologra.

- Mit szeretnél?

Ashleyn látszott, hogy kínosan érezte magát, ami nála elég ritka jelenség volt, tehát a mondanivalója fontosnak kellett, hogy legyen.

- Csak arról van szó, hogy most, hogy király lettél, de vagy a legkeresettebb agglegény Altanában, és szeretném, ha megígérnéd, hogy olyan nőt veszel el feleségül, akibe bele is szerettél.

- Egy feltétellel – emelte fel a mutatóujját Max.

- Mi lenne az? – forgatta a szemét a szokásos stílusában Ashley.

- Ha te is megígéred ugyanezt.

- Akkor ezt megbeszéltük – állt fel elégedetten a hercegnő, majd amikor Max követte a példáját hirtelen indíttatásból hosszan megcsókolta a fiút.

- Most nem is lesz csata.

- Tudom, nem is azért adtam mosolyodott el a lány. – Viszont, amint látom, nyomaszt valami. Mi az?

Max úgy döntött, hogy azok után, amin együtt keresztülmentek Ashley megérdemelt annyit, hogy megossza vele az aggályait.

- Arról van szó, hogy nem vagyok benne biztos, jó király leszek-e, ráadásul fogalmam sincs, hogyan kell uralkodni – ismertette őszintén a problémáját.

- Az első részre annyit tudok mondani, hogy ahogy ismerlek, biztosan remek király leszel, a másodikra meg azt tanácsolom, a családod jelmonda szerint járj el, és akkor minden rendben lesz – válaszolta mosolyogva a hercegnő, majd játékosan pukedlizett, és elhagyta a lakosztályt.

Miután elment, Max elgondolkozott a kettőjük között lefolyt beszélgetésen, és rájött, hogy a lány sokkal többet jelentett neki, mint korábban gondolta. Annyira sokat, hogy képtelen lett volna elviselni a fájdalmat, ami az elvesztésével járt volna, de szerencsére ilyesmi egyáltalán nem volt kilátásban.

Továbbá már abban is biztos volt, hogy miként fog uralkodni. Úgy, ahogy Ashley javasolta, vagyis az apja levelében ráhagyott jelmondat fényében, amiről az események gyors folyása miatt ideiglenesen megfeledkezett.

Tudta, hogy már el kellett volna indulnia a lakomára, de mielőtt ezt megtette volna, útmutatásul felidézte magában azt a bizonyos bölcsességet.

Nem a nép él a királyáért, hanem a király él a népéért.

Vége

Hú, hát ez az első regény, amit befejeztem, szóval nem igazán tudom, mit kell ilyenkor mondani, de azért megpróbálok összehozni valamit :)
A Maxet 2009 október vége felé kezdtem el, és tegnap este fejeztem el. Őszintén szólva, amikor elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy végig is csinálom, és hogy annyira megszeretem az írást, hogy másik történetbe is belekezdjek, de ez történt. Egyébként harminckét fejezetes lett :D
Max karaktere nagyon közel áll a szívemhez, hiszen ő az első szereplőm, akinek még személyisége is van, de persze nagyon megszerettem Ashleyt, George-ot, Tornádót, Lucast, a Fekete Lovagot, Bent és a többieket is, sőt még a keveset szerepelő, de annál többet emlegetett gonoszt, a kormányzót is :D
Folytatáshoz lenne egy-két kósza ötletem, de azokat nem érzem kiforrottnak, és valószínűleg nem is lenne olyan jó, mint az első, ahogy az a folytatásos történeteknél lenni szokott, szóval nem valószínű, hogy megírom. A közeljövőben legalábbis biztosan nem. A döntésemben az is közre játszik, hogy ezernyi történet van a fejemben, amit szeretnék kiírni magamból. Ha valaki olvasni szeretne tőlem, akkor a Kék Harcos című sztorimat ajánlom, ugyanis egy darabig csak ezt fogom frissíteni. Ha új történetbe kezdek, akkor azt természetesen ezen a blogon is jelezni fogom bejegyzés formájában :)
Végezetül szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak és kritizálómnak, aki végig olvasta a történetet :)

Ostrom

- Az előkészületeket megtettük, fen…, az az Max – javította ki a nyelvbotlást Ben, ugyanis úgy egyeztek meg, hogy a koronaherceget a biztonság kedvéért a becenevén fogják szólítani egészen addig, amíg ő fel nem fedi a származását Altana nemesei előtt.

- Remek – bólintott Max.

Közeledett a napnyugta, ami azt jelentette, hogy nemsokára el kellett kezdeniük a terv tényleges megvalósítását, ugyanis a koronázási szertartást naplemente után egy órával akarták elkezdeni az Aaron által szerzett információk alapján. Hamarabb is megpróbálhattak volna bejutni, de az nem lett volna túl jó ötlet, mivel a kormányzó biztosra ment.

