A kihallgatás

A katonák menetelésére többen is felfigyeltek, de amikor észrevették, hogy Maxet kísérik, ki-ki visszatért a maga munkájához. Az, hogy a fiút katonák viszik a hivatal felé, már megszokott dolog volt. Öt éve rendszeresen legalább hetente egyszer, ha nem többször előfordult. Már mindenki megszokta, és az asszonyok, ha valamelyik gyerekük rossz fát tett a tűzre, mindig azt mondták neki, hogy olyan bűnöző lesz belőle, mint Max.
Persze, az összes gyerek tudta, hogy Max egyáltalán nem bűnöző, hanem őket védi Ted és haverjai ellen. Titokban minden kisfiú, főleg azok, akiket már egyszer megmentett, a példaképének tekintette, és olyan akart lenni, mint ő. Épp ezért, egy kicsit se vették zokon, ha az anyjuk hozzá hasonlítja őket. Viszont, ha valami jót csináltak, és édesanyjuk az „angyali” Tedhez hasonlította őket, olyan szúrós szemekkel néztek, hogy bárki visszarettent volna.
Amikor Max mögött becsapódott a hivatal ajtaja, olyan biztosan ment a büntető hadnagy irodája felé, mintha csak otthon lenne.
Amikor az ajtó elé ért, és nyúlt volna a kilincshez, az egyik katona rászólt.
- Még nem mehetsz be, várd meg, amíg hívatnak!
Ez elég szokatlan volt, de Max ettől függetlenül halálos nyugalommal leült a földre az ajtó mellé, és várt. Észrevette, hogy ezek a katonák még újak itt. Egyszer se találkozott velük egy–kettő kivételével. Márpedig a faluból, ha valaki, hát akkor ő ismerte látásból őket. Nem akarta megadni a katonáknak, a remegő bűnös nyújtotta látvány élvezetét.
Körülbelül egy félórája ülhetett halálos nyugalommal a földön, amikor végre behívták.
Egyedül ment be a katonák kísérete nélkül. Betette maga után az ajtót és köszönt.
- Jó napot!
Csak ekkor nézett fel. Megdöbbent. A hadnagy várt ráncos arca és ősz haja helyett, egy fiatal világosbarna hajú, és ez a meglepetés, olyan semmilyen kék szemű, de mégiscsak kék szemű fiatalember volt.
- Szia! – köszönt vissza mosolyogva. – Bizonyára kíváncsi vagy, hogy én ki vagyok, és hol van a hadnagy.
Max csak bólintott. Visszanyerte a hidegvérét, és leült egy székre.
A teremben három szék volt. Az egyiken a fiatal férfi ült egy íróasztal mögött, a másik kettő ezzel szemben volt.
- Az én nevem Charlie. Robert herceg …, tudod ki ő? – szakította félbe saját magát.
Max tagadólag megrázta a fejét.
- Ő ennek az uradalomnak a tulajdonosa. Tehát, az ő fiának vagyok másodunokatestvére.
Kérdezni akart valamit, de Charlie leintette.
- Most biztos azt akarod kérdezni, hogy akkor, mit keresek ebben az eldugott faluban? Gyakorlaton vagyok, a nyugdíjba ment Stevens hadnagy helyett – válaszolta meg a saját kérdését.
- Értem – felelte a hallgatója nyugodtan és szűkszavúan.
Charlie felkapta a fejét. Nem erre számított. Neki azt tanították, hogy ha egy olyan alacsonyrangú valaki, mint az előtte ülő fiú, egy nála sokkal nemesebb ember elé kerül, főleg büntetés céljából, akkor az fél és alázatos. Ennek a fiúnak az arcáról, azonban se félelmet, se alázatosságot nem tudott leolvasni, csak emberfeletti nyugalmat és egy kis kíváncsiságot.
Úgy döntött ideje elkezdeni a kihallgatást.
- Neved?
- Max.
- Foglalkozás?
- Nincs.
- Korábban is voltál itt?
- Igen – pontosan tudta, hogy felesleges tagadni. Ez alatt a fél óra alatt, nagyon sok adatot össze lehetett róla gyűjteni.
- Mi miatt?
- Verekedés.
- Most is pont ezért vagy itt. Meséld el mi történt!
- Ezt komolyan kéri? Már úgyis pontosan tudja, hogy milyen büntetésre fog ítélni. Inkább maga mondja el, hogy mit hallott.
A kihallgatója megdöbbent a fiú éleslátásán és merészségén, de azért válaszolt a kérdésére.
- Rendben – válaszolta – elmondom. Azt hallottam, hogy ok nélkül meg akartál verni egy kisfiút, és Ted és a barátai épp időben avatkoztak közbe. Így volt?
Max felnevetett.
- Ezt komolyan gondolja? Mégis ki a csoda beszélte tele a fejét, ezekkel a hazugságokkal?
- Ted mondta, és a többi barátja. A falusiak szerint ők a szavahihetőek.
- Maga szerint komolyan úgy nézek ki, mint aki ok nélkül megveri a nála gyengébbeket, és aki összevissza hazudozik?
