A börtönben

Az erdő állatainak nyugalmát megzavaró csatazaj fokozatosan elhalkult, majd teljesen megszűnt. Ezután nem sokkal felerősödtek az állatok hangjai, aztán valamivel később az összes katona elhagyta a környéket.

Amikor Ashley már teljesen biztos volt benne, hogy mindenki elhagyta a csatatér környékét, előbújt a rejtekhelyéről. Holdfény szorosan a nyomában volt.

A lány előző este otthagyta a tábort, és amint talált a társai támadásától egy megfelelően messze lévő és eldugott helyet, letelepedett, és szégyen, nem szégyen, elnyomta az álom. Így történhetett meg, hogy nem vette észre a törvényen kívülieket gyűrűbe fogó katonákat egészen addig, amíg fel nem ébredt az egymásnak ütődő acélok csengésének, valamint az ordításoknak a hangjától.

Azután csak ült, és várt, amíg biztonságosnak nem ítélte meg a helyzetét.

Miután a hosszas ücsörgés után felállt, az volt az első dolga, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, majd beletúrt a hajába, és bosszúsan fedezte fel, hogy az tele volt apró ágacskákkal. Ugyan nem láthatta, de teljesen biztos volt benne, hogy a frizurája sokkal inkább hasonlít egy madárfészek és egy szénaboglya keverékére, mint egy normális ember hajviseletére.

Ennek ellenére nem vesztegette az idejét, hanem elindult az órákkal azelőtt lezajlott csata színtere felé, és menet közben szedegette ki az ágdarabkákat. Amikor egy-egy különösen makacsnak bizonyult, nem foglalkozott a kiszedésével okozott fájdalomra. Amint végzett ezzel a művelettel, az ujjaival próbálta rendbe szedni a tincseit.

Miközben normális állapotba hozta a haját, annyit haladt, hogy már csak egy kisebb emelkedőt kellett megmásznia a célja eléréséig. Habozás nélkül elindult felfelé, és hűséges kancája kérés nélkül követte.

Amikor felért, borzasztó látvány tárult a szeme elé.

Mindenfelé megcsonkított, véres hullák hevertek, de az itt-ott fekvő végtagok és belső szervek se voltak ritkák. Sokan voltak közülük, akik rövid időre a társaivá váltak, de még annál is több ellenség hevert szerteszét, ami azt jelentette, hogy a katonák még a saját halottaik elégetéséhez is lusták voltak, nemhogy még tisztességesen el is temessék őket.

A gyomra majdnem felfordult az undortól,, de ettől függetlenül minden tetemet szemügyre vett. Egyes néhai emberek olyan ronda látványt nyújtottak, hogy az erős idegrendszere ellenére nem sok hiányzott hozzá, hogy elhányja magát, de megacélozta a szervezetét, és folytatta a kutatást.

Beletelt némi idejébe, amíg megnézte az összeset, de utána megnyugodott kissé, mert Max, George, sőt Ben se volt köztük, de nem nyugodhatott meg teljesen, hiszen az is megtörténhetett, hogy a harc központi helyzetétől valamennyivel arrébb haltak meg, és ő egyszerűen csak nem vette észre a holttestüket.

Ezután gondolkozott egy kicsit, hogy mitévő legyen, amikor is halk patadobogás ütötte meg a fülét. Nem volt ideje arra, hogy elbújjon, így csak a kardja előhúzására maradt egy pillanata.

Szerencsére nem volt szükség a fegyvere készenlétbe helyezésére, mert egy magányos felnyergelt fekete ló tűnt fel, akiben a lány könnyedén felismerte Tornádót.

A mén látszólag ügyet sem vetve a tetemekre odaügetett mellé, és utána intelligens tekintettel nézett a hercegnőre, aki már-már azt hitte, hogy megszólal, de ez azért mégse következett be, így neki kellett szólnia hozzá.

Zavarta az, amire készült, miszerint egy lóhoz fog beszélni úgy, hogy választ is vár, de nem volt más választása, ha többet akart megtudni az elmúlt eseményről és a barátai hollétéről.

- Rendben van, akkor kezdjük el – szólalt meg magabiztosságot erőltetve a hangjába. – Kérdezni fogok tőled, és ha a válaszod igen, akkor a vállamba böksz, és ha nem, akkor az oldalamba. Érted?

A ló válaszul gyengén megbökte a lány vállát.

- Remek, akkor jöjjön is az első kérdés. Max életben van? – vágott bele a közepébe. Igazából nem tudta, hogy miért, de sokkal jobban aggódott a fiúért, mint Georgedzsért vagy Benért, és ez idegesítette.

A tagjaiban megkönnyebbülés áradt szét, ugyanis Tornádó ugyanott érintette meg, mint első alkalommal, csak ezúttal valamivel erősebben, amiből Ashley arra következtetett, hogy a ló nyomatékosítani akarta a válaszát.

- George és Ben is?

A mén megismételte azt a jelet, amit addig is használt.

- Elfogták őket?

Újabb igen következett.

- El tudsz vezetni oda, ahová vitték őket? – vágott bele a lány rögtön a közepébe, miután megbizonyosodott róla, hogy a barátai tényleg életben vannak.

