Levél a láthatáron

Max azonnal felfogta a George által mondottak jelentőségét, de azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna.

Sose kívánta, hogy nemes legyen, most mégis az ő vállain nyugodott az egész birodalom sorsa. Jogos örökösként őt illette meg a trón, amit sosem akart, de elhatározta, hogy mindent megtesz a megszerzéséért. Ennek az volt az oka, hogy nem bírta volna elviselni annak a tudatát, hogy megakadályozhatta volna a zsarnok Martin totális uralomra jutását, és mégsem tett semmit.

- Most mit akar tenni? – kérdezte George hosszas hallgatás után még mindig féltérden állva.

Maxet zavarta a hirtelen jött, bár érthető magázás, ezért jobb ötlete nem lévén először ezt tette szóvá.

- Arról fogalmam sincs, de azt értékelném, ha felállnál végre, és újra elkezdenél tegezni.

- Sajnos azt nem tehetem, fenség – mondta George miközben felállt. – Az tiszteletlenség lenne.

- Az viszont nem lenne jó, ha emiatt mások idő előtt rájönnének, hogy ki is vagyok valójában – próbálta Maximilien más irányból megközelíteni a témát.

- Ez igaz – adta meg magát a férfi. – Akkor a koronázásig a különleges eseteket leszámítva tegezni foglak – váltott át azonnal a magázásról.

- A koronázásról jut eszembe – kezdte Max miközben letelepedett a fűre -, mégis honnan veszed, hogy a nemesek hinni fognak nekünk? Már ha egyáltalán sikerül bejutnunk a királyi palotába.

- Ez egyszerű. Azon kívül, hogy szinte szakasztott ugyanolyan vagy, mint amilyen az apád volt fiatalkorában, és vannak bizonyos ismertetőjelek, amik csak az igazi örökösre jellemzőek.

- Például?

- A kardod és a medálod ősidőktől kezdve az altanai királyi család tulajdonában állnak, és valamilyen különös oknál fogva e két tárgy képessége csak a jogos tulajdonosuk vérére lép életbe. Továbbá ott van még a Fekete Lovag is. A különleges páncélja, kiképzése és képességi miatt tisztességes, egy az egy elleni harcban csak a jogos örökös tudja legyőzni, de ő is csak a királyi karddal, amit te ugyebár megtettél.

- Tehát a Fekete Lovag végig tudta, hogy ki vagyok.

- Igen. Én kértem meg rá, hogy ne szóljon erről neked, amíg nem készülsz fel arra, hogy megtudd az igazat. Igazából nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogod fogadni.

- Miért hallgatott rád? – kérdezte Max kíváncsian, szándékosan fegyelmen kívül hagyva a férfi utolsó mondatát. Volt ugyan egy sejtése, de úgy döntött, hagyja, hogy az öreg mondjon el mindent, és ő inkább nem bocsátkozik hangos következtetésekbe.

- Én voltam az apád Fekete Lovagja, vagyis az előde – mondta George, majd kis habozás után folytatta. – Egyébként Gawinnak hívják, és az unokám. Tizenkettő körül lehetett, amikor Alexander meghalt, és utoljára látott, vagyis elég idős ahhoz, hogy felfogja az események súlyát, és hogy emlékezzen rám.

- Az unokád? – kérdezett vissza meglepődve az ifjú herceg. Arra a következtetésre eljutott ugyan, hogy George volt az apja idejében a Fekete Lovag, de azt nem gondolta volna, hogy a mostanival rokoni kapcsolatban áll.

- Igen, de szerintem nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy az én családomról beszéljünk.

- Rendben van – fogadta el Max azt, hogy a férfi nem akarja kitárgyalni a magánéletét. – Tegyük fel, hogy a nemesek elhiszik, hogy tényleg Alexander király fia vagyok. Azt hogyan akarod bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok fattyú?

