Vadászat

Kora hajnal volt.
Még a madarak is aludtak, amikor Max nyitott szemmel feküdt, és hallgatta a társa szuszogását. Egy csöpp álmosságot se érzett, és tele volt energiával. Este megkapta az íját. Érdekes módon George pont olyat vett, ami tökéletesen illett hozzá. Az íj kecses volt és erős.
Olyan sokáig figyelte az íját, hogy elhatározta, kipróbálja.
Halkan felkelt, mert nem akarta felébreszteni az alvó társát. Kezébe vette az íjat és a hátára rakta a tegezét. Egy ideig gondolkozott rajta, hogy magával vigye-e a kardját, mert az valószínűleg akadályozná a mozgásban és nagyobb zajt csapna. Aztán mégis úgy döntött, magával viszi. Ki tudja mit hoz a sors lehet, hogy szüksége lesz rá.
Elég messze ment a tábortól ahhoz, hogy nyugodtan lőhessen, de vissza is találjon.
Csendben figyelt, hogy hall-e valami neszt. A szeme sarkából, jobbra mintha mozgást látott volna. A húrra helyezett egy vesszőt, és nesztelen léptekkel arra indult.
A lehetséges zsákmányt pont eltakarta egy bokor. Leguggolt, hogy megnézze mivel áll szemben. A látványtól elakadt a lélegzete.
Egy őz állt az apró tisztáson, és mellette aludt a gidája. Az anya gyengéden bökdöste az orrával kicsinyét. Az apróság lassan ébredezett, és álmosan nyitogatta fel-le a szemét. Amikor elérte az ébrenlét állapotát lassan megpróbált felállni. A mellső lábait sikerült felnyomnia, ezután következtek a hátsók. Az egyiket sikerült felegyenesítenie, de a másikkal visszaroskadt. Most kezdhette elölről az egészet.
Max elmosolyodott a suta őzgida láttán. Végignézte, ahogy még pár kísérlete kudarcba fordult. Körülbelül az ötödik próbálkozásnál észrevette, hogy a gida lábából vér szivárog, ezért nem tud felállni.
Nem volt képes megölni egyiküket se, még el is határozta, hogy amennyire tud, segít a kisgidán.
Belépett a tisztásra. Az őz nagyon megijedt, de nem hagyta ott a kicsinyét, sőt védelmezően elé állt.
- Nyugodjatok meg! Nincs semmi baj. Csak segíteni szeretnék - halk hangon nyugtatgatta az állatokat. Beszéd közben lecsúsztatta az íjat és a tegezét a földre.
Lassan közeledett az ijedt őzekhez. Amint az anya elé ért kinyújtotta a kezét, és csendesen beszélt hozzá. Az állat először gyanakodott, de egy idő után előrenyújtotta a fejét, és szagolgatni kezdte Max kézfejét.
- Rendben, nincs semmi baj. Segíthetek a kicsinyednek?
Nem valószínű, hogy az őz megértette, mit akar a jövevény, az érzékei jelezhették neki, hogy az idegen csak segíteni akar, mert odaengedte a gidája közelébe.
Max letérdelt a kicsi mellé, és vizsgálni kezdte a lábát. Elég csúnya seb volt, még friss. Valószínűleg egy íjvessző okozhatta.
- Csak bekötözöm a sebet, és meglátjuk mi lesz - mondta. Egyfolytában beszélt, hogy a hangjával nyugtassa a picit.
Letépett az ingujjából egy darabot, és közben folyamatosan dörzsölgette a gida lábát. Amikor visszanézett sokkal kisebbnek tűnt a seb.
- Rendben, ez nagyon bizarr.
Bekötötte a beteg lábat, megsimogatta a hátát, felállt, és hátrébb lépett.
Az őzmama megbökdöste a kicsit, hogy próbálja meg újra. Az először bizonytalanul kísérletezett, amikor látta, hogy nem történt semmi felbátorodott, és biztosan megállt a lábán. Annyira felbuzdult a sikerén, hogy vígan ugrándozni kezdett.
Max gyengéden nevetett a boldog gida viháncolását látva. Kicsit később a kicsi odament hozzá, és nekidörgölőzött.
- Nekem mennem kell - mondta.
Felvette az íjat és a tegezét, majd elindult.
Amikor visszanézett az anya hálás tekintetével találkozott. Búcsúzóul intett a fejével.
Ezután az élmény után úgy döntött, jobb lesz, ha visszamegy a táborukba.
Sehogy se tudta felfogni azt, hogy a gida lábán a seb kisebb lett, miközben masszírozta. Amikor Corsarban kapott büntetést a sebei rendszerint nagyon gyorsan begyógyultak és nem maradt nyom utánuk, de ennek akkor nem tulajdonított túl sok jelentőséget. Egyszerűen elintézte annyival, hogy ilyen típusú a bőre, és erős a szervezete ellenálló képessége vagy csak már annyiszor kapott büntetést, hogy a teste megszokta, és ezért egyre gyorsabban regenerálódik. Ezek az elméletek most megdőltek. Nem értette, hogy ez miképpen lehetséges. Soha nem hallott még ilyesmiről.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokon merült el mélyen a gondolataiban, amikor hirtelen olyan zajt hallott, amitől megfagyott a vér az ereiben.
A hangokból ítélve az erdőben valami nagy sebességgel haladt, mindent letarolva maga mögött. A dübörgés egyre erősödött, ami azt jelentette, hogy az a valami egyenesen felé tartott.
Pár másodpercig gondolkozott, majd úgy döntött, az a legbiztonságosabb, ha felmászik egy jó vastag fára, amit lehetetlen könnyen kidönteni. Elindult, de már késő volt. Néhány pillanat múlva kirohant a mögötte lévő bozótból az a bizonyos állat.
Max villámgyorsan megpördült. Elsőre két dolgot állapított meg. Nem egy állat volt, hanem kettő, két nagyon felhergelt vadkan. Az egyik háta erősen vérzett, a másik oldalába pedig egy nyílvessző fúródott. Érthető volt a dühük. Mindössze egy lövéstől mindketten megsérültek, ezért keresték, hogy kin torolhatják meg a sérelmet. Egyetlen probléma volt, méghozzá az, hogy nem Max lőtte a nyilat. Ezt ők nem tudták, de nem is érdekelte őket. Csak az volt a lényeg, hogy bosszút álljanak.
A vadkanok megtorpantak, hogy felmérjék ellenfelüket. Max minden erejével kiutat keresett, de nem talált. Az állatok túl gyorsak voltak, a legközelebbi fa pedig túl messze. Nem volt más megoldás, küzdenie kellett. Vagy ő hal meg vagy a vadkanok és ezt mindhárman pontosan tudták.
A támadók nem pocsékolták az időt, és előrelendültek. Max kivárta a megfelelő pillanatot, majd oldalra vetődött. Ugrás közben előhúzta a kardját, és még sikerült megsebesítenie az egyik állatot. A hasára csapódott, amitől kiszakadt belőle a szusz, de rögtön felugrott, és a lehető legtávolabbi bozótosba hajította az íját és a tegzét. Ezalatt a vadkanok se tétlenkedtek, megfordultak, és még dühösebben új rohamra indultak.
Most áldotta a sorsot, hogy mégis elhozta a kardját.
Megint várt, és újra oldalra vetődött, ezúttal az ellenkező irányba. A támadók gyorsan tanultak, így az egyiknek sikerült eltalálnia az agyarával az elszántan küzdő ifjú oldalát.
Max hatalmasat ordított. A seb nem volt mély, de úgy fájt neki, mintha izzó parázsba lépett volna. Sokkal rosszabb volt, mint bármi, amivel eddig találkozott, de most nem törődhetett ezzel, hiszen épp egy élet-halál harc közepén volt. Szerencsére ő még nagyobb sebet ejtett a neki fájdalmat okozó élőlényen. A kardjával végigszántotta az állatot majdnem teljes hosszában, amitől az a földre rogyott, még párat hördült, és kilehelte a lelkét.
Már csak egy ellenfele maradt, de az minden eddiginél dühösebb volt. Az ő érzékei maximálisan működtek, és készen állt rá, hogy befejezze a harcot.
Az életben maradt vaddisznó kénytelen volt megkerülni a társa holttestét. Max nem várta meg, hogy a vaddisznó elkapja. Pár lépéssel lendületet vett, és átugrotta a leterített támadóját, így az ellenfelével ugyanott voltak, mint eddig, csak épp fordítva. Ezt még megcsinálták kétszer.
A vadkanon látszott, hogy elege lett a játékból, és elkezdett futni a tetem felé. Max is ugyanezt tette. A döglött állatot ugródeszkaként használta, és egyenesen rárepült a támadójára. A disznó először meglepődött, és pár másodpercig ledermedt. Újdonsült lovasa kihasználta ezt a néhány pillanatot arra, hogy szerezzen egy kis egyensúlyt. Az állat a kezdeti mozdulatlanság után rugdosni és ugrálni kezdett. A rajta ülő minden erejével igyekezett megmaradni a hátán, és közben a kardjával úgy leszúrni, hogy ne találja el saját magát.
A vadkan mozgásán látszott, hogy mindjárt a földre veti magát, ami legjobb esetben is erős fájdalmat és ideiglenes bénulást okozhatna ellenfelének. Erre Max is rájött, épp ezért az utolsó pillanatban két kézzel beleszúrta a kardját a disznó testébe, és a markolatot használva ellökte magát.
Figyelnie kellett arra, hogy mikor engedi el a kardot, mert rossz időzítés esetén emiatt a csuklóját is eltörhette. A landolása elég sima volt, csak egy-két zúzódás keletkezett a testén.
A vadkan már nem volt ilyen szerencsés. A döfés szinte azonnal végzett vele. Holtan feküdt az oldalán, hátából kiállt a végzetes fegyver. Max odament, és kihúzta.
Undorodva állapította meg, hogy az acél teljesen vörös lett a vértől. Az első dolga az volt, hogy letisztítsa a közelben található levelekkel. Gusztustalan munka volt, de ha nem akarta, hogy a kardja elrozsdásodjon, akkor meg kellet tennie. Amint végzett megkereste az íját és a tegzét. Szerencsére mindkettő sértetlen maradt.
Letépett a posztóingéből egy jó nagy darabot, és bekötötte az oldalát.
Folytatta az útját a rögtönzött táboruk felé.
Menet közben az oldalát ért sebre rakta a kezét, hátha begyógyul. Nem történt semmi. A seb ugyanakkora maradt, és minél kisebb lett Max adrenalinszintje, annál jobban sajgott.
Volt benne valami titokzatos energia, ami hol fellépet, hol nem. Főleg a gyors, heg nélküli gyógyuláskor találkozott vele, de emlékezett rá, hogy egy-egy Tornádóval töltött nyári éjszakán is érezte, amitől mindenre képesnek érezte magát. Akkor azt hitte, csak a társa jelenléte ad neki önbizalmat. A történtek fényében rájött, hogy valami rejtett képessége van, amivel nem sokra megy, hiszen nem tudja tudatosan irányítani
Egy segélykérés csapta meg a tudatát, ami olyan hirtelen jött, és akkora erővel, hogy majdnem elvágódott tőle.
Lelki szemeivel Tornádót látta, ahogy egy tíz-tizenöt fős vadászcsoport el akarta fogni.
Max szaladt, amennyire csak tudott a barátja megmentésére. Ösztönösen tudta, hogy merre kell mennie. Közben az agyába folyamatosan érkeztek a képek, amik még nagyobb sebességre sarkalták.
Tornádó kétségbeesve próbált megszabadulni az üldözőitől, de azok bekerítették. Egy lasszó repült a nyakába. Megpróbálta lerántani a kötelet tartó embert a lováról, de az utolsó pillanatban egy új hurok került a nyakába. Minden egyes izmával küzdött a fogva tartói ellen. Blokkolt, rugdosott, ágaskodott és a fogát vicsorította, de semmi esélye nem volt. Néhány vadász a közelébe ment, felemelte az ostorát, és lecsapott.
Max ekkor érkezett meg.
- Hagyjátok békén! - kiáltotta.
A támadók mindannyian tizenöt és húsz év között voltak. Egytől-egyig finom ruhát viseltek. Sütött róluk, hogy nemesek. Magasan hordták az orrukat, és mindegyiknek dölyfös képe volt. Tökéletesen egészséges paripákon ültek, és mindegyikük oldalán kard lógott.
- Miért, különben mi lesz? Csak, hogy tudd, Mark egy lövéssel eltalált két vadkant, ráadásul mi tizennégyen vagyunk, te meg egyedül - válaszolt fennhéjázva az egyikük.
Alaposan végigmérték Maxet, és elfintorodtak.
Tényleg nem nyújtott valami szép látványt. A nemes úrfik egy magas, szőke hajú fiút láttak, akinek az arcát belepte a föld és a vér. Az inge szakadt volt, sáros és vörös foltok díszítették. A lábán a nadrág egészen rendben volt, csak itt-ott került rá piszok. A csizmája kopott volt, olyan amit a nem nemesek szoktak hordani. Neki még szerencséje is volt a molnárékkal, mivel nekik tellett lábbelire. Nagyon sok olyan embert ismert, akik télen-nyáron mezítláb jártak. Ehhez a képhez nevetségesen hatott a vállára vetett íj, a tegez és a kard.
- Úgy, szóval ti voltatok azok a felelőtlen pojácák, akik megsebesítették a disznókat, de nem ölték meg. A könnyelműségetek miatt majdnem meghaltam. - Egyáltalán nem volt meghatva, sőt kezdett kijönni a sodrából. Az ifjúk miatt majdnem meghalt, de azon sokkal jobban felhúzta magát, hogy bántották Tornádót.
A vadászok közül páran elismerően néztek azon, hogy túlélte a vadkanok támadását.
- A parasztok élete nem számít - mondta az egyikük teljes közönnyel. Ő látszott a legidősebbnek.
Maxnek ekkor telt be a pohár. Ezek a fiúk ártatlan kis gidákra lövöldöztek, vadkanokat dühítettek fel, bántalmazták a lovát és semmibe vették a szegényebbek életét.
- Tehát a parasztok élete nem számít?! - kérdezett vissza. - Ha már az emberi életet nem tisztelitek, ami ugyanannyit ér gazdagnak és szegénynek egyaránt, akkor elmagyarázok valamit. Ha a nálatok szegényebbek meghalnak, nem lesz, aki dolgozzon. Ha nem lesz, aki dolgozzon, nem lesz étel, ruha és hasonló dolgok. Kénytelenek lesztek munkába állni. Komolyan ezt akarjátok? - mondta. Beszéd közben egyre jobban tűzbe jött.
A nemes ifjak közül néhányan elgondolkoztak a hallottakon, de a többség egyszerűen csak elröhögte magát.
- Látom, hogy ti nem értetek a jó szóból - mondta Max. A hangja komoly volt, és az arcára elszánt kifejezés költözött. - Háromig számolok. Addig vagy eltűntök vagy leszálltok a lovatokról, és kiálltok velem.
- Miért mennénk el? - kérdezte a legidősebbikük. Láthatóan nem vette komolyan a fenyegetést.
A kérdezett zordan elmosolyodott.
- Megkíméltek a fáradságtól, és nem kell elviselnetek, hogy egy parasztfiú legyőz titeket, ó hatalmas nemesek a kardvívásban - mondta megnyomva a parasztfiú szót. A hangja gúnyos volt. - Elkezdem a visszaszámlálást. Egy - levette a hátáról az íját és a tegzét, és a földre rakta -, kettő - előhúzta a kardját, és maga elé tartotta. A vadászok leszálltak a lovukról. Néhányan haboztak, de követték társaik példáját. -, három.
Amikor kimondta, mintha lelassult volna a világ. Mintha egy hatalmas gát szakadt volna le benne. Tele volt energiával, és kézzelfoghatóan érezte azt a titokzatos erőt, amit eddig nem tudott használni. Tisztában volt azzal, hogy bármikor használni tudná a képességét. Sokkal elevenebb és éberebb volt, mint eddig valaha. Érezte a teste minden izmát, és hallotta, ahogy lüktet a vér az ereiben. Próbaképpen arra gondolt, hogy a sebe begyógyul. Érezte, ahogy a szövetei megmozdulnak, és összezáródnak. Bár nem látta, de biztos volt benne, hogy az oldala sértetlen, és egy karcolás sincs rajta.
Az ellenfelei elindultak felé, de a mozgásuk iszonyúan lomhának tűnt. Mozdulatlanul várt rájuk. Amikor odaért hozzá az első, felemelte a kardját, kiütötte a másik fegyverét, és úgy belekönyökölt támadója oldalába, hogy az összeroskadt. Ugyanezzel a lendülettel megpördült, és a kettes számú ellenfele kezéből kicsavarta a kardot, és leütötte. Mindezt ösztönösen csinálta. Neki normál sebességűnek tűnt a mozgása, de a valóságban emberfeletti sebességgel harcolt. Ezután két karddal vívott. A harmadik, negyedik, ötödik és hatodik ellenfelét az első kettőhöz hasonló módon terítette le. Természetesen ügyelt rá, hogy mindenki haza tudjon menni két kézzel és lábbal. Nem akart komolyabb sérülést okozni.
A megmaradt emberek kört alkottak körülötte. Amikor elég közel értek, újdonsült erejét felhasználva átszaltózott ellenfelei feje fölött. A szerencsétlen ifjúnak, aki mögé érkezett megmozdulni se volt ideje, mert Max azon nyomban leütötte. A többiek egyszerre rontottak rá, de a védekező játszi könnyedséggel hárította a csapásaikat.
A zsákmányolt kardot a támadói közé dobta.
- Kapjátok el! - kiáltotta. Élvezte a küzdelmet. Eddig is tudta, hogy a nyugodt paraszti élet nem neki való, de most már teljesen biztos volt benne.
A támadók elugrottak a fegyver elől. Mire újrarendezték a soraikat csak hárman maradtak. Max bevetett pár ügyes csavarást, és már csak egy támadó kezében maradt fegyver. Ártalmatlanította a két fegyvertelen ifjút.
A megmaradt egyetlen fiú pont a legidősebbnek kinéző volt. Fekete hajjal, barna szemel, disznóorral és gőgös arccal rendelkezett. A testfelépítése izomkolosszusra vallott, de minden ízében reszketett, mint a nyárfalevél.
- Elmehetsz, ha akarsz - ajánlotta fel nagylelkűen Max. - Csak a nevedet mondd meg!
A gőgös fiatalon látszott, hogy az ajánlat sérti a büszkeségét, de a félelme erősebb volt.
- Mark vagyok, Brendon fia - mondta, azzal szégyenszemre megkereste a lovát, és elmenekült. Nem ő volt az első. Időközben a többiek is feltápászkodtak, és elmenekültek.
Max egyvalamit nem értett. A vadászok tizennégyen voltak, de csak tizenhárman támadtak rá. Vállat vont, majd odament Tornádóhoz, és begyógyította a sebeit. Amikor befejezte a lova és a saját gyógyítását, elillant az a hatalmas erő, ami eddig volt benne. Nem húzódott vissza annyira, mint eddig, de még mindig komoly erőfeszítést okozna az előhívása.
Max valami melegséget érzett a mellkasán. A máskor hűvös fémmedálja most meleg volt. Nem foglalkozhatott ezzel sokáig, mert hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli. Megpördült.
Egy olyan idős fiút látott, mint ő. Szőke haja és kék szeme volt, de az árnyalata nem volt teljesen olyan, mint a sajátja. A fiú valamivel alacsonyabb volt nála. Látszott rajta, hogy nem szállt bele az előző csetepatéba. Ő volt a hiányolt tizennegyedik. Egy fának támaszkodva állt. Amikor látta, hogy észrevették, elindult a ló és lovasa páros felé.
Max nyugodtan várta a közeledését, közben közömbösen Tornádónak támaszkodott. A közeledő ifjú is nemes volt, de valamiért szimpatikusnak tűnt.
Amikor egymástól karnyújtásnyira kerültek, farkasszemet néztek. Mindkettejük tekintete elszántságot tükrözött a néma párbaj közben. Az idegen tört meg előbb. Nem bírta tovább állni az ellenfele nézését.
- Hű, nem vagy semmi - mondta. - Még soha senki nem bírta tovább nálam. Lucas, Brian fia - mutatkozott be. Kézfogásra nyújtotta a kezét.
Max elfogadta a feléje nyújtott kezet.
- Max, fogalmam sincs, hogy ki fia.
- Kérsz vizet? - kérdezte Lucas. Egy kulacsot nyújtott új ismerőse felé. Mielőtt odaadta volna, beleivott, hogy megmutassa, a víz nem mérgezett.
A kérdezett elfogadta a felkínált kulacsot. Mohón ivott, majd a maradék vízzel lemosta az arcát. Amíg ezzel foglalkozott, addig Lucas folyamatosan beszélt.
- Nem volt semmi, amit itt levágtál. Még soha senkit nem láttam így harcolni. Emberfeletti sebességgel vívtál. Csak néhány történetet hallottam, amikben a főhősök hozzád hasonlóan harcoltak. Szerintem majdnem olyan jó, vagy ugyanolyan jó vagy, mint a néhai Alexander király. Bent, a mostani leghírhedtebb banditát pedig biztos, hogy felülmúlnád, ha harcra kerülne a sor köztetek. Egyébként ismered?
- Még nem volt szerencsém találkozni vele. Csak most hallottam róla másodszor - mondta a rá jellemző nyugalommal. A másik dicséretére csak szerényen mosolygott. Visszaadta a kölcsönkapott kulacsot.
- Másodszor hallottál róla?! - döbbent meg Lucas. - Több, mint egy fél éve róla beszél egész Antara. Hol éltél te eddig?
- Corsarban - válaszolta. Amikor látta a másik értetlenkedését, elmagyarázta a falu földrajzi fekvését. - Egy kis falu, egy elszigetelt völgyben van, ahová idegenek szinte egyáltalán nem járnak. Ahol kereskedőkkel is csak évente egyszer lehet találkozni.
- Most már értem. A legtöbb nemes közönséges rablónak tekinti, de szerintem jó ember.
- Te miért nem tekinted banditának, mint minden más nemes? - kérdezte Max. A hatalmas kíváncsisága, mint oly sokszor, most is felébredt.
- Az apám egy disznó. Egyébként ez az erdő is az ő birtoka. A mostani kormányzó, Martin fő talpnyalója. Akit ő rossznak tart, az csak jó lehet, de van más okom is. Parasztruhában kimentem a városba, és hallgattam az emberek beszélgetését. Eleinte nem bíztak bennem, de amikor eléggé megismertek, és elkezdtek bízni bennem, előttem is beszélni kezdtek. Mindenki azt mondta, hogy jó ember, és csak a dölyfös nagyuraktól rabol. Azt is pletykálják, hogy ezt az egészet bosszúból kezdte el.
- Erről én is hallottam - válaszolta Max. Emlékezett rá, hogy Scott beszélt neki ilyesmiről.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Lucas.
- Ezt meg, hogy érted?
- Hova mész, miből akarsz megélni, meg hasonlók.
- Egy ismerősömmel megyek a főváros felé. Jelenleg életben akarok maradni, és megtartani a lovamat. A többi, majd csak kialakul valahogy.
- Ha van kedved beállhatnál testőrnek, de nem hiszem, hogy a te műfajod a feltétlen engedelmesség.
- Köszönöm az ajánlatod, de ahogy te is mondtad, ez a munka nem nekem való.
- Te tudod - mondta Lucas, majd hirtelen témát váltott. - Egyébként honnan van a lovad, tényleg loptad, ahogy a körözéseken van?
- Nem loptam. Egy fogadáson nyertem. Persze, a másik fél nem tartotta be az ígéretét.
- Egy földbirtokos ellen? Ugye még nem vagy nagykorú?
- Igen, és még csak tizenhét éves vagyok.
- Pont annyi idős vagy, mint én - mondta, majd visszatért a témára. - Akkor tudom miért köröznek. Ha kiskorú nem nemes vagy, akkor ha fogadsz egy nemes ellen a saját földjén nyersz, és ott is születtél, akkor a fogadás érvényét veszti.
- Erről nem is hallottam. Ki találta ki ezt a marhaságot?
- Martin kormányzó találta ki, és csak a birtokos nemesek ismerik ezt a törvényt.
- Különben én nem is annak a hercegnek a földjén születtem, vagy hát az is lehet, hogy igen. Nem tudom.
- Te egyáltalán nem tudsz semmit a származásodról? - kérdezte Lucas meghökkenten.
- A nevelőszüleim egy országúttól száz méterre találtak pár hetes koromban.
- Nincs semmi tárgy, vagy valami, ami nálad volt, amikor megtaláltak?
Max egy ideig habozott, hogy megmutassa-e, de aztán megfogta a medálját, kihúzta az inge alól és a tenyerébe tette.
- Ez volt a nyakamban, amikor megtaláltak.
- Érdekes - mondta Lucas. - Emlékeztet egy családi címerre, de nem tudom melyikre. Azt hiszem, hogy már nem használják. Az is lehet, hogy nemes vagy, csak nem tudsz róla.
- Ne szórakozz, ilyesmi csak a mesében létezik - hitetlenkedett Max.
Nagy lárma hallatszott az erdő széléről. Valószínűleg a szétvert nemes ifjak tértek vissza erős katonai kísérettel, hogy bosszút álljanak.
Max visszadugta a medálját az inge alá, elszaladt az íjáért és a tegezéért és felpattant Tornádóra.
- Ideje mennem - mondta. - Örülök, hogy megismertelek!
- Találkozzunk a koronázás előtt két nappal éjfélkor, az Arany borjú fogadóban a fővárosban.
- Ott leszek. Viszlát! - mondta. Gyengéden megbökte Tornádó oldalát, amire az rögtön reagált.
Vágtában elsiettek a táborukig. George felnyergelve várt rájuk.
- Te meg hol voltatok?
- Most nincs idő rá, sietnünk kell - válaszolt Max. Lepattant a lováról, gyors mozdulatokkal felnyergelte és újra felült rá.
- Ugye nem téged üldöz ez a banda?
A folyamatosan növekvő fegyvercsörgésre utalt.
- Félek, hogy, de - mondta. Miközben beszélt, csibészes félmosoly ült ki az arcára.
- Megtévesztésig hasonlítasz arra a barátomra, aki a kardodat adta - A hangja bosszús volt, de halványan ő is mosolygott.
Elindultak az erdő ellenkező irányába, mint amerről az üldözők jöttek.
Megkezdődött a menekülés.