Reggel a palota együttest körülvevő fal mindhárom kapuját lezáratta, és a várfalra tízméterenként őröket állíttatott, tehát Max tökéletesen biztos volt abban, hogy nem lesz könnyű dolga, amikor George-dzsal és Bennel együtt megkísérli a bejutást a koronázásra.

Természetesen Max megpróbálhatott volna valami álruhában bejutni a várfalon belülre még korábban, de biztos, megmotozták volna, és a kardja nélkül nem sokra ment volna, ráadásul az is hátrányt jelentett, hogy külsőre nagyon hasonlított az apjára. Más esetben örült volna ennek a hasonlóságnak, de ez most jelentős problémát okozott, hiszen nem lett volna jó, ha valaki idő előtt rájön a köztük lévő hasonlóságra, ezért ezt hamar elvetette magában, és Benen kívül senki nem is vetette fel ezt az ötletet, de a rablóvezérnek könnyen el lehetett magyarázni a helyzetet.

A jelenlegi tervük annyiból állt, hogy Donald és a többi Ben bandájába tartozó ember által felszított tömeg elvonja a figyelmet a főkapunál, és addig ők az anatlai erőd néhány testőre segítségével átmásznak a falon, aztán valahogy George vezetésével eljutnak a trónteremig.

Az elképzelés eléggé kockázatosnak bizonyult, túl sok hiba lehetőséggel, de még így is ez számított a legjobbnak a felvetettek közül, viszont az egyszerű hangzása ellenére elég sok előkészületet és munkát igényelt.

Max nem görcsölt sokat a terven, hanem inkább olyan tevékenyen segített a társainak, amennyire csak tudott, és minden addiginál keményebben edzett, ugyanis nem táplált olyan illúziókat, hogy vérontás nélkül képesek lesznek eljutni a trónteremig. Nem vonzotta igazán, hogy ölnie kell majd, de tudta, hogy a kormányzó zsoldosai nem fogják megadni magukat három embernek és néhány testőrnek, és náluk sajnos a jobb belátásra térítés se állt fent, hiszen őket csak a pénz érdekelte. A lefizetés pedig azért nem működött volna, mivel a kormányzó a kezében tartotta a királyi kincstárat is, vagyis jelen állás szerint neki volt a legtöbb aranya a birodalomban.

- Készen állsz? – kérdezte George Maxtől.

- A betörésre igen, de arra nem igazán, ami akkor következik be, ha sikerrel fogunk járni.

- Azt hiszem, hogy arra nem is lehet teljesen felkészülni – válaszolta a férfit. Tökéletesen megértette, hogy az ifjú herceg fél egy kicsit az uralkodástól, de ez érthető volt, hiszen ha megkoronázzák, akkor Altana minden lakójának a sorsa az ő vállát fogja nyomni. Maximilien nem is lett volna alkalmas az uralkodásra, ha ennek a súlyát nem tudta volna felmérni.

- Értem, mire gondolsz – közölte Max, majd kiszakította magát a gondolataiból, és ránézett az égre. – Ideje indulnunk, ha sötétedésre oda akarunk érni a falhoz – jelentette ki, és a köpenyébe burkolózva kilépett annak a háznak az ajtaján, amiben az elmúlt két éjszakát töltötték.

Hagyta, hogy George átvegye a vezetést, mivel hármuk közül ő ismerte a legjobban a várost. A tempós séta alatt egyikük se beszélt sokat, de ez tökéletesen normálisnak számított egy olyan veszélyes küldetés végrehajtása előtt, mint amilyen az övék volt.

Max gondolatai Tornádó felé kalandoztak, akit az egyik fogadó istállójában hagyott. Megpróbált gondolatban beszélni vele, de nem sikerült, ami azt jelentette, hogy a ló túl messze tartózkodott ahhoz, hogy ilyen módon kapcsolatba tudjanak lépni egymással. Ezután azon töprengett egy darabig, hogy Ashley és Lucas vajon hogyan fog boldogulni a figyelemeltereléssel, de ezt egy idő után akarattal kiverte a fejéből, mert tudta, hogy nem tehet semmit azon kívül, hogy bízik bennük.

- Itt is vagyunk – állt meg George, amikor elérték a fal azon részét, ahol a Lord Sebastian által kijelölt embereknek köteleket kellett leereszteniük.

Max a nyakát kicsavarva felfelé nézett, és még mindig elakadt a lélegzete, pedig nem először látta a falat, aminek az alkotó köveit olyan pontosan illesztették egymáshoz, hogy lehetetlen lett volna kötél nélkül felmászni rajta, ráadásul ez még magasabb is volt, mint az, ami a várost vette körül.

Nem hiába erőltette a szemét, ugyanis halványan ki tudott venni a tetejéről néhány fényes pontot, ami nyílván az őrök fáklyája lehetett.

