Vadászat

Kora hajnal volt.
Még a madarak is aludtak, amikor Max nyitott szemmel feküdt, és hallgatta a társa szuszogását. Egy csöpp álmosságot se érzett, és tele volt energiával. Este megkapta az íját. Érdekes módon George pont olyat vett, ami tökéletesen illett hozzá. Az íj kecses volt és erős.
Olyan sokáig figyelte az íját, hogy elhatározta, kipróbálja.
Halkan felkelt, mert nem akarta felébreszteni az alvó társát. Kezébe vette az íjat és a hátára rakta a tegezét. Egy ideig gondolkozott rajta, hogy magával vigye-e a kardját, mert az valószínűleg akadályozná a mozgásban és nagyobb zajt csapna. Aztán mégis úgy döntött, magával viszi. Ki tudja mit hoz a sors lehet, hogy szüksége lesz rá.
Elég messze ment a tábortól ahhoz, hogy nyugodtan lőhessen, de vissza is találjon.
Csendben figyelt, hogy hall-e valami neszt. A szeme sarkából, jobbra mintha mozgást látott volna. A húrra helyezett egy vesszőt, és nesztelen léptekkel arra indult.
A lehetséges zsákmányt pont eltakarta egy bokor. Leguggolt, hogy megnézze mivel áll szemben. A látványtól elakadt a lélegzete.
Egy őz állt az apró tisztáson, és mellette aludt a gidája. Az anya gyengéden bökdöste az orrával kicsinyét. Az apróság lassan ébredezett, és álmosan nyitogatta fel-le a szemét. Amikor elérte az ébrenlét állapotát lassan megpróbált felállni. A mellső lábait sikerült felnyomnia, ezután következtek a hátsók. Az egyiket sikerült felegyenesítenie, de a másikkal visszaroskadt. Most kezdhette elölről az egészet.
Max elmosolyodott a suta őzgida láttán. Végignézte, ahogy még pár kísérlete kudarcba fordult. Körülbelül az ötödik próbálkozásnál észrevette, hogy a gida lábából vér szivárog, ezért nem tud felállni.
Nem volt képes megölni egyiküket se, még el is határozta, hogy amennyire tud, segít a kisgidán.
Belépett a tisztásra. Az őz nagyon megijedt, de nem hagyta ott a kicsinyét, sőt védelmezően elé állt.
- Nyugodjatok meg! Nincs semmi baj. Csak segíteni szeretnék - halk hangon nyugtatgatta az állatokat. Beszéd közben lecsúsztatta az íjat és a tegezét a földre.
Lassan közeledett az ijedt őzekhez. Amint az anya elé ért kinyújtotta a kezét, és csendesen beszélt hozzá. Az állat először gyanakodott, de egy idő után előrenyújtotta a fejét, és szagolgatni kezdte Max kézfejét.
- Rendben, nincs semmi baj. Segíthetek a kicsinyednek?
Nem valószínű, hogy az őz megértette, mit akar a jövevény, az érzékei jelezhették neki, hogy az idegen csak segíteni akar, mert odaengedte a gidája közelébe.
Max letérdelt a kicsi mellé, és vizsgálni kezdte a lábát. Elég csúnya seb volt, még friss. Valószínűleg egy íjvessző okozhatta.
- Csak bekötözöm a sebet, és meglátjuk mi lesz - mondta. Egyfolytában beszélt, hogy a hangjával nyugtassa a picit.
Letépett az ingujjából egy darabot, és közben folyamatosan dörzsölgette a gida lábát. Amikor visszanézett sokkal kisebbnek tűnt a seb.
- Rendben, ez nagyon bizarr.
Bekötötte a beteg lábat, megsimogatta a hátát, felállt, és hátrébb lépett.
Az őzmama megbökdöste a kicsit, hogy próbálja meg újra. Az először bizonytalanul kísérletezett, amikor látta, hogy nem történt semmi felbátorodott, és biztosan megállt a lábán. Annyira felbuzdult a sikerén, hogy vígan ugrándozni kezdett.
