A börtönben

Az erdő állatainak nyugalmát megzavaró csatazaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen megszűnt. Ezután nem sokkal felerősödtek az állatok hangjai, aztán valamivel később az összes katona elhagyta a környéket.

Amikor Ashley már teljesen biztos volt benne, hogy mindenki elhagyta a csatatér környékét, előbújt a rejtekhelyéről. Holdfény szorosan a nyomában volt.

A lány előző este otthagyta a tábort, és amint talált a társai támadásától egy megfelelően messze lévő és eldugott helyet, letelepedett, és szégyen, nem szégyen, elnyomta az álom. Így történhetett meg, hogy nem vette észre a törvényen kívülieket gyűrűbe fogó katonákat egészen addig, amíg fel nem ébredt az egymásnak ütődő acélok csengésének, valamint az ordításoknak a hangjától.

Azután csak ült, és várt, amíg biztonságosnak nem ítélte meg a helyzetét.

Miután a hosszas ücsörgés után felállt, az volt az első dolga, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, majd beletúrt a hajába, és bosszúsan fedezte fel, hogy az tele volt apró ágacskákkal. Ugyan nem láthatta, de teljesen biztos volt benne, hogy a frizurája sokkal inkább hasonlít egy madárfészek és egy szénaboglya keverékére, mint egy normális ember hajviseletére.

Ennek ellenére nem vesztegette az idejét, hanem elindult az órákkal azelőtt lezajlott csata színtere felé, és menet közben szedegette ki az ágdarabkákat. Amikor egy-egy különösen makacsnak bizonyult, nem foglalkozott a kiszedésével okozott fájdalomra. Amint végzett ezzel a művelettel, az ujjaival próbálta rendbe szedni a tincseit.

Miközben normális állapotba hozta a haját, annyit haladt, hogy már csak egy kisebb emelkedőt kellett megmásznia a célja eléréséig. Habozás nélkül elindult felfelé, és hűséges kancája kérés nélkül követte.

Amikor felért, borzasztó látvány tárult a szeme elé.

Mindenfelé megcsonkított, véres hullák hevertek, de az itt-ott fekvő végtagok és belső szervek se voltak ritkák. Sokan voltak közülük, akik rövid időre a társaivá váltak, de még annál is több ellenség hevert szerteszét, ami azt jelentette, hogy a katonák még a saját halottaik elégetéséhez is lusták voltak, nemhogy még tisztességesen el is temessék őket.

A gyomra majdnem felfordult az undortól,, de ettől függetlenül minden tetemet szemügyre vett. Egyes néhai emberek olyan ronda látványt nyújtottak, hogy az erős idegrendszere ellenére nem sok hiányzott hozzá, hogy elhányja magát, de megacélozta a szervezetét, és folytatta a kutatást.

Beletelt némi idejébe, amíg megnézte az összeset, de utána megnyugodott kissé, mert Max, George, sőt Ben se volt köztük, de nem nyugodhatott meg teljesen, hiszen az is megtörténhetett, hogy a harc központi helyzetétől valamennyivel arrébb haltak meg, és ő egyszerűen csak nem vette észre a holttestüket.

Ezután gondolkozott egy kicsit, hogy mitévő legyen, amikor is halk patadobogás ütötte meg a fülét. Nem volt ideje arra, hogy elbújjon, így csak a kardja előhúzására maradt egy pillanata.

Szerencsére nem volt szükség a fegyvere készenlétbe helyezésére, mert egy magányos felnyergelt fekete ló tűnt fel, akiben a lány könnyedén felismerte Tornádót.

A mén látszólag ügyet sem vetve a tetemekre odaügetett mellé, és utána intelligens tekintettel nézett a hercegnőre, aki már-már azt hitte, hogy megszólal, de ez azért mégse következett be, így neki kellett szólnia hozzá.

Zavarta az, amire készült, miszerint egy lóhoz fog beszélni úgy, hogy választ is vár, de nem volt más választása, ha többet akart megtudni az elmúlt eseményről és a barátai hollétéről.

- Rendben van, akkor kezdjük el – szólalt meg magabiztosságot erőltetve a hangjába. – Kérdezni fogok tőled, és ha a válaszod igen, akkor a vállamba böksz, és ha nem, akkor az oldalamba. Érted?