Íj

Pár órán keresztül haladtak, amíg a nap felkelt és arany sugaraival bevilágította a tájat.
Éppen egy nyílt, kitaposott úton jártak, amit legnagyobb valószínűség szerint sokan használtak. Erről a terjedelméről lehetett következtetni, és arról, hogy az ország központja felé vitt.
George állt meg először. Hallgatólagos megegyezéssel ő lovagolt elől, mert tapasztaltabb volt, és jobban ismerte az országot.
– Azt hiszem, ideje megállni és aludni egy kicsit – mondta.
– Egyetértek – válaszolta Max. Nyomatékul ásított egy nagyot. – Már több mint egy napja nem aludtam.
– Akkor ebben egyet értünk. Menjünk be ebbe az erdőbe! – Beszéd közben egy sűrű fás területre mutatott.
Arra vették az irányt. Fél perc alatt beértek a rengetegbe. Bő negyed órán át haladtak a növények között, és amikor látták, hogy az erdő nem ritkul, megálltak.
– Itt jó lesz – mondta George.
– Rendben – válaszolta a társa. Leszállt a lováról, leszedte róla a nyerget, és egy bokor alá tette.
– Ha nem haragszol meg érte, én most alszok egyet – ásított egyet és lefeküdt a földre, egy füvesebb részre.
– Ki se kötöd a lovadat?
– Nem – hangzott az álmos válasz.
– Nem félsz attól, hogy elszökik?
Max sóhajtva felült, és komoly kék szemeivel belenézett a társa szempárjába.
– Tornádó sose menne el nélkülem, még a legnagyobb bajban sem, és én se hagynám őt itt – A szemeiben hit csillogott, és olyan meggyőződéssel mondta, hogy bárkire nagy hatást gyakorolt volna.
– Te tudod – hümmögte a társa, majd vállat vont.
Épp a lovát kötötte volna ki, de az láthatóan már aludt.
– Nem igaz Álmos, hogy a ... – és itt szitokáradat következett.
Max elmosolyodott a találó név hallatán, az oldalára fordult, és elaludt.

A sülő hús illata ébresztette fel. Felnézett az égre, de a fák lombjai miatt nem sokat látott. A két ló a közelben legelészett, a társa pedig egy tűznél ült, és valami madárfélét sütögetett.
– Milyen napszak van?
– Kora reggel.
– Akkor, jó reggelt.
Felkelt, és odaült az öreg mellé.
Miközben várta, hogy megsüljön az étel, a kardmarkolatán lévő vonalakat figyelte. Nemcsak a medálján lévő mintával egyezett, hanem valami mással is, amit már látott valahol, de nem emlékezett rá, hogy hol.
– Honnan van a kard, amit nekem adtál?

