A koronaherceg elfogására tett kísérlet

A bokrok között lapultak a sötétségben. Senki nem volt a közelükben. Többször is ellenőrizték, Maxnek ennek ellenére olyan érzése volt, mintha figyelte volna őket valaki.

Azzal nyugtatgatta magát, hogy ezt csak a harc előtti izgalom okozta. Figyelemelterelésképpen gondolatban századszorra is átvette Ben tervét.

A terv egyszerű volt. Várnak, amíg feltűnik a hintó, aztán amikor ez megtörtént, az íjászok annyi katonát lőnek le, amennyit csak tudnak. Ezek után megölik a megmaradt kísérőket, és elfogják a koronaherceget.

A hiba lehetősége szinte teljesen minimálissá vált a célratörő lépések miatt. Jó tervnek tűnt, de ennek ellenére Maxnek nagyon rossz előérzete volt. Tudta, hogy valami nem volt rendben, de azzal nem volt tisztában, mi is az.

Még tépelődött magában egy kicsit, majd hirtelen távoli hangok ütötték meg a fülét.

- Jönnek – súgta a baloldalán lapuló Bennek.

- Ezt meg honnan… ? – kérdezett vissza a férfi, de közben ő is meghallotta a közeledőket. –Felkészülni! – suttogta a közelében állóknak, akik továbbították a parancsát.

Az íjászok készenlétbe helyezték az íjaikat, és várták, hogy a hintó közelebb érjen. Max is köztük volt.

Hirtelen indíttatásból hátranézett. Nem látott semmi különöset. Csak növények voltak ott és egy sziklafal. Bosszankodva visszafordult az út felé, és rá egyáltalán nem jellemző módon magában elejtett néhány káromkodást.

Hiába fordult hátra, nem lett nyugodtabb a látványtól, sőt egyre inkább erősödött az a gyanúja, hogy valami nagyon nincs rendben.

A célpontjaik egyre közelebb értek. A menetelésük hangja már nagyon felerősödött, amikor Maxbe villámcsapásként hatott a felismerés. Nem is értette, hogy nem jött rá hamarabb, pedig annyira kézenfekvő volt.

Már tudta, mi nem volt rendben, de bizonyíték híján nem szólhatott a társainak, mert úgyse hittek volna neki.

Nem törődve a többiek elfojtott átkozódásával a sziklafalhoz rohant olyan hangtalanul, ahogy csak tudott. Amikor odaért, ráhajtotta a fülét a falra, és megkopogtatta a sziklát. A kongó hang, amit kiadott egyáltalán nem egy tömör természeti képződményéjére emlékeztették, sokkal inkább egy fával kőnek álcázott barlangjának.

Ezután minden idegszálával fülelni kezdett, és nemsokára meg is hallotta azokat a halk neszeket, amikre számított. Egyértelműen emberek voltak az álszikla mögött. Olyan emberek, akik megpróbáltak csendben maradni, de teljesen mozdulatlanul ők se tudtak állni. Az, hogy meghallotta ezeket a neszeket, azt jelentette, hogy nem egy-két ember volt ott.

Beigazolódott az, amit Ashleyvel már jó előre sejtettek, vagyis hogy ez az egész csak egy jó nagy csapda volt, amit a hírhedt törvényen kívüli rablóvezér elfogására állították. Természetesen a fal mögött állomásozóknak kegyetlen zsoldosoknak kellett lenniük, hiszen a kormányzóról köztudott volt, hogy nem bízott meg teljesen a saját katonáiban, hanem inkább abban, hogy a felbérelt emberek aranyért tartják a szájukat.

Max visszarohant a társaihoz, és informálta Bent arról, amire rájött.

- Ez az egész csapda. A mögött a fal mögött ellenségek vannak – mutatott oda, amerről jött.

- Max, értem, hogy izgatott vagy, de a képzelgéssel nem megyünk semmire. Állj vissza a helyedre! – torkollta le a vezér.

Max hirtelenjében nem is tudta, mit válaszoljon, de valamit mondania kellett, különben mindegyiküket elkapják.

