Íj

Pár órán keresztül haladtak, amíg a nap felkelt és arany sugaraival bevilágította a tájat.
Éppen egy nyílt, kitaposott úton jártak, amit legnagyobb valószínűség szerint sokan használtak. Erről a terjedelméről lehetett következtetni, és arról, hogy az ország központja felé vitt.
George állt meg először. Hallgatólagos megegyezéssel ő lovagolt elől, mert tapasztaltabb volt, és jobban ismerte az országot.
– Azt hiszem, ideje megállni és aludni egy kicsit – mondta.
– Egyetértek – válaszolta Max. Nyomatékul ásított egy nagyot. – Már több mint egy napja nem aludtam.
– Akkor ebben egyet értünk. Menjünk be ebbe az erdőbe! – Beszéd közben egy sűrű fás területre mutatott.
Arra vették az irányt. Fél perc alatt beértek a rengetegbe. Bő negyed órán át haladtak a növények között, és amikor látták, hogy az erdő nem ritkul, megálltak.
– Itt jó lesz – mondta George.
– Rendben – válaszolta a társa. Leszállt a lováról, leszedte róla a nyerget, és egy bokor alá tette.
– Ha nem haragszol meg érte, én most alszok egyet – ásított egyet és lefeküdt a földre, egy füvesebb részre.
– Ki se kötöd a lovadat?
– Nem – hangzott az álmos válasz.
– Nem félsz attól, hogy elszökik?
Max sóhajtva felült, és komoly kék szemeivel belenézett a társa szempárjába.
– Tornádó sose menne el nélkülem, még a legnagyobb bajban sem, és én se hagynám őt itt – A szemeiben hit csillogott, és olyan meggyőződéssel mondta, hogy bárkire nagy hatást gyakorolt volna.
– Te tudod – hümmögte a társa, majd vállat vont.
Épp a lovát kötötte volna ki, de az láthatóan már aludt.
– Nem igaz Álmos, hogy a ... – és itt szitokáradat következett.
Max elmosolyodott a találó név hallatán, az oldalára fordult, és elaludt.

A sülő hús illata ébresztette fel. Felnézett az égre, de a fák lombjai miatt nem sokat látott. A két ló a közelben legelészett, a társa pedig egy tűznél ült, és valami madárfélét sütögetett.
– Milyen napszak van?
– Kora reggel.
– Akkor, jó reggelt.
Felkelt, és odaült az öreg mellé.
Miközben várta, hogy megsüljön az étel, a kardmarkolatán lévő vonalakat figyelte. Nemcsak a medálján lévő mintával egyezett, hanem valami mással is, amit már látott valahol, de nem emlékezett rá, hogy hol.
– Honnan van a kard, amit nekem adtál?