– Egy barátomtól – válaszolta a másik. Látszott az arcán, hogy épp belemerül a múltba.
– És vele mi van? – kíváncsiskodott tovább Max.
A válasz rövid volt és tömör.
– Meghalt.
– Sajnálom!
– Nem érdekes, nem tudhattad. Kölünben is, régen volt.
Az arcán látszott, hogy teljesen belemerült a nosztalgiázásba.
Maxben felerősödött a kíváncsiság, de nem volt ideje kérdezősködni, mert észrevette, hogy a madár, ami a reggelijük lesz, mindjárt odaég.
– Vigyázz, a hús!
George, először zavartan nézett, majd kapcsolt, és elrántotta a nyársat a tűz fölül. Az étel egy kicsit megégett itt-ott, de amúgy ehetőnek látszott.
– Megeszed a felét? – kérdezte.
– Nem probléma! – válaszolta Max. Nem evett túl sok húst életében, az a gazdagok kiváltsága volt, ezért előre örült a lehetőségnek.
George nemes egyszerűséggel fogta a kardját, és kettévágta a madarat. A fegyverét odadörzsölte egy mohás sziklához, hogy letörölje a zsírfoltokat.
A reggeli csöndben telt el. Csak a lovak halk rágcsálása hallatszott.
– Tulajdonképpen, hova megyünk? – kérdezte Max. Kék szemét mélyen belefúrta a másik tekintetébe.
– A fővárosba. Lesz ott egy elintézni való dolgom, szűk két hónap múlva.
Max tudta, hogy hiába kérdezne rá, az öreg úgy se mondaná meg, hogy mi ott a dolga, így inkább mást kérdezett.
– Olyan messze van?
– Dehogy. Ha nagyon sietünk, két hét alatt odaérünk.
– Akkor nem sietünk, igaz?
– Nem – mosolyodott el az öreg. A barna szemében először látszott egy kis vidámság. – Most jut eszembe, tudsz bánni az íjjal? Szükséged lesz rá.
– Nem, de szívesen tanulok.
– Megmutatom, hogy kell – mondta. Felállt, és a kezébe vette az íját. – Arra a fára célzok. – Az ujjával rábökött az egyre. – Ráhelyezek egy vesszőt a húrra, majd miközben a kiszemelt tárgy felé emelem az íjam, kihúzom a húrt, célzok, és lövök. – Ellőtte a nyilat, ami telibe találta a célt.
Átadta az íjat Maxnek. Leült oda, ahol a reggelijét fogyasztotta, és figyelte a tanítványát.
Kezdetben nem ment túl jól, de a több órás gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Tízből tízszer eltalálta a fát.
– Remek! Elég hamar ráéreztél. Másoknak több hónapukba telik, amíg eljutnak erre a szintre. Most célozz távolabbra.
– Mit szólnál ahhoz, ott? – mutatott az ifjú jobbra.
– Az túl közel van.
– Nem az – rázta meg tagadólag a szőke fejét –, hanem a mögötte álló fán az a kiálló alma.
– Rendben, ha leesik átmentél a vizsgán! – mondta George. Magában azt gondolta, hogy úgyse sikerülhet, hiszen az alma túl kicsi és még messze is van.
Max is tudta, hogy a tanára hitetlenkedik, ezért úgy döntött, megmutatja neki, hogy mennyire téved. Magabiztosan felemelte az íjat, és lőtt.
A vessző nem fúródott bele az almába.
– Ez sajnos nem sikerült – jelentette ki George. A hangjában csalódottságot és kárörvendést lehetett felfedezni. Az utóbbiból több volt.
– Nézd meg jobban! – Max ajkán olyan mosoly bújkált, mint annak, aki tudja, hogy a mestere tévedett, és neki van igaza.
Az alma a földön feküdt.
– Mégis hogyan?! – hüledezett az öreg.
– Az volt a lényeg, hogy az alma leessen. Én a szárára céloztam, ami összekötötte a fával. Láthatóan talált – győzedelmesen vigyorgott, mint akinek semmi gondja nincs, és sose vívott meg egy testőrparancsnokkal, akinek az ura most agyon keresteti lólopásért.
– Le a kalappal! Úgy látszik, őstehetség vagy, de a gyakorlás nem árt.
– Tudom, de egy saját íj sem – szemtelenkedett Max.
Szerencsére az útitárs nem vette a szívére, helyette elmosolyodott.
– Ebben igazad van. Szereznünk kell neked egy íjat.
– Akkor meg, mire várunk? – lelkesedett fel az ifjú. A kék szeme izgatottan csillogott.
– Akár indulhatunk is, úgy sincs jobb dolgunk, és a lovak is kipihenték magukat.
Tíz perc múlva mindketten nyeregben ültek.
Átküzdötték magukat a fák között, arra amerről jöttek, és rátértek az útra.
– A legközelebbi település egy város, körülbelül öt órán át kell menni, hogy odaérjünk – mondta George.
– Nem kéne Tornádóval csinálni valamit? Befesteni a szőrét vagy ilyesmi.
– Kíváncsi voltam, mikor kérdezed meg. Amíg te aludtál kerestem tőzeg áfonyát. Itt van – dobott oda neki egy köteg növényt. – Kend be a szőrét!
Félórába telt, mire Tornádó minden négyzetcentiméteren barna lett. Ilyen színnel már nem látszott annyira nemesvérűnek. Fiatalsága miatt pedig még nem látszott rajta annyira, hogy nem közönséges ló, de azért egy figyelmes szemlélő még így is meg tudta volna határozni, hogy melyik csoportba tartozik.
Elindultak.


Az úton nem történt semmi különös. Néhányszor találkoztak pár utazóval, egyszer katonákkal is szembejöttek. A harcosok végigmérték a lovakat, de amikor látták, hogy egyik sem fekete, akkor nem foglalkoztak velük.
Délután négy körül érhették el a várost.
A település körül nem volt fal, de ettől függetlenül Corsarnál legalább tízszer nagyobb volt.
– Ez itt Dalra, ennek a helynek már nem Robert herceg a birtokosa.
Max láthatóan kíváncsian szemlélődött, a társa rá is szólt.
– Tudom, hogy még soha életedben nem voltál Corsaron kívül, de ne bámészkodj annyira, mert a végén valaki gyanúsnak fog találni, és azt veszed észre, hogy egy kés áll ki az oldaladból.
– Rendben.

A város sok mindenben különbözött Corsartól. A fő különbség az volt, hogy nem csak a katonáknak volt fegyvere. Majdnem minden férfi oldalán lógott kard. Az utcák tele voltak lerobbant standokkal, módosabb kereskedőkkel, asszonyokkal, akik épp a bevásárlást végezték, vagy eleven csemetéiket hajkurászták és katonákkal.
A házak nem voltak túl jó állapotban. Sokuk felett lógott cégértábla, ami hirdette a mesterségüket, volt csizmadia, kovács, takács, szabó, fegyverkovács, szekeres, asztalos, pék, kereskedő és végül, de nem utolsó sorban kocsmáros. Voltak szép épületek is, de azok inkább voltak paloták, mint házak. Ezekben laktak a nemesek.
Megálltak a hirdetőtábla mellett, amin a körözvények voltak, és leszálltak a lovukról.
– Te várj, itt! Én szerzek íjat és kenyeret. Lehetőleg kerüld a feltűnést! – mondta George, és elment beszerezni a dolgokat.
Max egyedül maradt. Egy ideig szemlélődött, de aztán megunta a dolgot, és elkezdte olvasni a körözéseket.

„Ben a rablóvezér. Körülbelül huszonkét éves, száznyolcvanöt centi magas, a haja fekete és a szeme kék. A homlokán apró forradás található. Kitűnő harcos és nagyon ravasz. A kitűzött jutalom tízezer arany annak, aki élve vagy halva elkapja.”

Max elcsodálkozott. Tízezer arany egy egész vagyont ért. Annyiból valaki egész életében vígan elélhetne. Tovább olvasott, de semmi érdekeset nem talált. A lista végén megtalálta a saját körözését.

„Neve ismeretlen. Fiatal, legfeljebb húsz éves lehet. Magas, a haja szőke, a szeme kék. Különleges ismertető jel nincs. A korához képest veszélyes. Egy fekete lovat lopott el, ami valószínűleg most is nála van. A lóval együtt élve kell elkapni. A kitűzött jutalom ötszáz arany.”

– Érdekes, igaz?
Max megpördült. Egy korabeli szeplős, barna szemű és szőkésbarna hajú fiúval találta magát szemben, aki fél fejjel volt alacsonyabb nála.
– Biztos érdekes, csak egy parasztfiút nem szoktak megtanítani, olvasni.
– Akkor miért bámultad a körözvényeket?
– Nem volt jobb dolgom – vállat vont. A hangja közömbös volt, és az arca ugyanezt mutatta. Úgy látszott, hogy a szeplős fiú hisz neki.
– Tudod, ki az a Ben?
– Nem.
– A katonák és a nemesek rablónak tartják, de igazából a szegényebbekért harcol. – Amikor látta, hogy érdeklődő hallgatóságot talált, halkabbra vette a hangját, és belelendült. – Az a hír járja, hogy parasztnak született, és azért lett lázadó, mert a katonák ok nélkül megölték a családját. Csak neki és az öccsének sikerült elmenekülnie. Sajnos, errefelé nem túl gyakran jár. Általában a főváros közelében portyázik.
– Ez nagyon érdekes.
– Szerintem is. Tudod – itt nagyon halkra vette a hangját, és egészen közel hajolt a hallgatójához –, az-az álmom, hogy egyszer a csapatába tartozzak. Az apám nem helyeselné, de én akkor is elszökök. Elég jó kardforgató vagyok.
– Kérdezhetek valamit? Miért mondod ezt el nekem, egy vadidegennek? A nevemet se tudod. Honnan veszed, hogy nem vagyok besúgó?
– Szimpatikusnak tűnsz, és minél többen vagyunk, annál jobb. Ma este jön valaki, aki elvisz engem és néhány barátomat Ben táborába. Te nem akarsz jönni? Egyébként Scott vagyok.
– Figyelj, nagyon csábító az ajánlat, de... – itt elakadt a szava.


A szeme előtt érdekes jelenet játszódott.
A katonák egy nőt kínoztak.
- Hol van a férjed?
Az asszony sírt, és bizonygatta, hogy fogalma sincs róla.
Scott is észrevette. A kardját markolta, és látszott rajta, hogy nem bír magával, és mindjárt ráveti magát a katonákra. Már indult volna, amikor Max erősen megfogta a karját, és visszatartotta.
– Nem tehetsz semmit. Túl sokan vannak – neki is nehezére esett ezt mondani, hiszen mindig segíteni szokott az ilyen helyzetben lévőkön, de ez volt az igazság. A katonák körülbelül tízen voltak.
– Te ezt nem értheted! Ő a nagynéném – mondta Scott, és minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa a karját. Max lemondóan sóhajtott, majd elengedte. Szomorúan nézte, ahogy a fiú keresztül verekszi magát a tömegen a halála felé. Hirtelen valaki rárakta a kezét a vállára.
– Ha akarsz, segíts neki! Én a lovakkal várlak a város másik oldalánál olyan közel, amilyen közel feltűnés nélkül lehet.

Maxnek se kellett több. Azonnal neki indult, és gyors mozdulatokkal verekedte át magát az embereken. Látta, hogy Scott már odaért, és azt is, hogy nem bírja sokáig. Minél közelebb ért, annál inkább ritkult a tömeg. A végén már szabályosan rohant. Hatalmas ordítással vetette bele magát az épp csak elkezdődött harcba.
Kihasználta a meglepetés előnyét, és pár másodperc alatt ártalmatlanná tett két katonát, akik Scottot fogták közre. Vigyázott rá, hogy ne ölje meg őket. Nem használta a kardja élét és a hegyét, csak a lapja és a markolata ért emberi testet.
– Őrült vagy! – kiáltott oda újdonsült barátjának. – Egyedül semmi esélyed, én meg kockáztatom az életemet miattad, pedig nem is ismerlek. – Beszéd közben úgy helyezkedett, hogy a katonák ne tudják bekeríteni. Megtehette volna azt is, hogy vállvetve harcol, de az alatt a pár másodperc alatt, amíg Scott egyedül küzdött nem látszott annyira jónak, hogy rá merje bízni az életét. Tényleg jól vívott, de nem annyira jól, hogy bátran kiállhasson felnőtt katonák ellen. A szeme sarkából látta, amikor a bajba került asszony elvegyült a tömegben. – Legalább ő megúszta a dolgot – gondolta. Közben folyamatosan védte magát.


A katonák már összeszedték magukat. A kezdeti meglepetésből, még mindig eszméleténél volt hét. Max tudta, hogy ez csak rosszabb lehet, és bármikor érkezhet erősítés. A városiaktól nem számított segítségre, mivel az emberek csak hátrébb húzódtak, és biztonságos távolságból figyelték az eseményeket.

Az agya egyfolytában menekülési útvonalat keresett. Megakadt a szeme egy szekéren, amiről elrugaszkodva elérhetne egy vasrúdra erősített cégértáblát. A cégértábla felett egy nyitott ablak volt, egy kis ügyességgel könnyen be lehetett volna mászni rajta. Elmenekülhetett volna, de nem akarta otthagyni Scottot.
Ártalmatlanná tett még két katonát. Rajta nem esett egy karcolás se, de barátja karja erősen vérzett.
– Menj el innen, és szívódj fel! – kiáltotta Max, miközben egyszerre négy katonát próbált sakkban tartani. A katonák is véreztek, mert vele ellentétben Scott nem figyelt oda rá, hogy ne okozzon komoly sérülést.
– Mi lesz veled? Nélküled nem megyek.
– Majd megoldom, tűnj már el! – Rivallt rá a védencére. Muszáj volt keménynek lennie, hiszen mindkettőjük élete ezen múlott.

Ekkora csak két ellenfele maradt.
Lehet, hogy Scott megsértődött, de az is megtörténhetett, hogy belátta, új ismerőse egyedül is megoldja a dolgot, ezért elvegyült a tömegben.
Max pár gyors mozdulattal leterítette a két fáradt katonát. Ő is kifulladt, de hála a kemény edzéseknek nem merült ki teljesen. Felmérte a terepet. Nagyot sóhajtott. Minden irányból katonák közeledtek, így nem úszhatta meg a tornamutatványt.

Teljes erővel rohanni kezdett a szekér felé. Útközben visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. Legnagyobb szerencséjére a szekér egyik oldala le volt hajtva, így ugródeszkaként elrugaszkodhatott róla.
Pár másodpercig repült a levegőben, aztán elkapta a vasrudat. Az ugrás nem sikerült tökéletesre, ezért egy darabig fél kézzel fogódzkodott, de aztán megfogta a másik karjával is, és megfeszített izmokkal felhúzta magát. A rúd elég instabil volt, látszott rajta, hogy nem ilyesmire tervezték, nem csoda tehát, hogy amint elrugaszkodott róla, letört.
Ez az ugrás már pontosabbra sikerült. Ezúttal sikerült két kézzel elkapnia a kiszemelt célt, jelen esetben az ablakpárkányt. Amilyen gyorsan csak tudott bemászott az ablakon. Odabent nem várt látvány fogadta. Két fiatal volt elfoglalva egymással. Amikor észrevették lefagytak a döbbenettől.
– Elnézést a zavarásért! Ne is foglalkozzanak velem! Én már itt sem vagyok – beszéd közben az ajtó felé hátrált, és kényszeredetten mosolygott. Zavartan babrált az ajtó reteszével. Végül sikerült kinyitnia, és kiment.

