Távozás a völgyből

Az éj leple alatt Max és újdonsült útitársa a folyó mellett haladtak, folyásiránnyal megegyezően, lehetőleg a legnagyobb sötétségben.
Egyikük se szeretett volna katonákkal találkozni.
A Tornádó nyergében ülő lovas talált erre nyomósabb okot. Volt egy olyan sejtése, hogy Robert herceg az első adandó alkalommal bármilyen ürüggyel elkobozná a lovát, végül is egy nagyon értékes példányról van szó. Rosszabb esetben még börtönbe is csukatná, vagy besorozná. Egyik lehetőség se volt túl csábító.
Néma csöndben lovagoltak egymás mögött. George ment elől.
Minél régebben haladtak, Max annál jobban felengedett. Valami érthetetlen oknál fogva bízott az előtte ügető lovasban, és az ilyen irányú érzései eddig mindig helytállónak bizonyultak.
Tekintete lassan a folyóra siklott. Elcsodálkozott azon, amit látott. Még sosem figyelte meg igazán a Raltot, mindig csak elrohant mellette. Most megbánta a figyelmetlenségét, mert a folyó így nem sokkal éjfél után gyönyörű látványt nyújtott.
A lomhán haladó víz fodros hullámaira a majdnem telihold fénye vetült, ez misztikusan csillogó ezüstszínt kölcsönzött a tájnak.
Sokáig nézte ezt a mesébe illő képet.
Halványan és messze egy új szín tűnt fel a folyó hullámain. Semmivel nem lehetett összetéveszteni ezt a színt, ez a tűz sajátos vöröses narancssárgája.
Úgy gondolta, hogy a tűz katonákat jelent, azok pedig nem mást, mint a bajt.
Halkan előrébb ügetett, és megkocogtatta társa vállát.
- Nézz a folyóra! - suttogta.
George-nak hamar feltűnt. A felismeréssel együtt feltört belőle egy halk káromkodás.
- Sorolj be mögém, utána kezdj vágtázni, és mindig engem kövess! - utasította a fiatalabbikat.
Max lassabb iramra fogta Tornádót, és beállt a barna mén mögé. Amint ez megtörtént, érezni lehetett a tempó különbséget. Olyan gyorsan vágtattak, amilyen gyorsan még biztonságos volt akkora sötétségben.
Félórája haladhattak így, versenyt futva a folyó másik oldalán igyekvő feltételes ellenséggel, amikor George hirtelen megállt. Társának alig sikerült visszafognia a lovát, hajszál híja volt, hogy nem ütköztek.
- Látod, a Ralt elkanyarodik, ez lelassítja a katonákat, gázlót kell keresniük. A völgy egyetlen kijárata két járhatatlan szikla között van, olyan kanyonszerű. A legszélesebb részén kétszáz méteres, és két kilométer hosszú. Elvileg nem lehet baj, de azért figyelj.
Max bólintott, jelezve, hogy érti, amit hallott.
Amikor elég közel értek a sziklákhoz, elővigyázatosságból a tőlük jobb felé elhelyezkedő sziklatömb felől közelítették meg a kanyont.
Leszálltak a lóról, és nesztelenül odalopakodtak a kanyon bejáratához.
Kellemetlen meglepetés érte őket. Két katona őrizte a kanyon elejét, és a távolban halványan derengő vöröses fényt láttak, ami arra utalt, hogy többen vannak.
George visszament a lovakhoz, és intett a társának, hogy kövesse. Max visszajelzett, hogy még marad egy kicsit hallgatózni.
Nemsokára halk beszélgetés ütötte meg a fülét.
- Szerinted érdemes volt? - kezdte az első. Meglehetősen mély hangja volt.
- Mi? - kérdezett vissza a másik. Ennek már távolról is lehetett látni az óriási bajuszát.
- Hát, hogy ideküldtek minket.
- Az a véleményem, hogy nem kellett volna tizenöt katonát ideküldeni. Két ember is elkapta volna azt a kölyköt, ha erre jön.
- Azt mondták, hogy meglehetősen jól vívott. Végül is legyőzte a nagyképű Trevor herceget, akit kicsi kora óta lovagnak nevelnek.