– Egy barátomtól – válaszolta a másik. Látszott az arcán, hogy épp belemerül a múltba.
– És vele mi van? – kíváncsiskodott tovább Max.
A válasz rövid volt és tömör.
– Meghalt.
– Sajnálom!
– Nem érdekes, nem tudhattad. Kölünben is, régen volt.
Az arcán látszott, hogy teljesen belemerült a nosztalgiázásba.
Maxben felerősödött a kíváncsiság, de nem volt ideje kérdezősködni, mert észrevette, hogy a madár, ami a reggelijük lesz, mindjárt odaég.
– Vigyázz, a hús!
George, először zavartan nézett, majd kapcsolt, és elrántotta a nyársat a tűz fölül. Az étel egy kicsit megégett itt-ott, de amúgy ehetőnek látszott.
– Megeszed a felét? – kérdezte.
– Nem probléma! – válaszolta Max. Nem evett túl sok húst életében, az a gazdagok kiváltsága volt, ezért előre örült a lehetőségnek.
George nemes egyszerűséggel fogta a kardját, és kettévágta a madarat. A fegyverét odadörzsölte egy mohás sziklához, hogy letörölje a zsírfoltokat.
A reggeli csöndben telt el. Csak a lovak halk rágcsálása hallatszott.
– Tulajdonképpen, hova megyünk? – kérdezte Max. Kék szemét mélyen belefúrta a másik tekintetébe.
– A fővárosba. Lesz ott egy elintézni való dolgom, szűk két hónap múlva.
Max tudta, hogy hiába kérdezne rá, az öreg úgy se mondaná meg, hogy mi ott a dolga, így inkább mást kérdezett.
– Olyan messze van?
– Dehogy. Ha nagyon sietünk, két hét alatt odaérünk.
– Akkor nem sietünk, igaz?
– Nem – mosolyodott el az öreg. A barna szemében először látszott egy kis vidámság. – Most jut eszembe, tudsz bánni az íjjal? Szükséged lesz rá.
– Nem, de szívesen tanulok.
– Megmutatom, hogy kell – mondta. Felállt, és a kezébe vette az íját. – Arra a fára célzok. – Az ujjával rábökött az egyre. – Ráhelyezek egy vesszőt a húrra, majd miközben a kiszemelt tárgy felé emelem az íjam, kihúzom a húrt, célzok, és lövök. – Ellőtte a nyilat, ami telibe találta a célt.
Átadta az íjat Maxnek. Leült oda, ahol a reggelijét fogyasztotta, és figyelte a tanítványát.
Kezdetben nem ment túl jól, de a több órás gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Tízből tízszer eltalálta a fát.
– Remek! Elég hamar ráéreztél. Másoknak több hónapukba telik, amíg eljutnak erre a szintre. Most célozz távolabbra.
– Mit szólnál ahhoz, ott? – mutatott az ifjú jobbra.
– Az túl közel van.
– Nem az – rázta meg tagadólag a szőke fejét –, hanem a mögötte álló fán az a kiálló alma.
– Rendben, ha leesik átmentél a vizsgán! – mondta George. Magában azt gondolta, hogy úgyse sikerülhet, hiszen az alma túl kicsi és még messze is van.
Max is tudta, hogy a tanára hitetlenkedik, ezért úgy döntött, megmutatja neki, hogy mennyire téved. Magabiztosan felemelte az íjat, és lőtt.
A vessző nem fúródott bele az almába.
– Ez sajnos nem sikerült – jelentette ki George. A hangjában csalódottságot és kárörvendést lehetett felfedezni. Az utóbbiból több volt.
– Nézd meg jobban! – Max ajkán olyan mosoly bújkált, mint annak, aki tudja, hogy a mestere tévedett, és neki van igaza.
Az alma a földön feküdt.
– Mégis hogyan?! – hüledezett az öreg.
– Az volt a lényeg, hogy az alma leessen. Én a szárára céloztam, ami összekötötte a fával. Láthatóan talált – győzedelmesen vigyorgott, mint akinek semmi gondja nincs, és sose vívott meg egy testőrparancsnokkal, akinek az ura most agyon keresteti lólopásért.
– Le a kalappal! Úgy látszik, őstehetség vagy, de a gyakorlás nem árt.
– Tudom, de egy saját íj sem – szemtelenkedett Max.
Szerencsére az útitárs nem vette a szívére, helyette elmosolyodott.
– Ebben igazad van. Szereznünk kell neked egy íjat.
– Akkor meg, mire várunk? – lelkesedett fel az ifjú. A kék szeme izgatottan csillogott.
– Akár indulhatunk is, úgy sincs jobb dolgunk, és a lovak is kipihenték magukat.
Tíz perc múlva mindketten nyeregben ültek.
Átküzdötték magukat a fák között, arra amerről jöttek, és rátértek az útra.
– A legközelebbi település egy város, körülbelül öt órán át kell menni, hogy odaérjünk – mondta George.
– Nem kéne Tornádóval csinálni valamit? Befesteni a szőrét vagy ilyesmi.
– Kíváncsi voltam, mikor kérdezed meg. Amíg te aludtál kerestem tőzeg áfonyát. Itt van – dobott oda neki egy köteg növényt. – Kend be a szőrét!
Félórába telt, mire Tornádó minden négyzetcentiméteren barna lett. Ilyen színnel már nem látszott annyira nemesvérűnek. Fiatalsága miatt pedig még nem látszott rajta annyira, hogy nem közönséges ló, de azért egy figyelmes szemlélő még így is meg tudta volna határozni, hogy melyik csoportba tartozik.
Elindultak.


Az úton nem történt semmi különös. Néhányszor találkoztak pár utazóval, egyszer katonákkal is szembejöttek. A harcosok végigmérték a lovakat, de amikor látták, hogy egyik sem fekete, akkor nem foglalkoztak velük.
Délután négy körül érhették el a várost.
A település körül nem volt fal, de ettől függetlenül Corsarnál legalább tízszer nagyobb volt.
– Ez itt Dalra, ennek a helynek már nem Robert herceg a birtokosa.
Max láthatóan kíváncsian szemlélődött, a társa rá is szólt.
– Tudom, hogy még soha életedben nem voltál Corsaron kívül, de ne bámészkodj annyira, mert a végén valaki gyanúsnak fog találni, és azt veszed észre, hogy egy kés áll ki az oldaladból.
– Rendben.