Nagyon megkönnyebbült, amikor kiért az ajtón.
Egy folyosóra ért, ami a földszinti kocsmába vezetett. Csak egy oldalon voltak szobák, ezért nem választhatta az ablakon kimászás lehetőségét. Nem volt más választása, le kellett mennie az ivóba.
Nem tűnt fel senkinek. A katonák még nem érték be.
A hely tele volt. Nem akart itt sok időt eltölteni.
Keresett valakit, akitől útmutatást kérhetett. Végül kiszúrt egy testesebb, kocsmárosné típus pincérlányt. Barna színű haja és szeme volt. Láthatóan unatkozott.
– Merre lehet innen kijutni? – szólított meg a tétlenkedő pincérlányt, aki láthatóan a férfiakra meresztette a szemét. A hatás kedvéért megeresztett egy fényes mosolyt.
A lány alaposan végigmérte, majd úgy döntött, elég jól néz ki ahhoz, hogy válaszoljon neki.
- A főbejárat, vagy a vészkijárat? - kérdezte. Látszott rajta, elég régen dolgozott a kocsmában ahhoz, hogy felmérje, ha valaki bajban van.
– A vészkijárat jobb lenne – mosolygott Max.
– Kövess! Megmutatom.
Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy szabadon kijusson a helyről, így hát követte a pincérnőt. Elég simán kiértek. Egy szűk sikátorba jutottak.
– Köszönöm a segítséget, de miért tetted?
– A városban majdnem mindenki utálja a katonákat, csak bajt hoznak. Te ellenük vagy, tehát csak jó ember lehetsz. Ja, és nem tudom mondták-e már neked, de ellenállhatatlan mosolyod van. Nő legyen a talpán, aki ellen bír állni neki.
– Nem a katonasággal van a baj, hanem az ország vezetésével. Ha a birodalomnak megfelelő uralkodója lenne, akkor a katonák se lennének ennyire szörnyűek – mondta Max. Szándékosan nem vette figyelembe a második okot.
– De nincs jó király, és ha a mostani kormányzónak a fia kerül a trónra, nem is lesz.
– Igazad van! Nekem most mennem kell. Még egyszer köszönöm a segítséget.
– Várj egy kicsit! Én Julia vagyok, és te?
– Max.
– Merre mész?
– A főváros felé.
– Arra van – mondta Julia, és északra mutatott.

Max intett, majd sebesen távozott.
Nem ütközött semmi akadályba. Mindig a lehető legjártabb utcákat választotta, hogy elkerülje a katonák figyelmét, akik lezárták a sikátorokat, és minden házat átkutattak, hogy megtalálják a bajkeverőt. Láthatóan nem számítottak rá, hogy ilyen hamar kimerészkedik az utcákra.
A város határában egy őr állta útját.
– Ki vagy, és hová mész?
Maxnek nem volt se kedve, se ideje magyarázkodni, ezért egyszerűen leütötte a szerencsétlen férfit.


Hamar megtalálta George-ot. Felpattant Tornádóra, és már indultak is.
– Na, hogy ment?
– Viszonylag simán. Remélem, a srác fogja magát, és jó messzire megy. Neked sikerült íjat venned?
– Igen. Majd este megmutatom, de most szerintem jobban járunk, ha minél gyorsabban eltűnünk Dalra közeléből. Egyébként olvastad a körözvényt?
– Persze. Kedves tőlük, hogy nem hitték el, hogy hívnak, így legalább használhatom a saját nevemet.
– Csak nehogy túl híressé tedd!
– Igyekezni fogok! – ígérte Max, majd elvigyorodott. Ennyi bonyodalom érte közvetlenül vagy közvetve egy íj miatt, de legalább sikerült megszerezni.
Egy új íjjal, és valamekkora harci tapasztalattal távozott Dalrából, sok eszméletlen katonát és nagy felfordulást hagyva maga után.

Távozás a völgyből

Az éj leple alatt Max és újdonsült útitársa a folyó mellett haladtak, folyásiránnyal megegyezően, lehetőleg a legnagyobb sötétségben.
Egyikük se szeretett volna katonákkal találkozni.
A Tornádó nyergében ülő lovas talált erre nyomósabb okot. Volt egy olyan sejtése, hogy Robert herceg az első adandó alkalommal bármilyen ürüggyel elkobozná a lovát, végül is egy nagyon értékes példányról van szó. Rosszabb esetben még börtönbe is csukatná, vagy besorozná. Egyik lehetőség se volt túl csábító.
Néma csöndben lovagoltak egymás mögött. George ment elől.
Minél régebben haladtak, Max annál jobban felengedett. Valami érthetetlen oknál fogva bízott az előtte ügető lovasban, és az ilyen irányú érzései eddig mindig helytállónak bizonyultak.
Tekintete lassan a folyóra siklott. Elcsodálkozott azon, amit látott. Még sosem figyelte meg igazán a Raltot, mindig csak elrohant mellette. Most megbánta a figyelmetlenségét, mert a folyó így nem sokkal éjfél után gyönyörű látványt nyújtott.
A lomhán haladó víz fodros hullámaira a majdnem telihold fénye vetült, ez misztikusan csillogó ezüstszínt kölcsönzött a tájnak.
Sokáig nézte ezt a mesébe illő képet.
Halványan és messze egy új szín tűnt fel a folyó hullámain. Semmivel nem lehetett összetéveszteni ezt a színt, ez a tűz sajátos vöröses narancssárgája.
Úgy gondolta, hogy a tűz katonákat jelent, azok pedig nem mást, mint a bajt.
Halkan előrébb ügetett, és megkocogtatta társa vállát.
- Nézz a folyóra! - suttogta.
George-nak hamar feltűnt. A felismeréssel együtt feltört belőle egy halk káromkodás.
- Sorolj be mögém, utána kezdj vágtázni, és mindig engem kövess! - utasította a fiatalabbikat.
Max lassabb iramra fogta Tornádót, és beállt a barna mén mögé. Amint ez megtörtént, érezni lehetett a tempó különbséget. Olyan gyorsan vágtattak, amilyen gyorsan még biztonságos volt akkora sötétségben.
Félórája haladhattak így, versenyt futva a folyó másik oldalán igyekvő feltételes ellenséggel, amikor George hirtelen megállt. Társának alig sikerült visszafognia a lovát, hajszál híja volt, hogy nem ütköztek.
- Látod, a Ralt elkanyarodik, ez lelassítja a katonákat, gázlót kell keresniük. A völgy egyetlen kijárata két járhatatlan szikla között van, olyan kanyonszerű. A legszélesebb részén kétszáz méteres, és két kilométer hosszú. Elvileg nem lehet baj, de azért figyelj.
Max bólintott, jelezve, hogy érti, amit hallott.
Amikor elég közel értek a sziklákhoz, elővigyázatosságból a tőlük jobb felé elhelyezkedő sziklatömb felől közelítették meg a kanyont.
Leszálltak a lóról, és nesztelenül odalopakodtak a kanyon bejáratához.
Kellemetlen meglepetés érte őket. Két katona őrizte a kanyon elejét, és a távolban halványan derengő vöröses fényt láttak, ami arra utalt, hogy többen vannak.
George visszament a lovakhoz, és intett a társának, hogy kövesse. Max visszajelzett, hogy még marad egy kicsit hallgatózni.
Nemsokára halk beszélgetés ütötte meg a fülét.
- Szerinted érdemes volt? - kezdte az első. Meglehetősen mély hangja volt.
- Mi? - kérdezett vissza a másik. Ennek már távolról is lehetett látni az óriási bajuszát.
- Hát, hogy ideküldtek minket.
- Az a véleményem, hogy nem kellett volna tizenöt katonát ideküldeni. Két ember is elkapta volna azt a kölyköt, ha erre jön.
- Azt mondták, hogy meglehetősen jól vívott. Végül is legyőzte a nagyképű Trevor herceget, akit kicsi kora óta lovagnak nevelnek.
- Tizenöt katona akkor is túl sok! - védte az álláspontját óriás bajusz.
- Igazad van – ismerte el a másik, majd hirtelen témát váltott. - Jaj, de szívesen lennék most a kastélyban!
- Én is. Láttad azt a csinos paraszt lányt?
- A szőkét? - kérdezte mély hangú.
- Nem, a feketét.
- Most, hogy mondod, tényleg jól néz ki.
A hallgatózó ekkor döntött úgy, hogy ideje visszavonulót fújni.
Óvatosan visszaosont a lovakhoz.
- Tizenöten vannak – suttogta.
Társa hallgatagan bólintott.
- Egyetlen esélyt látok – vágott bele Max. Gyanította, hogy a mélyen hallgató férfinak nem fog tetszeni, amit javasolni fog, de jobb ötlete nem volt, és az idő is szorította őket. - Valamelyikünknek oda kell mennie a katonákhoz azzal, hogy át akar kelni a kanyonon. Ha szerencsénk van, addig a másikunk át tudja juttatni a lovakat.
Legnagyobb meglepetésére George így válaszolt:
- Rendben. Egész jó terv! Én leszek a csali, mert téged keresnek. Kössük be a lovak patáit, hogy ne csapjanak nagy zajt.
Hamar elkészültek.
Az öreg felvette a kopott csuklyáját, a kezébe vett egy nagy botot, és elindult a katonák felé.
- Hová? – kérdezte gorombán az egyik fegyveres.
- Saront felé – válaszolta George alázatosan. A hangjába még egy kis ijedséget is sikerült csempésznie.
- Aztán, mi dolgot arra?
- Tetszenek tudni, ott lakik a lányom, Anna. Oszt nem rég üzent, hogy bármikor szülhet. Ölindultam, hogy mögnézhessem az unokámat. Tisztölöttel kéröm, engödjenek át.
- Rendben, de mi kísérünk át - mondta nagy bajusz.
Max elvigyorodott.
A másik remekül végezte az elterelést. Szinte ő is elhitte, hogy egy aggódó, tájszólással beszélő paraszt apa megy a lányához.
Elindult a hármas.
Szerencsére az őrt állóknak volt lovuk, így Tornádóék patadobogását még nehezebb volt észrevenni.
A szőke fiú csendben elindult a lovakkal a katonák után. Lehetőleg a legsötétebb helyeken, és a fal mellett haladtak.
Eleinte minden simán ment.
Zökkenőmentesen mentek a katonák és a kíséretük alá kényszerülő férfi a kanyon közepén, az árnyékként haladó Maxék pedig a szélén.
Az út közepe előtt történt az első probléma.
A legszélesebb helyen középen tábortűz állt, amit röhögő katonák ültek örül. Ha ez nem lett volna elég, a két falnál állt egy-egy katona, a kezükben fáklyát tartottak.
- Hát, ilyen nincs – gondolta a lovakat vezető.
Az agya közben egyfolytában járt megoldást keresve. Nem jutott eszébe semmi jó ötlet. Persze, nekik ronthatott volna, de kettő tizenöt ellen... Enyhén szólva nem tűntek valami nagynak az esélyeik. Ráadásul nem érezte magát késznek az ölésre. Főleg nem így ok nélkül. Azt se tudta, hogy azok a katonák a kegyetlenek csoportjába tartoznak-e.
Kínjában egy magas, feketerigós „píít” hallatott, és várta a reakciót.
Magányos kalandjai alatt az erdőben észrevette, hogy a piros szárnyú feketerigók magas „píí” hangon jelzik egymásnak a sólyom, vagy más veszély közeledtét. A ragadozó nem veszi észre a hang forrását, akármennyire figyel is.
Ezt a trükköt már máskor is alkalmazta, de az csak teszt volt, hogy az emberek esetében működik-e.
Egy viszonylag nyugodt vacsorakor adta ki magából az éles hangot. A molnár felkapta a fejét, de akármennyire igyekezett nem jött rá, hogy honnan jön a sivítás. Ez még háromszor megismétlődött. A vége az lett, hogy Henrik mérgesen felpattant, és a bűnöst hibáztatta, de Max látta a mozdulataiban, hogy egyáltalán nem biztos benne, csak meg akarta büntetni, mert mindig is felesleges tehernek érezte.
A katonák figyelmesebben kezdtek viselkedni, de még nem mozdultak el a tűz mellől.
Max látva a hatást megismételte a hangot, de ezúttal kicsit magasabban. Ezzel azt akarta sugalni, hogy ez egy titkos jelzés, és többen vannak. A katonák azt hitték, hogy George adja ki a hangot, ezért mindannyian körülállták, és pont a Maxszel ellentétes falnak szorították. Ő csak erre várt. Felpattant Tornádóra, és társa lovával a nyomában vágtatni kezdett. Látta, hogy a katonák lovai kivannak kötve egy öreg, száraz és meglehetősen vékony fához. Előrántotta a kardját, és elvágta a lovak kötőféket. Szerencséjére a lovak megbokrosodtak, így semmi esély nem volt rá, hogy a katonák követni tudják.
Olyan gyorsan vágtatott a kanyon kijárata felé, amilyen gyorsan csak tudott. Remélte, hogy miután megbizonyosodtak róla, hogy az „apánál” nincs fegyver (a biztonság kedvéért a lován hagyta az íját és a kardját) elengedik.
Észrevett egy árnyat, ami hirtelen bukkant fel a sötétségből. Hátasa felágaskodott, nehogy eltapossa az alakot, bárki legyen is az.
- Ugorj le a lóról, és harcolj! - csattant fel egy éles és parancsoláshoz szokott hang. Nyilvánvalóan katona volt, méghozzá magasabb rangú.
- Mi lesz, ha nem?
- Akkor leszúrom ezt a csődört.
Max ekkor vette észre, hogy George lova odament a tiszthez, aki már a kezében tartotta a kantárt.
Mivel nem volt más választása, leugrott Tornádóról.
- Mi lesz, ha én nyerek? - kérdezte a katonát félelem nélkül.
A hajnal első sugarai már adtak valamennyi világosságot, így fel tudta mérni az előtte álló férfit. Közepes magasságú volt. A haja a válláig ért. A ruháján még a sötétben is látszott, hogy finom anyagú, nem viselt páncélt, ezt meg lehetett érteni egy fullasztó nyári hajnalon. A vonásai olyanok voltak, amiket eddig csak nemeseken látott. A belőle áradó magabiztosság, a kinézete és a hangja is erre engedett következtetni. Nyilvánvalóan nem átlagos katona volt, hanem egy lovag. Az is a jobbik fajtából, azok közül akik értenek is a kardforgatáshoz, és nem csak a szájukat jártatják.
- Ennek nagyon kicsi az esélye, de ha ideérnek az alárendeltjeim – kezdte, az alárendelt szót jól megnyomva -, ha nem, akkor szabadon elmehetsz a lovakkal együtt. Ha viszont én győzök – itt fenyegetést csempészett a hangjába -, akkor ellenkezés nélkül velem jössz Corsarba, és nem vetsz be semmi trükköt. Megegyeztünk?
Max sóhajtott. Nem volt más megoldás arra, hogy George lova életben maradjon. Már pedig, ha a barna csődör elpusztul társának nem sok esélye marad a menekülésre.
- Elfogadom a kihívást – mondta komoly hangon. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha veszít, akkora bajban lesz, amekkorába még életében nem került.
Előhúzta a kardját. Az érintésétől jóleső bizsergés járta át a testét. Mindkét kezével fogta, mivel nem volt pajzsa. Így erősebb csapásokat tudott bevinni.
Szótlanul nézték egymást. Ellenfele lépett egyet jobbra, amire ő is arra lépett. Halk körözésbe kezdtek.
Max tudta, hogy egy dolog legyőzni a visszavonult Tomot és egy főűr pökhendi fiát, de egy ereje teljében lévő lovag egészen más lapra tartozik. Épp ezért úgy döntött, hogy feldühíti az ellenfelét.
- Na, mi van? Megijedt egy tizenhét éves fiútól?
A lovag higgadt maradt, de a mozdulatai mintha merevebbek lettek volna.
- Nem mer támadni? Inkább megvárja az erősítést, hogy ne kelljen megvívnia velem? Mi maga, egy tyúk?
Az ellenfele mozdulatai egyre feszültebbé és gyorsabbá váltak. Már nem kellett sok hozzá, hogy dühből támadni kezdjen. Max tehát úgy döntött, hogy ideje rátenni még egy lapáttal, ami feltehetően az utolsó lesz. Csak egy dolog létezik, amitől az ember jobban felmérgeli magát, mint ha ócsárolják. Ha az illető anyjával teszik ugyanezt.
- Ó, elnézést kérek! Már hogy lehetne maga tyúk, amikor az anyja teljesen normális, azt leszámítva, hogy a kelleténél több férfit ismer, méghozzá közelről? - kérdezte csúfondárosan.
Ezzel elérte a kívánt hatást.
Ellenfele dühös ordítással vetette rá magát, szinte teljesen elveszítve az ítélőképességét. Egy elegáns oldallépéssel kitért a csapás elől. A másik túl későn vette észre a mozdulatát, így a nagy lendülettől majdnem felbukott. Zavarában, hogy ilyen könnyen kicselezték megfordult, és még mérgesebb támadásba kezdett.
Max ezúttal nem tért ki. Fogadta ellenfele csapását, amit legjobb védekezés a támadás címen kétszeres erővel adott vissza. A fegyverek hangos csattanással összeértek. Mindketten izmaikat megfeszítve tartották a kardjukat.
Olyan közel voltak egymáshoz, hogy láthatta a feldühödött ellenfele barna szemét. Ebből a szemből haragot, bizonytalanságot és nyerni akarást tudott kiolvasni. Már nem arra ment ki a párbaj, hogy elfogja, hanem, hogy győzzön, méghozzá bármi áron. Egy idő után szinte egyszerre hátra ugrottak.
Ezután oda-vissza adogatást kezdtek el.
A lovag hirtelen a lába felé csapott. Szerencsére időben észrevette a támadást, így át tudta ugrani a kardot. Az ugrásba bevitt egy kilencven fokos fordulatot. A kivitelezés gyönyörű volt, de amikor a földre ért a jobb lába megcsúszott egy kisebb kövön. Megingott, amit a másik ki is használt azzal, hogy felé csapott.
Max hasra vetette magát, és azzal a lendülettel jobbra gurult. Épp időben a lovag kardja már ott is volt, ahol pár pillanattal azelőtt feküdt. Ellenfele kardja beragadt a földbe, így volt ideje felpattanni. Mire talpra állt, a lovagnak sikerült kihúznia a fegyverét, és máris felé csapott.
A kardjuk hosszasan összeért. Mindketten erősen tolták, aminek az lett a vége, hogy mozdulatlanul álltak. A karjuk remegett az erőfeszítéstől.
Max úgy döntött, hogy ideje cselt alkalmazni.
Lejjebb csúsztatta a kardját, mintha gyöngülne. A lovag ezt kihasználva még erősebben nyomta a kardját. Amikor a fiatalabb fegyvere a másik markolatához ért, egy ügyes hurokkal kicsavarta a másik kezéből a kardot. A vesztes térdre esett.
Épp időben. Halk patadobogás hallatszott, ami egyre erősödött. Minden bizonnyal a katonáknak sikerült összefogdosniuk a lovaikat.
- Ki maga? - kérdezte Max, miközben kardját a másik szívének szegezte.
A vesztes lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Nyilvánvalóan nagyon megrázta, hogy legyőzték.
- Siessen! - sürgette a győztes. Nyomatéknak átszúrta a másik ruháját, és megbökte a bőrét.
Úgy tűnt, ez használt, mert a lovag nyelve rögtön megoldódott.
- A nevem Mark – válaszolta.
- Örülök neki – mondta a nyertes, a hangjába egy kis bosszúságot és sürgetést vegyített. - Mi a rangja, milyen tisztségben szolgál?
- Robert herceg testőrkapitánya, és egyben a másodunokatestvére vagyok.
Max döbbenten pislogott. Azt tudta, hogy az előtte térdeplő nemes, na de testőrkapitány? Erre azért nem számított.
A hangokból ítélve a többi katona rohamosan közeledett.
Halkan csettintett a nyelvével, amire Tornádó odaügetett a közelébe. Szorosan mögötte George lova haladt.
- Figyeljen ide! - mondta. - Maga most szépen feláll elém felemelt kézzel. Figyelmeztetem, hogy semmiféle gyanús mozdulatot ne tegyen, különben habozás nélkül leszúrom!
Persze nem volt benne biztos, hogy képes lenne megtenni, de erről a férfinek nem kellett tudnia.
Mark csüggedten végrehajtotta az utasításokat, mire befejezte, a katonák odaértek.
- Kapitány úr, elkaptunk egy öreget, aki feltehetően összejátszik a szökevénnyel, és... - a katona elhallgatott. Ekkor vette észre parancsnoka testtartását, és a mögötte álló magas, vékony és magabiztos alakot.
- Engedjétek el a foglyot! - parancsolta Max határozottan.
- Mi lesz, ha nem tesszük? - kérdezte az egyik katona. - Beárulsz minket anyucinak?
A szőke fiú felnevetett, majd elkomorodott.
- Nem, csak átszúrom ezt a kedves urat.
Kardjával megbökdöste Markot, amire az halkan felnyögött.
- Ez a hiba a nemesekben – gondolta. - A fegyverforgatáshoz, és a parancsolgatáshoz értenek, de ha legyőzik őket, alig bírják elviselni a megaláztatást, a fájdalmat meg egyáltalán nem.
- Úgy sem mered, különben mi is megtehetjük ugyanezt – mondta a katonák közül az egyik, feltehetően a legmagasabb rangú. Beszéd közben George-ra mutatott.
- Biztos benne, hogy nem merem megtenni? Hajlandó kockáztatni a főnöke életét? Megölheti George-ot, de akkor én is megteszem ugyanazt a lovagúrral. Gondolkozzanak! Melyikkel járnak jobban, ha elengedik a foglyukat, és én is az enyémet, vagy ha mindketten meghalnak? Képzeljék el, hogy fog tajtékozni Robert herceg, amikor bejelentik, hogy a főtestőre meghalt! Akkor nem szívesen lennék a maguk helyében. A döntés a maguk kezében van.
- Szép beszéd – jegyezte meg valaki.
- Igaza van! - hallatszott több felől is.
Most már szinte biztos volt benne, hogy ő nyert. Nála volt az adu, ráadásul a rögtönzött szónoklat is növelte az esélyeit.
- Mit gondol, uram? - kérdezte a korábbról ismert nagy bajuszos.
- Engedjétek el, az öreget! - parancsolta az nem túl lelkesen.
A katonák rögtön engedelmeskedtek.
George szó nélkül odasétált a lovához, felült rá, és a kanyon kijárata felé fordított a barna csődört.
- Remek! - mondta Max. - Most felülök a lovamra és elmegyünk a társammal. Ti tizenkét órán keresztül vártok, és leghamarabb akkor indultok utánunk, de ha egyáltalán nem jöttök, az sem zavar!
- Rendben – mondta Mark. Látszott rajta, hogy szinte bármire képes lenne azért, hogy kikerüljön ebből a kínos helyzetből. - Ki vagy te? - kérdezte végül.
- Egyszerűen csak Max.
Füttyentett egyet, amire a lova beállt közvetlenül mögé, oldalra fordulva. Várt pár pillanatig, majd villámgyorsan megpördült, becsúsztatta a hüvelyébe a kardját, felugrott Tornádóra, és már vágtatott is, mint a nyíl.
George közvetlenül a nyomában volt.
Amikor kiértek a kanyonból, körülbelül száz méter után megálltak, és megnézték, hogy van-e valaki a nyomukban. Szerencsére senki nem volt a közelükben.
- Jössz? - kérdezte George.
Max még egyszer, utoljára visszanézett a völgy felé, ahol egész eddigi életében élt. Úgy állt egy percig, majd lábával gyengéden megbökte Tornádó oldalát, és követte a társát.

