Az Alatna erődben

Ugye tudod, hogy Ben úgyis utánunk küld valakit vagy valakiket? – kérdezte Tornádó, miközben a lehető legnagyobb sebességgel igyekeztek kijutni az erdőből.

Igen, de nem hiszem, hogy gondot okozhatna lehagyni a lovaikat – válaszolta Max gondolatban. – Vagy tévedek?

Természetesen nem – váltott még gyorsabb tempóra a ló.

Nehogy eltörd itt nekem a nagy sietségben a lábadat! Azzal aztán tényleg semmire nem mennénk.

Így is biztosan tudok lépni.

Te tudod – hagyta rá Max további vita nélkül, ugyanis teljesen a gondolatai teljesen máshol jártak.

Még mindig nem tudta teljesen feldolgozni, hogy egy cseppnyi túlzással egész Altana sorsa rajta állt, vagy bukott, de tényként elfogadta, mert nem volt más választása. Sose vágyott se pénzre, se rangra, se hatalomra, és ezek mégis olyan közel kerültek hozzá, hogy az már ijesztő volt a számára, hiszen mégiscsak egy molnárházaspár nevelte fel.

Elmosolyodott a gondolatra, hogy mit szólna a mostohacsaládja, ha most összetalálkozna velük, és elmondaná nekik, mi történt vele az elmúlt bő másfél, vagy inkább szűk két hónapban. Harold és John nyíltan kiröhögték volna, és az hitték volna, megőrült, ami végül is érthető lett volna a részükről, hiszen kívülállóként valószínűleg ő is így reagált volna. Barbara ás Tim talán hajlották volna rá, hogy bebizonyíthassa nekik, igazat mond, de azért ők is megkérdőjelezték volna az ép idegállapotát, csak nem gúnyolódva, hanem aggódva. Selli volt az egyetlen, aki feltétlen nélkül bízott volna benne, hiszen közülük ő ismerte a legjobban Maxet, és még elég kicsi volt ahhoz, hogy a józan esze ne kerekedjen a szeretete fölé.

Bármennyire is élvezte, hogy nem kellett Corsarban rohadni, és liszteszsákokat cipelnie, kénytelen volt bevallania magának, hogy hiányzott neki a mostohacsaládja. Még Harold és John is, pedig ők akkoriban igyekeztek megkeseríteni az életét. Elmosolyodott, hogy néhány hónapja még a molnár szidása volt a legnagyobb problémája. A koronahercegi rangja miatt leszakadt felelősséghez képest ez apró semmiségnek tűnt. Csak most értékelte igazán az eseménytelen falusi környezet varázsát, de ha visszamehetett volna az időben, azon a bizonyos lovagi tornán ugyanúgy döntött volna. Mindent összevetve jobb volt így, hogy megtudta az igazat, mintha az egész életét tudatlanságban töltötte volna le.

A gondolataiból az rántotta ki, hogy kiértek az erdőből az országútra. Ekkor jelzett Tornádónak, hogy gyorsítsanak, és pluszban még rá is hajolt a lova nyakára, hogy minél nagyobb sebességet érhessenek el. Nem is emlékezett rá, mikor vágtáztak utoljára úgy, hogy a gyorsaságuknak csak Tornádó képességei szabtak határt. Talán még soha, hiszen sose volt olyan alkalom, hogy úton voltak, és a társaik nem húzták vissza őket.

A szél lefújta a csuklyáját, és így már akadálytalanul belekaphatod az arcába és a hajába. Ez csak dobott a vágta egyébként is határozottan pezsdítő élményén, miközben Max teljesen elengedte magát. Sajnos ennek túl hamar vége lett, ugyanis elérték az Anatla nevű erődítmény határát. Ekkor már szürkület volt, de Max tisztán látta, merre kell mennie, mivel a várból fáklyafény szűrődött ki, ami egyben jelezte, hogy a fenyegető kőépület együttesben többen is tartózkodtak.