- Tizenöt katona akkor is túl sok! - védte az álláspontját óriás bajusz.
- Igazad van – ismerte el a másik, majd hirtelen témát váltott. - Jaj, de szívesen lennék most a kastélyban!
- Én is. Láttad azt a csinos paraszt lányt?
- A szőkét? - kérdezte mély hangú.
- Nem, a feketét.
- Most, hogy mondod, tényleg jól néz ki.
A hallgatózó ekkor döntött úgy, hogy ideje visszavonulót fújni.
Óvatosan visszaosont a lovakhoz.
- Tizenöten vannak – suttogta.
Társa hallgatagan bólintott.
- Egyetlen esélyt látok – vágott bele Max. Gyanította, hogy a mélyen hallgató férfinak nem fog tetszeni, amit javasolni fog, de jobb ötlete nem volt, és az idő is szorította őket. - Valamelyikünknek oda kell mennie a katonákhoz azzal, hogy át akar kelni a kanyonon. Ha szerencsénk van, addig a másikunk át tudja juttatni a lovakat.
Legnagyobb meglepetésére George így válaszolt:
- Rendben. Egész jó terv! Én leszek a csali, mert téged keresnek. Kössük be a lovak patáit, hogy ne csapjanak nagy zajt.
Hamar elkészültek.
Az öreg felvette a kopott csuklyáját, a kezébe vett egy nagy botot, és elindult a katonák felé.
- Hová? – kérdezte gorombán az egyik fegyveres.
- Saront felé – válaszolta George alázatosan. A hangjába még egy kis ijedséget is sikerült csempésznie.
- Aztán, mi dolgot arra?
- Tetszenek tudni, ott lakik a lányom, Anna. Oszt nem rég üzent, hogy bármikor szülhet. Ölindultam, hogy mögnézhessem az unokámat. Tisztölöttel kéröm, engödjenek át.
- Rendben, de mi kísérünk át - mondta nagy bajusz.
Max elvigyorodott.
A másik remekül végezte az elterelést. Szinte ő is elhitte, hogy egy aggódó, tájszólással beszélő paraszt apa megy a lányához.
Elindult a hármas.
Szerencsére az őrt állóknak volt lovuk, így Tornádóék patadobogását még nehezebb volt észrevenni.
A szőke fiú csendben elindult a lovakkal a katonák után. Lehetőleg a legsötétebb helyeken, és a fal mellett haladtak.
Eleinte minden simán ment.
Zökkenőmentesen mentek a katonák és a kíséretük alá kényszerülő férfi a kanyon közepén, az árnyékként haladó Maxék pedig a szélén.
Az út közepe előtt történt az első probléma.
A legszélesebb helyen középen tábortűz állt, amit röhögő katonák ültek örül. Ha ez nem lett volna elég, a két falnál állt egy-egy katona, a kezükben fáklyát tartottak.
- Hát, ilyen nincs – gondolta a lovakat vezető.
Az agya közben egyfolytában járt megoldást keresve. Nem jutott eszébe semmi jó ötlet. Persze, nekik ronthatott volna, de kettő tizenöt ellen... Enyhén szólva nem tűntek valami nagynak az esélyeik. Ráadásul nem érezte magát késznek az ölésre. Főleg nem így ok nélkül. Azt se tudta, hogy azok a katonák a kegyetlenek csoportjába tartoznak-e.
Kínjában egy magas, feketerigós „píít” hallatott, és várta a reakciót.
Magányos kalandjai alatt az erdőben észrevette, hogy a piros szárnyú feketerigók magas „píí” hangon jelzik egymásnak a sólyom, vagy más veszély közeledtét. A ragadozó nem veszi észre a hang forrását, akármennyire figyel is.
Ezt a trükköt már máskor is alkalmazta, de az csak teszt volt, hogy az emberek esetében működik-e.
Egy viszonylag nyugodt vacsorakor adta ki magából az éles hangot. A molnár felkapta a fejét, de akármennyire igyekezett nem jött rá, hogy honnan jön a sivítás. Ez még háromszor megismétlődött. A vége az lett, hogy Henrik mérgesen felpattant, és a bűnöst hibáztatta, de Max látta a mozdulataiban, hogy egyáltalán nem biztos benne, csak meg akarta büntetni, mert mindig is felesleges tehernek érezte.