Búcsúzás

Max egy párórás, kiadós és egyben élvezetes lovaglás után odavágtatott a tóhoz.
Volt egy olyan érzése, hogy nem sokáig maradhat a faluban. Ha valaki, hát akkor a molnár arról volt híres, hogy megtartja a szavát. Márpedig ha tetszik, ha nem Max már megint bajt kavart, méghozzá akkorát, amekkorát még soha.
Nem bánta, hogy el kell mennie. Sose szerette annyira Corsart. Mindig unatkozott. A nyugodt falu neki túl eseménytelen volt. Valahol a szívében mindig érezte, hogy nem tartozik ide igazán. Örült annak, hogy végre lehetősége van elmenni.
Amikor elérte a tavat, alaposan körülnézett, mivel nem látott senkit, nyugodt szívvel leszállt a lováról.
- Várj itt, és rejtőzz el. Nekem valamit el kell intéznem. Vigyázz a kardra! – mondta azzal lekötötte derekáról a kardhüvelyt, és felerősítette Tornádó nyergére.
Levette az ingjét, és elrejtette egy bokor alá. Utána belevetette magát a tóba. A vizes nadrág miatt nehezebb volt a víz felszínén maradni, de ez őt nem zavarta. Mindig szerette a kihívásokat.
Lassú megfontolt karcsapásokkal elindult a vízesés felé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy elérje. Amint odaért, nagy levegőt vett, és lemerült a víz alá. Amikor áthaladt a vízesés alatt, érezte annak monumentális erejét.
Húsz másodpercébe került, amíg elért a barlang nyugodt vizéhez.
Kiúszott a partra, majd odament egy lapos kősziklához, ahol a személyes tárgyait tartotta. Nem volt túl sok mindene.
Volt ott egy vászonzsák, ebbe kezdte el bepakolni a tulajdonát képező dolgokat. Belerakott egy tollat és egy tintatartót, amit az írnoktól kapott. Volt még ott egy posztónadrág és egy ugyanolyan anyagú ing.
Végül az utolsó, a neki legkedvesebb tárgyhoz ért, egy bonyolult mintájú fémmedálhoz. Ez volt az egyetlen tárgy, ami az igazi szüleihez kötötte. Egy kicsit gondolkodott, majd ahelyett, hogy a zsákba rakta volna, felvette a nyakába. A fém hús érintésétől jóleső bizsergés járta át a tagjait.
Nagyot sóhajtott, majd körülnézett. Tudta, hogy legnagyobb valószínűséggel utoljára látja ezt a helyet.
Vagy tíz percig állt így némán, mozdulatlanul, majd elindult.
Kicsit lassabban tette meg a visszafelé vezető utat, mert a zsák lehúzta.
Amikor kiért a partra, lefeküdt a földre, hogy megszáradjon. A késő délutáni nap elég lassan melegített, de végül csak sikerült megszáradnia.
Úgy hét óra körül lehetett, amikor elindult a malom felé Tornádóval az oldalán. Egy kicsit szorongott az előtte álló beszélgetéstől vagy vitától.
Amikor már csak ötven méter választotta el őket a malomtól odaszólt Tornádónak.
- Rejtőzz el! Éjfél előtt jövök. - Közben tovább ment a malom felé.
Amikor elérte a ház bejáratát hangos szóváltást hallott. Nem akart hallgatózni, ezért rögtön benyitott. Amint a többiek észrevették síri csend lett, szinte megfagyott a levegő.
Max zavartan megszólalt miközben leült a sarokba.
- Sziasztok!
Körülbelül fél óra hosszú már-már drámaian kínos hallgatás után a molnár törte meg a csendet.
- Hol van a ló? - A hangjában elfojtott dühöt lehetett hallani.
- Valahol kint a közelben - válaszolta a kérdezett.
- Nem tudod, hogy pontosan hol van? - a hangjában már érezhető volt, hogy nagyon mérges, alig bír uralkodni magán. - Erről jut eszembe, hogy mertél megint bajba keveredni? Ismered a következményeket. Én a helyedben csomagolnék, hacsak nem döntesz úgy, hogy kárpótlásul nekem adod a lovat.
Erre Maxet is elfogta az indulat, de igyekezte türtőztetni magát.
- Ne is álmodj róla! - A tekintete olyan kemény volt, mint egy szikla. - Ő az enyém, és az is marad, még akkor is, ha el kell mennem innen, sőt örülök neki, hogy itt hagyhatlak. - Mire ezt kimondta, már talpon is volt. Egyenesen Henrik előtt állt. Félő volt, hogy nemsokára kitör közöttük egy verekedés, ennek megakadályozása ként a molnárné békítőleg közbeszólt.
- Nyugodjatok meg! Biztos sikerül megegyeznetek úgy, hogy Maxnek ne kelljen elmennie.
- Tudod, hogy szeretlek, Barbara - kezdte a molnár -, de még a te kedvedért se viselem el tovább ezt a sorscsapást.
- Én se akarok tovább itt lebzselni - kontrázott Max. - Itt nem vagyok jó semmire. Különben is, azok után, ami ma történt, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne maradni, még a végén be akarnának sorozni kiskorú létemre, vagy börtönbe csuknának.
Az asszony és a háttérben meghúzódó Selli is sírva fakadt. A fiút megindította a látvány, de ennek ellenére is kitartott az elhatározása mellet.
- Sajnálom, de nincs más választásom - mondta őszintén.
- Maradhat reggelig? - nézett a molnárné kérlelően a férjére.
- Rendben - adta be a derekát Henrik -, de délelőtt szívódjon fel. - Azzal, mint, aki jól végezte a dolgát elment lefeküdni.
Barbara odament Maxhez, és átölte. Hosszú percekig álltak, így némán.
- Vigyázz magadra! - szipogta könnyes szemmel. – Remélem, hamar találkozunk újra, biztos sokra fogod vinni az életben.
- Ne aggódj! Nem lesz semmi bajom - mosolygott gyengéden a nevelőanyjára.
- Szeretlek - mondta még az asszony, mielőtt követte a férjét a szobájukba.
A távozni készülő fiú nem szólt semmit. A tekintete mindent elmondott helyette.
- Viszlát, Különc. Hiányozni fognak a veszekedéseink - szólalt meg John, majd azonnal távozott abba a szobába, amit a testvéreivel osztott meg.
Selli és Tim némán néztek rá. Max odament hozzájuk. Az ölébe vette a könnyes szemű kislányt, és vigasztalón átkarolta a fiút.
- Nem lesz semmi baj.
- Tudom - válaszolta Tim -, végül is te vagy az, aki fél kézzel legyőzött egy ficsúrt. - Megpróbálta elterelni a figyelmet. - Honnan tanultál meg, úgy vívni?
- Tehetség - mondta komolyan Max.
Tim, hitetlenkedő arcát látva még hozzátette.
- Na, jó, azért Tom kemény kiképzése is segített valamennyit - vigyorgott.
Egy órán át társalogtak még, aztán Max megszakította a beszélgetést.
- Ideje, hogy menjetek aludni. Jó éjszakát!
Átölelte a mostohatestvéreit.
- Viszlát - köszönt a tizennégy éves fiú, azzal elment lefeküdni.
Selli adott egy puszit a szőke, elmenni kényszerülőnek, és halkan a fülébe súgta.
- Hiányozni fogsz.
- Te is nekem, Tündérke – Max úgy gondolta, nem árt, ha még utoljára egyszer becézgeti a kislányt.
Este tíz óra lehetett, amikor egyedül maradt. Megkereste az írnoktanonc mostohaöccse tollát, papírját és egy gyertyát. Meggyújtotta a világítóeszközt, majd nekiállt írni. Többször is belekezdet a levélbe, egy óra múlva elkészült. Körülnézett a házban, majd kiment. Tudta, hogy nem fog visszamenni. A közeljövőben biztosan nem.
Két levél maradt az asztalon. Az egyikben búcsút mondott, hogy szóban ne kelljen, és elmagyarázott egy-két dolgot Teddel kapcsolatban. Az már nem érdekelte, hogy elhiszik-e. Az utóiratban megkérte Leventét, hogy vigye el a másik levelet Tomnak, a nyugdíjba vonult katonának. A neki szánt levélben megköszönte a tanítást, és elköszönt.
A malomból kifelé menet, az volt az első dolga, hogy megkeresse Tornádót. A malommal szemben elhelyezkedő erdő szélén találta meg.
Még félóra volt a találkozóig. Mindketten nagyon kíváncsiak voltak, hogy ki lehet a titokzatos ember.
Max kiszúrt egy csuklyás alakot, aki mihelyst odaért a malomhoz, behúzódott egy fa mögé. A csuklyás mereven nézte a falu felé vezető utat.
Max nem akart odamenni éjfél előtt. Illetlenség hamarabb érkezni, ezért megvárta a kiszabott időt.
Pontosan tizenkettőkor jelzett Tornádónak, hogy maradjon, ahol van. Ő elosont a titokzatos idegen mögötti fáig. Fegyvert nem vitt.
- Kire vár? - kérdezte.
Az alak a hangra gyorsan megpördült, és előrántotta a kardját, amikor látta, hogy a megszólító az, akit várt, el is tette.
- Rád. Én vagyok az, aki a levelet küldte. Hol van a kard?
Max, csak intett, hogy kövesse.
Tornádó nyugodtan végigmérte a rejtélyes alakot. A gazdája azt vette ki a mozdulataiból, hogy megbízik benne.
- Egyébként, hogy hívják? - kérdezte, miközben nekidőlt a lovának.
- George - válaszolta az szűkszavúan, miközben hátralökte a csuklyáját.
Ötvenöt év körüli, őszes hajú, kemény tekintetű férfi nézett vissza rá. A nyakánál volt egy hosszú vágás.
- Miért segített?
- Szimpatikus voltál, és látni akartam, hogy mit tudsz. Max, ugye?
- Igen.
- Mi a teljes neved?
Max gondolkodott. Egy ideig szótlanul nézte a férfit, majd úgy döntött, hogy elmondja. Végül is George segített neki, ennyit megérdemel cserébe.
- Maximilien.
A férfi próbálta palástolni az érzelmeit, de Max még így is kiolvasta belőlük az izgatottságot.
- A szüleid hol vannak?
- Árva vagyok, ha érdekli, akkor elmondom, hogy a molnárék voltak a nevelőszüleim.
George bólintott.
- Fordulj meg, megnézek valamit. Ha megfelel a testfelépítésed, akkor a tied lehet a kard - mondta.
Max ellenkezés nélkül megfordult. Új ismerőse leguggolt és tetőtől-talpig végigmérte, csak fordított sorrendben. Itt-ott megtapogatta az izmait, amikor a nyakához ért elhúzta az ingjét. A medált, csak öt másodperc múlva vette észre, de akkor rögtön kérdezett.
- Ez meg mi?
Max úgy döntött, hogy őszinte lesz.
- Ez az egyetlen dolog, ami rám maradt az igazi szüleimtől - mondta, majd megfordul, és megmutatta a medál mintáját.
A férfi nézte egy darabig, aztán megszólalt.
- A kard mostantól a tied - közölte.
- Köszönöm - hálálkodott Max.
- Ha, jól értettem, akkor csak a nevelőszüleid voltak, vagyis elküldtek. Mihez kezdesz most?
- Nem tudom. Elindulok valamerre, valahol csak kilyukadok.
- Van kedved velem jönni?
- Mért te hova mész? - kérdezte, tegezte a férfit, és mivel az nem ellenkezett, továbbra is ezt csinálta.
- A birodalom fővárosa felé, de nem sietek. Jössz?
Max tudta, hogy őrültség elindulnia egy vadidegennel, de valami azt súgta, hogy az nem akar ártani. Végül úgy döntött, hogy ha törik - ha szakad, ő akkor is elfogadja az ajánlatot.
- Megyek. Indulhatunk most?
- Persze - George hangjában érezhető volt, hogy mosolyog. - Várj itt, hozom a lovamat.
Egy erős testfelépítésű, barna és szelíd csődőrrel tért vissza.
- Mehetünk? - kérdezte.
Max, csak bólintott.
Elindult a világba. Egy szimpatikus ismeretlennel. Az élete gyökeresen megváltozott. Nem tudta mi vár rá, de nem is izgatta. Most egyedül az érdekelte, hogy elhagyja Corsart, és ezzel együtt a kötöttséget.
Épp most lovagol a hold fényénél az ismeretlen kalandokba.