Tornádó újra megbökte a vállát.

- Akkor induljunk is – lelkesedett fel Ashley, majd eszébe jutott valami. - Max elrejtette a kardját? – érdeklődött minden átmenet nélkül.

A mén válaszul elindult a csatatér széle felé, majd megállt, és állhatatosan nézni kezdte az egyik sűrűbb bokrot.

- Tehát azt mondod, hogy valahova ide dugta – vonta le a következtetést a lány, miközben alaposabban is szemügyre vette a bokrot.

Első látásra, sőt még alaposabb nézésre nem volt benne semmi különös, de nem adta fel ilyen könnyen, hanem lehajolt, és széthajtotta az ágakat. Ekkor vette észre Max kardját, vagyis pontosabban csak a markolatát, mivel a pengerésze a földbe ágyazódott.

Rákulcsolta a jobb kezét a markolatra, és megpróbálta kihúzni a kardot, de az nem mozdult. Miközben két kézzel megfogta a fegyvert, és alaposabban nekikészült a feladatnak, eleresztett néhány szitkot a fiú őseire és szupererejére vonatkozóan. Teljes erejét és súlyát is beleadta a második próbálkozásba, és akkor sikerült valamennyire kijjebb húznia a harci eszközt. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg a kard teljesen kikerült a levegőre.

Bosszúsan elhatározta, hogy emiatt lesz egy-két szava Maxhez feltéve, ha sikerül kiszabadítania. Éppen eddig jutott gondolatban, amikor a korábbinál jóval hangosabb patadobogás ütötte meg a fülét.

Villámgyorsan behúzódott néhány fa mögé, de tisztában volt azzal, hogy Tornádó és Holdfény nincs túl sok esélye arra, hogy ne vegyék észre.

A patadobogás megszűnése után nem hallott páncélcsörgést, ezért egy perc elteltével kíváncsian kitekintett a rejtekhelyéről.

Azt első pillantásra megállapította, hogy az érkezettek nem katonák. Néhány másodperc elteltével felismerte a férfiak között Donaldot és más törvényen kívülieket is, ezért az adrenalin szintje visszaállt a normálisra, és előbújt a fedezéke mögül.

Először Philipp, Ben egyik alvezére vette észre, akit a lány csak látásból ismert. A férfi valószínűleg nem látta őt a táborban, vagy ha látta is, nem emlékezett rá, mivel egy üvöltéssel rátámadt.

Ashley ezen megdöbbent, de sikerült felocsúdnia, és Max kardjával, amit még mindig a kezében tartott hárította az első csapást.

- Hagyja már abba, maga idióta! – ordította a lány, amikor hárította a következő támadást.

A férfi nem fejezte be a támadást, de szerencsére Donald néhány másodperc múlva közéjük vágott a kardjával.

- Philipp, ő közénk tartozik – közölte a férfival Donald.

- Különben meg egyébként se illik védtelen lányokra támadni – közölte éles nyelvvel Ashley látva a férfi zavarát.

- Amikor megláttam Tornádót és Holdfényt, gondoltam, hogy legalább az egyikőtöknek a közelben kell lennie – fordult Donald a lányhoz figyelmen kívül hagyva a másik férfinak tett megjegyzést. – Max merre van?

- Elfogták. Egyébként ez az ő kardja – emelte fel egy kissé a kezében tartott fegyvert.

- Mit keresel itt? – támadott neki Philipp újra, csak ezúttal szavakkal.

- Ha mindenképpen tudnod kell, akkor elárulom, hogy meg akarom találni a barátaimat.

- Miért hinnék neked? Az is lehet, hogy kém vagy, és miattad mondott csődöt a támadás.

Ashleynek erre a képtelen vádra majdnem elakadt a szava, de csak majdnem.

- Na, ide figyelj, de beképzelt marha! Bárki bizonyíthatja, aki ismer, hogy elleneztem ezt a támadást, és hogy előre rossz érzésem volt vele kapcsolatban, de ennek ellenére részt akartam venni benne. Azért vagyok itt, mert Maxszel kidolgoztunk egy tervet arra az esetre, ha esetleg elfognák őket, és úgy látszik, ez most nem jönne rosszul, de ha értelmetlenül meg akarsz vádolni valakit, akit még csak nem is ismersz, akkor tessék csak. Engem nem zavar, hogy rajtam töltöd ki a kudarc miatt érzett dühödet – tette keresztbe a két karját a mellkasa előtt a lány, és dacosan nézett maga elé.

- Garantálom, hogy Ashley ártatlan – vette a védelmébe Donald. – Mit tudsz?

- Azt, hogy Ben életben van, és az a ló ott – mutatott Tornádóra – el tud vezetni minket hozzá.

- Mi van, ha ez egy csapda?

A hercegnő dühös pillantást vetett rá.

- Ezt csak akkor tudod meg, ha utánam jössz – közölte vele, majd belülről fortyogó haraggal odasétált Holdfényhez, felült rá, és követte az éppen elinduló üres nyergű fekete mént.

~ O ~

Max az álma befejeződése után jóval később ébredt fel.