Lassú ügetésre fogta Tornádót, felhajtotta a csuklyáját, és úgy közeledett a fal felé. Amikor odaért a hatalmas, kétszárnyú kapuhoz, azon morfondírozott, hogy kopogjon-e, vagy egyszerűen csak várja meg, amíg észreveszik. Nem kellett ezen tovább törnie a fejét, ugyanis egy átlagos férfi szemmagasságában belülről elhúztak egy reteszt, és a keletkezett nyíláson egy látszólag egykedvű férfihang szűrődött ki.

- Mit akar Anatlában? – kérdezte meglehetősen udvariatlanul a megszokott, vagyis nem a nemesek nyelvét használva.

Max számított a barátságtalan fogadtatásra, éppen ezért nem okozott neki gondot, hogy nyugodtan és magabiztosan válaszoljon.

- Levelet hoztam Lord Sebastiannak.

- Akkor adja át, és táguljon innen! – Ez már nem barátságtalan volt, hanem egyenesen ellenséges, amiből érdekes következtetéseket lehetett volna levonni, de Maximiliennek nem volt ideje kiértékelni a helyzetet, ezért csak elraktározta magában az újonnan szerzett információt.

- Sajnálom, de azt a parancsot kaptam, hogy csak Lord Sebastiannak adhatom át – válaszolta teljes lelki nyugalommal.

- Mégis ki írta azt a levelet? – enyhült meg nagyon minimálisan az ajtónálló az álfutár higgadtságát látva.

- Robert herceg – közölte Max, és bizonyítékképpen a kémlelőnyílás elé tartotta a boríték lepecsételt részét. Szinte biztos volt abban, hogy beengedik, hiszen a herceg személyes futárjának adta ki magát, de természetesen még így is fennállt az esély arra, hogy mégis elutasítják.

- Rendben van – adta meg magát a kapuőr, és éppen csak annyira nyitotta ki a kaput, hogy a lovas beférjen rajta. – Szálljon le a lóról, és kövessen – mondta, miután Max mögött becsukta a kaput.

Max habozás nélkül engedelmeskedett, és örült a szerencséjének, hogy a kapuőr eléggé szűkszavúnak bizonyult.

Miközben követte a férfit, észrevette, hogy az végig gyanakvóan figyelte, és a keze ügyében tartotta a kardját. Látszott rajta, hogy gyakorlott és mesteri harcos, de Maximilien nem mutatta ki, hogy ezt észrevette, és szándékosan távol tartotta magát a fegyverétől, valamint igyekezett nem bámészkodni, nehogy okot szolgáltasson a vezetőjének, hogy meggondolhassa magát.

Attól, hogy nem nézelődhetett, a fület még nyitva tarthatta. A legtöbb ajtó mögül, ami mellett elhaladtak pengecsattogás, vagy egyéb fegyverekkel való harc hangjai szűrődtek ki, ami megerősítette George és Ashley korábbi állítását, miszerint az alatnai erődben elit testőröket képeztek ki.

Az út alatt többször is irányt váltottak, amit Max minden egyes alkalommal megjegyzett, de volt egy olyan érzése, miszerint ez felesleges, mivel a kapuőr biztos, nem volt annyira ostoba, hogy a legrövidebb úton vezesse a főnökéhez.

Körülbelül tíz perc múlva torpant meg a férfi egy faragott, ősréginek látszó, de valahogy mégis szilárdságot árasztó ajtó előtt. A harcos bekopogott az ajtón, de nem kapott választ. Ettől függetlenül nem zavartatta magát, ugyanis benyitott a terembe.

A dolgozószoba egyszerűen berendezett, de mégis elegáns volt, ami tökéletesen illett egy elit testőrökből álló csoport parancsnokához. Max figyelmét azonban nem a bútorok kötötték le, hanem a szemközti falba faragott minta, ami nem volt már, mint egy kardon függő medál. A királyi család címere, az ő címere.