Lovagi torna

Az öregember a hegyen összeszedte a holmiját. Zsákba rakott egy régi, de jó állapotban lévő kardot, amin nem látszott, hogy mennyi ideje nem használták. Becsomagolt még némi pénzt, néhány ruhát és még pár tárgyat. Ezek után felszedte a fakunyhója padlóján az egyik deszkát, és a résből elővett egy vászonba csomagolt hosszúkás tárgyat. Letörölte róla a port, majd azt is elrakta.
Készen állt az útra.
Öt éve élt egyedül a hegyen, miután nem sikerült teljesítenie a feladatát.
Eljött a találkozó ideje.
Zordan elmosolyodott. Lehet, hogy nem sikerült megtennie az urának tett ígéretét, de még tehet valamit.
- Ideje indulni - gondolta.
Még utoljára visszanézett a házra, ami hosszú ideig az otthona volt, majd elkezdett lemászni a hegyről a völgy irányába.


Nem kellett sokat várni, az uraság érkezésére.
Már másnap napnyugta felé hosszú menet haladt át a falun, a kastély felé.
Elől ment barna lovon egy apród, aki zászlót vitt, amire az ura címere volt felhímezve. Mögötte haladt két katona egyenruhában, utánuk jött ki hintón, ki lovon Robert herceg egész udvartartása. Ezek után vagy száz katona következett. Mögöttük jött az urasági hintó, válogatott lovagokkal körülvéve, majd a sort hetvenöt katona zárta.
Hosszú idő volt, míg az egész menet elhaladt, de a falusiak végigbámészkodták, hiszen nagy ritkán fordul elő az az esemény, hogy Robert herceg és kísérete ebbe a kastélyba fárad.
Max, ezt nem láthatta, hiszen ebben az időpontban szokott találkozni Tornádóval. Most különösen hosszú időt töltött a lóval, hogy kiengesztelje a tegnapi hiábavaló várakozásért.