Egy koszos cella szalmával felszórt kőpadlóján feküdt a csatatértől néhány óra lovaglásnyira lévő városka hatalmas számú őrséggel ellátott, jól kiépített börtönében. Miután nyugtázta a helyzetét, a plafont bámulva végiggondolta azt, amit alvás közben látott.

Nem hitte, hogy álom volt, hiszen mintha Tornádó szemén keresztül nézte volna végig az Ashleyvel történt eseményeket. Az egész túlságosan összeillet ahhoz, hogy csak a képzelete szüleménye legyen. Végül úgy döntött, hogy az események úgy történtek, ahogy látta, és ezt tényként elfogadja.

Már csak azon kellett elgondolkoznia, hogy mihez is kezdjen.

Az teljesen egyértelmű volt, hogy Donald és Philipp minél hamarabb ki akarja szabadítani a főnökét, mielőtt még átszállítanák a fővárosi palota börtönébe, ahonnan aztán teljességgel lehetetlen lenne kihozni.

Ha jobban belegondolt, nem is kellett azon morfondíroznia, hogy mihez kezdjen, hiszen úgyse tehetett semmit, kivéve, ha az a különös erő újra megjelenne, de kételkedett benne, hogy bármire menne vele, hiszen a felerősített reflexekkel és esetleges erővel semmire se mehetett egy csupa kő cellában, ahol csak az ajtó volt nagyon sűrűn rácsozva.

Megszokott mozdulattal a medáljához nyúlt, ami még mindig a helyén volt, mivel a katonák csak a fegyvereket és az értéktárgyakat vették el tőlük, és ügyet se vetettek a Max nyakában értéktelen bőrszíjon lógó acélra. Ezért hálás volt nekik, mert nem szívesen veszítette volna el az egyetlen kapcsot, amely az igazi szüleihez kötötte, ráadásul ez a számára értékes tárgy már a részévé vált. Már el se tudta képzelni, milyen lehet a mellkasának ütődő hideg acél nélkül járni, feküdni, ülni, vagy bármit csinálni.

- Kétségbeejtő a helyzetünk, igaz? – fordult hozzá Ben, amikor észrevette, hogy ébren van.

Max sóhajtva ülőhelyzetbe tornászta magát, a hátát a hűs falnak támasztotta, és csak utána válaszolt.

- Igen, az.

- Tudod, megint igazad volt. Már az első pillanattól kezdve csapdát gyanítottál, és én nem is figyeltem rád.

- Csak rossz előérzetem volt, ennyi.

- Ha jobban belegondolok, akkor neked mindig igazad van – hagyta figyelmen kívül a beszélgető partnere válaszát Ben. – Ha rajtad múlt volna, akkor most nem lennénk ekkora pácban, én meg persze még arra se voltam képes, hogy a csatában az új helyzet elő álltakor határozott és gyors utasításokat adjak ki. Ha te nem lennél, akkor már mindannyian halottak lennénk. Mondjuk, így is azok leszünk.

Maxet egy kicsit meglepte, hogy a férfi ennyire maga alatt van, de az érhető volt, hogy miért okolta magát a történtekért.

- Hagyd abba a panaszkodást! – ripakodott rá halkan, de ez szinte teljesen felesleges volt, hiszen a cella kis mérete miatt majdnem biztos, hogy a társaik is meghallották. – Egy ellenállási mozgalmat hoztál létre a semmiből, ami az egész birodalomra kiterjedt rövid időn belül. A katonák nem találtak meg benneteket, és ezzel reményt adtál az embereknek. Szerintem nem tudod, hogy ez milyen sokat is ér. Végig erős voltál, még akkor is, ha kétségek gyötörtek, és az embereid saját akaratukból követtek téged, nem kényszerből. Ilyen egy igazi vezér, nem olyan, mint Gordon parancsnok, akit az emberei csak azért követnek, mert félnek tőle. Most pedig így el vagy keseredve. Megértem, hogy fáj, ami történt, de nem mutathatod ki az érzéseidet. Nézz rám! Mit látsz az arcomon és a testtartásomon?

Ben alaposan végigmérte.

- Érzelmek szempontjából olyan vagy, mint máskor. Mintha csak egy átlagos hétköznapi napot élnél át a sok közül, és nem egy büdös cellában rohadnál egy csata után, ahol többtucatnyian meghaltak.

- Látod, erről beszélek. Azt hiszed, hogy nekem nem fáj, ami történt? Hogy nem mar belülről a szörny, ami folyton az mondogatja, hogy mi lett volna, ha makacsabb vagyok, és le tudlak beszélni erről az egészről? Hogy hidegen hagy a társaink halála? Hogy nem tépnek szét a kétségek? Hogy nem aggódom azon, mi lesz velünk? – Miközben ezeket mondta, felszínre engedte egy pillanatra az érzéseit, és néhány pillanatra megengedte, hogy a férfi bepillantást nyerhessen beléjük, majd újra elrejtette őket, és folytatta. – Most már tudod, hogy én is ugyanígy érzek, igaz?

- Igen, de miért rejted el őket?