A katonák figyelmesebben kezdtek viselkedni, de még nem mozdultak el a tűz mellől.
Max látva a hatást megismételte a hangot, de ezúttal kicsit magasabban. Ezzel azt akarta sugalni, hogy ez egy titkos jelzés, és többen vannak. A katonák azt hitték, hogy George adja ki a hangot, ezért mindannyian körülállták, és pont a Maxszel ellentétes falnak szorították. Ő csak erre várt. Felpattant Tornádóra, és társa lovával a nyomában vágtatni kezdett. Látta, hogy a katonák lovai kivannak kötve egy öreg, száraz és meglehetősen vékony fához. Előrántotta a kardját, és elvágta a lovak kötőféket. Szerencséjére a lovak megbokrosodtak, így semmi esély nem volt rá, hogy a katonák követni tudják.
Olyan gyorsan vágtatott a kanyon kijárata felé, amilyen gyorsan csak tudott. Remélte, hogy miután megbizonyosodtak róla, hogy az „apánál” nincs fegyver (a biztonság kedvéért a lován hagyta az íját és a kardját) elengedik.
Észrevett egy árnyat, ami hirtelen bukkant fel a sötétségből. Hátasa felágaskodott, nehogy eltapossa az alakot, bárki legyen is az.
- Ugorj le a lóról, és harcolj! - csattant fel egy éles és parancsoláshoz szokott hang. Nyilvánvalóan katona volt, méghozzá magasabb rangú.
- Mi lesz, ha nem?
- Akkor leszúrom ezt a csődört.
Max ekkor vette észre, hogy George lova odament a tiszthez, aki már a kezében tartotta a kantárt.
Mivel nem volt más választása, leugrott Tornádóról.
- Mi lesz, ha én nyerek? - kérdezte a katonát félelem nélkül.
A hajnal első sugarai már adtak valamennyi világosságot, így fel tudta mérni az előtte álló férfit. Közepes magasságú volt. A haja a válláig ért. A ruháján még a sötétben is látszott, hogy finom anyagú, nem viselt páncélt, ezt meg lehetett érteni egy fullasztó nyári hajnalon. A vonásai olyanok voltak, amiket eddig csak nemeseken látott. A belőle áradó magabiztosság, a kinézete és a hangja is erre engedett következtetni. Nyilvánvalóan nem átlagos katona volt, hanem egy lovag. Az is a jobbik fajtából, azok közül akik értenek is a kardforgatáshoz, és nem csak a szájukat jártatják.
- Ennek nagyon kicsi az esélye, de ha ideérnek az alárendeltjeim – kezdte, az alárendelt szót jól megnyomva -, ha nem, akkor szabadon elmehetsz a lovakkal együtt. Ha viszont én győzök – itt fenyegetést csempészett a hangjába -, akkor ellenkezés nélkül velem jössz Corsarba, és nem vetsz be semmi trükköt. Megegyeztünk?
Max sóhajtott. Nem volt más megoldás arra, hogy George lova életben maradjon. Már pedig, ha a barna csődör elpusztul társának nem sok esélye marad a menekülésre.
- Elfogadom a kihívást – mondta komoly hangon. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha veszít, akkora bajban lesz, amekkorába még életében nem került.
Előhúzta a kardját. Az érintésétől jóleső bizsergés járta át a testét. Mindkét kezével fogta, mivel nem volt pajzsa. Így erősebb csapásokat tudott bevinni.
Szótlanul nézték egymást. Ellenfele lépett egyet jobbra, amire ő is arra lépett. Halk körözésbe kezdtek.
Max tudta, hogy egy dolog legyőzni a visszavonult Tomot és egy főűr pökhendi fiát, de egy ereje teljében lévő lovag egészen más lapra tartozik. Épp ezért úgy döntött, hogy feldühíti az ellenfelét.
- Na, mi van? Megijedt egy tizenhét éves fiútól?