Max reggel jókedvvel ébredt.
- Ma kezdődik el a lovagi torna - gondolta.
A résztvevők már tegnap megérkeztek, az egész falu lázban égett. Most nem volt semmi problémája, Tornádóval is rendben volt a kapcsolatuk. Bizakodva nézett neki a napnak.
A molnárnak is jókedve volt.
- Na, fiúk pakoljátok fel a liszteszsákokat a szekérre, és visszük Bem apónak sütésre, aztán mehettek megnézni az uraságok kifinomult párbaját, de rám ne is számítsatok - fejezte be a mondandóját gúnyosan.
Johnnek erre az volt a véleménye, hogy talán beugrik pár percre, majd elkezdte pakolni a zsákokat.
Tim viszont nagyon izgatott volt. Ezen a napon nem kellett mennie a hivatalba, így az egész lovagi tornát végigbámulhatja. Már alig várta.
Selli kikönyörögte, hogy hadd mehessen a fiúkkal. Az anyukája beleegyezett, azzal a feltétellel, ha végig Tim mellett marad. A fiú nem ellenkezett, így meg is volt oldva a dolog.
A molnárék abban a kiváltságban éltek, hogy két lovuk is volt.
Egy nyolc éves gesztenyebarna kanca, akinek eddig a csikóit mindig eladták. A pénz első részét elrakták ínségesebb időkre, a második részből adóztak, a harmadik részt elköltötték az éppen szükséges eszközre vagy ruhaneműre.
A másik ló egy kiszuperált, vén és szürke igásló volt. Persze Henrik nem engedte meg Maxnek, hogy bármelyikre is ráüljön. Túlságosan féltette a lovait.
Miután befejezték a bepakolást, már indultak is.
Henrik ült a bakon, mellette John. A szekér hátuljára telepedett Selli és Tim. Max a lassan döcögő szekér mellett haladt, lassú, egyenletes futással. Nem szeretett a szekéren döcögni. Rövid volt az út, szóval úgy döntött, hogy többre megy vele, ha a szekér mellett kocog.
Egy örökkévalóságnak tetsző idő után, végre átmentek a hídon, be a faluba.
A körülbelül háromszáz lélekfős Corsar a megszokott nyüzsgés után elég kihaltnak tűnt. Csak néhány műhelyben lehetett hallani a munka hangjait. Ilyen hely volt a pékség is.
Frissen sült kenyér és sütemény illata érződött az újnak tetsző fehér kőházból. A molnár behajtott az udvarra. Már várta őt Bem apó, a pék és a segédei.
- Csakhogy meghoztátok a lisztet! - kiáltott fel. - Már nagyon vártuk. Annyi a megrendelés, hogy csak úgy izzik a munka a kezünk alatt - mondta maga és a segédei nevében. - Egy-kettő fiúk - utasította a tanítványait - , kezdjétek el a kirakodást! Ti gyerekek menjetek csak, ha az édesapátok megengedi - mosolygott Leventéékre.
- Menjetek csak - adta meg az engedélyt az apa - , de te Max, ha még egyszer bajt kavarsz, kiteszem a szűrödet - figyelmeztette a nevelt fiát, látszott a szemén, hogy komolyan is gondolja.
Mind a négyen elindultak a kastély felé.
John ment elől, amivel azt kívánta jelezni, hogy ő a főnök. Mögötte Selli és Tim haladtak, beszélgetve. A sort az élénken lépkedő Max zárta.
Amikor odaértek a kastély kovácsoltvas kapujához, semmi gondjuk nem akadt. Az óriási kapu tárva-nyitva állt. A katonák épphogy rájuk néztek, de azt is csak az illendőség kedvéért.
Előttük egyenes fasor vitt a palota felé, amiből csak a széles márványlépcső látszott, de őket nem is ez érdekelte.
Balra vezetett egy ösvény az istállók és a szabad területek felé. Arról nagy zsivaj hallatszott, szóval logikus volt, hogy arra kell menniük. A birtok elég nagy volt. Húszpercnyi sétába tellett, amíg odaértek.
A tömeg nem látszott nagynak, mert a terület hatalmas volt, ráadásul az emberek szétszóródva álltak, és beszélgettek, de azért volt két nagyobb létszámú embertömeg is.
Az egyik csoport két gyakorlatozó lovagot bámult. Itt észrevehetően többen voltak a falusiak, akik tátott szájjal figyelték a pengeváltásokat. A másik nagyobb emberszámú terület egy karám körül volt, ahonnan hangos röhögés hallatszott. Itt voltak sokan a katonák.
A második csoport felé vették az irányt.
Max szíve nagyot dobbant, amikor meglátta, hogy mi folyik ott.
Tornádó lépdelt büszkén az elkerített területen nyereggel a hátán, de lovas nélkül. A pórul járt próbálkozó, aki megpróbálta meglovagolni, áldotta a szerencséjét, hogy csonttörés nélkül megúszta és kifelé iparkodott, minél távolabb a lótól. Természetesen ez volt a hangos hahotázás oka.
Max és a többiek nekidőltek a karámnak.
- Milyen szép ló! - kiáltott fel álmélkodva Selli.
- Igen az - helyeselt Tim.
A két nagyobb nem szólt semmit.
Tornádó ekkor vette észre őket. Hangosan felnyerített, majd odaügetett egy kicsi elkerített részhez, ahol a lovasjelöltek felszálltak rá.
Hívogatóan tartotta a hátát. Ebben a pillanatban inkább kezes báránynak tűnt, mint meglovagolhatatlan csődörnek.
A következő próbálkozó egy köpcös, nagy bajuszú és barna hajú katona volt. A felüléssel nem volt semmi baj. Tornádó úgy állt, mintha odacövekelték volna, méghozzá jó erősen. Ám, amikor kinyílt az ajtó, akkora vadsággal vetette magát a karámba, hogy a rajta ülő, majdnem leesett. Ezután vad iramban körbe-körbe vágtázott, éppen annyira, hogy a lovasa ne essen le, de ne is nyerje vissza az egyensúlyát.
Max vigyorgott. Nyilvánvaló volt, hogy a ló neki provokálja magát, egyébként már rég levetette volna a rajta ülő katonát.
Végül Tornádó fináléként hirtelen megállt, kirúgott a hátsó lábaival, ennek következményeként a lovasa nagy iramban repült le róla. Szerencsére megúszta a dolgot egy orrtöréssel.
Max elismerően nézett a lóra. Felemelt hüvelykujjal mutatta, hogy jó volt az előadás. Erre a ló büszkén felnyihogott.
- Rendben emberek - szólalt meg a főlovász. - Egyelőre elég lesz. Tornádónak is kell pihennie és innia. Egy óra múlva folytatjuk - azzal elvezette a lovat.
- Micsoda pancser - jegyezte meg John.
- Neked se menne jobban - válaszolt Max.
John nem az a típus volt, aki figyelmen kívül hagyja a gúnyos megjegyzéseket. Mielőtt nekieshetett volna a mostohaöccsének Tim közbevágott.
- Nézzük meg a vívókat - indítványozta.
- Felőlem - vonta meg a vállát John.
Ezzel a vita abbamaradt.
Oda is mentek a másik nagy látványossághoz, a párbajozókhoz.
A többiek ámulva nézték, de Max nagyon hamar megunta. Világos volt, hogy egyik vívó se mester a kardforgatásban, és a mozdulataik csak látványosak, és nem különösebben jók. Persze ezt egyik falusi se vette észre.
John nemsokára elment. Neki ennyi is elég volt az emberekből.
Max megfordult, hogy valami más szórakozás után nézzen. Éles szemmel körbepásztázott. Egyszer csak, mintha valami megmozdult volna az egyik istálló mögött.
- Végül is nem tiltott terület - gondolta, majd arra vette az irányt.
Annak az istállónak a közelében nem volt senki.
Kicsit sietősebbre vette az iramot. Már elég közel volt, amikor halk sikoltást hallott. Most már futott.
Egy lány, könyörgő hangját hallotta és egy kegyetlen fiúhangot.
- Ne rimánkodj. Most már késő.
Nagy tempóban fordult be az épület sarkán.
Egy fiatal szőke hajú lány feküdt a falnál. A kezeit reszketve maga elé tartotta. Előtte egy húsz év körüli fiatal fekete hajú férfi állt elegáns, díszes ruhában, hosszú bottal a kezében. Kard is volt nála.
Annyira lefoglalta az áldozata, hogy észre se vette az újonnan érkezettet.
Max fejében pillanatok alatt megjelent egy terv.
Tudta, hogy fegyvertelenül nem megy semmire, ezért mások segítségére lesz szüksége.
Észrevétlenül megkerülte a férfit, majd egy erős mozdulattal meglökte. Annak sokat kellett hátrálnia, nehogy hátraessen, a botot is elejtette. Max gyorsan felvette, és közben odakiáltott a lánynak.
- Állj mögém!
Megvárta, amíg a lány megteszi, amit mondott, de ezzel időt adott az ellenfelének, viszont ez nem számított semmit.
Elérte, amit akart. Most már nem takarta őket az istálló. Csak meg kellett várnia, amíg a segítségére sietnek.
Az ellenfele vadul támadott a kardjával. Max kecsesen védekezett, de még ő se tehetett sokat bottal egy kard ellen. Máris elvesztette a fegyvere harmadát.
Az emberek közeledtek. Megpróbálta elterelni a figyelmet.
- Ki vagy te? - kérdezte. Közben vadul kellett forgatnia a botot, nehogy elveszítse a kezét.
- Trevornak hívnak. Veled ellentétben én nemes vagyok, te paraszt - válaszolta az gúnyosan - , de inkább nekem kéne kérdeznem, hogy te ki vagy.
- A nevem Max - mondta határozottan. Úgy gondolta, hogy úgyse veszít semmit, ha elmondja.
Ekkorra az emberek odaértek melléjük, de úgy tűnt nem tesznek semmit.
Váratlanul egy hang harsant.
- Kapd el, fiú!
Látta, hogy egy kard repül felé pontosan kiszámított ívben. Eldobta az időközben felére csökkent botot.
Elkapta a fegyvert a vívókezével, vagyis a jobbal.
Amint a kard a kezébe ért, mintha éles fény villant volna, úgy tűnt a penge csak arra várt, hogy hozzá kerüljön. Lehetett érzékcsalódás is, de azt biztosan tudta, hogy a kard most már hozzátartozik. Úgy érezte, mintha a karja meghosszabbítása lenne. Másfeles kézfogású, kétélű penge volt. Kecses és erős. Finoman megmunkált egyedi munka. Ebben biztos volt. Sajnos több idő nem volt a fegyvere megismeréséhez, végül is egy harc közepén állt.
- Most kezdődik a harc - vigyorodott el elégedetten.
- Egy parasztfiú karddal - gúnyolódott Trevor. - Jaj, de megijedtem!
- Csak várd ki a végét - gondolta Max, de hangosan nem mondta ki.
Az ellenfele támadott, és ő hárított természetesen teljesen más stílusban, mint amit máskor használ.
Trevor könnyen kiismerhető volt. Heves és erős, de nincs meg benne a kecsesség. A vörös arcán látszott, hogy nem tetteti a küzdelmet, teljes erejéből harcol. Ellenfele nem így volt vele, csak a másik taktikáját akarta megismerni.
- Mindent összevetve gyenge ellenfél - gondolta Max. - Könnyű lesz végezni vele.
Időközben már mindenki őket figyelte. Hátul utat nyitottak valakinek, de a küzdők ezt nem vették észre.
Látta, hogy ellenfele egyre jobban fárad, úgy döntött most csap le.
Azzal akarta legyőzni, amivel az ellenfele támad. Nyers erővel. Persze ő előnyben volt, mert jobbnak bizonyult az állóképessége és a reflexe.
Átvette a kezdeményezést. Először széles, szögletes mozdulatokkal támadott, majd fokozatosan szűkítette ellenfele kardjának mozgásterét. Ebben nem volt semmi trükk, csak nyers erő és ügyesség, utóbbi azért, hogy sakkban tudja tartani a másikat. Végül elérkezett a matt ideje. Trevor fegyverének semmi mozgástere nem maradt, így Max könnyen kiverte az ellenfele kezéből.
A kard felrepült a levegőbe. Max hátralépett egyet, és elkapta a baljával.
Ellenfele a földön térdelt, a legyőzöttek testtartásával. Max a szívének szegezte a pengéjét.
Egy ideig senki nem szólalt meg. Se a győztes, se a vesztes, még a sok néző sem. Minden szempár azt leste, hogy mit tesz a szőke hajú fiú a karddal.
Végül Max törte meg a csendet.
- Hogy is mondtad? - kérdezte, közben úgy tett mintha töprengene. - Megvan. Egy parasztfiú karddal. Jaj, de megijedtem - utánozta ellenfele nem sokkal ez előtt tett kijelentését. - Igazad van. A helyedben én is félnék, és a karddal gyakorolnék, nem védtelen lányokat bántanék.
Trevor arcán düh látszott.
Max megcsóválta a fejét. Úgy látszott ellenfele semmit nem tanult az esetből.
- Itt a kardod. Máskor jobban vigyázz rá!
Azzal a volt ellenfele elé szúrta a fegyvert, méghozzá jó erősen, hogy ne legyen könnyű kihúzni.
Mindenki fellélegzett. Azt hitték, hogy valami egész mást akar csinálni.
Menni készült, azonban nem úgy tűnt, hogy egyhamar elengedik. A tömegből kivált egy díszes, ékkövekkel kirakott selyemruhás ember. Meglehetősen kövér volt és meglepően hasonlított Trevorra.
- Valami nagyúr lehet, alighanem a tartomány hercege - gondolta Max. – Remélem, nem várja el, hogy a földig hajoljak előtte, mert úgysem teszem.
- Jól vagy, fiam? - kérdezte a kövér ember.
Hamar kiderült, hogy mért hasonlítanak egymásra. Max rájött, hogy még nagyobb bajban van, mint gondolta.
- Én Robert herceg vagyok - kezdte a kövér, majd megállt a beszédben.
Kétségtelenül arra várt, hogy az előtte álló fiú térdre vesse magát vagy meghajoljon. Egyik se következett be. Max csak állt szálfa egyenesen, majd egy fejjel magasabbról nézett le a hercegre. A kezeit lazán az oldalánál tartotta. A kard hegye a föld felé mutatott.
- Jó - nyugtázta. Egyenesen belenézett a nagyúr szemébe.
Az csak felháborodottan füstölgött, de úgy döntött túlteszi magát rajta.
- Hogy hívnak?
- Max - felelte tömören.
- A teljes nevedet kérdeztem.
- Azt inkább nem mondom meg. Nem jelent semmit - kihívóan kereste a másik tekintetét, de az valahogy nem akarta létrehozni a szemkontaktust.
A férfi rátért a tárgyra.
- Kérj bocsánatot a fiamtól! - parancsolta.
- Nem - válaszolta Max. Közben jót derült azon, ahogy Trevor megpróbálta kihúzni a kardját a földből, de csak sokadik próbálkozásra sikerült neki.
A kijelentését hatalmas felhördülés követte.
- Nem? Mért nem? - hápogott Robert herceg.
- A lelkiismeretem szerint cselekedtem - válaszolta. - A döntésemet még mindig helyesnek találom, és nem kérek bocsánatot érte.
- Igazat mond - vált ki egy fiatal lovag a tömegből. Az oldalán az a fiatal lány állt, akit Max megmentett. - Csak Lisának segített - nézett villámló tekintettel az apja mögött álló Trevorra.
- Igaz ez? - kérdezte az uraság a lánytól.
- Igen - válaszolta Lisa.
Robert herceg felsóhajtott. Meg akarta őrizni a családja büszkeségét. Hirtelen remek ötlete támadt.
- Van egy ajánlatom, amit ha elfogadsz, nem kerülsz bajba - mondta.
- Hallgatom.
- Van egy ló, a neve Tornádó. Ha nem sikerül meglovagolnod, akkor bocsánatot kérsz a fiamtól.
- Mi van, ha sikerül? - kérdezett vissza a fiú.
Az uraság nagy levegőt vett.
- Úgyse sikerül neki - nyugtatta meg magát. - Nincs semmi kockázat.
- Akkor a tied lehet a ló.
Max szíve nagyot dobbant. Már régóta arra vágyott, hogy övé legyen Tornádó. Most itt a lehetőség, csak meg kell lovagolnia.
- Esküdjön meg a nemesi becsületére! - követelte biztosítékként.
- Rendben van - válaszolta a herceg. A kezét a szívére tette. - Megesküszöm a nemesi becsületszavamra, hogy ha meglovagolod Tornádót, akkor a tied lehet. Mindenki hallotta? - emelte fel a hangját.
- Igen - válaszolta a tömeg.
- Rendben van. Elfogadom az ajánlatát – mondta Max ünnepélyesen.
- Akkor akár most is megpróbálhatod - válaszolta az úr.
Elindultak a karám felé.
Útközben valaki egy kardhüvelyt nyomott Max kezébe rajta egy üzenettel:
- ÉJFÉLKOR TALÁLKOZZUNK, A MALOM ELŐTT.
Hiába forgolódott, nem vette észre ki volt az. A hüvelyt felkötötte a derekára, és beledugta a kardot.
Tornádó már ott várt a kis elkülönített részben. Boldogan felnyerített, amikor Maxet észrevette.
- Ő az - mutatott a lóra Robert herceg. - Kezdheted.
- Rendben - bólintott Max.
Mielőtt felszállt volna a lóra a fülébe súgta.
- Ha meglovagollak, az enyém leszel, és senki nem választhat el minket.
Tornádó megértette, és felnyerített.
- Mi az megijedtél, öcskös - kiáltott fel egy csúfondáros hang a tömegből.
- Álmodban! - kiáltotta vissza.
Odalépett Tornádó mellé. Belerakta a kengyelbe a lábát, majd felhúzta magát, és már fent is ült a nyeregben. Megfogta a kengyelt, és várta a lovaglás kezdetét. Nem kellett sokáig várakoznia, kis idő múlva valaki kinyitotta a kis kaput.
Kezdetét vette a lovaglás.
Tornádó először lépésben haladt utána fokozatosan gyorsított. Max szinte eggyé vált a lóval. Nagyon élvezte a vágtázást. A közönség ámulva figyelt. Ez körülbelül tíz perce mehetett, amikor Max megunta a körözgetést. Előre hajolt, és a ló fülébe súgta.
- Most jön a nagy finálé - azzal nekiirányította a kerítésnek.
Mindenki azt hitte, hogy a ló megvadult, az emberek elfutottak attól a kerítés szakasztól, ahol várható volt a becsapódás. Robert herceg titokban fellélegzett, hogy nem kell odaadnia a lovát.
Tornádó egyre növelte a sebességét, aztán lovasa egyetlen jelzésére elrugaszkodott. Gyönyörű ívben átrepülte a közel másfél méter magas kerítést, a leérkezés is tökéletes volt. Még csak ki sem esett a ritmusból.
Max büszkén kihúzta magát, és odalovagolt a herceghez.
- Azt hiszem én nyertem meg a fogadást.
A nagyúr meghökkenten bólintott.
- Akkor, viszlát. Örülök az ismeretségnek.
Boldogan ellovagolt. Megvolt mindene, amit csak elképzelni tudott. Oldalán egy gyönyörű kard, és egy gyönyörű lovon, méghozzá a barátján lovagolt.
Vad vágtában igyekeztek kifelé a birtokról. Csak úgy porzott mögöttük az út.
Az emberek még sokáig bámultak utánuk, eléggé meghökkenten.