Alig akart hinni a szerencséjének, hogy pont abba a terembe vezették, ahová az apja a neki szánt levelet elrejttette. Az addigi vezetője következő mondatára pedig szabályosan azt hitte, hogy rosszul hall.

- Maradjon itt, és ne nyúljon semmihez! Értesítem a parancsnokot – utasította a férfi, azzal sarkon fordult, és a tömör faajtó hatalmas csattanással csapódott be mögötte.

Maximilien egy pillanatig némán állt egyhelyben, és azon morfondírozott, hogy a mogorva harcos vajon mért hagyta magára. Végül arra a következtetésre jutott, hogy úgyse tudott volna kijutni a képzett testőröktől hemzsegő épületből, és ezt valószínűleg a férfi is számításba vette.

Úgy döntött, inkább nem azon gondolkozik, minek köszönheti a szerencséjét, hanem kihasználja az alkalmat, és megszerzi az apja levelét.

Néhány gyors lépéssel átvágott a termen megkerülve a középen álló, tölgyből készült monstrum íróasztalt, és már a faragás előtt is volt, ami mögött elviekben egy rejtett rekesznek kellett lennie. Végigfuttatta az ujját a faragott kardon és medálon, hátha megnyom egy rejtett gombot, de a dolog nem bizonyult ilyen egyszerűnek.

Nem kellett sokat gondolkoznia, mi lehetett a megoldás, hiszen a kardjához és a medáljához is a vére volt a kulcs, ezért logikusnak tűnt, hogy ennek a talánynak is az lehetett a nyitja.

Nem szerette különösebben vagdosni magát, de azért a fájdalomküszöbe jóval magasabb volt annál, hogy hang nélkül el tudjon viselni egy aprócska szúrást, ráadásul szükséges is volt, mivel a nélkül a levél nélkül esélye sem volt, hogy megtudja, mit is akart üzenni neki az apja.

Egy kicsit kihúzta a kardját a hüvelyéből, és óvatosan megvágta az egyik ujját. A kicsorduló vére hatására a penge azonnal fehéren ragyogni kezdett, de Max nem foglalkozott ezzel, hanem a faragást fixírozta.

Azon töprengett, hogy hol érintkezzen a vére a fallal, majd hirtelen elhatározásból a faragott medál közepébe nyomta a megsebesített ujját. Egy pillanatig nem történt semmi, majd a fal csikorogva feltárult. Úgy viselkedett a szerkezet a bő tizenhét évi porosodás után, mint egy medve, aki éppen felébredt a téli álmából.

A rejtett rekesz körülbelül akkora volt, hogy egy átlagos méretű hatéves összekuporodva elfért volna benne, vagyis viszonylag nagy. Ott lapult az alján egy poros, kissé megsárgult, de kétségtelenül ép boríték. Max egy határozott mozdulattal kivette az apja levelét, majd visszahajtotta a faragott falat a helyére, ami egy kattanással jelezte, hogy bezárult.

Épp időben lett kész ahhoz, hogy eltüntesse a titkos rekeszt, de a levél elrejtésére már nem maradt ideje, ugyanis akkor nyílt a terem ajtaja, amikor a faragás visszakerült a helyére. Ettől függetlenül miközben megpördült a tengelye körül, egy gyors mozdulattal a köpenye zsebébe rejtette az apja levelét, és elővette az üres borítékot.

A belépő harminc év körüli, markáns arcú, barna hajú és szeme, egyszerű, de hatalmat sugárzó egyenruhájú, az oldalán kardot viselő férfi homlokráncolásából ítélve nem volt elég gyors, de úgy döntött, inkább nem hozza szóba a dolgot. Csak ekkor tudatosult benne, hogy valahogy muszáj lesz kimagyaráznia a hercegi címerrel lepecsételt üres boríték ügyét, ami nem látszott túl egyszerű feladatnak.

- Kérem a levelet – szólalt meg végül Lord Sebastian, mivel kétségtelenül ő volt az.