- Most mit csinálunk? – érdeklődött Ben, aki ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson mondván, hogy nagyobb szükségük lesz rá, mint az embereinek, akik dühödt söpredéket alakítanak.

- Jönni fog néhány szövetségesünk, akik kötelet engednek majd le, aminek a segítségével felmászhatunk – válaszolta Geroge. – Amíg ez nem történik meg, várunk.

- Biztos, nem hagynak cserben minket? – kérdezte Ben a biztonság kedvéért.

- Biztos, hiszen Anatlában képezték ki őket – közölte a volt Fekete Lovag teljes meggyőződéssel, mintha csak arról beszélt volna, hogy az ég kék.

Bent meggyőzhette a társa magabiztossága, mivel ezután csöndben maradt, figyelt, és várt.

Nem sokkal a falhoz érkezésük után halk moraj hallatszott, aminek nagyon hangosnak kellett lennie ahhoz, hogy még ők is meghallják. Ez jelezte nekik, hogy Donald a terv szerint sikeresen felhergelte a főváros lakosságát, akik valószínűleg már a főkapu előtt gyülekezhettek.

Max újra felpillantott, de az apró fények nem mozdultak, ami azt jelezte, hogy az őrök a helyükön álltak. Nem érzett csalódottságot, hiszen tisztában volt azzal, hogy a katonák nem fogják elhagyni a szolgálati helyüket, amíg parancsot nem kapnak rá, de ez legalább elvonta a többi ember figyelmét, és így nem lesz feltűnő, ha kiiktatnak közülük néhányat.

A tömeg első hangjai után türelmesen várt, de egy óra elteltével már kezdett kételkedni, ám pont ezután halk, surrogó hang hallatszott a közvetlen közelükben.

- Megérkezett a kötél – mosolyodott el, amikor meglátta a George kezében tartott fáklya fényénél a leeresztett három kötelet, vagyis pontosan annyit, amennyinek a szükségét korábban megüzenték Aaronnal.

Max odament a hozzá legközelebb esőhöz, majd néhányszor erősen megrántotta, hogy lássa, odafent jól rögzítették-e. Amikor fél perc után se történt semmi, tehát nem esett le a kötél, a falat a lábai támaszaként használva mászni kezdett.

A sötétben egy hatalmas falon ez nem volt éppen leányálom, de sikeresen megbirkózott vele, hiszen annál sokkal jobb állóképességgel rendelkezett, minthogy ezt ne tudja megcsinálni. A fáradtságát siker koronázta, ugyanis a fal végére érve egy mosolygó, fáklyát tartó anatlai testőrt látott, aki a karját nyújtotta felé. Max pillanatnyi habozás után elfogadta, és a segítségével felhúzódzkodott.

Olyan halkan érkezett le, amennyire csak tudott, és körülnézett. Pont mellette nem sokkal három fegyveres férfi teste feküdt, de más különösebb nem volt a közelben.

- Csak eszméletlenek – mondta a testőr, amikor meglátta, hogy a fiú a testeket figyeli.

Max bólintott, majd a tekintetével George-ot és Bent kereste, akik éppen akkor érkeztek fel néhány másodperces különbséggel.

- Nekünk itt kell maradnunk, hogy senki ne fedezhesse fel az őrök hiányát – súgta a testőr. – A jobb oldali bástyában nincs egy eszméleténél lévő lélek sem. Ott le tudnak jutni.

- Köszönöm – biccentett Max, majd elindult a társai felé.

- Sok szerencsét, fenség – búcsúzott el a férfi jelezve, hogy pontosan tudja, kivel áll szemben, majd úgy tett, mintha járőrözne.

Max közvetlenül a jobb oldali bástyánál érte utol George-ot és Bent, de közben elhaladt még két testőr mellett, akiknek hangtalanul biccentett.

- Már majdnem bent vagyunk – mosolyodott el, amikor beléptek a bástya belsejébe.

- Igen – válaszolta George -, de még csak most jön a neheze.

***

Ashley csak azért nem aludt el a koronázás elején, mert állnia kellett, mivel a trónteremben a trónon kívül nem volt más ülőhely, és az is közrejátszott, hogy teljesen izgatott lett, amikor elképzelte, hogy a többi nemes miként fog reagálni Max megjelenésére. Természetesen a fejében a történet mindig úgy ért véget, hogy a jók, vagyis ők győznek, a kormányzó meg elbukik, de tudta, hogy ennek a megvalósítása korántsem annyira egyszerű.

Mivel hercegi családból származott, ezért az apjával, Galinával, Izoldával, és a féltestvérével együtt viszonylag elől álltak, ami annyiból volt jó, hogy legalább látott valamit, és szükség esetén segíthetett Lucasnak, ha a fiúra rátámadott volna valaki.