A lovag higgadt maradt, de a mozdulatai mintha merevebbek lettek volna.
- Nem mer támadni? Inkább megvárja az erősítést, hogy ne kelljen megvívnia velem? Mi maga, egy tyúk?
Az ellenfele mozdulatai egyre feszültebbé és gyorsabbá váltak. Már nem kellett sok hozzá, hogy dühből támadni kezdjen. Max tehát úgy döntött, hogy ideje rátenni még egy lapáttal, ami feltehetően az utolsó lesz. Csak egy dolog létezik, amitől az ember jobban felmérgeli magát, mint ha ócsárolják. Ha az illető anyjával teszik ugyanezt.
- Ó, elnézést kérek! Már hogy lehetne maga tyúk, amikor az anyja teljesen normális, azt leszámítva, hogy a kelleténél több férfit ismer, méghozzá közelről? - kérdezte csúfondárosan.
Ezzel elérte a kívánt hatást.
Ellenfele dühös ordítással vetette rá magát, szinte teljesen elveszítve az ítélőképességét. Egy elegáns oldallépéssel kitért a csapás elől. A másik túl későn vette észre a mozdulatát, így a nagy lendülettől majdnem felbukott. Zavarában, hogy ilyen könnyen kicselezték megfordult, és még mérgesebb támadásba kezdett.
Max ezúttal nem tért ki. Fogadta ellenfele csapását, amit legjobb védekezés a támadás címen kétszeres erővel adott vissza. A fegyverek hangos csattanással összeértek. Mindketten izmaikat megfeszítve tartották a kardjukat.
Olyan közel voltak egymáshoz, hogy láthatta a feldühödött ellenfele barna szemét. Ebből a szemből haragot, bizonytalanságot és nyerni akarást tudott kiolvasni. Már nem arra ment ki a párbaj, hogy elfogja, hanem, hogy győzzön, méghozzá bármi áron. Egy idő után szinte egyszerre hátra ugrottak.
Ezután oda-vissza adogatást kezdtek el.
A lovag hirtelen a lába felé csapott. Szerencsére időben észrevette a támadást, így át tudta ugrani a kardot. Az ugrásba bevitt egy kilencven fokos fordulatot. A kivitelezés gyönyörű volt, de amikor a földre ért a jobb lába megcsúszott egy kisebb kövön. Megingott, amit a másik ki is használt azzal, hogy felé csapott.
Max hasra vetette magát, és azzal a lendülettel jobbra gurult. Épp időben a lovag kardja már ott is volt, ahol pár pillanattal azelőtt feküdt. Ellenfele kardja beragadt a földbe, így volt ideje felpattanni. Mire talpra állt, a lovagnak sikerült kihúznia a fegyverét, és máris felé csapott.
A kardjuk hosszasan összeért. Mindketten erősen tolták, aminek az lett a vége, hogy mozdulatlanul álltak. A karjuk remegett az erőfeszítéstől.
Max úgy döntött, hogy ideje cselt alkalmazni.
Lejjebb csúsztatta a kardját, mintha gyöngülne. A lovag ezt kihasználva még erősebben nyomta a kardját. Amikor a fiatalabb fegyvere a másik markolatához ért, egy ügyes hurokkal kicsavarta a másik kezéből a kardot. A vesztes térdre esett.
Épp időben. Halk patadobogás hallatszott, ami egyre erősödött. Minden bizonnyal a katonáknak sikerült összefogdosniuk a lovaikat.
- Ki maga? - kérdezte Max, miközben kardját a másik szívének szegezte.
A vesztes lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Nyilvánvalóan nagyon megrázta, hogy legyőzték.
- Siessen! - sürgette a győztes. Nyomatéknak átszúrta a másik ruháját, és megbökte a bőrét.
Úgy tűnt, ez használt, mert a lovag nyelve rögtön megoldódott.
- A nevem Mark – válaszolta.
- Örülök neki – mondta a nyertes, a hangjába egy kis bosszúságot és sürgetést vegyített. - Mi a rangja, milyen tisztségben szolgál?
- Robert herceg testőrkapitánya, és egyben a másodunokatestvére vagyok.