- Azért, amiért neked is meg kell tenned, sőt a te esetedben sokkal fontosabb lenne. A szomorúságot, a határozatlanságot és a félelmet az emberek gyengeségnek tekintik. Ha észreveszik rajtad ezeket az érzéseket, akkor úgy veszik, hogy megbántad, amit tettél, és szeretnéd az egészet meg nem történtté tenni. Éppen azért kell erősnek maradnod, hogy ez ne történhessen meg. Ha az emberek azt látják, hogy továbbra is erős maradsz és magabiztosan nézel szembe azzal, ami rád vár, akkor ezzel megmutatod nekik, hogy még mindig hiszel abban, amire feltetted az életed, és ha visszamehetnél a múltba, akkor is ezt az utad választanád. A nép, sőt talán a katonák egy része is valódi hősnek fog tekinteni téged és az embereidet, amiért szembe mertetek szállni a zsarnokság ellen, és egy jobb világot akartatok teremteni.

- Azt akarod mondani, hogy nem számít, hogy erős vagyok-e vagy sem, csak annak kell látszanom?

- Pontosan. Egyszer valami olyasmit mondtam a mostohaöcsémnek, hogy nem az az igazán bátor, aki nem fél semmitől, hanem az, aki szembe mer szállni a félelmeivel. Ezt az álláspontot még most is tartom, és a te esetedben is igaz. Ha sikerül erősnek látszanod annak ellenére, hogy félsz, akkor leszel csak igazán bátor.

Amikor látta, hogy Ben még mindig bizonytalan egy kicsit, folytatta.

- Tudom, hogy milyen nehéz ez, hiszen neked úgyis mindegy, hogyan halsz meg, és töltöd az utolsó napjaidat, de ha megteszed, amit mondtam, akkor egyre többen csatlakoznak majd a mozgalmadhoz, és idővel a zsarnok is elbukik. A nehézsége ellenére tudom, hogy sikerülni fog.

- Mégis honnan vagy ilyen biztos benne?

- Azért - suttogta Maximilien olyan halkan, hogy csak a férfi hallja -, mert ismerlek, Ben, és hiszek benned. Még soha nem ismertem félre senkit, és még soha nem okozott nekem olyan valaki csalódást, akiben hittem is.

- Köszönöm – suttogta a férfi meghatottan.

Beletelt néhány percébe, amíg rendezte a gondolatait és az arcvonásait, de Max türelmesen várt. Valamivel később örömmel látta meg a férfi jókedvű mosolyát.

- Úgy látszik, hogy sokkal jobb szónok vagy, mint én, tehát ha egyszer kijutunk innen, akkor kihasználjuk ezt az adottságodat is, és te fogod tartani helyettem a feltüzelő beszédeket.

- Én nem is vagyok jó szónok – tiltakozott Max hevesen.

- Akkor mi volt az, amit az előbb itt előadtál nekem, és amitől visszanyertem az önmagamba vetett hitemet?

- Az csak úgy jött. Egyszerűen tudtam, mit akarok elérni a szavaimmal, ennyi.

- Ezt hívják szónoklásnak, ha nem tudnád.

Maxnek nem jutott ideje a válaszra, mert a börtönük alja kinyílt, és egy fatálcát csúsztattak be alatta.

- Moslék a disznóknak - szólalt meg eközben kintről egy mély férfihang. A szavait hangos röhögés követte.

Max ránézett a tányérra, és kiordított.

- A moslékkal igazad van, de szerintem a disznókat nem bent kell keresned.

- Te most disznónak neveztél?

- Pontosan – válaszolta Max, miközben felállt és a rácshoz lépett.

- Megérdemelnéd, hogy ezért péppé verjelek – vicsorított a katona -, de a parancsnok meghagyta, hogy ne essen bántódásotok, amíg a Fekete Lovag megérkezik. Ha jobban belegondolok, sokkal rosszabbul fogsz járni, ha ő vesz kezelésbe, mintha én tenném meg – vigyorodott el a férfi, azzal otthagyta őket a társaival együtt, ugyanis nem álltak őrt az ajtóknál, hiszen a raboknak lehetetlen volt kiszökniük, az épületbe pedig lehetetlen volt bejutni.

- Végünk van – suttogta Ben, amikor Max visszaült mellé.

- Én ebben nem lennék olyan biztos – mormogta halkan a fiú.

Még mindig élénken emlékezett a Fekete Lovag eskütételéről, de semmi biztosítéka nem volt rá, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott, de ennek ellenére az érzései mégis azt súgták neki, hogy a harcos nem verte át.

Philipp és a többiek nem sokkal éjfél után akarják megtámadni a börtönt – hallotta meg Maximilien hirtelen Tornádó hangját a fejében.

Értem. Akkor ez azt jelenti, hogy nincs sok időm kitalálni valamit – válaszolta.

Sikerülni fog.

Ezt meg honnan gondolod?

Onnan, hogy ismerlek, és hogy hiszek benned – válaszolt a ló ugyanazokkal a szavakkal, amikkel nem sokkal azelőtt ő is válaszolt a rablóvezér kérdésére.

A fiú magabiztosan elmosolyodott.

- Mi az? – kérdezte tőle meglepődve Ben.

- Ki fogunk szabadulni innen.

- Hogyan? – húzta össze a szemét a férfi.