A város sok mindenben különbözött Corsartól. A fő különbség az volt, hogy nem csak a katonáknak volt fegyvere. Majdnem minden férfi oldalán lógott kard. Az utcák tele voltak lerobbant standokkal, módosabb kereskedőkkel, asszonyokkal, akik épp a bevásárlást végezték, vagy eleven csemetéiket hajkurászták és katonákkal.
A házak nem voltak túl jó állapotban. Sokuk felett lógott cégértábla, ami hirdette a mesterségüket, volt csizmadia, kovács, takács, szabó, fegyverkovács, szekeres, asztalos, pék, kereskedő és végül, de nem utolsó sorban kocsmáros. Voltak szép épületek is, de azok inkább voltak paloták, mint házak. Ezekben laktak a nemesek.
Megálltak a hirdetőtábla mellett, amin a körözvények voltak, és leszálltak a lovukról.
– Te várj, itt! Én szerzek íjat és kenyeret. Lehetőleg kerüld a feltűnést! – mondta George, és elment beszerezni a dolgokat.
Max egyedül maradt. Egy ideig szemlélődött, de aztán megunta a dolgot, és elkezdte olvasni a körözéseket.

„Ben a rablóvezér. Körülbelül huszonkét éves, száznyolcvanöt centi magas, a haja fekete és a szeme kék. A homlokán apró forradás található. Kitűnő harcos és nagyon ravasz. A kitűzött jutalom tízezer arany annak, aki élve vagy halva elkapja.”

Max elcsodálkozott. Tízezer arany egy egész vagyont ért. Annyiból valaki egész életében vígan elélhetne. Tovább olvasott, de semmi érdekeset nem talált. A lista végén megtalálta a saját körözését.

„Neve ismeretlen. Fiatal, legfeljebb húsz éves lehet. Magas, a haja szőke, a szeme kék. Különleges ismertető jel nincs. A korához képest veszélyes. Egy fekete lovat lopott el, ami valószínűleg most is nála van. A lóval együtt élve kell elkapni. A kitűzött jutalom ötszáz arany.”

– Érdekes, igaz?
Max megpördült. Egy korabeli szeplős, barna szemű és szőkésbarna hajú fiúval találta magát szemben, aki fél fejjel volt alacsonyabb nála.
– Biztos érdekes, csak egy parasztfiút nem szoktak megtanítani, olvasni.
– Akkor miért bámultad a körözvényeket?
– Nem volt jobb dolgom – vállat vont. A hangja közömbös volt, és az arca ugyanezt mutatta. Úgy látszott, hogy a szeplős fiú hisz neki.
– Tudod, ki az a Ben?
– Nem.
– A katonák és a nemesek rablónak tartják, de igazából a szegényebbekért harcol. – Amikor látta, hogy érdeklődő hallgatóságot talált, halkabbra vette a hangját, és belelendült. – Az a hír járja, hogy parasztnak született, és azért lett lázadó, mert a katonák ok nélkül megölték a családját. Csak neki és az öccsének sikerült elmenekülnie. Sajnos, errefelé nem túl gyakran jár. Általában a főváros közelében portyázik.
– Ez nagyon érdekes.
– Szerintem is. Tudod – itt nagyon halkra vette a hangját, és egészen közel hajolt a hallgatójához –, az-az álmom, hogy egyszer a csapatába tartozzak. Az apám nem helyeselné, de én akkor is elszökök. Elég jó kardforgató vagyok.
– Kérdezhetek valamit? Miért mondod ezt el nekem, egy vadidegennek? A nevemet se tudod. Honnan veszed, hogy nem vagyok besúgó?
– Szimpatikusnak tűnsz, és minél többen vagyunk, annál jobb. Ma este jön valaki, aki elvisz engem és néhány barátomat Ben táborába. Te nem akarsz jönni? Egyébként Scott vagyok.
– Figyelj, nagyon csábító az ajánlat, de... – itt elakadt a szava.