Az unalom forrása onnan származott, hogy a szertartás elején felolvasták az összes altanai király nevét és azok nagyobb tetteit. A lajstrom eléggé hosszúra sikeredett, méghozzá annyira, hogy egy óra elteltével se értek a végére. Az egyetlen pozitívum ebben az volt, hogy alaposan fel tudta mérni a környezetét.

Gabriel, az elviekbeli trónörökös díszes öltözetben állt a trónnal szemben, és az apjával az oldalán komoly arckifejezéssel hallgatta, ahogy a legidősebb altanai herceg olvasott. Alexander király özvegye az első sorban állt a jobboldali oszlopban, ugyanis a nemeseket egy széles, vörös szőnyeg választotta ketté. Melanie királyné talpig feketét viselt, ami a kormányzónak nem nagyon tetszhetett, mivel néha gyilkos pillantásokat lövellt a nő felé, de Max édesanyja egyáltalán nem zavartatta magát, és ugyanolyan tökéletes nemességet sugárzó tartással állt, mint amikor belépett a terembe. Mellette állt a húga, és az anyja mellett természetesen Lucas feszített.

Lucast és Ashleyt így háromsornyi ember választotta el egymástól, ami viszonylag közelinek számított, viszont a lány ennek ellenére kételkedett benne, hogy egy merénylet esetén elég gyorsan tudna-e reagálni ahhoz, hogy megmentse a fiút.

A hercegnő a többi nemessel nem is igazán törődött, hanem az őröket vette szemügyre, és az eredmény nem tartozott a túl rózsás kategóriába. Lord Sebastian és a Fekete Lovag ugyan ott voltak egyikük a terem bal, másikuk pedig a jobb oldal szélére húzódva, de rajtuk kívül csak néhány anatlai testőr volt jelen, és Aaron sajnos nem tartozott közéjük, de ami ennél is rosszabbnak számított az az volt, hogy körülbelül kétszáz zsoldos állhatott őrt szétszórva, és ez még csak nem is jelentett biztos eredményt, hiszen a kormányzó a nemesség soraiban is elrejthette őket.

Ashley úgy kalkulált, hogy az egyetlen reményük az, hogy a Fekete Lovag tényleg olyan jó, mint ahogy mondják, és a nemesek még azelőtt Max pártjára állnak, mielőtt ártalmatlanítanák a fiút. Ellenkező esetben nem látott túl sok esélyt a győzelemre, de elhatározta, hogy megtesz majd minden tőle telhetőt, még akkor is, ha ez lesz élete utolsó cselekedete.

Miközben ő az esélyeiken töprengett, egyszer csak arra eszmélt, hogy a koronázás folyt tovább, és elértek arra a részre, amikor a legidősebb herceg már a jelenlegi trónörököshöz érkezett, ami azt jelentette, hogy már nincs sok hátra a van-e valakinek valami ellenvetése részig, ezért úgy döntött, hogy innentől odafigyel.

- Gabriel koronaherceg Martin kormányzó és Daniella hercegnő fia, a néhai Alexander király egyetlen élő rokona, aki teljesítette az egyetlen próbát, ami elválasztotta őt és a trónt, az az legyőzte a Fekete Lovagot – sorolta az idős férfi a szülők kilétét kivéve hamis tényeket. – Ha nincs senkinek semmi mondanivalója, akkor a hercegi családok legidősebb tagjaként teljesítem a kötelességemet, és Altana királyává koronázom az ősi eszközökkel – mutatott a mögötte álló öt apródra, akik arannyal hímzett párnát tartottak, amik mindegyikén ott feküdt egy-egy koronázási kellék, de azok közül kettő hamis volt.

Ashley feszülten figyelt, amikor a herceg méltóságteljesen végigtekintett a jelenlévőkön, és arra várt, hogy Lucas megszólaljon végre, mivel egyértelműen ez volt a megfelelő alkalom a cselekvésre. Már majdnem ott tartott, hogy ő szólal meg, amikor rájött, hogy csak néhány másodperc telt el, és csak türelmetlen volt, ezért visszafogta magát. Jól is tette, ugyanis Lucas pár pillanattal később előrelépett.

- Én, Lucas herceg szólni kívánnék – mondta magabiztos hangon.

- Megadom az engedélyt – válaszolta a szertartásvezető kissé meglepődve. Bizonyára egy koronázáson nem tartozott a megszokott dolgok közé, hogy bárkinek ellenvetése lenne.