- Azt még nem tudom, de még napkelte előtt kijutunk innen.

- Te megőrültél, de valamiért mégis hiszek neked.

Maximilien nem válaszolt, hanem egyszerűen csak bólintott.

Ezután rákulcsolta a tenyerét a medáljára, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozva kiutat keressenek.

A koronaherceg elfogására tett kísérlet

A bokrok között lapultak a sötétségben. Senki nem volt a közelükben. Többször is ellenőrizték, Maxnek ennek ellenére olyan érzése volt, mintha figyelte volna őket valaki.

Azzal nyugtatgatta magát, hogy ezt csak a harc előtti izgalom okozta. Figyelemelterelésképpen gondolatban századszorra is átvette Ben tervét.

A terv egyszerű volt. Várnak, amíg feltűnik a hintó, aztán amikor ez megtörtént, az íjászok annyi katonát lőnek le, amennyit csak tudnak. Ezek után megölik a megmaradt kísérőket, és elfogják a koronaherceget.

A hiba lehetősége szinte teljesen minimálissá vált a célratörő lépések miatt. Jó tervnek tűnt, de ennek ellenére Maxnek nagyon rossz előérzete volt. Tudta, hogy valami nem volt rendben, de azzal nem volt tisztában, mi is az.

Még tépelődött magában egy kicsit, majd hirtelen távoli hangok ütötték meg a fülét.

- Jönnek – súgta a baloldalán lapuló Bennek.

- Ezt meg honnan… ? – kérdezett vissza a férfi, de közben ő is meghallotta a közeledőket. –Felkészülni! – suttogta a közelében állóknak, akik továbbították a parancsát.

Az íjászok készenlétbe helyezték az íjaikat, és várták, hogy a hintó közelebb érjen. Max is köztük volt.

Hirtelen indíttatásból hátranézett. Nem látott semmi különöset. Csak növények voltak ott és egy sziklafal. Bosszankodva visszafordult az út felé, és rá egyáltalán nem jellemző módon magában elejtett néhány káromkodást.

Hiába fordult hátra, nem lett nyugodtabb a látványtól, sőt egyre inkább erősödött az a gyanúja, hogy valami nagyon nincs rendben.

A célpontjaik egyre közelebb értek. A menetelésük hangja már nagyon felerősödött, amikor Maxbe villámcsapásként hatott a felismerés. Nem is értette, hogy nem jött rá hamarabb, pedig annyira kézenfekvő volt.

Már tudta, mi nem volt rendben, de bizonyíték híján nem szólhatott a társainak, mert úgyse hittek volna neki.

Nem törődve a többiek elfojtott átkozódásával a sziklafalhoz rohant olyan hangtalanul, ahogy csak tudott. Amikor odaért, ráhajtotta a fülét a falra, és megkopogtatta a sziklát. A kongó hang, amit kiadott egyáltalán nem egy tömör természeti képződményéjére emlékeztették, sokkal inkább egy fával kőnek álcázott barlangjának.

Ezután minden idegszálával fülelni kezdett, és nemsokára meg is hallotta azokat a halk neszeket, amikre számított. Egyértelműen emberek voltak az álszikla mögött. Olyan emberek, akik megpróbáltak csendben maradni, de teljesen mozdulatlanul ők se tudtak állni. Az, hogy meghallotta ezeket a neszeket, azt jelentette, hogy nem egy-két ember volt ott.

Beigazolódott az, amit Ashleyvel már jó előre sejtettek, vagyis hogy ez az egész csak egy jó nagy csapda volt, amit a hírhedt törvényen kívüli rablóvezér elfogására állították. Természetesen a fal mögött állomásozóknak kegyetlen zsoldosoknak kellett lenniük, hiszen a kormányzóról köztudott volt, hogy nem bízott meg teljesen a saját katonáiban, hanem inkább abban, hogy a felbérelt emberek aranyért tartják a szájukat.

Max visszarohant a társaihoz, és informálta Bent arról, amire rájött.

- Ez az egész csapda. A mögött a fal mögött ellenségek vannak – mutatott oda, amerről jött.

- Max, értem, hogy izgatott vagy, de a képzelgéssel nem megyünk semmire. Állj vissza a helyedre! – torkollta le a vezér.

Max hirtelenjében nem is tudta, mit válaszoljon, de valamit mondania kellett, különben mindegyiküket elkapják.

- Ez nem pánik. Ez teljesen biztos. Ha nem hiszel nekem, akkor döfd keresztül a szívemet, így legalább gyors halálom lesz, nem úgy, mintha a katonák végeznének velem.

- Teljesen biztos vagy benne? – kérdezett vissza a férfi kétkedve. Látszott rajta, hogy őrültségnek tartotta a hallottakat, és legszívesebben visszafordította volna a figyelmét a koronaherceg elfogására, de valamilyen különös okból mégsem tette meg.

- Igen – válaszolta Max olyan magabiztossággal, amit a banditák még nem tapasztaltak nála. Igazából ő maga sem nagyon értette, mi is ütött belé, de ennek ellenére nem volt meglepődve, hiszen biztos volt a dolgában.