Max gyengéden nevetett a boldog gida viháncolását látva. Kicsit később a kicsi odament hozzá, és nekidörgölőzött.
- Nekem mennem kell - mondta.
Felvette az íjat és a tegezét, majd elindult.
Amikor visszanézett az anya hálás tekintetével találkozott. Búcsúzóul intett a fejével.
Ezután az élmény után úgy döntött, jobb lesz, ha visszamegy a táborukba.
Sehogy se tudta felfogni azt, hogy a gida lábán a seb kisebb lett, miközben masszírozta. Amikor Corsarban kapott büntetést a sebei rendszerint nagyon gyorsan begyógyultak és nem maradt nyom utánuk, de ennek akkor nem tulajdonított túl sok jelentőséget. Egyszerűen elintézte annyival, hogy ilyen típusú a bőre, és erős a szervezete ellenálló képessége vagy csak már annyiszor kapott büntetést, hogy a teste megszokta, és ezért egyre gyorsabban regenerálódik. Ezek az elméletek most megdőltek. Nem értette, hogy ez miképpen lehetséges. Soha nem hallott még ilyesmiről.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokon merült el mélyen a gondolataiban, amikor hirtelen olyan zajt hallott, amitől megfagyott a vér az ereiben.
A hangokból ítélve az erdőben valami nagy sebességgel haladt, mindent letarolva maga mögött. A dübörgés egyre erősödött, ami azt jelentette, hogy az a valami egyenesen felé tartott.
Pár másodpercig gondolkozott, majd úgy döntött, az a legbiztonságosabb, ha felmászik egy jó vastag fára, amit lehetetlen könnyen kidönteni. Elindult, de már késő volt. Néhány pillanat múlva kirohant a mögötte lévő bozótból az a bizonyos állat.
Max villámgyorsan megpördült. Elsőre két dolgot állapított meg. Nem egy állat volt, hanem kettő, két nagyon felhergelt vadkan. Az egyik háta erősen vérzett, a másik oldalába pedig egy nyílvessző fúródott. Érthető volt a dühük. Mindössze egy lövéstől mindketten megsérültek, ezért keresték, hogy kin torolhatják meg a sérelmet. Egyetlen probléma volt, méghozzá az, hogy nem Max lőtte a nyilat. Ezt ők nem tudták, de nem is érdekelte őket. Csak az volt a lényeg, hogy bosszút álljanak.
A vadkanok megtorpantak, hogy felmérjék ellenfelüket. Max minden erejével kiutat keresett, de nem talált. Az állatok túl gyorsak voltak, a legközelebbi fa pedig túl messze. Nem volt más megoldás, küzdenie kellett. Vagy ő hal meg vagy a vadkanok és ezt mindhárman pontosan tudták.
A támadók nem pocsékolták az időt, és előrelendültek. Max kivárta a megfelelő pillanatot, majd oldalra vetődött. Ugrás közben előhúzta a kardját, és még sikerült megsebesítenie az egyik állatot. A hasára csapódott, amitől kiszakadt belőle a szusz, de rögtön felugrott, és a lehető legtávolabbi bozótosba hajította az íját és a tegzét. Ezalatt a vadkanok se tétlenkedtek, megfordultak, és még dühösebben új rohamra indultak.
Most áldotta a sorsot, hogy mégis elhozta a kardját.
Megint várt, és újra oldalra vetődött, ezúttal az ellenkező irányba. A támadók gyorsan tanultak, így az egyiknek sikerült eltalálnia az agyarával az elszántan küzdő ifjú oldalát.