- Ez nem pánik. Ez teljesen biztos. Ha nem hiszel nekem, akkor döfd keresztül a szívemet, így legalább gyors halálom lesz, nem úgy, mintha a katonák végeznének velem.

- Teljesen biztos vagy benne? – kérdezett vissza a férfi kétkedve. Látszott rajta, hogy őrültségnek tartotta a hallottakat, és legszívesebben visszafordította volna a figyelmét a koronaherceg elfogására, de valamilyen különös okból mégsem tette meg.

- Igen – válaszolta Max olyan magabiztossággal, amit a banditák még nem tapasztaltak nála. Igazából ő maga sem nagyon értette, mi is ütött belé, de ennek ellenére nem volt meglepődve, hiszen biztos volt a dolgában.

- Én hiszek neki – szólalt meg George hirtelen. – Soha nem hazudik, főleg nem a társainak, és a hidegvére is megvan ahhoz, hogy ne képzelődjön csata előtt. Tehát mit tegyünk? – fordult a vezérhez.

Ben még habozott egy pillanatig, majd megszólalt.

- Rendben van, hiszek neki, de ha nincs igaza, akkor alaposan meg fogja bánni, hogy elrontotta a hadműveletet.

- Én nem azt kérdeztem, hogy hiszel-e neki, hanem hogy mi tegyünk – válaszolta George úgy, hogy egy csipetnyi érzelem se hallatszódott ki a hangjából.

Ben erre dühösen nézett rá, és idegesen beletúrt a hajába.

- Fogalmam sincs. Ezzel az eshetőséggel nem számoltam előre.

Maxnek már volt néhány ötlete, hiszen azóta ezen gondolkozott, amióta beléhatolt a felismerés, viszont nem ő volt a vezér, csak egy beosztott, ezért előbb inkább meg akarta tudni, hogy Ben mit akar tenni.

- Egy igazi hadvezér váratlan helyzetekben is tudja, hogy mit kell tennie – közölte fagyosan az idősebbik férfi.

- Ezt te mégis honnan szedted? Kevesebbet tudsz, mint gondoltam. Nincsenek olyan emberek, akik egyik pillanatról a másikra képesek lennének reagálni egy ilyen helyzetben.

- Én tapasztalatból beszélek. Igenis vannak olyan emberek, akik ilyenek. Nekem személy szerint abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy talán az egyik legnagyobb alatt szolgálhattam.

Max elképedve bámult rájuk. El se hitte, hogy a szinte kibillenthetetlen zárkózottságba burkolózó George vitázni kezd valakivel, ráadásul egy ilyen helyzetben. Más különben még örült is volna az ilyen módon megszerzett információknak, de akkor nem volt ideje az elemzésükre, inkább félrerakta őket magában, és a hirtelenjében kidolgozott tervére összpontosította a figyelmét.

- Mi lenne, ha nem vitatkoznátok, hanem a jelenlegi problémánkra koncentrálnátok? – vágott közbe erélyesen Maximilien. Még ő is meglepődött azon, hogy a két férfi elhallgatott, és rá kezdett figyelni. – Rendben van. Mivel nincs időnk rá, hogy Ben kitaláljon valamit, ezért ha lehet, akkor majd én felvázolom a helyzetet, és elmondom az ötletemet.

- Más választásunk úgysincs – adta meg az engedélyt a rablóvezér.

Max egy bólintással jelezte a köszönetét, majd gyorsan és határozottan beszélni kezdett, amikor nyugtázta, hogy az összes törvényen kívüli ráfigyel.

- Most már biztos, hogy ez csak egy jó nagy csapda, amit nekünk, pontosabban Bennek állítottak. Az ellenség tervének lényege az, hogy elküldik a hintót csalinak, és mi megtámadjuk, majd amint az álfal mögöttiek meghallják a csatazajt, előrelendülnek, és hátulról lekaszabolnak minket, vagy elfognak. Ez attól függ, hogy milyen parancsot kaptak, de Bent biztosan élve akarják, hogy nyilvánosan kivégezhessék.

- Jó, de honnan tudták, hogy ő pont itt lesz? – szólt közbe valaki.