- Nem azért léptem előre, mert bármilyen problémám lenne Gabriel herceggel – kezdte Lucas, és Ashley önkéntelenül is észrevette, hogy lehagyta a korona szócskát, de ezt a többi nemes csak nyelvbotlásnak ítélhette meg, mivel nem kötöttek bele. – Azzal viszont van, hogy vannak olyanok, akik megpróbálják megmérgezni ezt az ősi és szent szertartást azzal, hogy meghamisítottak két koronázási tárgyat – ekkor a nemesek hangosan felhördültek, de a fiú zavartalanul és ugyanolyan magabiztosan folytatta tovább, mint ahogyan elkezdte. – Ez a két tárgy pedig nem más, mint a medál és a kard. Mindannyian tudjuk, hogy törvényeink szerint nem tarthatunk koronázást az összes eredeti tárgy nélkül, ezért hercegi rangommal élve javaslom az állításom igazának kivizsgálását – fejezte be ünnepélyes hangnemmel.

Ashley észrevette, hogy a kormányzó arca fehérről pirosra váltogatja a színét, és azonnal tudta, hogy remek nyomon voltak.

- Kérem, hogy mindenki maradjon csendben – hallgattatta el az időközben sugdolózni kezdett nemeseket a legöregebb herceg. – Mivel ezek egy herceg szavai voltak, ezért természetesen a kivizsgálás itt és most meg fog történni. Van esetleg valami ötlete erre nézve? – fordult vissza Lucashoz.

- Természetesen – válaszolta a fiú olyan megingathatatlan lelki nyugalommal, mintha ez lett volna a világ legkézenfekvőbb dolga. – Mindannyian tudjuk, hogy a királyi kard reagál a vérszerinti trónörökös vérére, ezért javaslom, hogy Gabriel herceg vágja meg magát a karddal, hogy lássuk, valódi-e.

- Ezt fogjuk tenni – egyezett bele a szertartásvezető, és megfordult, hogy elvegye a kardot az azt tartó apródtól.

- Ez barbár dolog – ellenkezett a kormányzó, hogy mentse, ami menthető. – Nem tekinthetnénk el ettől?

- Nem, hacsak nem akarja, hogy elmaradjon a koronázás. A törvényeink ezt egyértelműen az értésünkre adják.

A kormányzó nem tehetett mást, minthogy belenyugodott a dologba, de Ashley látta rajta, hogy már azt tervezi, mit fog mondani, ha nem történik semmi, és csak ez történhetett, hiszen az a fegyver csak egy ügyes hamisítvány volt.

A legidősebb herceg lassan odasétált Gabrielhez úgy, hogy a kardot a két tenyerére fektette. Ashleynek fogalma sem volt, hogy ez a törékeny öregember hogyan volt képes egyáltalán felemelni azt a másfélkezes kardot, de ez a próba szempontjából lényegtelennek számított.

- Kérem, hogy vágja meg az ujját, majd a vérét érintse a pengéhez – mondta a herceg Gabrielnek címezve a szavait.

Gabrielen látszott, hogy habozik, de ő is rájöhetett, hogy kénytelen megtenni, amit kérnek tőle, ezért olyan undorral és félelemmel vágta meg magát, mint aki még sose sebesült meg, és a testalkatából és az arcából ítélve Ashley ezt könnyen el tudta képzelni.

Gabriel ezután a kérésnek eleget téve érintkezésbe hozta a saját vérét és a kard pengéjét. A teremben jelenlévők közül Ashley, Lucas, Lord Sebastian, Gawin és az anatlai testőrök kivételével mindenki visszafojtott lélegzettel várta az eredményt. Egy perc elteltével a nemesek rájöhettek, hogy az, hogy nem történt semmi azt jelentette, hogy Gabriel elbukott a próbán.

Ebből valószínűleg ki-ki levonta a saját következtetését, ami vagy az lehetett, hogy a kard hamis, vagy az, hogy nem Gabriel a valódi örökös, esetleg mindkettő. Végül is teljesen mindegy volt, hogy melyik megállapításra jutottak, mivel hatalmas kavarodás támadt, amihez képest a méhkasokban katonás rend uralkodott.

Ashley nem is számíthatott ennél nagyobb káoszra, és csak remélni tudta, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy Max időben eljusson a trónterembe.

***

Tényleg úgy volt, ahogy a testőr mondta, egyetlen eszméleténél lévő ember se tartózkodott a bástyában, viszont eszméletlen fegyveres legalább egy tucatnyi akadt. A legkülönösebb az volt, hogy külső sérülésre utaló jelet egyikükön se lehetett látni, ami azt jelentette, hogy az anatlai testőröket nem véletlenül emlegették a krémek krémjeként, hiszen nem könnyű dolog vérontás nélkül elintézni minimum négyszeres túlerőt, bár az tény, hogy nem egyszerre kábították el a katonákat, de már a zajkeltés elkerüléséhez is nagy ügyesség kellett.

