Lovagi torna

Az öregember a hegyen összeszedte a holmiját. Zsákba rakott egy régi, de jó állapotban lévő kardot, amin nem látszott, hogy mennyi ideje nem használták. Becsomagolt még némi pénzt, néhány ruhát és még pár tárgyat. Ezek után felszedte a fakunyhója padlóján az egyik deszkát, és a résből elővett egy vászonba csomagolt hosszúkás tárgyat. Letörölte róla a port, majd azt is elrakta.
Készen állt az útra.
Öt éve élt egyedül a hegyen, miután nem sikerült teljesítenie a feladatát.
Eljött a találkozó ideje.
Zordan elmosolyodott. Lehet, hogy nem sikerült megtennie az urának tett ígéretét, de még tehet valamit.
- Ideje indulni - gondolta.
Még utoljára visszanézett a házra, ami hosszú ideig az otthona volt, majd elkezdett lemászni a hegyről a völgy irányába.


Nem kellett sokat várni, az uraság érkezésére.
Már másnap napnyugta felé hosszú menet haladt át a falun, a kastély felé.
Elől ment barna lovon egy apród, aki zászlót vitt, amire az ura címere volt felhímezve. Mögötte haladt két katona egyenruhában, utánuk jött ki hintón, ki lovon Robert herceg egész udvartartása. Ezek után vagy száz katona következett. Mögöttük jött az urasági hintó, válogatott lovagokkal körülvéve, majd a sort hetvenöt katona zárta.
Hosszú idő volt, míg az egész menet elhaladt, de a falusiak végigbámészkodták, hiszen nagy ritkán fordul elő az az esemény, hogy Robert herceg és kísérete ebbe a kastélyba fárad.
Max, ezt nem láthatta, hiszen ebben az időpontban szokott találkozni Tornádóval. Most különösen hosszú időt töltött a lóval, hogy kiengesztelje a tegnapi hiábavaló várakozásért.



Max reggel jókedvvel ébredt.
- Ma kezdődik el a lovagi torna - gondolta.
A résztvevők már tegnap megérkeztek, az egész falu lázban égett. Most nem volt semmi problémája, Tornádóval is rendben volt a kapcsolatuk. Bizakodva nézett neki a napnak.
A molnárnak is jókedve volt.
- Na, fiúk pakoljátok fel a liszteszsákokat a szekérre, és visszük Bem apónak sütésre, aztán mehettek megnézni az uraságok kifinomult párbaját, de rám ne is számítsatok - fejezte be a mondandóját gúnyosan.
Johnnek erre az volt a véleménye, hogy talán beugrik pár percre, majd elkezdte pakolni a zsákokat.
Tim viszont nagyon izgatott volt. Ezen a napon nem kellett mennie a hivatalba, így az egész lovagi tornát végigbámulhatja. Már alig várta.
Selli kikönyörögte, hogy hadd mehessen a fiúkkal. Az anyukája beleegyezett, azzal a feltétellel, ha végig Tim mellett marad. A fiú nem ellenkezett, így meg is volt oldva a dolog.
A molnárék abban a kiváltságban éltek, hogy két lovuk is volt.
Egy nyolc éves gesztenyebarna kanca, akinek eddig a csikóit mindig eladták. A pénz első részét elrakták ínségesebb időkre, a második részből adóztak, a harmadik részt elköltötték az éppen szükséges eszközre vagy ruhaneműre.
A másik ló egy kiszuperált, vén és szürke igásló volt. Persze Henrik nem engedte meg Maxnek, hogy bármelyikre is ráüljön. Túlságosan féltette a lovait.
Miután befejezték a bepakolást, már indultak is.
Henrik ült a bakon, mellette John. A szekér hátuljára telepedett Selli és Tim. Max a lassan döcögő szekér mellett haladt, lassú, egyenletes futással. Nem szeretett a szekéren döcögni. Rövid volt az út, szóval úgy döntött, hogy többre megy vele, ha a szekér mellett kocog.
Egy örökkévalóságnak tetsző idő után, végre átmentek a hídon, be a faluba.
A körülbelül háromszáz lélekfős Corsar a megszokott nyüzsgés után elég kihaltnak tűnt. Csak néhány műhelyben lehetett hallani a munka hangjait. Ilyen hely volt a pékség is.
Frissen sült kenyér és sütemény illata érződött az újnak tetsző fehér kőházból. A molnár behajtott az udvarra. Már várta őt Bem apó, a pék és a segédei.