- Ez roppant egyszerű. A terepviszonyokat tekintve innen lehet a legjobban támadást indítani, és erre nem csak mi jöttünk rá, hanem ők is. Ebből már könnyen ki lehet következtetni, hogy Ben itt akar várni, hiszen egyértelmű, hogy vezető szerepet ad magának egy ilyen fontos csatában.

- Akkor egyszerűen csak lapuljunk meg? - kérdezte Ben megvetően. Látszott, hogy nincs ínyére ez a lehetőség.

- Az nem lenne jó, hiszen a kettes és a hármas csapat arra kapott parancsot, hogy mindenképpen lőjenek, vagyis ne várjanak ránk, és ők is elég nagy zajt tudnak kelteni.

- Akkor meneküljünk el, mint a gyáva nyulak? – érdeklődött indulatosan Ben.

- Mindannyian nem, mert valószínű, hogy lentebb is vannak ellenséges csapatok, és nem tudnánk átsurranni közöttük, ráadásul ereszkedés közben felülről is lelőhetnének minket, de neked sikerülhet, és kéne is, mivel teljesen biztos, hogy te vagy a főcélpont.

- Nem hagyom itt az embereimet.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, de legalább megpróbáltam. Most jöjjön a tervem! A hintót hagyjuk továbbhaladni, majd amint elénk került, gyújtsatok meg egy fáklyát, és lőjetek ki rá tüzes nyílvesszőket!

- Hiszen ezzel csak magunkra vonjuk a figyelmüket.

- Valóban – mosolyodott el Max, de ezt nem fejtette ki részletesebben, mert nem volt rá ideje. – Ezt öt ember végezze el! A többiek koncentráljanak az álfal mögött rejtőzködő zsoldosokra! Be kell, törjük azt a sziklának látszó valamit, és nyílzáport zúdítanunk az ellenségre. Ezután már csak a fegyvereink ereje fog számítani.

- Tegyétek, amit mondott! – adta ki sietősen a parancsot a rablóvezér, ugyanis csak néhány másodpercük maradt.

Max a rejtőzködő zsoldosok felé fordult, és készenlétben tartotta az íját. Mellé állt be George, akinél csak a kardja volt.

- Jó terv – mondta a férfi a feszült várakozással teli csendben.

- Az.

- Tényleg azt hiszed, hogy nyerhetünk?

- Nem. Ez egy csapda, tehát a kormányzó biztosra ment, vagyis ez egy olyan csata lesz, amit csak csodával határos módon nyerhetünk meg, de értelmetlen lett volna az indítványozni, hogy harc nélkül adjuk meg magunkat.

- Ebben igazad van. Kérlek, éld túl ezt a csatát!

Max éppen meg akarta kérdezni, hogy a tanítója ezt miért is mondta, de nem volt rá lehetősége, mert a csata megkezdődött azzal, hogy az ötletét követve néhányan hátulról tűzzáport zúdítottak a hintóra.

Szinte ugyanabban a pillanatban két vállas, izmos férfi betörte az álfalat, majd elugrott a társaik lövései elől.

Max két vesszőt is eleresztett gyors egymásutánban. Mindkettő szíven találta egy-egy ellenségét Ezt onnan tudta biztosan, hogy a barlangban rejtőzködők elkövették azt a taktikai hibát, hogy hátul fáklyát gyújtottak.

A fickók a ruházatukból ítélve zsoldosok lehettek, és a kegyetlen tekintetükből látszott, hogy még az anyjukat is szívdalom nélkül megölnék, ha jól megfizetnék őket érte. Ha ez még nem lett volna elég rossz, az is rátett egy lapáttal, hogy számban legalább dupla annyian voltak, mint Ben csapata.

A zsoldosok hamar visszanyerték a lelki egyensúlyukat, és azonnal rohamra indultak. Már ezen is látszott, hogy profik a gyilkolásban.

Miután lőtt, Max eldobta az íját, és előhúzta a kardját. A kard, mint mindig, akkor is erőt, magabiztosságot és nyugalmat árasztott belé. Egy lépést se tett előre, mert tudta, hogy ha kivár, és nem rohan előre, akkor nagyobb lesz a mozgástere.