Maxék nyugodtan megtehették volna, hogy mit sem törődve a lépéseik keltette zajjal egyszerűen csak lerohannak a csigalépcsőn, de George inkább biztos, ami biztos alapon lassan vezette őket lefelé, és látszott rajta, hogy hegyezi a fülét. Minden baj nélkül leértek, vagyis az óvatosság ezúttal felesleges volt, ami azt jelentette, hogy értékes másodperceket, vagy inkább perceket vesztettek, ami később jól jöhetett volna, de ezt egyikük se tette szóvá.

George kikémlelt a bástya földszinti ajtaján, és szinte azonnal visszahúzta a fejét.

- Mi a baj? – kérdezte Max a férfi feszült arckifejezése láttán.

- Túl sok odakint a katona. Kizárt, hogy feltűnésmentesen át tudjunk vágni az udvarán, és akkor se lenne több esélyünk, ha felvennénk velük a harcot.

Maximilien nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés, hanem nyugodt maradt, és az önuralma ezúttal is kifizetődött, ugyanis szinte azonnal körvonalazódott a fejében egy viszonylag tűrhető terv.

- Akkor átverjük őket – közölte egy bátorító mosollyal együtt, és odament az egyik magas, eszméletlen katonához.

- Ez szakállas trükk, de pont ezért nem számítanak rá – töprengett hangosan George, amikor rájött, hogy mit tervezett a fiú, majd ő is elsétált az egyik fegyveres testéhez, és lehúzta róla az egyenruháját.

Ben szó nélkül követte a példájukat, és nemsokára mindhárman címertelen katonai egyenruhát viseltek.

- A láncingek kicsit kopottak, és egyikünkre se illenek tökéletesen, de megfelelnek. Szerintem hihetően nézünk ki – összegezte George, akinek a legtöbb katonai tapasztalata volt a társaságból. – Ha bárki megszólít minket, akkor én játszom a rangidőst, és a főpalota bálterméhez rendeltek bennünket.

- Miért nem a trónteremhez? – kérdezte Ben.

- Azért, mert az túl feltűnő lenne.

- Induljunk! – sürgette őket Max. – Már így is túl sokat időztünk itt.

George ezt a kijelentést parancsnak vette, és szó nélkül teljesítette. Háta mögött a két ifjúval, magabiztos léptekkel menetelt a főpalota felé, mintha minden joga meglenne hozzá. A sötétben szinte már úgy tűnt, mintha az elmúlt szűk húsz év alatt, mióta itt járt semmi se változott volna, de tudta, hogy ez koránt sincs így.

Max próbált úgy viselkedni, mint egy katona, és valószínűleg ez sikerülhetett is, mivel senki sem állította meg őket, pedig több egység is elhaladt mellettük. A szerencséjük egészen a George által célba vett kastély egyik oldalsó bejáratáig tartott, ahol viszont sokkal több őr tanyázott, mint amire reálisan számítani lehetett.

- Senki se léphet be – közölte az egyik katona keresztbefont karral. – Ez parancs.

- Mi viszont azt a parancsot kaptuk, hogy őrködjünk a bálterem főbejárata előtt – hazudta George olyan meggyőző hangon, amit bármelyik szélhámos megirigyelhetett volna tőle.

- Mi erről nem kaptunk jelentést – akadékoskodott a fickó.

- Nekünk viszont végünk van, ha nem teljesítjük a kormányzó utasítását.

- Viszont, ha beengedem magukat, akkor én szegülök ellent a kapott parancsnak.

Max megszámolta az őrt álló katonákat, miközben George vitatkozott, és az eredmény nem is tűnt olyan rossznak, ha azt nézte, hogy a volt Fekete Lovag és a hírhedt rablóvezér kész volt harcolni az oldalán. Ennek ellenére a körülbelül kéttucatnyi fegyveres egy kicsit soknak tűnt.

- Hajlandó vagy átengedni minket? – lépett előre Max megelégelve a felesleges vitát. Tudta, hogy vakmerően cselekedett, de az idejük egyre fogyott, és a percek most sokkal értékesebbek voltak annál, minthogy feleslegesen elfecséreljék őket.

- Nem.

- Sajnálom – suttogta Maximilien, majd villámgyorsan előhúzta a kardját, és szíven döfte a férfit, mielőtt az akárcsak mozdulni tudott volna.

Alig végzett az elsővel, azzal a lendülettel megvágott egy másikat, majd továbbperdült egy harmadik katona felé. A szeme sarkából látta, hogy George és Ben is akcióba lendült, de nem törődött velük, hanem arra figyelt, hogy minél több őrrel végezzen minél kevesebb idő alatt.

A harmadik célpontjának már volt ideje előhúznia a kardját, de Max nem teketóriázott, hanem már az első pengeváltáskor cselt alkalmazott, amitől az ellenfele fegyvere kirepült a kezéből. A herceg a bal kezével röptében kapta el a kardot, miközben a sajátjával végzett a fegyvertelenül maradt férfival.