Max szó nélkül átnyújtotta neki az üres borítékot, és várta, hogy mi következik. A parancsnok megszemlélte a pecsétet, és egy határozott mozdulattal feltörte. Nem tűnt túlságosan megdöbbentnek a tulajdonképpeni levél hiánya miatt.

- Halljam, miről van szó! – nézett fenyegetően a fiatal hercegre.

- Ezt meg hogy érti? – értetlenkedett Maximilien. Az biztos, hogy nem erre a reakcióra számított.

- Úgy, hogy ez csak egy újabb trükk kezdete lehet arra nézve, hogy a kormányzó kicsikarja belőlünk a hűségesküt a fia számára. Márpedig arra esély sincs, amíg a herceg le nem győzi a Fekete Lovagot, amire nem látok túl sok esélyt. Ennek gyakorlatilag nulla az esélye.

Ez az akaratlanul kikottyantott információ értékesnek tűnt Max számára, mivel kiderült belőle, hogy Lord Sebastian nem kedveli se a kormányzót, se a fiát, sőt a hanghordozásából ítélve megvetette őket, ami mindenképpen az ő javára billentette a mérleg nyelvét.

Ekkor váratlanul lepergett előtte, amikor George Gordon parancsnok torkának szegezte a kardját, és valami olyasmit mondott, hogy a felségárulás büntetése halál. Ez azt jelentette, hogy Gordonnak köze volt az apja halálához, és mivel ő a kormányzónak dolgozott, ezért ebből egyenesen következett, ki a felelős a néhai király haláláért. A felismeréstől egy pillanatra megszédült, és már nem csak nem kedvelte Martin kormányzót, hanem korábban sohase ismert érzelmet érzett, ami valószínűleg a gyűlölet nagyon kezdeti fázisa lehetett.

Hirtelen vad elszántság költözött belé, és elhatározta, hogy megteszi az egyetlen lehetséges lépést, amivel reális esélye volt a túlélésre, vagyis fölfedi a lapjait a fiatal parancsnok előtt.

- Nem a kormányzó küldött. Nem is ismerem, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az ellensége vagyok.

A férfi zavarodottan összeráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy szíve szerint hitt volna Maximiliennek, de még mindig gyanakodott.

- Akkor mit keresel itt?

- Egy olyan levélért jöttem, ami segíthet a megbuktatásában.

- Miért olyan fontos az a levél?

- Mert Alexander király írta – válaszolta Max magabiztosan, és halványan elmosolyodott a másik döbbent reakcióján.

A parancsnokon látszott, hogy rengeteg kérdése lenne, de nem maradt a feltevésükre ideje, mert nyílt az ajtó, és a Fekete Lovag félreismerhetetlen páncélos alakja lépett be rajta, amivel folytatódott Max szerencsesorozata, hiszen Gawin segítségével sokkal könnyebbé vált a helyzet elmagyarázása.

- Elmondta? – kérdezte a Lovag egyenesen Maxnek címezve a szavait. A fiúnak egy cseppnyi kételye se volt arra nézve, hogy a férfi arról érdeklődött, George beszámolt-e neki a koronahercegi rangjáról.

- Igen.

- Ti ismeritek egymást? – járatta Lord Sebastian zavarodottan a tekintetét kettejük között.

- Mennyit tud? – hagyta a Fekete Lovag tökéletesen figyelmen kívül a parancsnok kérdését.

- Nem sokat.

- Elmondja neki?

- Úgy terveztem.

- Szerintem is megbízható – adott hangot a véleményének Gawin. – Felvilágosítsam én?

- Azt megköszönném – könnyebbült meg Max. Így sokkal egyszerűbbé vált a jelenlegi helyzete.

- Elmondanád, miről van szó? –fordult Sebastian Gawinhez.

- Természetesen – válaszolta ő, miközben levette a fekete sisakját. – A fiú legyőzött párbajban, és hűséget fogadtam neki – sűrítette egy mondatba az egész históriát.