A ló válaszul gyengén megbökte a lány vállát.

- Remek, akkor jöjjön is az első kérdés. Max életben van? – vágott bele a közepébe. Igazából nem tudta, hogy miért, de sokkal jobban aggódott a fiúért, mint Georgedzsért vagy Benért, és ez idegesítette.

A tagjaiban megkönnyebbülés áradt szét, ugyanis Tornádó ugyanott érintette meg, mint első alkalommal, csak ezúttal valamivel erősebben, amiből Ashley arra következtetett, hogy a ló nyomatékosítani akarta a válaszát.

- George és Ben is?

A mén megismételte azt a jelet, amit addig is használt.

- Elfogták őket?

Újabb igen következett.

- El tudsz vezetni oda, ahová vitték őket? – vágott bele a lány rögtön a közepébe, miután megbizonyosodott róla, hogy a barátai tényleg életben vannak.

Tornádó újra megbökte a vállát.

- Akkor induljunk is – lelkesedett fel Ashley, majd eszébe jutott valami. - Max elrejtette a kardját? – érdeklődött minden átmenet nélkül.

A mén válaszul elindult a csatatér széle felé, majd megállt, és állhatatosan nézni kezdte az egyik sűrűbb bokrot.

- Tehát azt mondod, hogy valahova ide dugta – vonta le a következtetést a lány, miközben alaposabban is szemügyre vette a bokrot.

Első látásra, sőt még alaposabb nézésre nem volt benne semmi különös, de nem adta fel ilyen könnyen, hanem lehajolt, és széthajtotta az ágakat. Ekkor vette észre Max kardját, vagyis pontosabban csak a markolatát, mivel a pengerésze a földbe ágyazódott.

Rákulcsolta a jobb kezét a markolatra, és megpróbálta kihúzni a kardot, de az nem mozdult. Miközben két kézzel megfogta a fegyvert, és alaposabban nekikészült a feladatnak, eleresztett néhány szitkot a fiú őseire és szupererejére vonatkozóan. Teljes erejét és súlyát is beleadta a második próbálkozásba, és akkor sikerült valamennyire kijjebb húznia a harci eszközt. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg a kard teljesen kikerült a levegőre.

Bosszúsan elhatározta, hogy emiatt lesz egy-két szava Maxhez feltéve, ha sikerül kiszabadítania. Éppen eddig jutott gondolatban, amikor a korábbinál jóval hangosabb patadobogás ütötte meg a fülét.

Villámgyorsan behúzódott néhány fa mögé, de tisztában volt azzal, hogy Tornádó és Holdfény nincs túl sok esélye arra, hogy ne vegyék észre.

A patadobogás megszűnése után nem hallott páncélcsörgést, ezért egy perc elteltével kíváncsian kitekintett a rejtekhelyéről.

Azt első pillantásra megállapította, hogy az érkezettek nem katonák. Néhány másodperc elteltével felismerte a férfiak között Donaldot és más törvényen kívülieket is, ezért az adrenalin szintje visszaállt a normálisra, és előbújt a fedezéke mögül.

Először Philipp, Ben egyik alvezére vette észre, akit a lány csak látásból ismert. A férfi valószínűleg nem látta őt a táborban, vagy ha látta is, nem emlékezett rá, mivel egy üvöltéssel rátámadt.

Ashley ezen megdöbbent, de sikerült felocsúdnia, és Max kardjával, amit még mindig a kezében tartott hárította az első csapást.

- Hagyja már abba, maga idióta! – ordította a lány, amikor hárította a következő támadást.

A férfi nem fejezte be a támadást, de szerencsére Donald néhány másodperc múlva közéjük vágott a kardjával.

- Philipp, ő közénk tartozik – közölte a férfival Donald.

- Különben meg egyébként se illik védtelen lányokra támadni – közölte éles nyelvvel Ashley látva a férfi zavarát.

- Amikor megláttam Tornádót és Holdfényt, gondoltam, hogy legalább az egyikőtöknek a közelben kell lennie – fordult Donald a lányhoz figyelmen kívül hagyva a másik férfinak tett megjegyzést. – Max merre van?