- Csakhogy meghoztátok a lisztet! - kiáltott fel. - Már nagyon vártuk. Annyi a megrendelés, hogy csak úgy izzik a munka a kezünk alatt - mondta maga és a segédei nevében. - Egy-kettő fiúk - utasította a tanítványait - , kezdjétek el a kirakodást! Ti gyerekek menjetek csak, ha az édesapátok megengedi - mosolygott Leventéékre.
- Menjetek csak - adta meg az engedélyt az apa - , de te Max, ha még egyszer bajt kavarsz, kiteszem a szűrödet - figyelmeztette a nevelt fiát, látszott a szemén, hogy komolyan is gondolja.
Mind a négyen elindultak a kastély felé.
John ment elől, amivel azt kívánta jelezni, hogy ő a főnök. Mögötte Selli és Tim haladtak, beszélgetve. A sort az élénken lépkedő Max zárta.
Amikor odaértek a kastély kovácsoltvas kapujához, semmi gondjuk nem akadt. Az óriási kapu tárva-nyitva állt. A katonák épphogy rájuk néztek, de azt is csak az illendőség kedvéért.
Előttük egyenes fasor vitt a palota felé, amiből csak a széles márványlépcső látszott, de őket nem is ez érdekelte.
Balra vezetett egy ösvény az istállók és a szabad területek felé. Arról nagy zsivaj hallatszott, szóval logikus volt, hogy arra kell menniük. A birtok elég nagy volt. Húszpercnyi sétába tellett, amíg odaértek.
A tömeg nem látszott nagynak, mert a terület hatalmas volt, ráadásul az emberek szétszóródva álltak, és beszélgettek, de azért volt két nagyobb létszámú embertömeg is.
Az egyik csoport két gyakorlatozó lovagot bámult. Itt észrevehetően többen voltak a falusiak, akik tátott szájjal figyelték a pengeváltásokat. A másik nagyobb emberszámú terület egy karám körül volt, ahonnan hangos röhögés hallatszott. Itt voltak sokan a katonák.
A második csoport felé vették az irányt.
Max szíve nagyot dobbant, amikor meglátta, hogy mi folyik ott.
Tornádó lépdelt büszkén az elkerített területen nyereggel a hátán, de lovas nélkül. A pórul járt próbálkozó, aki megpróbálta meglovagolni, áldotta a szerencséjét, hogy csonttörés nélkül megúszta és kifelé iparkodott, minél távolabb a lótól. Természetesen ez volt a hangos hahotázás oka.
Max és a többiek nekidőltek a karámnak.
- Milyen szép ló! - kiáltott fel álmélkodva Selli.
- Igen az - helyeselt Tim.
A két nagyobb nem szólt semmit.
Tornádó ekkor vette észre őket. Hangosan felnyerített, majd odaügetett egy kicsi elkerített részhez, ahol a lovasjelöltek felszálltak rá.
Hívogatóan tartotta a hátát. Ebben a pillanatban inkább kezes báránynak tűnt, mint meglovagolhatatlan csődörnek.
A következő próbálkozó egy köpcös, nagy bajuszú és barna hajú katona volt. A felüléssel nem volt semmi baj. Tornádó úgy állt, mintha odacövekelték volna, méghozzá jó erősen. Ám, amikor kinyílt az ajtó, akkora vadsággal vetette magát a karámba, hogy a rajta ülő, majdnem leesett. Ezután vad iramban körbe-körbe vágtázott, éppen annyira, hogy a lovasa ne essen le, de ne is nyerje vissza az egyensúlyát.
Max vigyorgott. Nyilvánvaló volt, hogy a ló neki provokálja magát, egyébként már rég levetette volna a rajta ülő katonát.
Végül Tornádó fináléként hirtelen megállt, kirúgott a hátsó lábaival, ennek következményeként a lovasa nagy iramban repült le róla. Szerencsére megúszta a dolgot egy orrtöréssel.
Max elismerően nézett a lóra. Felemelt hüvelykujjal mutatta, hogy jó volt az előadás. Erre a ló büszkén felnyihogott.
- Rendben emberek - szólalt meg a főlovász. - Egyelőre elég lesz. Tornádónak is kell pihennie és innia. Egy óra múlva folytatjuk - azzal elvezette a lovat.
- Micsoda pancser - jegyezte meg John.
- Neked se menne jobban - válaszolt Max.