- De ő nem a királyi család tagja – hápogta a férfi, miután magához tért a kezdeti megrökönyödésből. Még így is viszonylag gyorsan dolgozta fel a hírt, amit valószínűleg a kiképzése alatt szerzett erős idegzetének köszönhetően szerzett.

- Ebben miért olyan biztos? – kérdezte Max, és háttal nekidőlt a falnak.

- Mert a királyi családnak csak egy egyenes ági leszármazottja van, és ha tetszik, ha nem az a kormányzó fia.

- Ő Alexander király fia – közölte Gawin.

- A törvényes fia vagyok – tette hozzá Max, mivel ez elég fontos információ volt.

- Kérhetnék bizonyítékot? – hitetlenkedett még mindig a parancsnok.

- Igen – sóhajtotta Max, és előhúzta a kardját.

A pengén megcsillant a teremben világító fáklya fénye, és miután megkarcolta az időközben begyógyult ujját fényesen világítani kezdett.

- Ez elég bizonyíték?

- Igen, fenség – válaszolta a férfi, és nyomatékul még le is térdelt. – Kérem, bocsásson meg a hitetlenkedésemért, és fogadja el a hűségeskümet!

- Nem történt semmi, és természetesen elfogadom – legyintett Maximilien nagyvonalúan, és kissé zavartan intett a parancsnoknak.

- Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte a Fekete Lovag.

- Egyelőre csak szeretném elolvasni az apám levelét, aztán majd meglátjuk.

Ezután előszedte a köpenye zsebéből a borítékot, és felbontotta. Teljesen kizárta a külvilágot, és az olvasásnak szentelte az összes figyelmét.

Fiam, ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy én már nem élek. Tudnod kell, hogy anyáddal nem azért küldtünk el, mert nem kellettél nekünk, hanem mert meg akartunk védeni. Remélem, ezt te is megérted, és azt is, hogy a világon mindennél jobban szeretünk téged. Nálad nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna az élettől. Ecsetelném még tovább is, hogy mennyire szeretünk, de beszélnem kell neked a rád hárult felelősségről.

Természetesen a törvényes fiamként téged illet meg a trón, és az az atyai akaratom, hogy foglald is el. Ezzel kapcsolatban egyetlen tanácsom lenne, ami egyben a családunk mottója is: Nem a nép él a királyáért, hanem a király él a népéért. Ha ezt a bölcsességet megfelelően értelmezed, nagyszerű király lesz belőled.

A hivatalos végrendeletem tehát, hogy Altana trónja és minden vagyonom a törvényes fiamra, Maximilienre szálljon. Amennyiben ő meghalt volna, az unokaöcsém, Gabriel csak abban az esetben örökölheti a trónt, ha az apja, Martin meghalt. Ha ez nem történt meg, akkor a feleségem döntsön Altana sorsáról.

Altana uralkodója, Alexander király

Max még egyszer átfutotta a szemeit a sorokon, hogy biztos legyen azok tartalmában, és közben magában újraértékelte a helyzetét.

Most már ha akarta volna se visszakozhatott volna, hiszen tiszteletben kellett tartania az apja utolsó akaratát, miszerint ő kövesse őt a trónon.

A családi jelmondat megfejtése pedig viszonylag egyszerű volt, legalábbis Maxnek annak tűnt. Szerinte azt jelentette, hogy a saját igényeit háttérbe kell szorítania a rábízott emberekéhez képest, ami abszolút logikusnak és helyénvalónak tűnt.

A levél gyakorlatban leghasznosabb része a végrendeletet tartalmazó volt, hiszen azzal egy pillanat alatt semmissé vált az unokatestvére trónigényének jogossága, hiszen a kormányzó sajnálatos módon nagyon is élt.

A hosszúra nyúlt csendet végül a Fekete Lovag törte meg.

- Mi áll benne?