- Én hiszek neki – szólalt meg George hirtelen. – Soha nem hazudik, főleg nem a társainak, és a hidegvére is megvan ahhoz, hogy ne képzelődjön csata előtt. Tehát mit tegyünk? – fordult a vezérhez.

Ben még habozott egy pillanatig, majd megszólalt.

- Rendben van, hiszek neki, de ha nincs igaza, akkor alaposan meg fogja bánni, hogy elrontotta a hadműveletet.

- Én nem azt kérdeztem, hogy hiszel-e neki, hanem hogy mi tegyünk – válaszolta George úgy, hogy egy csipetnyi érzelem se hallatszódott ki a hangjából.

Ben erre dühösen nézett rá, és idegesen beletúrt a hajába.

- Fogalmam sincs. Ezzel az eshetőséggel nem számoltam előre.

Maxnek már volt néhány ötlete, hiszen azóta ezen gondolkozott, amióta beléhatolt a felismerés, viszont nem ő volt a vezér, csak egy beosztott, ezért előbb inkább meg akarta tudni, hogy Ben mit akar tenni.

- Egy igazi hadvezér váratlan helyzetekben is tudja, hogy mit kell tennie – közölte fagyosan az idősebbik férfi.

- Ezt te mégis honnan szedted? Kevesebbet tudsz, mint gondoltam. Nincsenek olyan emberek, akik egyik pillanatról a másikra képesek lennének reagálni egy ilyen helyzetben.

- Én tapasztalatból beszélek. Igenis vannak olyan emberek, akik ilyenek. Nekem személy szerint abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy talán az egyik legnagyobb alatt szolgálhattam.

Max elképedve bámult rájuk. El se hitte, hogy a szinte kibillenthetetlen zárkózottságba burkolózó George vitázni kezd valakivel, ráadásul egy ilyen helyzetben. Más különben még örült is volna az ilyen módon megszerzett információknak, de akkor nem volt ideje az elemzésükre, inkább félrerakta őket magában, és a hirtelenjében kidolgozott tervére összpontosította a figyelmét.

- Mi lenne, ha nem vitatkoznátok, hanem a jelenlegi problémánkra koncentrálnátok? – vágott közbe erélyesen Maximilien. Még ő is meglepődött azon, hogy a két férfi elhallgatott, és rá kezdett figyelni. – Rendben van. Mivel nincs időnk rá, hogy Ben kitaláljon valamit, ezért ha lehet, akkor majd én felvázolom a helyzetet, és elmondom az ötletemet.

- Más választásunk úgysincs – adta meg az engedélyt a rablóvezér.

Max egy bólintással jelezte a köszönetét, majd gyorsan és határozottan beszélni kezdett, amikor nyugtázta, hogy az összes törvényen kívüli ráfigyel.

- Most már biztos, hogy ez csak egy jó nagy csapda, amit nekünk, pontosabban Bennek állítottak. Az ellenség tervének lényege az, hogy elküldik a hintót csalinak, és mi megtámadjuk, majd amint az álfal mögöttiek meghallják a csatazajt, előrelendülnek, és hátulról lekaszabolnak minket, vagy elfognak. Ez attól függ, hogy milyen parancsot kaptak, de Bent biztosan élve akarják, hogy nyilvánosan kivégezhessék.

- Jó, de honnan tudták, hogy ő pont itt lesz? – szólt közbe valaki.

- Ez roppant egyszerű. A terepviszonyokat tekintve innen lehet a legjobban támadást indítani, és erre nem csak mi jöttünk rá, hanem ők is. Ebből már könnyen ki lehet következtetni, hogy Ben itt akar várni, hiszen egyértelmű, hogy vezető szerepet ad magának egy ilyen fontos csatában.

- Akkor egyszerűen csak lapuljunk meg? - kérdezte Ben megvetően. Látszott, hogy nincs ínyére ez a lehetőség.

- Az nem lenne jó, hiszen a kettes és a hármas csapat arra kapott parancsot, hogy mindenképpen lőjenek, vagyis ne várjanak ránk, és ők is elég nagy zajt tudnak kelteni.

- Akkor meneküljünk el, mint a gyáva nyulak? – érdeklődött indulatosan Ben.

- Mindannyian nem, mert valószínű, hogy lentebb is vannak ellenséges csapatok, és nem tudnánk átsurranni közöttük, ráadásul ereszkedés közben felülről is lelőhetnének minket, de neked sikerülhet, és kéne is, mivel teljesen biztos, hogy te vagy a főcélpont.

- Nem hagyom itt az embereimet.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, de legalább megpróbáltam. Most jöjjön a tervem! A hintót hagyjuk továbbhaladni, majd amint elénk került, gyújtsatok meg egy fáklyát, és lőjetek ki rá tüzes nyílvesszőket!

- Hiszen ezzel csak magunkra vonjuk a figyelmüket.

- Valóban – mosolyodott el Max, de ezt nem fejtette ki részletesebben, mert nem volt rá ideje. – Ezt öt ember végezze el! A többiek koncentráljanak az álfal mögött rejtőzködő zsoldosokra! Be kell, törjük azt a sziklának látszó valamit, és nyílzáport zúdítanunk az ellenségre. Ezután már csak a fegyvereink ereje fog számítani.