- Aki jól ismerte őt, tudja, hogy sose tett volna ilyet, de a kérdés jogos. Van a jobb füled mögött egy apró kard alakú anyajegy, amiről az anyád, a nagynénéd és én tudok. Ha Melanie királyné a fiának nyilvánít, akkor az elégnek kell, legyen, hiszen a legfelsőbb arisztokraták körében nyílt titok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt terhes volt, de mindenki azt hitte, hogy elvetélt. Apád ezzel a pletykával akarta megóvni a családját, csak sajnos nem sikerült neki.

- Mi van akkor, ha ez nem elég?

- Abban az esetben meg kell mutatnod nekik az apád neked írt levelét – válaszolta a férfi gondolkodás nélkül. Láthatóan minden kérdésre volt jól kidolgozott válasza, ami azt jelentette, hogy fejben már nagyon sokszor végigfuttathatta magában ezt a beszélgetést.

- Milyen levelet?

- Alex írta a biztonság kedvéért egy hónappal az után, hogy megszülettél.

- Hol van az a levél?

- Az Anatla nevezetű erőd parancsnoki szobájának falába faragott királyi címer mögötti titkos rekeszben. Az apád Gawinra bízta az elhelyezését, aki a csatátok után biztosított arról, hogy végrehajtotta a küldetést.

- Mi áll abban a levélben?

- Nem tudom.

Maxnek ez, ha csak egy kis időre is, de megkönnyítette a dolgát, hiszen egyértelmű volt, hogy először az apja levelét kell megszereznie, és csak utána tehet komolyabb lépéseket a trón megszerzése érdekében.

- Pontosan mi is van az Anatla erődben? – kérdezte, hogy minél megtudjon arról a helyről, ahová menni szándékozott.

- Elit testőröket képeznek ki ott, akik csak és kizárólag a törvényes királynak, vagy az örökösének engedelmeskednek. A Fekete Lovag is közéjük tartozik.

- Ő a vezetőjük?

- Nem, de nem is tartozik engedelmességgel az elit egységek vezetőjének. Ő csak és kizárólag a te szádból kimondott szavaknak köteles eleget tenni.

- Ezek a harcosok mellettünk állnak?

- Eddig még nem engedelmeskedtek a kormányzó egyik fontosabb parancsának se, és ő sem olyan ostoba, hogy erőltesse ezt, de azért vigyázni kell velük, mert tizenhét év alatt könnyen megeshet, hogy beszivárgott néhány embere.

- Értem. Odamegyek, és megszerzem azt a levelet – mondta Max, azzal feltápászkodott a földről.

- Ezt mégis hogy tervezed? – csendült fel Ashley hangja, majd a lány mindkét férfi meglepetésére előlépett a bokrok és fák takarásából. – Odamasírozol, és bejelented, hogy te vagy a koronaherceg? – kérdezte gúnyosan. – Amióta a mostani vezetőjüket, Lord Sebastiant megválasztották, teljesen elszigetelték magukat a külvilágtól – fordította komolyra a szót, mivel tudta, Max nem annyira ostoba, hogy az én vagyok a koronaherceg kijelentést alkalmazza.

- Mennyit hallottál? – kérdezte Max.

Különösebben nem lepte meg, hogy a lány kihallgatta a beszélgetésüket, sőt még örült is neki, mert így legalább eggyel kevesebb személy volt, akinek el kellett ezt az egészet magyaráznia.

- A körül érkeztem, amikor George letérdelt előtted, szóval nem maradtam le sokkal.

- Te meg honnan tudod azt, hogy ki Anatla jelenlegi vezetője? – támadta le George Ashleyt.

- Ashley hercegnő, Edward herceg leánya szolgálatára – mondta Ashley, miközben kecsesen pukedlizett. Az összhatást csak az rontotta el, hogy férfiruha volt rajta, az oldalán kard lógott, és hogy az arcán szemtelen vigyor ült.

- Sejtettem, hogy nemes vagy – zárta le a témát George. Szemmel láthatóan bőven elég volt neki ennyi magyarázat is.