- Elfogták. Egyébként ez az ő kardja – emelte fel egy kissé a kezében tartott fegyvert.

- Mit keresel itt? – támadott neki Philipp újra, csak ezúttal szavakkal.

- Ha mindenképpen tudnod kell, akkor elárulom, hogy meg akarom találni a barátaimat.

- Miért hinnék neked? Az is lehet, hogy kém vagy, és miattad mondott csődöt a támadás.

Ashleynek erre a képtelen vádra majdnem elakadt a szava, de csak majdnem.

- Na, ide figyelj, de beképzelt marha! Bárki bizonyíthatja, aki ismer, hogy elleneztem ezt a támadást, és hogy előre rossz érzésem volt vele kapcsolatban, de ennek ellenére részt akartam venni benne. Azért vagyok itt, mert Maxszel kidolgoztunk egy tervet arra az esetre, ha esetleg elfognák őket, és úgy látszik, ez most nem jönne rosszul, de ha értelmetlenül meg akarsz vádolni valakit, akit még csak nem is ismersz, akkor tessék csak. Engem nem zavar, hogy rajtam töltöd ki a kudarc miatt érzett dühödet – tette keresztbe a két karját a mellkasa előtt a lány, és dacosan nézett maga elé.

- Garantálom, hogy Ashley ártatlan – vette a védelmébe Donald. – Mit tudsz?

- Azt, hogy Ben életben van, és az a ló ott – mutatott Tornádóra – el tud vezetni minket hozzá.

- Mi van, ha ez egy csapda?

A hercegnő dühös pillantást vetett rá.

- Ezt csak akkor tudod meg, ha utánam jössz – közölte vele, majd belülről fortyogó haraggal odasétált Holdfényhez, felült rá, és követte az éppen elinduló üres nyergű fekete mént.

~ O ~

Max az álma befejeződése után jóval később ébredt fel.

Egy koszos cella szalmával felszórt kőpadlóján feküdt a csatatértől néhány óra lovaglásnyira lévő városka hatalmas számú őrséggel ellátott, jól kiépített börtönében. Miután nyugtázta a helyzetét, a plafont bámulva végiggondolta azt, amit alvás közben látott.

Nem hitte, hogy álom volt, hiszen mintha Tornádó szemén keresztül nézte volna végig az Ashleyvel történt eseményeket. Az egész túlságosan összeillet ahhoz, hogy csak a képzelete szüleménye legyen. Végül úgy döntött, hogy az események úgy történtek, ahogy látta, és ezt tényként elfogadja.

Már csak azon kellett elgondolkoznia, hogy mihez is kezdjen.

Az teljesen egyértelmű volt, hogy Donald és Philipp minél hamarabb ki akarja szabadítani a főnökét, mielőtt még átszállítanák a fővárosi palota börtönébe, ahonnan aztán teljességgel lehetetlen lenne kihozni.

Ha jobban belegondolt, nem is kellett azon morfondíroznia, hogy mihez kezdjen, hiszen úgyse tehetett semmit, kivéve, ha az a különös erő újra megjelenne, de kételkedett benne, hogy bármire menne vele, hiszen a felerősített reflexekkel és esetleges erővel semmire se mehetett egy csupa kő cellában, ahol csak az ajtó volt nagyon sűrűn rácsozva.

Megszokott mozdulattal a medáljához nyúlt, ami még mindig a helyén volt, mivel a katonák csak a fegyvereket és az értéktárgyakat vették el tőlük, és ügyet se vetettek a Max nyakában értéktelen bőrszíjon lógó acélra. Ezért hálás volt nekik, mert nem szívesen veszítette volna el az egyetlen kapcsot, amely az igazi szüleihez kötötte, ráadásul ez a számára értékes tárgy már a részévé vált. Már el se tudta képzelni, milyen lehet a mellkasának ütődő hideg acél nélkül járni, feküdni, ülni, vagy bármit csinálni.

- Kétségbeejtő a helyzetünk, igaz? – fordult hozzá Ben, amikor észrevette, hogy ébren van.

Max sóhajtva ülőhelyzetbe tornászta magát, a hátát a hűs falnak támasztotta, és csak utána válaszolt.

- Igen, az.