Ezután fogadta az irányába érkező támadást. Hagyta, hogy a katona teste vívás közben egészen közel kerüljön az övéhez, és a megfelelő pillanatban a másik gyomorszájába rúgott. Ez egyáltalán nem volt tisztességes megoldás, de a harcban csak az számított, ki éli túl. Az már senkit sem érdekelt, hogy ki viselkedett a leglovagiasabban, hiszen az illető semmire nem ment vele, ha alulról szagolta az ibolyát.

A negyedik férfinak a kardlapjával a tarkójára csapott olyan erősen, hogy a sisakja ellenére is elájuljon. Az ötödiket hátulról szúrta le, és ezzel együtt megszabadította Bent az egyik támadójától, majd az ösztöneinek engedelmeskedve megpördült, és maga elé kapta a kardját, ami hangos csattanással hárított egy a nyaka felé érkező csapást, a zsákmányolt fegyvert pedig eközben dárdakánt az orvul rátámadóba dobta. Nem fáradt azzal, hogy visszaszerezze a kardot, hanem harcba bocsátkozott újabb három katonával.

Érdekes volt egyszerre több ellenfél vágását hárítani, de hála George kemény edzéseinek, és az apjától örökölt ösztöneinek, ez nem okozott neki komolyabb problémát, és a háromból hamarosan kettő, egy, majd nulla lett.

Ezután nem lazított, hanem védekezésre emelte a kardját, de nem támadt rá senki. Csak ekkor eszmélt rá, hogy mindenkit megöltek, vagy súlyosan megsebesítettek, vagyis a harc véget ért, mielőtt igazán elkezdődött volna. Megkönnyebbülten látta, hogy mindkét társa életben volt, bár Bennek sikerült szereznie néhány sebet.

- Csak karcolások, semmi komolyabb – mondta a rablóvezér, amikor észrevette, hogy Max a sebeit nézte.

A koronaherceg nem volt ebben annyira biztos, de nem volt ideje vitatkozni, ezért az ajtó felé vette az irányt, ahol George már várt rájuk.

- Most már csak percek kérdése, ha nem másodperceké, hogy felfedezzék a halottakat, és megkongassák a vészharangot, tehát teljesen felesleges lopakodnunk – vázolta, miközben egy díszes folyosón haladtak keresztül. – Ezentúl nem tehetünk mást, minthogy a lehető leggyorsabban a trónteremhez rohanunk, és megölünk minden katonát, aki az utunkba kerül.

Maxnek nem tetszett az ötlet, hogy mészárszékké változtassa az ősei lakhelyét, de az után az öldöklés után, amit odakint műveltek már nem maradt más választásuk. Megborzongott a gondolatra, hogy hány árvát és özvegyet hagyott, és még fog hagyni maga után, de másként sose juthatott volna be a palotába, és további vérontás nélkül nem érhették el a tróntermet.

George olyan sebesen és magabiztosan vezette őket, mintha jobban ismerné a kastélyt, mint a saját tenyerét, amit Max furcsa mód fenntartások nélkül el tudott képzelni róla.

Az őrült tempójú rohanás egyszer se szakadt meg, ugyanis egyszerre mindig csak néhány katona került eléjük, akikkel George még azelőtt végzett, hogy a társainak ideje lett volna bekapcsolódni a küzdelembe.

Max mosolyogva vette észre, hogy a volt Fekete Lovag elkerülte a szükségtelen vérontást, és ha tehette, akkor csak ártalmatlanította az áldozatait, tehát nem ölte meg őket. Ez talán apró, de annál fontosabb dolog volt, ami jelezte, hogy George a hihetetlen harci tudása ellenére tiszteletben tartotta az emberi életeket.

Megesett, hogy egyszerű cselédek vagy szolgák kerültek eléjük, de ők a véres álkatonák látványára ijedten elfutottak, és eszük ágában se volt harcba bocsátkozni, vagy értesíteni valamelyik főtisztet, amiből azért eléggé jól le lehetett szűrni, hogy mennyire tisztelték vagy szerették a kormányzót.

Körülbelül öt perccel azután, hogy bejutottak a palotába, megszólaltak a vészharangok, amit George azzal nyugtázott, hogy még gyorsabb tempóra váltott.

- A trónterem főbejáratához megyünk, mert az van a legközelebb, és azt is biztos, hogy ugyanannyira őrzik, mint a többit, ráadásul az is az előnyünket szolgálja, hogy senki nem számítani olyan őrültekre, akik pont ott próbálkoznak – ordította a volt Fekete Lovag futás közben.

Max és Ben erre nem szólt semmit, mert tartalékolták az erejüket az előttük álló megmérettetésre.