- Szóval akkor mit tervezel? – fordult vissza a lány Maxhez.

- Várj egy kicsit, gondolkodom.

- Egy levelet akarsz megszerezni, nem? Használj hozzá levelet! – javasolta Tornádó, aki egész végig némán hallgatott.

- Ez nem is rossz ötlet.

- Lovasfutárnak álcázom magam, és úgy teszek, mintha levelet vinnék a rend parancsnokának. Ugye az ő dolgozószobájában van az a bizonyos címer?

- Igen, de ehhez a tervhez az szükséges, hogy egyedül menj. Ez túl kockázatos lenne – vetette ellen George.

- Ennyi kockázatot igazán vállalhatok, hiszen rajtad, Ashleyn és Gawinen kívül senki nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, így senki nem is akarna megölni. Különben is, tudok vigyázni magamra.

- Ha el is fogadnák azt az érvet, hogy személyesen kell átadnod a levelet a parancsnoknak, a pecsétet akkor is meg kell mutatnod a kapuőröknek – próbálkozott tovább a férfi.

- Ez nem gond. Még mindig nálam van az apám pecsétgyűrűje – vigyorodott el Ashley, amire jutalmul egy gyilkos pillantást kapott az öregtől.

- Jó, de nincs levélpapírunk és pecsétviaszunk – vetette be az utolsó logikus ellenérvét is a volt Fekete Lovag.

- Ez nem gond. Bennél láttam, amikor legutóbb ott jártam – söpörte el Max ezt a próbálkozást is könnyedén, azzal elindult a tábor felé.

- Nem változtathatom meg az elhatározásodat? – kérdezte néhány percnyi gyaloglás után George.

- Te is tudod, hogyha valamit szilárdan eldöntött, akkor csak úgy tántoríthatod el, ha megölöd, és nem hiszem, hogy ezt szeretnéd – válaszolt a fiú helyett Ashley.

- Ennyire azért nem vagyok makacs – tiltakozott Max.

- Miért, máshogy meg tudnánk akadályozni, hogy végrehajtsd a tervedet? – kérdezte csípősen a lány.

- Nem.

- Na, látod! – vigyorodott el győzelemittasan a hercegnő. Még nem sűrűn fordult elő, hogy a fiút ilyen könnyen legyőzte a vitában, de tisztában volt vele, hogy Maxnek most sok minden kavaroghat az agyában, ezért ezt nem dörgölte az orra alá.

Ezután némán tették meg a céljukig vezető út hátralévő részét.

Amikor kiértek a főtisztásra, egyenesen a vezér szálláshelye felé vették az irányt. A barlangba belépve ott találták Bent és a két alvezérét is.

- Sikerült megbeszélnetek azt a fontos dolgot? – pillantott a rablóvezér a belépőkre.

- Nagyjából – válaszolta az ifjú herceg. – Tudsz adni borítékot és pecsétviaszt?

- Mire kell az neked? – ráncolta össze a szemöldökét Ben. – Különben meg nem is mondtad, hogy tudsz írni.

- Nem kérdezted – vonta meg a vállát Max. – Akkor tudsz adni?

- Igen, de addig nem adok, amíg meg nem hallgatsz.

Maximilien egy pillanat alatt felmérte, hogy Ben számára fontos ez a dolog, ezért úgy döntött, végighallgatja, hiszen bármennyire is meg akarta tudni, mi áll az apja levelében, nem hanyagolhatta el a barátait sem.

- Rendben van, hallgatlak – adta meg magát sóhajtva.

- Hosszas gondolkodás után Philippel és Donalddal úgy határoztunk – kezdte a fiatal férfi ünnepélyes hangon -, hogy a harcban és egyéb területeken nyújtott kiemelkedő képességed és börtönben tanúsított bátorságod miatt tökéletesen alkalmas vagy az alvezéri posztra, amit most a kiskorúságod ellenére fel is kínálok neked. Elfogadod?