- Tegyétek, amit mondott! – adta ki sietősen a parancsot a rablóvezér, ugyanis csak néhány másodpercük maradt.

Max a rejtőzködő zsoldosok felé fordult, és készenlétben tartotta az íját. Mellé állt be George, akinél csak a kardja volt.

- Jó terv – mondta a férfi a feszült várakozással teli csendben.

- Az.

- Tényleg azt hiszed, hogy nyerhetünk?

- Nem. Ez egy csapda, tehát a kormányzó biztosra ment, vagyis ez egy olyan csata lesz, amit csak csodával határos módon nyerhetünk meg, de értelmetlen lett volna az indítványozni, hogy harc nélkül adjuk meg magunkat.

- Ebben igazad van. Kérlek, éld túl ezt a csatát!

Max éppen meg akarta kérdezni, hogy a tanítója ezt miért is mondta, de nem volt rá lehetősége, mert a csata megkezdődött azzal, hogy az ötletét követve néhányan hátulról tűzzáport zúdítottak a hintóra.

Szinte ugyanabban a pillanatban két vállas, izmos férfi betörte az álfalat, majd elugrott a társaik lövései elől.

Max két vesszőt is eleresztett gyors egymásutánban. Mindkettő szíven találta egy-egy ellenségét Ezt onnan tudta biztosan, hogy a barlangban rejtőzködők elkövették azt a taktikai hibát, hogy hátul fáklyát gyújtottak.

A fickók a ruházatukból ítélve zsoldosok lehettek, és a kegyetlen tekintetükből látszott, hogy még az anyjukat is szívdalom nélkül megölnék, ha jól megfizetnék őket érte. Ha ez még nem lett volna elég rossz, az is rátett egy lapáttal, hogy számban legalább dupla annyian voltak, mint Ben csapata.

A zsoldosok hamar visszanyerték a lelki egyensúlyukat, és azonnal rohamra indultak. Már ezen is látszott, hogy profik a gyilkolásban.

Miután lőtt, Max eldobta az íját, és előhúzta a kardját. A kard, mint mindig, akkor is erőt, magabiztosságot és nyugalmat árasztott belé. Egy lépést se tett előre, mert tudta, hogy ha kivár, és nem rohan előre, akkor nagyobb lesz a mozgástere.

Az első ellenfele ijedt suhancnak nézhette, mivel gondolkodás nélkül rontott rá. Ő hárította a csapást, és közben egy villámgyors mozdulattal lehajolt, és a zsoldos csizmájából előhúzta a kicsit kidudorodó tőrt.

A kést abban a pillanatban el is hajította az egyik társával küzdő ellenfele hátába, és közben elugrott a tőrt vesztett férfi vágása elől. Ezután ő támadott, és néhány pengeváltás után megtalálta a gyenge pontot az ellenfele védelmében, és habozás nélkül kihasználta.

Amint elesett a zsoldos, jött a helyébe egy újabb. Max vele is hasonló gyorsasággal végzett. Ekkor már teljesen belerázódott a harcba. Egyetlen egy mozdulatán se gondolkozott el, hanem ösztönösen cselekedett.

Miután a negyedik ellenfelét is megölte, ráébredt, hogy már megint az történik vele, hogy fokozatosan természetfelettien gyorssá válik a mozgása és a reflexei, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hiszen a harc hevessége magával ragadta.

Éppen küzdött valakivel, amikor rossz érzése lett, és gondolkodás nélkül levetette magát a földre. Jól tette, mivel egy nyílvessző fúrta át a levegőt ott, ahol egy pillanattal azelőtt a feje volt. Szerencsétlen ellenfele arcába csapódott bele, aki döbbenten dőlt el.

Az alatt az egy másodperc alatt, amíg a földön volt, Max gyorsan körülnézett. A társai közül nem sokan maradtak talpon. Tízen, vagy annyian sem. Köztük látta Bent, aki több sebből is vérzett, de ennek ellenére hősiesen küzdött. George is életben volt, aki a közelében volt, és egy karcolás se látszódott rajta.

Max meglepődött ugyan a férfi szenzációs, a Fekete Lovagéval vetekedő képességein, de nem volt rá ideje, hogy döbbenten figyelje őt, hiszen éppen egy csata kellős közepén volt.

Amikor felpattant, George mellé küzdötte magát. A férfi rögtön észrevette, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy védjék egymás hátát. Ő gondolkodás nélkül engedelmeskedett, hiszen a tanítója bebizonyította, hogy nyugodtan rábízhatja az életét.

Miközben vált válnak vetve harcoltak, Maxnek volt ideje rá, hogy részletesebben is szemügyre vegye a csatát, mert már csak egy felől kellett támadásra számítania.

Már kezdett világosodni és így kilehetett venni a földön fekvő halott, vagy súlyosan sebesült emberek sokaságát. Ronda sebeik voltak, többől is ömlöttek ki belső szervek, ráadásul mindent vér borított. A saját kardja is vörössé vált, de ő maga nem sebesült meg, ha mégis, akkor meg nem tudott róla.