Az első ellenfele ijedt suhancnak nézhette, mivel gondolkodás nélkül rontott rá. Ő hárította a csapást, és közben egy villámgyors mozdulattal lehajolt, és a zsoldos csizmájából előhúzta a kicsit kidudorodó tőrt.

A kést abban a pillanatban el is hajította az egyik társával küzdő ellenfele hátába, és közben elugrott a tőrt vesztett férfi vágása elől. Ezután ő támadott, és néhány pengeváltás után megtalálta a gyenge pontot az ellenfele védelmében, és habozás nélkül kihasználta.

Amint elesett a zsoldos, jött a helyébe egy újabb. Max vele is hasonló gyorsasággal végzett. Ekkor már teljesen belerázódott a harcba. Egyetlen egy mozdulatán se gondolkozott el, hanem ösztönösen cselekedett.

Miután a negyedik ellenfelét is megölte, ráébredt, hogy már megint az történik vele, hogy fokozatosan természetfelettien gyorssá válik a mozgása és a reflexei, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hiszen a harc hevessége magával ragadta.

Éppen küzdött valakivel, amikor rossz érzése lett, és gondolkodás nélkül levetette magát a földre. Jól tette, mivel egy nyílvessző fúrta át a levegőt ott, ahol egy pillanattal azelőtt a feje volt. Szerencsétlen ellenfele arcába csapódott bele, aki döbbenten dőlt el.

Az alatt az egy másodperc alatt, amíg a földön volt, Max gyorsan körülnézett. A társai közül nem sokan maradtak talpon. Tízen, vagy annyian sem. Köztük látta Bent, aki több sebből is vérzett, de ennek ellenére hősiesen küzdött. George is életben volt, aki a közelében volt, és egy karcolás se látszódott rajta.

Max meglepődött ugyan a férfi szenzációs, a Fekete Lovagéval vetekedő képességein, de nem volt rá ideje, hogy döbbenten figyelje őt, hiszen éppen egy csata kellős közepén volt.

Amikor felpattant, George mellé küzdötte magát. A férfi rögtön észrevette, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy védjék egymás hátát. Ő gondolkodás nélkül engedelmeskedett, hiszen a tanítója bebizonyította, hogy nyugodtan rábízhatja az életét.

Miközben vált válnak vetve harcoltak, Maxnek volt ideje rá, hogy részletesebben is szemügyre vegye a csatát, mert már csak egy felől kellett támadásra számítania.

Már kezdett világosodni és így kilehetett venni a földön fekvő halott, vagy súlyosan sebesült emberek sokaságát. Ronda sebeik voltak, többől is ömlöttek ki belső szervek, ráadásul mindent vér borított. A saját kardja is vörössé vált, de ő maga nem sebesült meg, ha mégis, akkor meg nem tudott róla.

A látvány szörnyűségéhez társultak a halálhörgések, a szenvedők ordítása, a csatakiáltások, és az a hang, ahogy egy penge behatol egy emberi testbe.

Összességében az egész egy merő borzalom volt, de Max nem engedhette meg magának, hogy ezzel foglalkozzon, hiszen az életéért küzdött, ezért az irtózatos képeket és hangokat az agya egyik hátsó szegletébe száműzte.

Azt is látta, hogy a helyzetük kétségbeejtő. Időközben már csak heten maradtak, és ez a szám folyamatosan csökkent. Hiába végzett ő és George több tucatnyi ellenséggel, mivel a társaik nem voltak valami jók, és viszonylag hamar elestek.

Az eredeti zsoldosok közül úgy tizenöten élhették túl, akikkel még tudtak volna végezni, csakhogy az is észrevette, hogy minden irányból közeledik feléjük az altanai katonai erősítés. Ez kissé a kedvét vette, és így egy fél pillanatig nem figyelt, aminek az lett az eredménye az aktuális ellenfele megkarcolta a mellkasát pont a medálja fölött.