Maxet ez a hír talán még annál is jobban sokkolta, mint amikor George elárulta neki, hogy kik a szülei, hiszen azt az álmában látott beszélgetésből sejtette, ez pedig minden előjel nélkül, teljesen váratlanul érkezett.

Azon persze nem kellett sokat gondolkodnia, hogy elfogadja-e vagy sem, mert a koronahercegi rangja miatt nem lett volna helyes megtennie. Nem akarta megbántani Bent, de kénytelen volt, hiszen ha gondolkodási időt kért volna, akkor csak hiú reményt támasztott volna a férfiban.

- Sajnálom, de nem – mondta ki végül határozottan.

A rablóvezér arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Láthatóan nem erre a reakcióra számított.

- Miért nem? – kérdezte döbbenten.

- Ha elmondanám, csak bolondnak néznél.

- Tegyünk egy próbát! – fűzte keresztbe a fűzte keresztbe a férfi a mellkasa előtt a karjait.

Max magában fontolóra vette a dolgot, de Ben a George által felsorolt bizonyítékok egyikéhez se rendelkezett kellő háttérinformációval, ráadásul nem csak ők ketten tartózkodtak a helyiségben, ezért a kitálalást arra az időre halasztotta, amikor az apja levele már a kezében lesz.

- Higgy nekem, felesleges lenne!

- Eddig toleráltam, hogy a személyes indokaidat megtartod magadnak, de azért már több a soknál. Igenis jogom van megtudni, hogy miért utasítottad el az ajánlatomat.

- Bennek igaza van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Donald. – Bármi legyen is az okod, nekünk nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok közt vagy.

- Szerintem viszont nincs igaza – szólt közbe Ashley is. – Ha nem ismerném annyira, amennyire, és nem tudnám, amit tudok, akkor én se hittem volna el.

- Ez nagyon jó. Mindketten tudjátok Maxnek azt a bizonyos dolgát, csak nekem nem hajlandó elárulni? – vette vissza a szót Ben.

- Én hamarabb tudtam, mint ő – morogta George.

- Én meg csak kihallgattam őket, amikor arról beszéltek – tette hozzá a hercegnő.

- Semmi értelme ezen veszekednetek, hiszen úgysem fogom elárulni, hogy miért utasítottam el az ajánlatot, amíg a kezemben nem tartom azt a tárgyat, aminek a megszerzéséhez szükséges a korábban említett boríték és pecsétviasz.

- Mi a biztosíték arra, hogy utána hajlandó leszel elárulni? – kérdezte Ben.

- Az, hogy megesküszöm rá - válaszolta a herceg halálos komolysággal és rezzenéstelen, őszinte tekintettel.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ígért meg utoljára bárkinek bármit. Talán nem is fordult elő vele ilyen eset, mivel nem az ő stílusa volt az esküdözés, mert ő azt nagyon komoly dolognak tartotta.

Valószínűleg a rablóvezér is rájött, hogy hihet ennek az eskünek, mert csak szótlanul bólintott, és előkeresett egy borítékot némi viasszal együtt, valamint egy tollat, egy kevés tintát, és Max kezébe nyomta.

- Gondolom, írni is szeretnél valamivel – mondta a plusz eszközökre célozva. Igyekezz megszerezni azt a valamit, mert már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

- Kérhetek még valamit?

- Persze, miért is ne?

- Egy jó állapotban lévő sötétebb köpenyt tudnál kölcsönadni? – kérdezte Max, ugyanis nehezen hitték volna el róla, hogy egy herceg futárként alkalmazza, ha a jelenlegi öltözékében állított volna az erődítmény kapuja elé.

- Máris hozom – mosolyodott el a férfi. Láthatóan sikerült túltennie magát az elutasítás okozta megrázkódtatáson.