John nem az a típus volt, aki figyelmen kívül hagyja a gúnyos megjegyzéseket. Mielőtt nekieshetett volna a mostohaöccsének Tim közbevágott.
- Nézzük meg a vívókat - indítványozta.
- Felőlem - vonta meg a vállát John.
Ezzel a vita abbamaradt.
Oda is mentek a másik nagy látványossághoz, a párbajozókhoz.
A többiek ámulva nézték, de Max nagyon hamar megunta. Világos volt, hogy egyik vívó se mester a kardforgatásban, és a mozdulataik csak látványosak, és nem különösebben jók. Persze ezt egyik falusi se vette észre.
John nemsokára elment. Neki ennyi is elég volt az emberekből.
Max megfordult, hogy valami más szórakozás után nézzen. Éles szemmel körbepásztázott. Egyszer csak, mintha valami megmozdult volna az egyik istálló mögött.
- Végül is nem tiltott terület - gondolta, majd arra vette az irányt.
Annak az istállónak a közelében nem volt senki.
Kicsit sietősebbre vette az iramot. Már elég közel volt, amikor halk sikoltást hallott. Most már futott.
Egy lány, könyörgő hangját hallotta és egy kegyetlen fiúhangot.
- Ne rimánkodj. Most már késő.
Nagy tempóban fordult be az épület sarkán.
Egy fiatal szőke hajú lány feküdt a falnál. A kezeit reszketve maga elé tartotta. Előtte egy húsz év körüli fiatal fekete hajú férfi állt elegáns, díszes ruhában, hosszú bottal a kezében. Kard is volt nála.
Annyira lefoglalta az áldozata, hogy észre se vette az újonnan érkezettet.
Max fejében pillanatok alatt megjelent egy terv.
Tudta, hogy fegyvertelenül nem megy semmire, ezért mások segítségére lesz szüksége.
Észrevétlenül megkerülte a férfit, majd egy erős mozdulattal meglökte. Annak sokat kellett hátrálnia, nehogy hátraessen, a botot is elejtette. Max gyorsan felvette, és közben odakiáltott a lánynak.
- Állj mögém!
Megvárta, amíg a lány megteszi, amit mondott, de ezzel időt adott az ellenfelének, viszont ez nem számított semmit.
Elérte, amit akart. Most már nem takarta őket az istálló. Csak meg kellett várnia, amíg a segítségére sietnek.
Az ellenfele vadul támadott a kardjával. Max kecsesen védekezett, de még ő se tehetett sokat bottal egy kard ellen. Máris elvesztette a fegyvere harmadát.
Az emberek közeledtek. Megpróbálta elterelni a figyelmet.
- Ki vagy te? - kérdezte. Közben vadul kellett forgatnia a botot, nehogy elveszítse a kezét.
- Trevornak hívnak. Veled ellentétben én nemes vagyok, te paraszt - válaszolta az gúnyosan - , de inkább nekem kéne kérdeznem, hogy te ki vagy.
- A nevem Max - mondta határozottan. Úgy gondolta, hogy úgyse veszít semmit, ha elmondja.
Ekkorra az emberek odaértek melléjük, de úgy tűnt nem tesznek semmit.
Váratlanul egy hang harsant.
- Kapd el, fiú!
Látta, hogy egy kard repül felé pontosan kiszámított ívben. Eldobta az időközben felére csökkent botot.
Elkapta a fegyvert a vívókezével, vagyis a jobbal.
Amint a kard a kezébe ért, mintha éles fény villant volna, úgy tűnt a penge csak arra várt, hogy hozzá kerüljön. Lehetett érzékcsalódás is, de azt biztosan tudta, hogy a kard most már hozzátartozik. Úgy érezte, mintha a karja meghosszabbítása lenne. Másfeles kézfogású, kétélű penge volt. Kecses és erős. Finoman megmunkált egyedi munka. Ebben biztos volt. Sajnos több idő nem volt a fegyvere megismeréséhez, végül is egy harc közepén állt.
- Most kezdődik a harc - vigyorodott el elégedetten.
- Egy parasztfiú karddal - gúnyolódott Trevor. - Jaj, de megijedtem!
- Csak várd ki a végét - gondolta Max, de hangosan nem mondta ki.
Az ellenfele támadott, és ő hárított természetesen teljesen más stílusban, mint amit máskor használ.