Max hatalmasat ordított. A seb nem volt mély, de úgy fájt neki, mintha izzó parázsba lépett volna. Sokkal rosszabb volt, mint bármi, amivel eddig találkozott, de most nem törődhetett ezzel, hiszen épp egy élet-halál harc közepén volt. Szerencsére ő még nagyobb sebet ejtett a neki fájdalmat okozó élőlényen. A kardjával végigszántotta az állatot majdnem teljes hosszában, amitől az a földre rogyott, még párat hördült, és kilehelte a lelkét.
Már csak egy ellenfele maradt, de az minden eddiginél dühösebb volt. Az ő érzékei maximálisan működtek, és készen állt rá, hogy befejezze a harcot.
Az életben maradt vaddisznó kénytelen volt megkerülni a társa holttestét. Max nem várta meg, hogy a vaddisznó elkapja. Pár lépéssel lendületet vett, és átugrotta a leterített támadóját, így az ellenfelével ugyanott voltak, mint eddig, csak épp fordítva. Ezt még megcsinálták kétszer.
A vadkanon látszott, hogy elege lett a játékból, és elkezdett futni a tetem felé. Max is ugyanezt tette. A döglött állatot ugródeszkaként használta, és egyenesen rárepült a támadójára. A disznó először meglepődött, és pár másodpercig ledermedt. Újdonsült lovasa kihasználta ezt a néhány pillanatot arra, hogy szerezzen egy kis egyensúlyt. Az állat a kezdeti mozdulatlanság után rugdosni és ugrálni kezdett. A rajta ülő minden erejével igyekezett megmaradni a hátán, és közben a kardjával úgy leszúrni, hogy ne találja el saját magát.
A vadkan mozgásán látszott, hogy mindjárt a földre veti magát, ami legjobb esetben is erős fájdalmat és ideiglenes bénulást okozhatna ellenfelének. Erre Max is rájött, épp ezért az utolsó pillanatban két kézzel beleszúrta a kardját a disznó testébe, és a markolatot használva ellökte magát.
Figyelnie kellett arra, hogy mikor engedi el a kardot, mert rossz időzítés esetén emiatt a csuklóját is eltörhette. A landolása elég sima volt, csak egy-két zúzódás keletkezett a testén.
A vadkan már nem volt ilyen szerencsés. A döfés szinte azonnal végzett vele. Holtan feküdt az oldalán, hátából kiállt a végzetes fegyver. Max odament, és kihúzta.
Undorodva állapította meg, hogy az acél teljesen vörös lett a vértől. Az első dolga az volt, hogy letisztítsa a közelben található levelekkel. Gusztustalan munka volt, de ha nem akarta, hogy a kardja elrozsdásodjon, akkor meg kellet tennie. Amint végzett megkereste az íját és a tegzét. Szerencsére mindkettő sértetlen maradt.
Letépett a posztóingéből egy jó nagy darabot, és bekötötte az oldalát.
Folytatta az útját a rögtönzött táboruk felé.
Menet közben az oldalát ért sebre rakta a kezét, hátha begyógyul. Nem történt semmi. A seb ugyanakkora maradt, és minél kisebb lett Max adrenalinszintje, annál jobban sajgott.
Volt benne valami titokzatos energia, ami hol fellépet, hol nem. Főleg a gyors, heg nélküli gyógyuláskor találkozott vele, de emlékezett rá, hogy egy-egy Tornádóval töltött nyári éjszakán is érezte, amitől mindenre képesnek érezte magát. Akkor azt hitte, csak a társa jelenléte ad neki önbizalmat. A történtek fényében rájött, hogy valami rejtett képessége van, amivel nem sokra megy, hiszen nem tudja tudatosan irányítani
Egy segélykérés csapta meg a tudatát, ami olyan hirtelen jött, és akkora erővel, hogy majdnem elvágódott tőle.
Lelki szemeivel Tornádót látta, ahogy egy tíz-tizenöt fős vadászcsoport el akarta fogni.
Max szaladt, amennyire csak tudott a barátja megmentésére. Ösztönösen tudta, hogy merre kell mennie. Közben az agyába folyamatosan érkeztek a képek, amik még nagyobb sebességre sarkalták.