A szeme előtt érdekes jelenet játszódott.
A katonák egy nőt kínoztak.
- Hol van a férjed?
Az asszony sírt, és bizonygatta, hogy fogalma sincs róla.
Scott is észrevette. A kardját markolta, és látszott rajta, hogy nem bír magával, és mindjárt ráveti magát a katonákra. Már indult volna, amikor Max erősen megfogta a karját, és visszatartotta.
– Nem tehetsz semmit. Túl sokan vannak – neki is nehezére esett ezt mondani, hiszen mindig segíteni szokott az ilyen helyzetben lévőkön, de ez volt az igazság. A katonák körülbelül tízen voltak.
– Te ezt nem értheted! Ő a nagynéném – mondta Scott, és minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa a karját. Max lemondóan sóhajtott, majd elengedte. Szomorúan nézte, ahogy a fiú keresztül verekszi magát a tömegen a halála felé. Hirtelen valaki rárakta a kezét a vállára.
– Ha akarsz, segíts neki! Én a lovakkal várlak a város másik oldalánál olyan közel, amilyen közel feltűnés nélkül lehet.

Maxnek se kellett több. Azonnal neki indult, és gyors mozdulatokkal verekedte át magát az embereken. Látta, hogy Scott már odaért, és azt is, hogy nem bírja sokáig. Minél közelebb ért, annál inkább ritkult a tömeg. A végén már szabályosan rohant. Hatalmas ordítással vetette bele magát az épp csak elkezdődött harcba.
Kihasználta a meglepetés előnyét, és pár másodperc alatt ártalmatlanná tett két katonát, akik Scottot fogták közre. Vigyázott rá, hogy ne ölje meg őket. Nem használta a kardja élét és a hegyét, csak a lapja és a markolata ért emberi testet.
– Őrült vagy! – kiáltott oda újdonsült barátjának. – Egyedül semmi esélyed, én meg kockáztatom az életemet miattad, pedig nem is ismerlek. – Beszéd közben úgy helyezkedett, hogy a katonák ne tudják bekeríteni. Megtehette volna azt is, hogy vállvetve harcol, de az alatt a pár másodperc alatt, amíg Scott egyedül küzdött nem látszott annyira jónak, hogy rá merje bízni az életét. Tényleg jól vívott, de nem annyira jól, hogy bátran kiállhasson felnőtt katonák ellen. A szeme sarkából látta, amikor a bajba került asszony elvegyült a tömegben. – Legalább ő megúszta a dolgot – gondolta. Közben folyamatosan védte magát.


A katonák már összeszedték magukat. A kezdeti meglepetésből, még mindig eszméleténél volt hét. Max tudta, hogy ez csak rosszabb lehet, és bármikor érkezhet erősítés. A városiaktól nem számított segítségre, mivel az emberek csak hátrébb húzódtak, és biztonságos távolságból figyelték az eseményeket.

Az agya egyfolytában menekülési útvonalat keresett. Megakadt a szeme egy szekéren, amiről elrugaszkodva elérhetne egy vasrúdra erősített cégértáblát. A cégértábla felett egy nyitott ablak volt, egy kis ügyességgel könnyen be lehetett volna mászni rajta. Elmenekülhetett volna, de nem akarta otthagyni Scottot.
Ártalmatlanná tett még két katonát. Rajta nem esett egy karcolás se, de barátja karja erősen vérzett.
– Menj el innen, és szívódj fel! – kiáltotta Max, miközben egyszerre négy katonát próbált sakkban tartani. A katonák is véreztek, mert vele ellentétben Scott nem figyelt oda rá, hogy ne okozzon komoly sérülést.
– Mi lesz veled? Nélküled nem megyek.
– Majd megoldom, tűnj már el! – Rivallt rá a védencére. Muszáj volt keménynek lennie, hiszen mindkettőjük élete ezen múlott.

Ekkora csak két ellenfele maradt.
Lehet, hogy Scott megsértődött, de az is megtörténhetett, hogy belátta, új ismerőse egyedül is megoldja a dolgot, ezért elvegyült a tömegben.
Max pár gyors mozdulattal leterítette a két fáradt katonát. Ő is kifulladt, de hála a kemény edzéseknek nem merült ki teljesen. Felmérte a terepet. Nagyot sóhajtott. Minden irányból katonák közeledtek, így nem úszhatta meg a tornamutatványt.