- Az apám végrendelete.

- Segít nekünk?

- Igen, elég jelentősen, de egyszerűbb, ha elolvasod, mintha én kezdenék magyarázni.

Átnyújtotta a levelet a Lovagnak, aki figyelmesen elolvasta, majd kérdés nélkül továbbadta Lord Sebastiannak, de ez Maxet egyáltalán nem zavarta, hiszen tudta, hogy Gawin csak abban az esetben tenné ezt, ha teljesen megbízik a férfiban.

Miközben a parancsnok a levelet olvasta, kivágódott a terem ajtaja, és egy húsz év körüli, barna hajú és zöld szemű férfi viharzott be rajta, akinek egyes vonásai valamiért ismerősnek tűntek Maxnek.

- Mit akart az apám? Rájött, hogy itt vagyok? - kérdezte izgatott hangon az újonnan érkezett.

Max ebből a két mondatból azonnal rájött, hogy mért találta ismerősnek a vonásait, hiszen a bejutása kulcsát a Robert herceg levelének álcázott küldemény biztosította, tehát a fiatal férfi nem lehetett más, mint Ashley bátyja, Aaron. Elég érdekesnek találta a dolgot, hiszen Ashley szerint a kormányzó elfogatta őt, de úgy döntött, hogy egyelőre nem engedi ki az oldalát furdaló kérdéseket, hanem vár és figyel.

- Komolyan, itt gyorsabban terjednek a pletykák, mint egy bordélyházban – morogta Gawin, miközben becsukta a nyitva maradt ajtót.

- Albert csak nekem szólt róla, mivel tudta, hogy Robert herceg az apám, és… - itt megakadt, ugyanis észrevette a sisak nélküli Fekete Lovagot. A tekintetéből ítélve ez a jelenség nem lehetett túl gyakori. Max Aaron válaszát más szempontból is hasznosnak találta, mivel így megtudta az őt kísérő kapuőr nevét.

- Az apád nem küldött levelet – mondta Sebastian, miután elolvasta Alexander király végrendeletét, és visszaadta a koronahercegnek.

- Pedig az az ő pecsétje – mutatott a fiatal férfi az asztalon fekvő üres borítékra.

A parancsnok erre megvonta a vállát.

- Erről ne engem kérdezz!

Aaron figyelme ezután azonnal Maxre terelődött.

- Te ki vagy?

- A nevem Max - árulta el a fiú, majd elmosolyodott. – Te pedig bizonyára Aaron vagy.

A zöld szemekbe erre a meglepettség és értetlenség egyvelege költözött, ami bizonyította Maximilien teóriájának helyességét.

- Ezt meg honnan tudod?

- A húgod sokat mesélt rólad – közölte Max, és jót derült magában Aaron ezt követő arckifejezésén.

Aaron hamar lerázta magáról a döbbentségét, és kérdések áradata tört elő belőle.

- Jól van? Hol van most? Honnan ismered? Mi történt vele? Ugye nem állt össze kétes alakokkal? Már rátalált apa, vagy még mindig szökésben van? Egyáltalán, hogyan jutott eszébe, hogy tényleg megszökjön?

Látszott rajta, hogy lenne még kérdése, de kifogyott a levegőből, és Max ezt a pillanatnyi szünetet használta ki a szóhoz jutáshoz.

- Ne ilyen gyorsan, mert alig értem, mit mondasz! Mellesleg tökéletesen jól van, pontosabban néhány órája még kutya baja sem volt. Különben meg nekem is lenne egy-két kérdésem, ugyanis Ashle azt mesélte, hogy a kormányzó elfogatott. Hogy lehet, hogy te itt vagy?

Ekkor Lord Sebastian ragadta magához a beszélgetés fonalát.

