A verekedés

Ez elég rövid lett, de remélem tetszik!

4. fejezet A verekedés

A kastélynál, a melegben őrködő katonáknak teljesen elegük volt. Túl nagy volt a forróság, amit a páncéljuk is tetézett. Beszélgetésbe kezdtek. Ezt most megtiltotta nekik a parancsnokuk, azzal az indokkal, hogy az uraság bármikor megérkezhet, és mégis, hogy nézne ki, ha a katonái trécselnének. Csak az volt a bökkenő, hogy már három napja bármikor jöhet az uraság.
- Hé, te Brian, nem láttad még a fiút? - kérdezte az egyik.
- Nem - csóválta a fejét a másik - ,de biztos nemsokára elviharzik.
- Figyelj, nem lehet, hogy az öreg Tom mégis kannibál, és megette a srácot?
- Ne szórakozz, John - nevetett a másik. - Nézd csak!
Azzal kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott.
Valóban, egy alak rohant az erdő felől és fordult le a falu felé vezető ösvényen.

Max futott, ahogy csak bírt. Nem akarta lekésni Tim hazafelé tartó útját. Mindenképpen meg akarta tudni, hogy kik verik meg.
Szerencsére még időben odaért. A nagy rohanástól kissé izzadtan elbújt egy mellékutcában, és várt.
Tíz perc sem kellett, és nyílt a hivatal ajtaja, amiből egy nyurga alak tűnt fel, kezében egy csomagot tartva. A malom felé vezető utat választotta.
- Ez csak Tim lehet - gondolta a mellékutcában leskelődő.
A hídig sikeresen eljutott Tim, és az őt árnyékként követő Max. Ekkor történt a baj. Öt fiú vált ki az utcából.
- Állj csak meg! - kiáltotta az egyikük.
Láthatóan ő volt a főnök. Nem volt egy izompacsirta. Alacsony, kissé kövérebb testalkata volt. Max rögtön megismerte. A bíró fia volt, Ted.
A társai magasak és izmosak voltak, azok a böhöm verőlegény formák. Bár csak egyikük volt magasabb a csendesen megbúvó Maxnél, mégis mindenki nagyon félt tőlük.
Tim láthatóan remegve fordult meg.
- Gyere ide! - parancsolta gonosz vigyorral a bíró fia. Láthatóan élvezte a remegő áldozata látványát.
Tim nem merte megtagadni a parancsot, ezért reszketve bár, de elindult a csapat felé.
- Mi-mit szeretnél?
- Hát megverni. Mégis mi mást? - felelte Ted lazán.
Erre a haverjai elröhögték magukat, és el kezdtek közeledni az időközben kővé dermedt fiú felé.
Max úgy döntött, ideje közbelépni. El kezdett rohanni mostoha öccse felé, és elkiáltotta magát:
- Mi lenne, ha hozzátok hasonló súlycsoportúakkal szórakoznátok?
Azok meglepve tettek egy kilencven fokos fordulatot. Megvárták, amíg odaér Tim elé, és Ted csak akkor szólalt meg.
- Na, megérkezett a Különc Sajtkukac.
Mindig így csúfolta a vele szemben állót, nyughatatlan természete és a falusiaktól eltérő kinézete miatt. Ugyanis a faluban mindenki sötét hajú és szemű volt. Maxet már abszolút nem zavarta, tudomást se vett róla.
- Fuss haza - szólt hátra a mögötte álló mostohaöccsének. Az még mindig remegve, de azért boldogan indult el. Örült, hogy kivételesen megúszta az alapos verést.
Ted nem törődött a menekülő fiúval. Teljesen lekötötte a figyelmét a vele szemben álló, akinek az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ez bosszantotta. Megszokta, hogy félnek tőle, és épp ezért nehezen viselte el, ha valaki nem ezt tette.
- Te semmiből nem tanulsz? Még hányszor kell kényszermunkára ítélni ahhoz, hogy felfogd, ne avatkozz más dolgába.
- Annyiszor, ahányszor te kisebbeket bántasz, és amíg meg nem tanulsz jól viselkedni - felelte a kérdezett nyugodtan. - Anyukád láthatóan rosszul nevelt.
- Te beszélsz? - kérdezett vissza paprikavörös arccal a rosszul neveltnek hívott. - Te vagy az, akit mindig büntetésre ítélnek, és akit bűnözőnek hívnak.
Remélte, hogy ezzel felhúzhatja az ellenfelét. Nem sikerült neki. Max még mindig nyugodtan állt.
- Pontosan tudod, hogy ez mért van.
Ted megunta a szópárbajt. Láthatóan nem volt semmi eredménye. Maximum annyi, hogy ő teljesen felidegesíti magát.
- Kapjátok el! - kiáltotta a haverjainak, míg ő gyorsan felszívódott.
Azoknak nem is kellett több. Már várták a verekedést, de azért egyikük se támadott szívesen elsőnek. Már sokszor kerültek szembe Maxszel, és tudták, hogy az ütései elég erősek. Mindegyiküknek volt már a testén tőle egy-két szuvenír. Nem vágytak többre.
Egy ideig szótlanul nézték egymást, majd kivált a legvakmerőbb, és az ellenfele felé ütött.
Megkezdődött a harc.
Az ütés csak a levegőt érte, és a támadó a vélt győzelem helyett erős fájdalmat érzett a hasában, majd hátrazuhant. Erre a másik három is megkezdte a támadást.
Max hősiesen védekezett. Egy rúgással földre küldte az egyiket, majd elhajolt a másik kettő ütése elől. Ketten kétfelől támadtak rá. Nem volt más megoldás, minthogy kivárja, amíg elég közel érnek, hátraugrik, és reménykedik, hogy azok nem reagálnak elég gyorsan.
Nem is tették. Amikor ellenfelük hátraugrott, annyira meglepődtek, hogy elfelejtettek megállni, és így egymásnak rohantak. Velük már nem kellett foglalkozni. Eddigre feltápászkodtak a hamarabb földre küldöttek. Újra Maxnek rontottak.
Már körülbelül öt-tíz perce mehetett a verekedés, amikor fegyvercsörgés hallatszott, és feltűnt hat katona élükön a gonoszan vigyorgó Teddel.
- Ő az - mutatott Maxre.
Ezután a katonák leállították a verekedést. Elfogták a szőke hajú fiút, mert a bíró fia szerint az kezdte a verekedést. Azt mondani se kell, hogy a katonák egy percig sem kételkedtek a szavában. A többieket elengedték.
Ted kárörvendően figyelte a katonákkal körülvett Maxet, és elégedetten állapította meg, hogy ez a nap is jól telt el.
Persze, a laposra vert haverjai nem egészen így éreztek.