Trevor könnyen kiismerhető volt. Heves és erős, de nincs meg benne a kecsesség. A vörös arcán látszott, hogy nem tetteti a küzdelmet, teljes erejéből harcol. Ellenfele nem így volt vele, csak a másik taktikáját akarta megismerni.
- Mindent összevetve gyenge ellenfél - gondolta Max. - Könnyű lesz végezni vele.
Időközben már mindenki őket figyelte. Hátul utat nyitottak valakinek, de a küzdők ezt nem vették észre.
Látta, hogy ellenfele egyre jobban fárad, úgy döntött most csap le.
Azzal akarta legyőzni, amivel az ellenfele támad. Nyers erővel. Persze ő előnyben volt, mert jobbnak bizonyult az állóképessége és a reflexe.
Átvette a kezdeményezést. Először széles, szögletes mozdulatokkal támadott, majd fokozatosan szűkítette ellenfele kardjának mozgásterét. Ebben nem volt semmi trükk, csak nyers erő és ügyesség, utóbbi azért, hogy sakkban tudja tartani a másikat. Végül elérkezett a matt ideje. Trevor fegyverének semmi mozgástere nem maradt, így Max könnyen kiverte az ellenfele kezéből.
A kard felrepült a levegőbe. Max hátralépett egyet, és elkapta a baljával.
Ellenfele a földön térdelt, a legyőzöttek testtartásával. Max a szívének szegezte a pengéjét.
Egy ideig senki nem szólalt meg. Se a győztes, se a vesztes, még a sok néző sem. Minden szempár azt leste, hogy mit tesz a szőke hajú fiú a karddal.
Végül Max törte meg a csendet.
- Hogy is mondtad? - kérdezte, közben úgy tett mintha töprengene. - Megvan. Egy parasztfiú karddal. Jaj, de megijedtem - utánozta ellenfele nem sokkal ez előtt tett kijelentését. - Igazad van. A helyedben én is félnék, és a karddal gyakorolnék, nem védtelen lányokat bántanék.
Trevor arcán düh látszott.
Max megcsóválta a fejét. Úgy látszott ellenfele semmit nem tanult az esetből.
- Itt a kardod. Máskor jobban vigyázz rá!
Azzal a volt ellenfele elé szúrta a fegyvert, méghozzá jó erősen, hogy ne legyen könnyű kihúzni.
Mindenki fellélegzett. Azt hitték, hogy valami egész mást akar csinálni.
Menni készült, azonban nem úgy tűnt, hogy egyhamar elengedik. A tömegből kivált egy díszes, ékkövekkel kirakott selyemruhás ember. Meglehetősen kövér volt és meglepően hasonlított Trevorra.
- Valami nagyúr lehet, alighanem a tartomány hercege - gondolta Max. – Remélem, nem várja el, hogy a földig hajoljak előtte, mert úgysem teszem.
- Jól vagy, fiam? - kérdezte a kövér ember.
Hamar kiderült, hogy mért hasonlítanak egymásra. Max rájött, hogy még nagyobb bajban van, mint gondolta.
- Én Robert herceg vagyok - kezdte a kövér, majd megállt a beszédben.
Kétségtelenül arra várt, hogy az előtte álló fiú térdre vesse magát vagy meghajoljon. Egyik se következett be. Max csak állt szálfa egyenesen, majd egy fejjel magasabbról nézett le a hercegre. A kezeit lazán az oldalánál tartotta. A kard hegye a föld felé mutatott.
- Jó - nyugtázta. Egyenesen belenézett a nagyúr szemébe.
Az csak felháborodottan füstölgött, de úgy döntött túlteszi magát rajta.
- Hogy hívnak?
- Max - felelte tömören.
- A teljes nevedet kérdeztem.
- Azt inkább nem mondom meg. Nem jelent semmit - kihívóan kereste a másik tekintetét, de az valahogy nem akarta létrehozni a szemkontaktust.
A férfi rátért a tárgyra.
- Kérj bocsánatot a fiamtól! - parancsolta.
- Nem - válaszolta Max. Közben jót derült azon, ahogy Trevor megpróbálta kihúzni a kardját a földből, de csak sokadik próbálkozásra sikerült neki.
A kijelentését hatalmas felhördülés követte.
- Nem? Mért nem? - hápogott Robert herceg.
- A lelkiismeretem szerint cselekedtem - válaszolta. - A döntésemet még mindig helyesnek találom, és nem kérek bocsánatot érte.