- Nekünk más dolgunk is lenne – indult kifelé Donald a vezére nyomában. Amikor látta, hogy az alvezér társa nem mozdul, szúrós pillantást vetett rá, amire Philipp kelletlenül követte.

- Végre felszívódtak – morogta Ashley, miközben a csizmájából előbányászta az apja pecsétgyűrűjét.

- Neked mióta van titkos rekesz a csizmádban? – érdeklődött Max döbbenten.

- Régóta – vont vállat a lány -, bár az kétségtelen, hogy a te titkaid viszik a pálmát.

- Mondja a férfiruhában, törvényen kívüliek között önként járó hercegnő – vágott vissza Max.

- Ti akarjátok megcímezni a borítékot, vagy tegyem meg én? – váltott témát George, hogy elejét vegye a két fiatal között kialakulni készülő szócsatának.

- Majd én – ajánlotta fel Ashley.

- Nekem megfelel – válaszolta Max George kérdő tekintetére.

Ezután csak a papír sercegését lehetett hallani, amíg Ashley megcímezte a levelét, és lepecsételte az üres borítékot.

- Kész is van – nyújtotta át néhány perc múlva a levelet elégedetten a koronahercegnek.

- Egy liliomot tartó sólyom a címeretek? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú a pecsét láttán.

- Mintha egy koronára helyezett kardon függő medál eredetibb lenne – kontrázott a lány gúnyosan.

- Micsoda? – bukott ki Max száján a kérdés, mielőtt még visszafoghatta volna. Tudta, hogy ez hiba volt.

- Ez a családod címere – világosította fel George.

- Még jó, hogy ezt tisztáztuk – forgatta a szemét Ashley. – Most már akár indulhatnál is, ha Ben végre visszaérne azzal a köpennyel.

Szinte végszóra belépett a barlangba az emlegetett személy karján a kért ruhadarabbal.

- Aztán nekem élve kikerülj onnan, ahova mész, ugyanis tartozol nekem egy alapos magyarázattal – fenyegette meg játékosan Maxet.

- Igenis, uram! – tisztelgett a fiú hasonló jókedvvel, de az ő esetében ez inkább megjátszott volt, amivel palástolni akarta az újonnan keletkezett szorongását, ugyanis a látszólagos magabiztossága ellenére tisztában volt azzal, hogy elég kockázatos tervet eszelt ki, ami túl sok helyen megbukhatott. – Akkor én indulok is – jelentette ki egy vidám mosoly kíséretében, miután felvette a köpenyt.

- Kikísérjelek az erdőből?

- Köszönöm, nem kell. Már megjegyeztem az utat.

- Elárulod, hova mész, ha esetlegesen ki kéne menteni?

- Ashley és George tudják – mondta Max, azzal kilépett a barlangból a hercegnővel és a volt Fekete lovaggal a nyomában.

Ezután nem törődve a néhány kíváncsi tekintettel odament Tornádóhoz, gyors mozdulatokkal felnyergelte, majd a biztonság kedvéért leellenőrizte a hevedereket és a szíjakat. Miután mindent rendben talált, még néhány szóra odafordult Ashleyékhez.

- Csak akkor gyertek utánam, ha egy napon belül nem érek vissza! – adta ki az utasítást, majd folytatta, amikor meglátta George szemében az ellenkezést. Ezúttal tekintetével satuba fogta a férfiét, és úgy beszélt. - Huszonnégy óra, George, és egy perccel sem kevesebb. Ezt vedd parancsnak! – játszotta ki végül azt a kártyáját, ami nem igazán akart. – Ez rád is vonatkozik – tette még hozzá Ashleynek címezve, amikor észrevette, hogy a lányban fellángolt a dac.

Felült Tornádóra, és az előzőekhez képest lágy hangon hozzátette, hogy ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Ezután elindította a lovát, és akaratlanul is meghallotta, amit Ashley mormogott bosszúsan az orra alatt.

- Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még váltig állította, hogy csak egyszerű parasztfiú, elég jól tud parancsolgatni.