- Az úgy történt, hogy a kormányzó alkut ajánlott neki, miszerint ha beáll testőrtanítványnak, akkor megbocsát neki a korábbi ellenszegülésért, sőt még meg is jutalmazza. Aaron látszólag elfogadta az ajánlatot, de amikor idejött, azzal kezdte, hogy részletesen beszámolt nekem mindenről, és azóta hamis információkat szállít a kormányzónak, ami a mi malmunkra hajtja a vizet. Az apja természetesen erről nem tud semmit, és még mindig azt hiszi, hogy a fia börtönben raboskodik.

- Próbáltam üzenni a húgomnak, hogy már minden rendben van, de azt a választ kaptam, hogy a levelemet nem tudták eljuttatni neki, mert megszökött.

- Ugye arról a zöld szemű lányról van szó, akinek a múltkor a börtön kulcsát adtam? – érdeklődött a Fekete Lovag.

- Igen – válaszolta Max..

- Tényleg, te mit keresel itt? – kérdezte Aaron.

Maximilien komolyan elgondolkodott a válaszon, hiszen életében akkor először találkozott vele. Mivel a fiú Ashley bátyja volt, alapból úgy érezte, megbízhat benne, de ez a kémkedéses ügy elbizonytalanította. Ennek ellenére az ösztönei azt súgták, megbízhat benne, ezért a döntést inkább Gawinra és Sebastianra bízta.

- Ha szerintetek megbízható, mondjátok el neki! – vonta meg a vállát.

A Fekete Lovag és a parancsnok egy pillanatra összenézett, majd a lord ragadta magához a szót.

- Az, akit magad előtt látsz, nem más, mint Alexander király törvényes fia és egyben örököse, Maximilien koronaherceg – jelentette ki ünnepélyes hangon.

Aaronnak rövid időn belül újra tátva maradt a szája. A különbség csak annyi volt, hogy ezúttal több idejébe telt, amíg megtalálta a hangját.

- Ez meg mégis hogy lehet? Nagyapa szerint Alexander királynak nem született törvényes gyermeke – hitetlenkedett.

- Ezt úgy utálom – morogta Max, majd előhúzta a kardját, és újra megvágta magát, hogy a vérétől a penge fehérré változzon.

Ez ugyanúgy, mint a parancsnok esetében Aaronnál is megtette a hatását, ugyanis ő is azonnal letérdelt, és hűséget esküdött.

- Rendelkezzen velem, fenség! – fejezte be az eskütételét halálosan komoly hangon.

- Először is állj fel, és tegezve szólíts Maxnek, amíg mást nem mondok! – adta ki a parancsot a koronaherceg. – Ez rátok is vonatkozik! – tette hozzá Sebastiannak és Gawinnak.

- Most mihez kezdjünk? – kérdezte a parancsnok. – Mármint az egyértelmű, hogy ki kell tervelnünk, hogyan szerezzük meg a trónt, de hogy fogjunk hozzá?

- Nekem lenne egy javaslatom – mondta a Fekete Lovag.

Max érdeklődve fordult felé.

- Hallgatlak.

- Én ezen már azóta gondolkozik, hogy találkoztam veled. Végül arra jutottam, hogy egyszerűen csak átverjük a kormányzót. Hagyom, hogy Gabriel legyőzzön a párbajban, és utána egy cseppet megmásítom az esküt azzal, hogy nem a nevét mondom, hanem azt, hogy jogos örökös, aki ugyebár nem ő. Ezután Sebastianék is letesznek egy ugyanilyen esküt.

- Ehhez be kéne avatni mindenkit. Elég megbízhatóak?

- Természetesen minden kormányzónak hű embert kitettem innen, miután hatalomra jutottam – felelte a parancsnok sértett önérzettel. – Minden jelenlegi testőrre és tanítványra rábíznám az életemet, sőt még az önét is, fenség.

- Akkor ezt megbeszéltük – hagyta jóvá Maximilien a terv ezen részét, majd bólintott Gawinnak, hogy folytassa.

- Ezzel a húzással a kormányzó jobban megbízna bennünk.

- Azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha én is testőr lennék?