- Igazat mond - vált ki egy fiatal lovag a tömegből. Az oldalán az a fiatal lány állt, akit Max megmentett. - Csak Lisának segített - nézett villámló tekintettel az apja mögött álló Trevorra.
- Igaz ez? - kérdezte az uraság a lánytól.
- Igen - válaszolta Lisa.
Robert herceg felsóhajtott. Meg akarta őrizni a családja büszkeségét. Hirtelen remek ötlete támadt.
- Van egy ajánlatom, amit ha elfogadsz, nem kerülsz bajba - mondta.
- Hallgatom.
- Van egy ló, a neve Tornádó. Ha nem sikerül meglovagolnod, akkor bocsánatot kérsz a fiamtól.
- Mi van, ha sikerül? - kérdezett vissza a fiú.
Az uraság nagy levegőt vett.
- Úgyse sikerül neki - nyugtatta meg magát. - Nincs semmi kockázat.
- Akkor a tied lehet a ló.
Max szíve nagyot dobbant. Már régóta arra vágyott, hogy övé legyen Tornádó. Most itt a lehetőség, csak meg kell lovagolnia.
- Esküdjön meg a nemesi becsületére! - követelte biztosítékként.
- Rendben van - válaszolta a herceg. A kezét a szívére tette. - Megesküszöm a nemesi becsületszavamra, hogy ha meglovagolod Tornádót, akkor a tied lehet. Mindenki hallotta? - emelte fel a hangját.
- Igen - válaszolta a tömeg.
- Rendben van. Elfogadom az ajánlatát – mondta Max ünnepélyesen.
- Akkor akár most is megpróbálhatod - válaszolta az úr.
Elindultak a karám felé.
Útközben valaki egy kardhüvelyt nyomott Max kezébe rajta egy üzenettel:
- ÉJFÉLKOR TALÁLKOZZUNK, A MALOM ELŐTT.
Hiába forgolódott, nem vette észre ki volt az. A hüvelyt felkötötte a derekára, és beledugta a kardot.
Tornádó már ott várt a kis elkülönített részben. Boldogan felnyerített, amikor Maxet észrevette.
- Ő az - mutatott a lóra Robert herceg. - Kezdheted.
- Rendben - bólintott Max.
Mielőtt felszállt volna a lóra a fülébe súgta.
- Ha meglovagollak, az enyém leszel, és senki nem választhat el minket.
Tornádó megértette, és felnyerített.
- Mi az megijedtél, öcskös - kiáltott fel egy csúfondáros hang a tömegből.
- Álmodban! - kiáltotta vissza.
Odalépett Tornádó mellé. Belerakta a kengyelbe a lábát, majd felhúzta magát, és már fent is ült a nyeregben. Megfogta a kengyelt, és várta a lovaglás kezdetét. Nem kellett sokáig várakoznia, kis idő múlva valaki kinyitotta a kis kaput.
Kezdetét vette a lovaglás.
Tornádó először lépésben haladt utána fokozatosan gyorsított. Max szinte eggyé vált a lóval. Nagyon élvezte a vágtázást. A közönség ámulva figyelt. Ez körülbelül tíz perce mehetett, amikor Max megunta a körözgetést. Előre hajolt, és a ló fülébe súgta.
- Most jön a nagy finálé - azzal nekiirányította a kerítésnek.
Mindenki azt hitte, hogy a ló megvadult, az emberek elfutottak attól a kerítés szakasztól, ahol várható volt a becsapódás. Robert herceg titokban fellélegzett, hogy nem kell odaadnia a lovát.
Tornádó egyre növelte a sebességét, aztán lovasa egyetlen jelzésére elrugaszkodott. Gyönyörű ívben átrepülte a közel másfél méter magas kerítést, a leérkezés is tökéletes volt. Még csak ki sem esett a ritmusból.
Max büszkén kihúzta magát, és odalovagolt a herceghez.
- Azt hiszem én nyertem meg a fogadást.
A nagyúr meghökkenten bólintott.
- Akkor, viszlát. Örülök az ismeretségnek.
Boldogan ellovagolt. Megvolt mindene, amit csak elképzelni tudott. Oldalán egy gyönyörű kard, és egy gyönyörű lovon, méghozzá a barátján lovagolt.
Vad vágtában igyekeztek kifelé a birtokról. Csak úgy porzott mögöttük az út.
Az emberek még sokáig bámultak utánuk, eléggé meghökkenten.