Tornádó kétségbeesve próbált megszabadulni az üldözőitől, de azok bekerítették. Egy lasszó repült a nyakába. Megpróbálta lerántani a kötelet tartó embert a lováról, de az utolsó pillanatban egy új hurok került a nyakába. Minden egyes izmával küzdött a fogva tartói ellen. Blokkolt, rugdosott, ágaskodott és a fogát vicsorította, de semmi esélye nem volt. Néhány vadász a közelébe ment, felemelte az ostorát, és lecsapott.
Max ekkor érkezett meg.
- Hagyjátok békén! - kiáltotta.
A támadók mindannyian tizenöt és húsz év között voltak. Egytől-egyig finom ruhát viseltek. Sütött róluk, hogy nemesek. Magasan hordták az orrukat, és mindegyiknek dölyfös képe volt. Tökéletesen egészséges paripákon ültek, és mindegyikük oldalán kard lógott.
- Miért, különben mi lesz? Csak, hogy tudd, Mark egy lövéssel eltalált két vadkant, ráadásul mi tizennégyen vagyunk, te meg egyedül - válaszolt fennhéjázva az egyikük.
Alaposan végigmérték Maxet, és elfintorodtak.
Tényleg nem nyújtott valami szép látványt. A nemes úrfik egy magas, szőke hajú fiút láttak, akinek az arcát belepte a föld és a vér. Az inge szakadt volt, sáros és vörös foltok díszítették. A lábán a nadrág egészen rendben volt, csak itt-ott került rá piszok. A csizmája kopott volt, olyan amit a nem nemesek szoktak hordani. Neki még szerencséje is volt a molnárékkal, mivel nekik tellett lábbelire. Nagyon sok olyan embert ismert, akik télen-nyáron mezítláb jártak. Ehhez a képhez nevetségesen hatott a vállára vetett íj, a tegez és a kard.
- Úgy, szóval ti voltatok azok a felelőtlen pojácák, akik megsebesítették a disznókat, de nem ölték meg. A könnyelműségetek miatt majdnem meghaltam. - Egyáltalán nem volt meghatva, sőt kezdett kijönni a sodrából. Az ifjúk miatt majdnem meghalt, de azon sokkal jobban felhúzta magát, hogy bántották Tornádót.
A vadászok közül páran elismerően néztek azon, hogy túlélte a vadkanok támadását.
- A parasztok élete nem számít - mondta az egyikük teljes közönnyel. Ő látszott a legidősebbnek.
Maxnek ekkor telt be a pohár. Ezek a fiúk ártatlan kis gidákra lövöldöztek, vadkanokat dühítettek fel, bántalmazták a lovát és semmibe vették a szegényebbek életét.
- Tehát a parasztok élete nem számít?! - kérdezett vissza. - Ha már az emberi életet nem tisztelitek, ami ugyanannyit ér gazdagnak és szegénynek egyaránt, akkor elmagyarázok valamit. Ha a nálatok szegényebbek meghalnak, nem lesz, aki dolgozzon. Ha nem lesz, aki dolgozzon, nem lesz étel, ruha és hasonló dolgok. Kénytelenek lesztek munkába állni. Komolyan ezt akarjátok? - mondta. Beszéd közben egyre jobban tűzbe jött.
A nemes ifjak közül néhányan elgondolkoztak a hallottakon, de a többség egyszerűen csak elröhögte magát.
- Látom, hogy ti nem értetek a jó szóból - mondta Max. A hangja komoly volt, és az arcára elszánt kifejezés költözött. - Háromig számolok. Addig vagy eltűntök vagy leszálltok a lovatokról, és kiálltok velem.
- Miért mennénk el? - kérdezte a legidősebbikük. Láthatóan nem vette komolyan a fenyegetést.
A kérdezett zordan elmosolyodott.