Max döbbenten pislogott. Azt tudta, hogy az előtte térdeplő nemes, na de testőrkapitány? Erre azért nem számított.
A hangokból ítélve a többi katona rohamosan közeledett.
Halkan csettintett a nyelvével, amire Tornádó odaügetett a közelébe. Szorosan mögötte George lova haladt.
- Figyeljen ide! - mondta. - Maga most szépen feláll elém felemelt kézzel. Figyelmeztetem, hogy semmiféle gyanús mozdulatot ne tegyen, különben habozás nélkül leszúrom!
Persze nem volt benne biztos, hogy képes lenne megtenni, de erről a férfinek nem kellett tudnia.
Mark csüggedten végrehajtotta az utasításokat, mire befejezte, a katonák odaértek.
- Kapitány úr, elkaptunk egy öreget, aki feltehetően összejátszik a szökevénnyel, és... - a katona elhallgatott. Ekkor vette észre parancsnoka testtartását, és a mögötte álló magas, vékony és magabiztos alakot.
- Engedjétek el a foglyot! - parancsolta Max határozottan.
- Mi lesz, ha nem tesszük? - kérdezte az egyik katona. - Beárulsz minket anyucinak?
A szőke fiú felnevetett, majd elkomorodott.
- Nem, csak átszúrom ezt a kedves urat.
Kardjával megbökdöste Markot, amire az halkan felnyögött.
- Ez a hiba a nemesekben – gondolta. - A fegyverforgatáshoz, és a parancsolgatáshoz értenek, de ha legyőzik őket, alig bírják elviselni a megaláztatást, a fájdalmat meg egyáltalán nem.
- Úgy sem mered, különben mi is megtehetjük ugyanezt – mondta a katonák közül az egyik, feltehetően a legmagasabb rangú. Beszéd közben George-ra mutatott.
- Biztos benne, hogy nem merem megtenni? Hajlandó kockáztatni a főnöke életét? Megölheti George-ot, de akkor én is megteszem ugyanazt a lovagúrral. Gondolkozzanak! Melyikkel járnak jobban, ha elengedik a foglyukat, és én is az enyémet, vagy ha mindketten meghalnak? Képzeljék el, hogy fog tajtékozni Robert herceg, amikor bejelentik, hogy a főtestőre meghalt! Akkor nem szívesen lennék a maguk helyében. A döntés a maguk kezében van.
- Szép beszéd – jegyezte meg valaki.
- Igaza van! - hallatszott több felől is.
Most már szinte biztos volt benne, hogy ő nyert. Nála volt az adu, ráadásul a rögtönzött szónoklat is növelte az esélyeit.
- Mit gondol, uram? - kérdezte a korábbról ismert nagy bajuszos.
- Engedjétek el, az öreget! - parancsolta az nem túl lelkesen.
A katonák rögtön engedelmeskedtek.
George szó nélkül odasétált a lovához, felült rá, és a kanyon kijárata felé fordított a barna csődört.
- Remek! - mondta Max. - Most felülök a lovamra és elmegyünk a társammal. Ti tizenkét órán keresztül vártok, és leghamarabb akkor indultok utánunk, de ha egyáltalán nem jöttök, az sem zavar!
- Rendben – mondta Mark. Látszott rajta, hogy szinte bármire képes lenne azért, hogy kikerüljön ebből a kínos helyzetből. - Ki vagy te? - kérdezte végül.
- Egyszerűen csak Max.
Füttyentett egyet, amire a lova beállt közvetlenül mögé, oldalra fordulva. Várt pár pillanatig, majd villámgyorsan megpördült, becsúsztatta a hüvelyébe a kardját, felugrott Tornádóra, és már vágtatott is, mint a nyíl.
George közvetlenül a nyomában volt.
Amikor kiértek a kanyonból, körülbelül száz méter után megálltak, és megnézték, hogy van-e valaki a nyomukban. Szerencsére senki nem volt a közelükben.
- Jössz? - kérdezte George.
Max még egyszer, utoljára visszanézett a völgy felé, ahol egész eddigi életében élt. Úgy állt egy percig, majd lábával gyengéden megbökte Tornádó oldalát, és követte a társát.