A látvány szörnyűségéhez társultak a halálhörgések, a szenvedők ordítása, a csatakiáltások, és az a hang, ahogy egy penge behatol egy emberi testbe.

Összességében az egész egy merő borzalom volt, de Max nem engedhette meg magának, hogy ezzel foglalkozzon, hiszen az életéért küzdött, ezért az irtózatos képeket és hangokat az agya egyik hátsó szegletébe száműzte.

Azt is látta, hogy a helyzetük kétségbeejtő. Időközben már csak heten maradtak, és ez a szám folyamatosan csökkent. Hiába végzett ő és George több tucatnyi ellenséggel, mivel a társaik nem voltak valami jók, és viszonylag hamar elestek.

Az eredeti zsoldosok közül úgy tizenöten élhették túl, akikkel még tudtak volna végezni, csakhogy az is észrevette, hogy minden irányból közeledik feléjük az altanai katonai erősítés. Ez kissé a kedvét vette, és így egy fél pillanatig nem figyelt, aminek az lett az eredménye az aktuális ellenfele megkarcolta a mellkasát pont a medálja fölött.

Nem volt mély a seb, de ettől függetlenül a vére lecsorgott a medáljára, és akkor lelassult számára a világ. Most már meg sem lepődött rajta, hanem egyszerűen csak kihasználta az alkalmat.

Végzett az ellenfelével, és a többi zsoldos felé vette az irányt. A mozdulataik ólom lassúságúak voltak az övéihez képest. Számára úgy tűnt, hogy ők lassultak le, de a körülötte keletkező szél ennek pont a fordítottjáról árulkodott.

Amikor egy zsoldos közelébe ért, könyörtelenül elvágta a nyakát, vagy átszúrta a szívét, esetleg harcképtelenné tette attól függően, hogy melyik megoldás volt a gyorsabb.

Nem örült annak, hogy mészárlást kellett végeznie, de választhatott, hogy vagy azok az erkölcstelen emberek halnak meg, vagy a társai és ő, és így már egyszerű volt a döntés.

Mire végzett az összes zsoldossal, a katonák nagyon közel értek hozzájuk. Több százan voltak, ezért egyértelművé vált, hogy neki és a megmaradt négy társának meg kell adniuk magukat.

Még mindig a különös erő hatása alatt volt, így oda tudott száguldani egy sűrű bokorhoz, és a gyökerei közé, a földbe nyomta úgy, hogy csak a markolat látszott ki, de azt is csak akkor lehetett észrevenni, ha valaki kereste.

Gyorsan elküldte a képet a tőle elég messze, éppen hogy csak az érzékelése határa szélén lévő Tornádónak, majd felkapta az egyik elesett kardját.

Visszarohant Georgehoz, és közben begyógyította a sérülését. Amikor odaért a férfi mellé, az erő visszavonult.

Ben és a megmaradt két törvényen kívüli odasietett hozzájuk.

- Ez meg mi volt? – kérdezte ámultan a bandavezér. – Az egyik pillanatban még harcoltam, aztán szélvihar, és utána az összes zsoldos halottan esett össze.

Maxre ez a beszámoló szinte sokkolóan hatott, hiszen azelőtt is harcolt már így, de ennyire még sosem volt jó. Arra következtetett, hogy vagy a képességei növekedtek, vagy a valódi, véres csata hozta ki ezt belőle, esetleg mindkettő egyszerre.

- Nem tudom – válaszolta George -, de most az sokkal fontosabb, hogy mit fogunk tenni. Indítványozom, hogy adjuk meg magunkat.

- Egyetértek – mondta a másik két ember, akiket Max csak látásból ismert.

- Neked mi a véleményed? – fordult Ben Maxhez.

- Őröltség lenne nekik ugrani, és így legalább lesz egy minimális esélyünk a túlélésre, tehát egyetértek Georgedzsal, az egyetlen logikus választás a megadás lehet.

- Úgy néz ki, hogy ezt megbeszéltük – sóhajtotta a férfi.

Ezután szó nélkül várták a katonák közeledését. Azok egy bizonyos távolságtól nem közelítettek tovább, hanem megálltak, és feszes készültségbe vágták magukat.

Egy díszesebb sisakot viselő, megtermett, tekintélyt parancsoló férfi kivált a sorból. Nyilvánvalóan ő volt a rangidős tiszt.

- Gordon parancsnok vagyok – szólalt meg kemény, érzelemmentes hangon. – Felszólítom önöket a megadásra. Ha nem teszik meg, erőszakot fogunk alkalmazni.

Maxet a hideg is kirázta a fickótól, és már ennyiből ellenszenvessé vált neki, bár ez érthető volt, hiszen a kormányzó egyik bizalmi embere lehetett.

Ben kiadta a megadási parancsot.

- Dobjátok el a fegyvereiteket, és ne álljatok ellen!

Mindannyian engedelmeskedtek neki.

- Kötözzétek meg őket! Ha a vezéren kívül bármelyikük ellenállást tanúsítana, azt öljék meg! – fordult a parancsnok az embereihez.

Ugyan elfogták őket, de Max szerencsésnek érezte magát, hogy sok társával ellentétben életben maradt, ráadásul bízott Tornádóban és Ashleyben.