- Megkíméltek a fáradságtól, és nem kell elviselnetek, hogy egy parasztfiú legyőz titeket, ó hatalmas nemesek a kardvívásban - mondta megnyomva a parasztfiú szót. A hangja gúnyos volt. - Elkezdem a visszaszámlálást. Egy - levette a hátáról az íját és a tegzét, és a földre rakta -, kettő - előhúzta a kardját, és maga elé tartotta. A vadászok leszálltak a lovukról. Néhányan haboztak, de követték társaik példáját. -, három.
Amikor kimondta, mintha lelassult volna a világ. Mintha egy hatalmas gát szakadt volna le benne. Tele volt energiával, és kézzelfoghatóan érezte azt a titokzatos erőt, amit eddig nem tudott használni. Tisztában volt azzal, hogy bármikor használni tudná a képességét. Sokkal elevenebb és éberebb volt, mint eddig valaha. Érezte a teste minden izmát, és hallotta, ahogy lüktet a vér az ereiben. Próbaképpen arra gondolt, hogy a sebe begyógyul. Érezte, ahogy a szövetei megmozdulnak, és összezáródnak. Bár nem látta, de biztos volt benne, hogy az oldala sértetlen, és egy karcolás sincs rajta.
Az ellenfelei elindultak felé, de a mozgásuk iszonyúan lomhának tűnt. Mozdulatlanul várt rájuk. Amikor odaért hozzá az első, felemelte a kardját, kiütötte a másik fegyverét, és úgy belekönyökölt támadója oldalába, hogy az összeroskadt. Ugyanezzel a lendülettel megpördült, és a kettes számú ellenfele kezéből kicsavarta a kardot, és leütötte. Mindezt ösztönösen csinálta. Neki normál sebességűnek tűnt a mozgása, de a valóságban emberfeletti sebességgel harcolt. Ezután két karddal vívott. A harmadik, negyedik, ötödik és hatodik ellenfelét az első kettőhöz hasonló módon terítette le. Természetesen ügyelt rá, hogy mindenki haza tudjon menni két kézzel és lábbal. Nem akart komolyabb sérülést okozni.
A megmaradt emberek kört alkottak körülötte. Amikor elég közel értek, újdonsült erejét felhasználva átszaltózott ellenfelei feje fölött. A szerencsétlen ifjúnak, aki mögé érkezett megmozdulni se volt ideje, mert Max azon nyomban leütötte. A többiek egyszerre rontottak rá, de a védekező játszi könnyedséggel hárította a csapásaikat.
A zsákmányolt kardot a támadói közé dobta.
- Kapjátok el! - kiáltotta. Élvezte a küzdelmet. Eddig is tudta, hogy a nyugodt paraszti élet nem neki való, de most már teljesen biztos volt benne.
A támadók elugrottak a fegyver elől. Mire újrarendezték a soraikat csak hárman maradtak. Max bevetett pár ügyes csavarást, és már csak egy támadó kezében maradt fegyver. Ártalmatlanította a két fegyvertelen ifjút.
A megmaradt egyetlen fiú pont a legidősebbnek kinéző volt. Fekete hajjal, barna szemel, disznóorral és gőgös arccal rendelkezett. A testfelépítése izomkolosszusra vallott, de minden ízében reszketett, mint a nyárfalevél.
- Elmehetsz, ha akarsz - ajánlotta fel nagylelkűen Max. - Csak a nevedet mondd meg!
A gőgös fiatalon látszott, hogy az ajánlat sérti a büszkeségét, de a félelme erősebb volt.
- Mark vagyok, Brendon fia - mondta, azzal szégyenszemre megkereste a lovát, és elmenekült. Nem ő volt az első. Időközben a többiek is feltápászkodtak, és elmenekültek.
Max egyvalamit nem értett. A vadászok tizennégyen voltak, de csak tizenhárman támadtak rá. Vállat vont, majd odament Tornádóhoz, és begyógyította a sebeit. Amikor befejezte a lova és a saját gyógyítását, elillant az a hatalmas erő, ami eddig volt benne. Nem húzódott vissza annyira, mint eddig, de még mindig komoly erőfeszítést okozna az előhívása.