Nem volt mély a seb, de ettől függetlenül a vére lecsorgott a medáljára, és akkor lelassult számára a világ. Most már meg sem lepődött rajta, hanem egyszerűen csak kihasználta az alkalmat.

Végzett az ellenfelével, és a többi zsoldos felé vette az irányt. A mozdulataik ólom lassúságúak voltak az övéihez képest. Számára úgy tűnt, hogy ők lassultak le, de a körülötte keletkező szél ennek pont a fordítottjáról árulkodott.

Amikor egy zsoldos közelébe ért, könyörtelenül elvágta a nyakát, vagy átszúrta a szívét, esetleg harcképtelenné tette attól függően, hogy melyik megoldás volt a gyorsabb.

Nem örült annak, hogy mészárlást kellett végeznie, de választhatott, hogy vagy azok az erkölcstelen emberek halnak meg, vagy a társai és ő, és így már egyszerű volt a döntés.

Mire végzett az összes zsoldossal, a katonák nagyon közel értek hozzájuk. Több százan voltak, ezért egyértelművé vált, hogy neki és a megmaradt négy társának meg kell adniuk magukat.

Még mindig a különös erő hatása alatt volt, így oda tudott száguldani egy sűrű bokorhoz, és a gyökerei közé, a földbe nyomta úgy, hogy csak a markolat látszott ki, de azt is csak akkor lehetett észrevenni, ha valaki kereste.

Gyorsan elküldte a képet a tőle elég messze, éppen hogy csak az érzékelése határa szélén lévő Tornádónak, majd felkapta az egyik elesett kardját.

Visszarohant Georgehoz, és közben begyógyította a sérülését. Amikor odaért a férfi mellé, az erő visszavonult.

Ben és a megmaradt két törvényen kívüli odasietett hozzájuk.

- Ez meg mi volt? – kérdezte ámultan a bandavezér. – Az egyik pillanatban még harcoltam, aztán szélvihar, és utána az összes zsoldos halottan esett össze.

Maxre ez a beszámoló szinte sokkolóan hatott, hiszen azelőtt is harcolt már így, de ennyire még sosem volt jó. Arra következtetett, hogy vagy a képességei növekedtek, vagy a valódi, véres csata hozta ki ezt belőle, esetleg mindkettő egyszerre.

- Nem tudom – válaszolta George -, de most az sokkal fontosabb, hogy mit fogunk tenni. Indítványozom, hogy adjuk meg magunkat.

- Egyetértek – mondta a másik két ember, akiket Max csak látásból ismert.

- Neked mi a véleményed? – fordult Ben Maxhez.

- Őröltség lenne nekik ugrani, és így legalább lesz egy minimális esélyünk a túlélésre, tehát egyetértek Georgedzsal, az egyetlen logikus választás a megadás lehet.

- Úgy néz ki, hogy ezt megbeszéltük – sóhajtotta a férfi.

Ezután szó nélkül várták a katonák közeledését. Azok egy bizonyos távolságtól nem közelítettek tovább, hanem megálltak, és feszes készültségbe vágták magukat.

Egy díszesebb sisakot viselő, megtermett, tekintélyt parancsoló férfi kivált a sorból. Nyilvánvalóan ő volt a rangidős tiszt.

- Gordon parancsnok vagyok – szólalt meg kemény, érzelemmentes hangon. – Felszólítom önöket a megadásra. Ha nem teszik meg, erőszakot fogunk alkalmazni.

Maxet a hideg is kirázta a fickótól, és már ennyiből ellenszenvessé vált neki, bár ez érthető volt, hiszen a kormányzó egyik bizalmi embere lehetett.

Ben kiadta a megadási parancsot.

- Dobjátok el a fegyvereiteket, és ne álljatok ellen!

Mindannyian engedelmeskedtek neki.

- Kötözzétek meg őket! Ha a vezéren kívül bármelyikük ellenállást tanúsítana, azt öljék meg! – fordult a parancsnok az embereihez.

Ugyan elfogták őket, de Max szerencsésnek érezte magát, hogy sok társával ellentétben életben maradt, ráadásul bízott Tornádóban és Ashleyben.