A herceg kezdetben számolta, hogy hány sarkon fordultak be, aztán ezzel felhagyott, és csak az emeletek számát tartotta észben, de végül ennek a megjegyzését is abbahagyta, mert feleslegesnek találta, hogy a trónterem emeletszámával fárassza az agyát, amikor sokkal fontosabb dolga is volt.

Végtelennek tűnő ideig rohantak, és Max a kiváló erőnléte ellenére már kezdett fáradni, és zihált is egy kicsit, amikor George végre bejelentette, hogy már csak egyszer kell befordulniuk, és elérik a céljukhoz vezető ajtót.

- Rendben van – nyugtázta Maximilien, és habozás nélkül bevetette magát a sarkon.

Elkerekedett a szeme, amikor meglátta a katonáktól hemzsegő folyosót. Természetesen számított rá, hogy az őrség erős lesz, de arra azért nem, hogy az előtérnyi tágas folyosó annyira tömve lesz, hogy kis túlzással még egy gombostűt se lehetett leejteni.

- Ez az aratásra emlékeztet – szólalt meg Ben vakmerően, és nem mutatta ki a félelmet, amit érzett. – Ezek a fickók csak arra várnak, hogy lekaszáljuk őket.

Esélytelennek tűnt átvágni magukat, de Max úgy döntött, hogy nem adja fel. Egyszerűen nem adhatta fel azok után, hogy annyian segítettek neki, bíztak benne, és hogy olyan sok ember haláláért volt már felelős. Nem tehette meg, hogy ilyen közel a célhoz visszatáncoljon, és elmeneküljön, még akkor sem, ha a harc a biztos halált jelentette is számára.

- Akkor vágjuk le őket! – jelentette ki. Még ő is meglepődött azon, hogy milyen határozottan csengett a hangja, nemhogy az ellenséges katonák.

Rá egyáltalán nem jellemzően hatalmas ordítás hagyta el az ajkát, és merészen nekirontott a vakmerőségétől megdermedt fegyvereseknek.

Szélvészként rontott az ellenfeleinek, és rájött, hogy volt egy hátránya a lazacszerűen összezsúfolódott katonáknak, méghozzá az, hogy így nem maradt terük a védekezésre, és a hely szűkössége miatt nem tudtak egyszerre támadni, és ezért több zsoldossal lesz képes leszámolni, mielőtt meghal, vagy elfogják, bár az utóbbi esélytelennek tűnt.

Őrültként küzdött, vagyis ott ütötte és vágta a férfiakat, ahol csak szemernyi rést látott, majd egy idő után már nem tudta megmondani, hogy hány katonát vágott le, hiszen ha végzett eggyel, a helyébe azonnal másik lépett. Egyik férfi se finnyáskodott a vértől vörösre festett és ragacsos padló, valamint a szanaszét heverő végtagok, esetenként belső szervek miatt, pedig a látvány eléggé gyomorforgató volt, de úgy tűnt, hogy ezt a harc hevében egyikük se vette észre.

Maxnek hiába volt a hatalmas tehetsége, kezdett fáradni, és már egyre nehezebben volt képes távol tartani magától az ellenséges fegyvereket, de ennek ellenére kitartott, ameddig csak tudott, de végül ő se tudta elkerülni a sérüléseket.

Az első komolyabb sebet úgy szerezte, hogy a csupasz bal tenyerével fogott meg, és ez által állított meg egy pengét, ami akkor halálos sebet is ejthetett volna rajta, ha nem teszi ezt meg. A magas adrenalin-szintje ellenére is érezte, hogy a keze pokolian lüktetett, de nem törődött vele, hanem a sebesült testrészével kirántotta a vágást okozó kardot a gazdája kezéből, és még abban a pillanatban vissza is adta, csak a penge ezúttal ellentétes irányban állt.

Rögtön ezután a harcok során kifejlődött hatodik érzéke jelzett neki, hogy különösen erős csapás érkezik jobbról, ezért a balkezét ösztönösen a kardja markolatára helyezte, mert két kézzel fogva szilárdabban meg tudta tartani a fegyverét.

Ekkor olyan dolog történt, amire számítania kellett volna, de ennek ellenére még mindig az újdonság erejével hatott rá. A testét akkora energia töltötte el, mintha legalább egy hetet aludt, és villámokat reggelizett volna.

A pengéje ezúttal is ragyogó fehérré változott a vérétől, és Max elégedetten konstatálta a rémülettel megtelt arcokat. Hirtelen biztosan tudta, hogy George és Ben segítségével, de ha kell, akkor akár egyedül is képes lesz legyőzni a katonákat, amennyiben a kardjából erőt tud meríteni.

- Kaptok egy esélyt, hogy elmeneküljetek – törte meg a hirtelen beállt csendet. A hangjából hatalom és erő csendült ki, de a fenyegetés se hiányzott belőle, és életében először érezte magát annak, aki valójában volt.

Altana örökösének.