- Tudod, megint igazad volt. Már az első pillanattól kezdve csapdát gyanítottál, és én nem is figyeltem rád.

- Csak rossz előérzetem volt, ennyi.

- Ha jobban belegondolok, akkor neked mindig igazad van – hagyta figyelmen kívül a beszélgető partnere válaszát Ben. – Ha rajtad múlt volna, akkor most nem lennénk ekkora pácban, én meg persze még arra se voltam képes, hogy a csatában az új helyzet elő álltakor határozott és gyors utasításokat adjak ki. Ha te nem lennél, akkor már mindannyian halottak lennénk. Mondjuk, így is azok leszünk.

Maxet egy kicsit meglepte, hogy a férfi ennyire maga alatt van, de az érhető volt, hogy miért okolta magát a történtekért.

- Hagyd abba a panaszkodást! – ripakodott rá halkan, de ez szinte teljesen felesleges volt, hiszen a cella kis mérete miatt majdnem biztos, hogy a társaik is meghallották. – Egy ellenállási mozgalmat hoztál létre a semmiből, ami az egész birodalomra kiterjedt rövid időn belül. A katonák nem találtak meg benneteket, és ezzel reményt adtál az embereknek. Szerintem nem tudod, hogy ez milyen sokat is ér. Végig erős voltál, még akkor is, ha kétségek gyötörtek, és az embereid saját akaratukból követtek téged, nem kényszerből. Ilyen egy igazi vezér, nem olyan, mint Gordon parancsnok, akit az emberei csak azért követnek, mert félnek tőle. Most pedig így el vagy keseredve. Megértem, hogy fáj, ami történt, de nem mutathatod ki az érzéseidet. Nézz rám! Mit látsz az arcomon és a testtartásomon?

Ben alaposan végigmérte.

- Érzelmek szempontjából olyan vagy, mint máskor. Mintha csak egy átlagos hétköznapi napot élnél át a sok közül, és nem egy büdös cellában rohadnál egy csata után, ahol többtucatnyian meghaltak.

- Látod, erről beszélek. Azt hiszed, hogy nekem nem fáj, ami történt? Hogy nem mar belülről a szörny, ami folyton az mondogatja, hogy mi lett volna, ha makacsabb vagyok, és le tudlak beszélni erről az egészről? Hogy hidegen hagy a társaink halála? Hogy nem tépnek szét a kétségek? Hogy nem aggódom azon, mi lesz velünk? – Miközben ezeket mondta, felszínre engedte egy pillanatra az érzéseit, és néhány pillanatra megengedte, hogy a férfi bepillantást nyerhessen beléjük, majd újra elrejtette őket, és folytatta. – Most már tudod, hogy én is ugyanígy érzek, igaz?

- Igen, de miért rejted el őket?

- Azért, amiért neked is meg kell tenned, sőt a te esetedben sokkal fontosabb lenne. A szomorúságot, a határozatlanságot és a félelmet az emberek gyengeségnek tekintik. Ha észreveszik rajtad ezeket az érzéseket, akkor úgy veszik, hogy megbántad, amit tettél, és szeretnéd az egészet meg nem történtté tenni. Éppen azért kell erősnek maradnod, hogy ez ne történhessen meg. Ha az emberek azt látják, hogy továbbra is erős maradsz és magabiztosan nézel szembe azzal, ami rád vár, akkor ezzel megmutatod nekik, hogy még mindig hiszel abban, amire feltetted az életed, és ha visszamehetnél a múltba, akkor is ezt az utad választanád. A nép, sőt talán a katonák egy része is valódi hősnek fog tekinteni téged és az embereidet, amiért szembe mertetek szállni a zsarnokság ellen, és egy jobb világot akartatok teremteni.

- Azt akarod mondani, hogy nem számít, hogy erős vagyok-e vagy sem, csak annak kell látszanom?

- Pontosan. Egyszer valami olyasmit mondtam a mostohaöcsémnek, hogy nem az az igazán bátor, aki nem fél semmitől, hanem az, aki szembe mer szállni a félelmeivel. Ezt az álláspontot még most is tartom, és a te esetedben is igaz. Ha sikerül erősnek látszanod annak ellenére, hogy félsz, akkor leszel csak igazán bátor.