A fiú szavai elevenbe találtak. Charlie valóban meglepődött, amikor meglátta a fiút. Megtanították neki, hogy egy jó kihallgató már a vádlott viselkedéséből megtudja, hogy bűnös-e. Erről a fiúról első látásra az jött le, hogy tökéletesen ártatlan. Ezt a nyugalmából szűrte le és az őszinte vonásaiból.
Nagyot sóhajtott.
- Rendben. Én elmondtam, hogy mit hallottam. Most te jössz. Aztán eldöntöm, hogy hiszek-e neked.
Max csak ült, és szótlanul nézett a férfi szemébe rezzenéstelen tekintettel, amíg az nem bírta tovább, és elfordította a fejét. Úgy döntött, hogy ad egy esélyt a férfinak.
- Mennyit tud rólam?
Charlie-t szemmel láthatóan meglepte a kérdés, de válaszolt.
- Csak a nevedet és, hogy egyfolytában bajt keversz. A családodról semmit.
- Rendben az elejéről kezdem. Nevelt gyerek vagyok, a molnárék neveltek fel – mondta egyszerűen. – A mostohaöcsém, Tim itt a tanítványa az egyik írnoknak. Ismeri? – nézett rá kérdő tekintettel.
- Igen. Meglehetősen hallgatag, nyurga fiú.
- Ugyanarról beszélünk – bólintott Max. – Már régóta gyanítom, hogy megverik, de eddig még nem tudtam bebizonyítani, és ő is azt hazudta, hogy csak elesett. Ma, amikor hazafelé tartott követtem, és a hídnál megállították Ted és a bérencei. Én elvontam a figyelmüket, és hazaküldtem a mostohaöcsém.
Beszélgettünk, aztán Ted rám uszította haverjait, míg ő elszelelt, és hívta a katonákat. Azok leállították a verekedést, és behoztak ide – vállat vont. – Nagy vonalakban ennyi.
Charlie várt, hogy a fiú akar–e még hozzá fűzni valamit, de az csak ült szótlanul.
- Tehát azt állítod, hogy Ted kezdte a verekedést, és ő a bűnös.
- Azt.
- Az eddigi verekedéseknél és így volt?
- Igen.
- Akkor hívjuk ide azokat a gyerekeket, akiket a te állításod szerint megvédtél, és ők elmondják, hogy mi történt.
- Felesleges – rándult meg Max arca. – Úgyis azt mondanák, hogy én hazudok és Tednek van igaza. Túlságosan félnek tőle, ráadásul az sem segít a dolgon, hogy ő a bíró fia.
A kihallgató remélte, hogy kelepcébe tudja húzni a fiút, úgy, hogy akaratlanul az jön ki a szavaiból, hogy bűnös még akkor is, ha ez nem igaz.
- Akkor mért ugrasz mindig Tednek, ha tudod, hogy úgyse neked hisznek?
Elégedetten hátradőlt. Ebből aztán nem vágja ki magát senki.
Max észrevette a csapdát, és úgy döntött teljesen őszinte lesz.
- Igazából nem is tudom – gondolkozott el. – Ezen már én is gondolkoztam. Ez nálam valamiféle belső késztetés, és ahogy növök egyre erősebb lesz. Nem bírom ki annak a tudatát, hogy egy gyengét bántanak, aki nem is tudja megvédeni magát. Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy ne segítsek neki, és ezért megteszem. Ilyen a személyiségem. Nem tehetek ellene semmit.
Charlie ledöbbent. Tudatában volt, hogy egy teljesen őszinte nyilatkozatot hallott. Azzal is tisztában volt, hogy ez a fiú nem való földművesnek vagy egyszerű iparosnak, és hogy nem az-az egy helyben ülő fajta. Sajnálta, hogy nem nemesnek született, de hát nem tehetett semmit.
- Hiszek neked.
- Komolyan? – nézett nagyot Max. Ezt azért nem várta.
- Igen. Most nem kapsz büntetést. Szabadon elmehetsz. Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk.
- Kedvelem magát - kezdte Max. – Tegezhetem?
- Nyugodtan. A bíró miatt ne aggódj. Magasabb a rangom. Amíg én itt vagyok, nem kell izgulnod. Nyugodtan megvédheted azokat, akiket Ted terrorizál, és még büntetést sem kapsz érte.
- Hát, akkor ideje mennem, biztos nagy szidást kapok – állt fel Max. – Viszlát, Charlie.
- Jó estét! – köszönt vissza az a csapódó ajtónak.
Mosolygott. Ő is kedvelte a másikat. Nagyon is. Talán jobban, mint az állítólagos bűnözőket kellene. Nem tudta, mi rejlik a fiúban, de azt igen, hogy különleges. Biztos nagyon nagy lovag lenne belőle, és nem az a durva, faragatlan, hanem az eszes bátor típus. Jobban örült volna, ha ő a másodunokatestvére, és nem a kegyetlen Trevor, de hát ezen nem tudott változtatni.
Amint ezt végiggondolta, nekiült megírni a jelentését, a nemsokára idelátogató Robert hercegnek, akinek a tiszteletére lovagi tornát rendeznek, amit a falusiak is figyelemmel kísérhetnek.