Max valami melegséget érzett a mellkasán. A máskor hűvös fémmedálja most meleg volt. Nem foglalkozhatott ezzel sokáig, mert hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli. Megpördült.
Egy olyan idős fiút látott, mint ő. Szőke haja és kék szeme volt, de az árnyalata nem volt teljesen olyan, mint a sajátja. A fiú valamivel alacsonyabb volt nála. Látszott rajta, hogy nem szállt bele az előző csetepatéba. Ő volt a hiányolt tizennegyedik. Egy fának támaszkodva állt. Amikor látta, hogy észrevették, elindult a ló és lovasa páros felé.
Max nyugodtan várta a közeledését, közben közömbösen Tornádónak támaszkodott. A közeledő ifjú is nemes volt, de valamiért szimpatikusnak tűnt.
Amikor egymástól karnyújtásnyira kerültek, farkasszemet néztek. Mindkettejük tekintete elszántságot tükrözött a néma párbaj közben. Az idegen tört meg előbb. Nem bírta tovább állni az ellenfele nézését.
- Hű, nem vagy semmi - mondta. - Még soha senki nem bírta tovább nálam. Lucas, Brian fia - mutatkozott be. Kézfogásra nyújtotta a kezét.
Max elfogadta a feléje nyújtott kezet.
- Max, fogalmam sincs, hogy ki fia.
- Kérsz vizet? - kérdezte Lucas. Egy kulacsot nyújtott új ismerőse felé. Mielőtt odaadta volna, beleivott, hogy megmutassa, a víz nem mérgezett.
A kérdezett elfogadta a felkínált kulacsot. Mohón ivott, majd a maradék vízzel lemosta az arcát. Amíg ezzel foglalkozott, addig Lucas folyamatosan beszélt.
- Nem volt semmi, amit itt levágtál. Még soha senkit nem láttam így harcolni. Emberfeletti sebességgel vívtál. Csak néhány történetet hallottam, amikben a főhősök hozzád hasonlóan harcoltak. Szerintem majdnem olyan jó, vagy ugyanolyan jó vagy, mint a néhai Alexander király. Bent, a mostani leghírhedtebb banditát pedig biztos, hogy felülmúlnád, ha harcra kerülne a sor köztetek. Egyébként ismered?
- Még nem volt szerencsém találkozni vele. Csak most hallottam róla másodszor - mondta a rá jellemző nyugalommal. A másik dicséretére csak szerényen mosolygott. Visszaadta a kölcsönkapott kulacsot.
- Másodszor hallottál róla?! - döbbent meg Lucas. - Több, mint egy fél éve róla beszél egész Antara. Hol éltél te eddig?
- Corsarban - válaszolta. Amikor látta a másik értetlenkedését, elmagyarázta a falu földrajzi fekvését. - Egy kis falu, egy elszigetelt völgyben van, ahová idegenek szinte egyáltalán nem járnak. Ahol kereskedőkkel is csak évente egyszer lehet találkozni.
- Most már értem. A legtöbb nemes közönséges rablónak tekinti, de szerintem jó ember.
- Te miért nem tekinted banditának, mint minden más nemes? - kérdezte Max. A hatalmas kíváncsisága, mint oly sokszor, most is felébredt.
- Az apám egy disznó. Egyébként ez az erdő is az ő birtoka. A mostani kormányzó, Martin fő talpnyalója. Akit ő rossznak tart, az csak jó lehet, de van más okom is. Parasztruhában kimentem a városba, és hallgattam az emberek beszélgetését. Eleinte nem bíztak bennem, de amikor eléggé megismertek, és elkezdtek bízni bennem, előttem is beszélni kezdtek. Mindenki azt mondta, hogy jó ember, és csak a dölyfös nagyuraktól rabol. Azt is pletykálják, hogy ezt az egészet bosszúból kezdte el.