Amikor látta, hogy Ben még mindig bizonytalan egy kicsit, folytatta.

- Tudom, hogy milyen nehéz ez, hiszen neked úgyis mindegy, hogyan halsz meg, és töltöd az utolsó napjaidat, de ha megteszed, amit mondtam, akkor egyre többen csatlakoznak majd a mozgalmadhoz, és idővel a zsarnok is elbukik. A nehézsége ellenére tudom, hogy sikerülni fog.

- Mégis honnan vagy ilyen biztos benne?

- Azért - suttogta Maximilien olyan halkan, hogy csak a férfi hallja -, mert ismerlek, Ben, és hiszek benned. Még soha nem ismertem félre senkit, és még soha nem okozott nekem olyan valaki csalódást, akiben hittem is.

- Köszönöm – suttogta a férfi meghatottan.

Beletelt néhány percébe, amíg rendezte a gondolatait és az arcvonásait, de Max türelmesen várt. Valamivel később örömmel látta meg a férfi jókedvű mosolyát.

- Úgy látszik, hogy sokkal jobb szónok vagy, mint én, tehát ha egyszer kijutunk innen, akkor kihasználjuk ezt az adottságodat is, és te fogod tartani helyettem a feltüzelő beszédeket.

- Én nem is vagyok jó szónok – tiltakozott Max hevesen.

- Akkor mi volt az, amit az előbb itt előadtál nekem, és amitől visszanyertem az önmagamba vetett hitemet?

- Az csak úgy jött. Egyszerűen tudtam, mit akarok elérni a szavaimmal, ennyi.

- Ezt hívják szónoklásnak, ha nem tudnád.

Maxnek nem jutott ideje a válaszra, mert a börtönük alja kinyílt, és egy fatálcát csúsztattak be alatta.

- Moslék a disznóknak - szólalt meg eközben kintről egy mély férfihang. A szavait hangos röhögés követte.

Max ránézett a tányérra, és kiordított.

- A moslékkal igazad van, de szerintem a disznókat nem bent kell keresned.

- Te most disznónak neveztél?

- Pontosan – válaszolta Max, miközben felállt és a rácshoz lépett.

- Megérdemelnéd, hogy ezért péppé verjelek – vicsorított a katona -, de a parancsnok meghagyta, hogy ne essen bántódásotok, amíg a Fekete Lovag megérkezik. Ha jobban belegondolok, sokkal rosszabbul fogsz járni, ha ő vesz kezelésbe, mintha én tenném meg – vigyorodott el a férfi, azzal otthagyta őket a társaival együtt, ugyanis nem álltak őrt az ajtóknál, hiszen a raboknak lehetetlen volt kiszökniük, az épületbe pedig lehetetlen volt bejutni.

- Végünk van – suttogta Ben, amikor Max visszaült mellé.

- Én ebben nem lennék olyan biztos – mormogta halkan a fiú.

Még mindig élénken emlékezett a Fekete Lovag eskütételéről, de semmi biztosítéka nem volt rá, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott, de ennek ellenére az érzései mégis azt súgták neki, hogy a harcos nem verte át.

Philipp és a többiek nem sokkal éjfél után akarják megtámadni a börtönt – hallotta meg Maximilien hirtelen Tornádó hangját a fejében.

Értem. Akkor ez azt jelenti, hogy nincs sok időm kitalálni valamit – válaszolta.

Sikerülni fog.

Ezt meg honnan gondolod?

Onnan, hogy ismerlek, és hogy hiszek benned – válaszolt a ló ugyanazokkal a szavakkal, amikkel nem sokkal azelőtt ő is válaszolt a rablóvezér kérdésére.

A fiú magabiztosan elmosolyodott.

- Mi az? – kérdezte tőle meglepődve Ben.

- Ki fogunk szabadulni innen.

- Hogyan? – húzta össze a szemét a férfi.

- Azt még nem tudom, de még napkelte előtt kijutunk innen.

- Te megőrültél, de valamiért mégis hiszek neked.

Maximilien nem válaszolt, hanem egyszerűen csak bólintott.

Ezután rákulcsolta a tenyerét a medáljára, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozva kiutat keressenek.