- Nem, mert túlságosan hasonlítasz a fiatal Alexander királyhoz, amire Martin kormányzó még biztos, emlékszik, ha másból nem, hát a rémálmaiból, vagy még biztos, van olyan terem, ahol van róla festmény. Ugyanebből az okból másként se épülhetsz be előre.

- Akkor mit tervezel?

- Kell valaki, lehetőleg egy főnemes, aki feltartóztatja a koronázást, amíg bejuttatunk valahogy a sok katona között. Azért nem én, vagy valamelyik másik testőr, mert akkor a zsarnok biztos, gyanút fogna, és azért nem ezt az időpontot kell választani, mert a kormányzó akkor nem fog majd tudni odafigyelni arra, hogy likvidáljuk az embereit.

- Jó, de ki lesz az a főnemes?

- Aaron nem jó, mert ő most elvileg a kormányzónak dolgozik, a többi főnemesben pedig nem bízhatunk, hiszen nem tudnánk velük észrevétlenül beszélni. A felnőtteket tehát kizárhatjuk. Az örökösök közül csak egyvalaki alkalmas, csak egy olyan aprócska probléma van vele, hogy az apja Martin legfőbb csatlósa. Ennek ellenére lenne esélyünk nála, hiszen az anyja az anyád testvére – pillantott Maxre -, tehát neked rokonod, Gabrielnek pedig nem, ráadásul néha titokban ki szokott szökni a palotakomplexumból.

Maximiliennek erre akaratlanul is a lelki szemei elé került az a korabeli fiú, akivel azután találkozott, miután néhány nemes kölyök bántani akarta Tornádót. Szinte az első pillanatban megkedvelte Lucast, és ezt az érzést a ranki találkozásuk is megerősítette Furcsa volt belegondolnia, hogy ők ketten unokatestvérek.

- Te most Lucasról beszélsz? – kérdezte azért, hogy biztos legyen a dolgában.

- Igen, róla. Ismered?

- Eddig kétszer futottunk össze, és meg is beszéltünk egy találkozót a fővárosban két nappal a koronázás előtt, szóval azt hiszem, ezt a problémát megoldottuk.

- Most, hogy ezt megbeszéltük, megmondod, hol van a húgom? – szólt közbe Aaron. Végül is érthető volt a türelmetlensége, hiszen már hosszú idő óta nem látta a testvérét, akiről az utolsó híre az volt, hogy elszökött otthonról.

- Nem tudom elmagyarázni, de elviszlek hozzá, úgyis beszélnem kell Bennel.

- A húgom a rablóvezérnél van?! – kiáltott fel Aaron elszörnyedve.

- Igen, de nem fogoly, és azért van ott, mert ott akar lenni. Ha akarna, bármikor elmehetne arról a helyről.

- Az a baj, hogy róla ezt könnyen el tudom képzelni – higgadt le azonnal az aggódó báty.

- Én is megyek – jelentette ki Gawin.

Max ránézett a Fekete Lovag elszánt arcán, amiről azt olvasta le, hogy mindenáron meg akarja védeni őt a lehetséges veszélyektől.

- Rendben van – sóhajtotta végül -, de csak páncél nélkül jöhetsz, és valami hétköznapi lóval.

Gawin rögtön felfogta, hogy a koronaherceg miért akarja, hogy a feltűnő fekete páncél nélkül menjen, ráadásul a hangja is szigorú volt, ezért azonnal rábólintott a dologra.

- Legyen úgy.

- Én addig beadagolom a ma történteket az ittenieknek – mondta Sebastian. – Nektek pedig sok sikert!

Mindhárman megvárták, amíg Gawin lehámozta magáról a páncélzatát, de Aaronon közben nagyon meglátszott a türelmetlenség.

- Indulhatunk végre? – kérdezte.

- Igen – válaszolta Max. Kíváncsi volt, hogyan reagál majd Ashley amikor megpillantja a bátyját.