- Erről én is hallottam - válaszolta Max. Emlékezett rá, hogy Scott beszélt neki ilyesmiről.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Lucas.
- Ezt meg, hogy érted?
- Hova mész, miből akarsz megélni, meg hasonlók.
- Egy ismerősömmel megyek a főváros felé. Jelenleg életben akarok maradni, és megtartani a lovamat. A többi, majd csak kialakul valahogy.
- Ha van kedved beállhatnál testőrnek, de nem hiszem, hogy a te műfajod a feltétlen engedelmesség.
- Köszönöm az ajánlatod, de ahogy te is mondtad, ez a munka nem nekem való.
- Te tudod - mondta Lucas, majd hirtelen témát váltott. - Egyébként honnan van a lovad, tényleg loptad, ahogy a körözéseken van?
- Nem loptam. Egy fogadáson nyertem. Persze, a másik fél nem tartotta be az ígéretét.
- Egy földbirtokos ellen? Ugye még nem vagy nagykorú?
- Igen, és még csak tizenhét éves vagyok.
- Pont annyi idős vagy, mint én - mondta, majd visszatért a témára. - Akkor tudom miért köröznek. Ha kiskorú nem nemes vagy, akkor ha fogadsz egy nemes ellen a saját földjén nyersz, és ott is születtél, akkor a fogadás érvényét veszti.
- Erről nem is hallottam. Ki találta ki ezt a marhaságot?
- Martin kormányzó találta ki, és csak a birtokos nemesek ismerik ezt a törvényt.
- Különben én nem is annak a hercegnek a földjén születtem, vagy hát az is lehet, hogy igen. Nem tudom.
- Te egyáltalán nem tudsz semmit a származásodról? - kérdezte Lucas meghökkenten.
- A nevelőszüleim egy országúttól száz méterre találtak pár hetes koromban.
- Nincs semmi tárgy, vagy valami, ami nálad volt, amikor megtaláltak?
Max egy ideig habozott, hogy megmutassa-e, de aztán megfogta a medálját, kihúzta az inge alól és a tenyerébe tette.
- Ez volt a nyakamban, amikor megtaláltak.
- Érdekes - mondta Lucas. - Emlékeztet egy családi címerre, de nem tudom melyikre. Azt hiszem, hogy már nem használják. Az is lehet, hogy nemes vagy, csak nem tudsz róla.
- Ne szórakozz, ilyesmi csak a mesében létezik - hitetlenkedett Max.
Nagy lárma hallatszott az erdő széléről. Valószínűleg a szétvert nemes ifjak tértek vissza erős katonai kísérettel, hogy bosszút álljanak.
Max visszadugta a medálját az inge alá, elszaladt az íjáért és a tegezéért és felpattant Tornádóra.
- Ideje mennem - mondta. - Örülök, hogy megismertelek!
- Találkozzunk a koronázás előtt két nappal éjfélkor, az Arany borjú fogadóban a fővárosban.
- Ott leszek. Viszlát! - mondta. Gyengéden megbökte Tornádó oldalát, amire az rögtön reagált.
Vágtában elsiettek a táborukig. George felnyergelve várt rájuk.
- Te meg hol voltatok?
- Most nincs idő rá, sietnünk kell - válaszolt Max. Lepattant a lováról, gyors mozdulatokkal felnyergelte és újra felült rá.
- Ugye nem téged üldöz ez a banda?
A folyamatosan növekvő fegyvercsörgésre utalt.
- Félek, hogy, de - mondta. Miközben beszélt, csibészes félmosoly ült ki az arcára.
- Megtévesztésig hasonlítasz arra a barátomra, aki a kardodat adta - A hangja bosszús volt, de halványan ő is mosolygott.
Elindultak az erdő ellenkező irányába, mint amerről az üldözők jöttek.
Megkezdődött a menekülés.