Esti csevej

Átvezető fejezet szerű. Kellemes olvasást:D

Amikor Max hazaért, nagy szidást kapott a molnártól, amit kifejezéstelen tekintettel hallgatott, és alig várta, hogy vége legyen.
- … és amíg nem tanulsz meg normálisan viselkedni, addig nem kapsz vacsorát! Vegyél példát a mostohabátyádról, ő még sose keveredett bajba. Eredj az udvarra! Felfogtad azzal a csöpnyi agyaddal?
- Igen, értettem – felelte Max a rá jellemző higgadtsággal.
Azzal kiment az ajtón, lefeküdt oda ahol tegnap aludt, és várt.
Nem kellett sokáig. Nemsokára esetlen lépéseket hallott, majd valaki lefeküdt mellé. Halk hangon megszólalt az újonnan érkezett.
- Köszönöm, hogy megvédtél.
Természetesen Tim volt.
- Szóra sem érdemes – válaszolta Max, és komolyan így gondolta.
Megfordult, hogy mostohaöccse arcára nézzen. Bár sötét volt, annyit azért mégis ki tudott venni, hogy az sír.
- Mi a baj? – kérdezte részvéttel a hangjában.
- Az, hogy én semmiben se vagyok jó. Tudod, ha te nem jössz, akkor megint megvernek, és bennem még annyi bátorság sincs, hogy szóljak róla – tört ki szipogva.
- Figyelj ide! – kezdte Max. – Nem az erőn és a bátorságon múlik minden. Te remekül írsz és olvasol több nyelven is, és becsületesen végzed a munkádat. Nem hiszem, hogy ez túl gyakori lenne.
- Tudod - kezdte még mindig szipogva a másik, – amikor egy új nyelvet nem tudok könnyen megtanulni, olyankor az öreg írnok ideges lesz, és azt néha hajtogatja, hogy a másik tanítványa sokkal tehetségesebb, pedig vele tizedannyit sem foglalkozik, mint velem. Szerinted ki lehet az?
Max megdermedt. Természetesen ő volt az a másik tanítvány. Azt, hogy az öreg írnok tanítsa, ugyanúgy erőszakolta ki, mint Tomtól a fegyverforgatást.
- Várjunk csak! – kiáltott fel Tim. – Te vagy az.
- Ezt meg honnan veszed?
- Azt mondtad, hogy több nyelven is tudok írni és olvasni.
- Igen, és? – értetlenkedett tovább Max a látszat kedvéért.
- Én azt sosem mondtam, hogy több nyelvet is ismerek – kezdte az okfejtést. – Erre pedig csak úgy jöhettél rá, hogy elolvasod a munkát, amit hazahozok.
Úgy döntött, hogy felesleges tovább tagadnia.
- Igen. Igazad van.
- Meséld el, hogy vetted rá, hogy tanítson, és mért akartál tanulni?
- Rendben, ha ettől jobban érzed magad - egyezett bele Max. - Az egész körülbelül tíz éve kezdődött, amikor jobban megnéztem a hirdetőtáblát. Rájöttem, hogy néhány embert el akarnak kapni. Kíváncsi voltam rá miért. Az a megoldás jutott eszembe, hogy addig kérlelem az öreg írnokot, amíg az meg nem tanít írni és olvasni. Tudod rettentően makacs tudok lenni, ha akarok.
- Ismerlek - vigyorgott Tim. - Folytasd!
- Végül kénytelen volt beleegyezni - folytatta a történetet. - Aztán, amikor megtanultam írni és olvasni, még többre vágytam. Rábeszéltem, hogy tanítson meg mindenre, amit tud. Nem vonakodott sokáig. Megtanított különféle idegen nyelveken, megmutatta a címereket, természetesen azokat is meg akartam tanulni, majd elkezdett politizálni. Megtanított az illemre is, de azt még nem igazán hasznosítottam, amikor nem maradt más, elkezdett oktatni a különféle rendezvények menetére, legyen szó a legegyszerűbb vásártól a díszes koronázásig.
- A ruhaviseleteket is megmutatta?
- Meg.
- Milyen ruhákat viselnek a királyok és a főnemesek? - kérdezte mohón Tim.
- Tele vannak aggatva prémekkel és arannyal, meg gyémánttal - elfintorodott a sötétben. - Ha engem kérdezel, túl csicsás. Az eleganciát máshogy is ki lehet fejezni, nem csak úgy, hogy megszakadsz a ruhád súlyától.
- Lehet, hogy nekik más az ízlésük - monda majd elmélázott. - Én ezek után, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy profi kardforgató vagy.
Pár másodpercig csönd volt, majd Tim elnevette magát, jelezve, hogy csak viccelt. Max kényszeredetten vele nevetett.
- Tudod, én már régóta tudom, hogy írnok akarok lenni, de te - kezdte a fiatalabbikuk - mivel akarsz foglalkozni? Molnár akarsz lenni, vagy iparos, esetleg írnok.
- Igazából nem tudom. Ezen már én is gondolkoztam, de nem szívesen csinálom, azokat, amiket felsoroltál.
- Akkor mi? Már csak a katonaság maradt, amit esetleg el tudnánk érni, de eléggé valószínűtlen, hogy egy egyszerű származásút felvegyenek, bármilyen jó is.
- Te viccelsz? - kérdezte Max. - Nem akarok katona lenni, akkor már inkább bandita. Lehet, hogy ez a te fülednek lázadó beszédnek fog hangzani, de most olyan a kormányzás, hogy a hatalmasok csak nyomorgatják a népet, hogy még több pénzük legyen. Ebben a katonák a végrehajtók. Én nem akarok nekik segíteni. Szerintem ezért jobb útonállónak lenni.
- Micsoda? - döbbent meg Tim. - Rabló, de hát az törvényellenes.
- Tudod - magyarázta a tapasztaltabbikuk - ,örülj neki, hogy még nem érted! Ha bandita leszek, bár ennek kicsi a valószínűsége, akkor csak a zsarnok és gazdag nemest rabolnám ki, majd odaadnám azoknak, akiktől elvették. Vagyis a szegényeknek. Amint megtanultam rendesen olvasni, rohantam a hirdetőtáblához. Körülbelül tíz éves koromban rájöttem, hogy azok az emberek nagy része nem is bűnöző. Csak olyanok, akiktől annyi pénzt elvettek, hogy már nem volt elég a családjuk életben tartásához. Kétségbeesésből raboltak, és mindig csak annyit, amennyire feltétlenül szükség volt. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem fogom segíteni ezt a diktatúrát.
Sokáig hallgattak. Végül Tim szólalt meg.
- Azt hiszem, igazad van.
Ezután megint csönd következett. Végül Tim szólalt meg, hogy oldja a hangulatot.
- Ezt elvileg senkinek nem szabadna elmondanom, de azért neked elárulom - mondta, majd ünnepélyes szünetet tartott, és aztán folytatta. - Az uraság idejön egy időre. A tiszteletére lovagi tornát rendeznek a kastélyban, amit a falusiak is megnézhetnek. Mit szólsz?
Max fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Örült neki, még soha nem látott lovagi tornát, és nagyon kíváncsi volt rá, hogy másokhoz képest milyen jól bánik a fegyverrel. Tudta, hogy ezzel jó alkalmat kap a megfigyelésre, és az összehasonlításra. Ráadásul a torna a kastélyban lesz, szóval lehet, hogy láthatja Tornádót. Ahelyett, hogy a gondolataiból bármit is megosztott volna a mostohatestvérével, úgy döntött, hogy eltereli a figyelmét.
- Érdekes. Ez volt az, amit annyira titkoltál?
- Nem teljesen - felelte Tim feszengve - ,de azt már tényleg nem mondhatom el.
- Megértem. Nem baj, ha nem mondod el - felelte Max teljes közönnyel.
Tudta, hogy ha nem erőlteti a témát, akkor a beszélgetőpartnere biztos, hogy elárulja a titkát. Ismerte már, mint a rossz pénzt. Most is így lett.
- Na, jó. Elmondom, de meg kell ígérned, hogy csak végszükség esetén beszélsz róla másnak.
- Megígérem.
- Ismered a birodalmunk trónöröklési menetét?
Ez is azok közé tartozott, amit az öreg írnok megtanított neki.
A király halála után, ha van fia, akkor ő követi a trónon, akármilyen idős is. Ha viszont nincs, csak mondjuk egy unokaöccse, akkor azt húszéves korában koronázzák meg, addig a volt uralkodó egy közeli rokona végzi az ország kormányzását. Logikusnak találta ezt a rendszert.
Bólintott.
- Két hónap múlva koronázás - közölte Tim.
- Micsoda? - döbbent meg Max. - Kit?
- A kormányzó fiát, Gabrielt, mivel a megboldogult anyja a király testvére volt.
- Ez nem jó hír.
- Mért nem? - kérdezte meghökkenve az ifjabbik. - Végre rendszer lesz a birodalomban.
A kérdezett felsóhajtott.
- Azért - kezdte magyarázni - ,mert a kormányzó az apja, aki így még nagyobb hatalomhoz jut, ha manipulálja a fiát. A kormányzói stílusa alapján, teljesen biztos vagyok benne, hogy megteszi.
- Ebben van valami - mondta Tim, majd ásított egyet. - Azt hiszem ideje aludni.
Ő még sokáig ébren maradt. Irigykedve hallgatta Max egyenletes szuszogását. Megrázta a beszélgetés. Ki gondolta volna, hogy egy óra alatt megrendül a birodalom vezetőibe vetett hite.

A kihallgatás

A katonák menetelésére többen is felfigyeltek, de amikor észrevették, hogy Maxet kísérik, ki-ki visszatért a maga munkájához. Az, hogy a fiút katonák viszik a hivatal felé, már megszokott dolog volt. Öt éve rendszeresen legalább hetente egyszer, ha nem többször előfordult. Már mindenki megszokta, és az asszonyok, ha valamelyik gyerekük rossz fát tett a tűzre, mindig azt mondták neki, hogy olyan bűnöző lesz belőle, mint Max.
Persze, az összes gyerek tudta, hogy Max egyáltalán nem bűnöző, hanem őket védi Ted és haverjai ellen. Titokban minden kisfiú, főleg azok, akiket már egyszer megmentett, a példaképének tekintette, és olyan akart lenni, mint ő. Épp ezért, egy kicsit se vették zokon, ha az anyjuk hozzá hasonlítja őket. Viszont, ha valami jót csináltak, és édesanyjuk az „angyali” Tedhez hasonlította őket, olyan szúrós szemekkel néztek, hogy bárki visszarettent volna.
Amikor Max mögött becsapódott a hivatal ajtaja, olyan biztosan ment a büntető hadnagy irodája felé, mintha csak otthon lenne.
Amikor az ajtó elé ért, és nyúlt volna a kilincshez, az egyik katona rászólt.
- Még nem mehetsz be, várd meg, amíg hívatnak!
Ez elég szokatlan volt, de Max ettől függetlenül halálos nyugalommal leült a földre az ajtó mellé, és várt. Észrevette, hogy ezek a katonák még újak itt. Egyszer se találkozott velük egy–kettő kivételével. Márpedig a faluból, ha valaki, hát akkor ő ismerte látásból őket. Nem akarta megadni a katonáknak, a remegő bűnös nyújtotta látvány élvezetét.
Körülbelül egy félórája ülhetett halálos nyugalommal a földön, amikor végre behívták.
Egyedül ment be a katonák kísérete nélkül. Betette maga után az ajtót és köszönt.
- Jó napot!
Csak ekkor nézett fel. Megdöbbent. A hadnagy várt ráncos arca és ősz haja helyett, egy fiatal világosbarna hajú, és ez a meglepetés, olyan semmilyen kék szemű, de mégiscsak kék szemű fiatalember volt.
- Szia! – köszönt vissza mosolyogva. – Bizonyára kíváncsi vagy, hogy én ki vagyok, és hol van a hadnagy.
Max csak bólintott. Visszanyerte a hidegvérét, és leült egy székre.
A teremben három szék volt. Az egyiken a fiatal férfi ült egy íróasztal mögött, a másik kettő ezzel szemben volt.
- Az én nevem Charlie. Robert herceg …, tudod ki ő? – szakította félbe saját magát.
Max tagadólag megrázta a fejét.
- Ő ennek az uradalomnak a tulajdonosa. Tehát, az ő fiának vagyok másodunokatestvére.
Kérdezni akart valamit, de Charlie leintette.
- Most biztos azt akarod kérdezni, hogy akkor, mit keresek ebben az eldugott faluban? Gyakorlaton vagyok, a nyugdíjba ment Stevens hadnagy helyett – válaszolta meg a saját kérdését.
- Értem – felelte a hallgatója nyugodtan és szűkszavúan.
Charlie felkapta a fejét. Nem erre számított. Neki azt tanították, hogy ha egy olyan alacsonyrangú valaki, mint az előtte ülő fiú, egy nála sokkal nemesebb ember elé kerül, főleg büntetés céljából, akkor az fél és alázatos. Ennek a fiúnak az arcáról, azonban se félelmet, se alázatosságot nem tudott leolvasni, csak emberfeletti nyugalmat és egy kis kíváncsiságot.
Úgy döntött ideje elkezdeni a kihallgatást.
- Neved?
- Max.
- Foglalkozás?
- Nincs.
- Korábban is voltál itt?
- Igen – pontosan tudta, hogy felesleges tagadni. Ez alatt a fél óra alatt, nagyon sok adatot össze lehetett róla gyűjteni.
- Mi miatt?
- Verekedés.
- Most is pont ezért vagy itt. Meséld el mi történt!
- Ezt komolyan kéri? Már úgyis pontosan tudja, hogy milyen büntetésre fog ítélni. Inkább maga mondja el, hogy mit hallott.
A kihallgatója megdöbbent a fiú éleslátásán és merészségén, de azért válaszolt a kérdésére.
- Rendben – válaszolta – elmondom. Azt hallottam, hogy ok nélkül meg akartál verni egy kisfiút, és Ted és a barátai épp időben avatkoztak közbe. Így volt?
Max felnevetett.
- Ezt komolyan gondolja? Mégis ki a csoda beszélte tele a fejét, ezekkel a hazugságokkal?
- Ted mondta, és a többi barátja. A falusiak szerint ők a szavahihetőek.
- Maga szerint komolyan úgy nézek ki, mint aki ok nélkül megveri a nála gyengébbeket, és aki összevissza hazudozik?
A fiú szavai elevenbe találtak. Charlie valóban meglepődött, amikor meglátta a fiút. Megtanították neki, hogy egy jó kihallgató már a vádlott viselkedéséből megtudja, hogy bűnös-e. Erről a fiúról első látásra az jött le, hogy tökéletesen ártatlan. Ezt a nyugalmából szűrte le és az őszinte vonásaiból.
Nagyot sóhajtott.
- Rendben. Én elmondtam, hogy mit hallottam. Most te jössz. Aztán eldöntöm, hogy hiszek-e neked.
Max csak ült, és szótlanul nézett a férfi szemébe rezzenéstelen tekintettel, amíg az nem bírta tovább, és elfordította a fejét. Úgy döntött, hogy ad egy esélyt a férfinak.
- Mennyit tud rólam?
Charlie-t szemmel láthatóan meglepte a kérdés, de válaszolt.
- Csak a nevedet és, hogy egyfolytában bajt keversz. A családodról semmit.
- Rendben az elejéről kezdem. Nevelt gyerek vagyok, a molnárék neveltek fel – mondta egyszerűen. – A mostohaöcsém, Tim itt a tanítványa az egyik írnoknak. Ismeri? – nézett rá kérdő tekintettel.
- Igen. Meglehetősen hallgatag, nyurga fiú.
- Ugyanarról beszélünk – bólintott Max. – Már régóta gyanítom, hogy megverik, de eddig még nem tudtam bebizonyítani, és ő is azt hazudta, hogy csak elesett. Ma, amikor hazafelé tartott követtem, és a hídnál megállították Ted és a bérencei. Én elvontam a figyelmüket, és hazaküldtem a mostohaöcsém.
Beszélgettünk, aztán Ted rám uszította haverjait, míg ő elszelelt, és hívta a katonákat. Azok leállították a verekedést, és behoztak ide – vállat vont. – Nagy vonalakban ennyi.
Charlie várt, hogy a fiú akar–e még hozzá fűzni valamit, de az csak ült szótlanul.
- Tehát azt állítod, hogy Ted kezdte a verekedést, és ő a bűnös.
- Azt.
- Az eddigi verekedéseknél és így volt?
- Igen.
- Akkor hívjuk ide azokat a gyerekeket, akiket a te állításod szerint megvédtél, és ők elmondják, hogy mi történt.
- Felesleges – rándult meg Max arca. – Úgyis azt mondanák, hogy én hazudok és Tednek van igaza. Túlságosan félnek tőle, ráadásul az sem segít a dolgon, hogy ő a bíró fia.
A kihallgató remélte, hogy kelepcébe tudja húzni a fiút, úgy, hogy akaratlanul az jön ki a szavaiból, hogy bűnös még akkor is, ha ez nem igaz.
- Akkor mért ugrasz mindig Tednek, ha tudod, hogy úgyse neked hisznek?
Elégedetten hátradőlt. Ebből aztán nem vágja ki magát senki.
Max észrevette a csapdát, és úgy döntött teljesen őszinte lesz.
- Igazából nem is tudom – gondolkozott el. – Ezen már én is gondolkoztam. Ez nálam valamiféle belső késztetés, és ahogy növök egyre erősebb lesz. Nem bírom ki annak a tudatát, hogy egy gyengét bántanak, aki nem is tudja megvédeni magát. Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy ne segítsek neki, és ezért megteszem. Ilyen a személyiségem. Nem tehetek ellene semmit.
Charlie ledöbbent. Tudatában volt, hogy egy teljesen őszinte nyilatkozatot hallott. Azzal is tisztában volt, hogy ez a fiú nem való földművesnek vagy egyszerű iparosnak, és hogy nem az-az egy helyben ülő fajta. Sajnálta, hogy nem nemesnek született, de hát nem tehetett semmit.
- Hiszek neked.
- Komolyan? – nézett nagyot Max. Ezt azért nem várta.
- Igen. Most nem kapsz büntetést. Szabadon elmehetsz. Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk.
- Kedvelem magát - kezdte Max. – Tegezhetem?
- Nyugodtan. A bíró miatt ne aggódj. Magasabb a rangom. Amíg én itt vagyok, nem kell izgulnod. Nyugodtan megvédheted azokat, akiket Ted terrorizál, és még büntetést sem kapsz érte.
- Hát, akkor ideje mennem, biztos nagy szidást kapok – állt fel Max. – Viszlát, Charlie.
- Jó estét! – köszönt vissza az a csapódó ajtónak.
Mosolygott. Ő is kedvelte a másikat. Nagyon is. Talán jobban, mint az állítólagos bűnözőket kellene. Nem tudta, mi rejlik a fiúban, de azt igen, hogy különleges. Biztos nagyon nagy lovag lenne belőle, és nem az a durva, faragatlan, hanem az eszes bátor típus. Jobban örült volna, ha ő a másodunokatestvére, és nem a kegyetlen Trevor, de hát ezen nem tudott változtatni.
Amint ezt végiggondolta, nekiült megírni a jelentését, a nemsokára idelátogató Robert hercegnek, akinek a tiszteletére lovagi tornát rendeznek, amit a falusiak is figyelemmel kísérhetnek.