Teljes erővel rohanni kezdett a szekér felé. Útközben visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. Legnagyobb szerencséjére a szekér egyik oldala le volt hajtva, így ugródeszkaként elrugaszkodhatott róla.
Pár másodpercig repült a levegőben, aztán elkapta a vasrudat. Az ugrás nem sikerült tökéletesre, ezért egy darabig fél kézzel fogódzkodott, de aztán megfogta a másik karjával is, és megfeszített izmokkal felhúzta magát. A rúd elég instabil volt, látszott rajta, hogy nem ilyesmire tervezték, nem csoda tehát, hogy amint elrugaszkodott róla, letört.
Ez az ugrás már pontosabbra sikerült. Ezúttal sikerült két kézzel elkapnia a kiszemelt célt, jelen esetben az ablakpárkányt. Amilyen gyorsan csak tudott bemászott az ablakon. Odabent nem várt látvány fogadta. Két fiatal volt elfoglalva egymással. Amikor észrevették lefagytak a döbbenettől.
– Elnézést a zavarásért! Ne is foglalkozzanak velem! Én már itt sem vagyok – beszéd közben az ajtó felé hátrált, és kényszeredetten mosolygott. Zavartan babrált az ajtó reteszével. Végül sikerült kinyitnia, és kiment.

Nagyon megkönnyebbült, amikor kiért az ajtón.
Egy folyosóra ért, ami a földszinti kocsmába vezetett. Csak egy oldalon voltak szobák, ezért nem választhatta az ablakon kimászás lehetőségét. Nem volt más választása, le kellett mennie az ivóba.
Nem tűnt fel senkinek. A katonák még nem érték be.
A hely tele volt. Nem akart itt sok időt eltölteni.
Keresett valakit, akitől útmutatást kérhetett. Végül kiszúrt egy testesebb, kocsmárosné típus pincérlányt. Barna színű haja és szeme volt. Láthatóan unatkozott.
– Merre lehet innen kijutni? – szólított meg a tétlenkedő pincérlányt, aki láthatóan a férfiakra meresztette a szemét. A hatás kedvéért megeresztett egy fényes mosolyt.
A lány alaposan végigmérte, majd úgy döntött, elég jól néz ki ahhoz, hogy válaszoljon neki.
- A főbejárat, vagy a vészkijárat? - kérdezte. Látszott rajta, elég régen dolgozott a kocsmában ahhoz, hogy felmérje, ha valaki bajban van.
– A vészkijárat jobb lenne – mosolygott Max.
– Kövess! Megmutatom.
Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy szabadon kijusson a helyről, így hát követte a pincérnőt. Elég simán kiértek. Egy szűk sikátorba jutottak.
– Köszönöm a segítséget, de miért tetted?
– A városban majdnem mindenki utálja a katonákat, csak bajt hoznak. Te ellenük vagy, tehát csak jó ember lehetsz. Ja, és nem tudom mondták-e már neked, de ellenállhatatlan mosolyod van. Nő legyen a talpán, aki ellen bír állni neki.
– Nem a katonasággal van a baj, hanem az ország vezetésével. Ha a birodalomnak megfelelő uralkodója lenne, akkor a katonák se lennének ennyire szörnyűek – mondta Max. Szándékosan nem vette figyelembe a második okot.
– De nincs jó király, és ha a mostani kormányzónak a fia kerül a trónra, nem is lesz.
– Igazad van! Nekem most mennem kell. Még egyszer köszönöm a segítséget.
– Várj egy kicsit! Én Julia vagyok, és te?
– Max.
– Merre mész?
– A főváros felé.
– Arra van – mondta Julia, és északra mutatott.

Max intett, majd sebesen távozott.
Nem ütközött semmi akadályba. Mindig a lehető legjártabb utcákat választotta, hogy elkerülje a katonák figyelmét, akik lezárták a sikátorokat, és minden házat átkutattak, hogy megtalálják a bajkeverőt. Láthatóan nem számítottak rá, hogy ilyen hamar kimerészkedik az utcákra.
A város határában egy őr állta útját.
– Ki vagy, és hová mész?
Maxnek nem volt se kedve, se ideje magyarázkodni, ezért egyszerűen leütötte a szerencsétlen férfit.


Hamar megtalálta George-ot. Felpattant Tornádóra, és már indultak is.
– Na, hogy ment?
– Viszonylag simán. Remélem, a srác fogja magát, és jó messzire megy. Neked sikerült íjat venned?
– Igen. Majd este megmutatom, de most szerintem jobban járunk, ha minél gyorsabban eltűnünk Dalra közeléből. Egyébként olvastad a körözvényt?
– Persze. Kedves tőlük, hogy nem hitték el, hogy hívnak, így legalább használhatom a saját nevemet.
– Csak nehogy túl híressé tedd!
– Igyekezni fogok! – ígérte Max, majd elvigyorodott. Ennyi bonyodalom érte közvetlenül vagy közvetve egy íj miatt, de legalább sikerült megszerezni.
Egy új íjjal, és valamekkora harci tapasztalattal távozott Dalrából, sok eszméletlen katonát és nagy felfordulást hagyva maga után.