Rank környéki események

Max a hírre rögtön felpattant, és felakarta nyergelni Tornádót. Már fogott volna hozzá, amikor Trian leállította.

- Felesleges. Túl közel vannak. Reménykedjetek benne, hogy nem katonák jönnek! Én és a családom megpróbálunk védeni titeket.

Már indult volna ki, amikor Max megragadta a karját, maga felé fordította, és keményen a szemébe nézett azzal a tekintetével, ami előtt még senkinek nem sikerült megállnia.

- Honnan szedted, hogy félnivalónk van a katonáktól? Csak nem hallgatóztál? - A hangja is azt sugallta, mint a tekintete, méghozzá azt, hogy nem tűri a hazugságot.
A suhanc elvörösödött, és nagy nehezen elfordította a tekintetét a szőke hajú fiú átható pillantásától. Egyértelmű válasz volt.

- Csak annyit hallottam, hogy mindkettőtöket katonák üldözik, mag, hogy Ashley nemes. Mást nem értettem. Túl halkan beszéltetek. Esküszöm. - mentegetőzött.
Mire befejezte Max már el is engedte.

- Nem árulunk el titeket a katonáknak. Mi se szeretjük őket - mondta Trian, azzal ki is viharzott a pajtából.

- Most mit csinálunk - kérdezte Ashley.

- Szerintem igenis van. Gyorsan nyergeljük fel a lovakat, és menjünk. Ugye nem adsz sokat egy tizenhárom éves fiú szavára, akiről csak annyit tudsz, hogy kik a szülei, és, hogy hol lakik?

- Hallgasd csak! - mondta Max. - Patadobogás.

Valóban. Ahogy Ashley elszakította a figyelmét a vitáról, máris megütötte a fülét több ló ritmikus lépésének a dübörgése.

Max keserűen elmosolyodott, amint meglátta újdonsült útitársnője arcán a felismerést.

- Amint mondtam. Nincs más választásunk.

A hercegnő úgy döntött, hogy berekeszti a feleslegessé vált vitát, és inkább figyel. A patadobogás elhalt Gilberték vályogháza előtt. Mivel a ház nagyon közel állt a pajtához, ezért a két fiatal tisztán kivehetett minden eges szót, ami a vendéglátójuk és az idegenek között elhangzott.

Elsőként az egyik idegen szólalt meg. A hangjában nem volt meg az a keménység és gőg, ami a katonatisztek sajátja volt.

- Jó estét!

- Viszont! Mi járatban vannak? - válaszolt kérdéssel Gilbert.

- Kiderült, hogy egy kis hiba csúszott az adófizetésükbe, ezért visszahoztuk a felesleget. - A férfi hangjából tisztán ki lehetett érezni a jókedvet. A szavait tett követte. Hallani lehetett, ahogy hangosan megrázott egy pénzes zacskót.

Max megkönnyebbülten lélegzett fel. Biztos, hogy nem katonák voltak. Ha azok lettek volna, akkor nem hoztak volna pénzt a családnak, inkább elitták volna. Ennek ellenére jobbnak látta, ha nem merészkednek elő. Ashley is egyetérthetett az elhatározásával, mivel meg se mozdult.

- Megköszönném, ha tudnám, hogy kinek köszönhetem - próbálkozott Gilbert az idegen nevének a megtudásával.

Az idegen elmosolyodhatott, legalábbis a hangjából ezt lehetett kiérezni.

- Az én nevem nem fontos, de a főnökömét megtudhatja. Az ő érdeme, hogy én most itt vagyok. Bennek hívják.

- Akkor add át neki a köszönetemet!

- Meg fogja kapni. Ja, ha érdekel titeket a dolog, akkor elmondom, hogy holnap érdekes előadás várható Rankban. Minél többen látják a katonák megszégyenítését, annál jobb.

- Mit tartotok abban a pajtában? - kérdezte hirtelen egy eddig ismeretlen hang tulajdonosa.

Max ereiben megfagyott a vér. Kíváncsi volt a banditákra, de inkább nem akarta megkockáztatni, hogy találkozzanak. A keze önkéntelenül is a kardja markolatára tévedt. Lélegzetvisszafojtva várta Gilbert válaszát.

- Ott tartjuk az egyetlen megmaradt tehenünket. A többi jószágunkat már régen elvitték.

Trian nem a levegőbe beszélt tényleg falaztak nekik.

- Nincs benn senki?

- A tehenen kívül senki az ég világon. Különben is, túl kicsi ahhoz, hogy egy egész lovasosztagot elrejtsünk benne - viccelte el a dolgot Gilbert.

A gyanakvó idegen ejtette a témát , és többet nem szólalt meg.

- A viszontlátásra! - köszönt el az idegenek szószólója.

Max hallgatta a távolodó lovasok hangját, míg teljesen el nem halt.

Úgy döntött, hogy ideje aludnia egy kicsit, ha ki akarja pihenni magát. Volt egy olyan érzése, hogy amilyen mozgalmas volt az előző pár napja, olyan lesz a következő is. Vagyis szüksége lesz az erejére.

Lefeküdt, és az oldalára fordult, hogy a lehető legkevesebb helyet foglalja el.

- Te meg mit fogsz csinálni? - kérdezte döbbenten a lány.

- Azt, aminek látszik. Aludni.

- Hogy vagy képes ezek után szunyálni? Én biztos nem tudnék. Mi lesz, ha visszajönnek?

- Holnap szükségem lesz az energiára. Ha úgyse tudsz aludni, akkor ébressz fel az esetleges visszatérésükkor.

- Idegesítő vagy.

- Mondták már. Neked még nem említették meg ugyanezt? Ha eddig még nem, akkor most már igen.

Ashley felvonta a szemöldökét. A származása miatt szokatlan volt neki ez a közvetlenség, de kezdett hozzászokni. Ha őszinte akart lenni, akkor legbelül még élvezte is a fiú nyíltságát. Az udvari kötöttségekhez képest felüdülést jelentett neki Max gunyoros, idegesítő és ezek a hátrányok ellenére is jó humora.

Figyelte a srác egyenletes lélegzését. Az alvó egy megfejtetlen rejtély volt a számára. Nyíltnak tűnt, de mégis volt benne valami titokzatos. Egyszerű származása ellenére úgy forgatta a kardot, sőt még jobban, mint a legjobb vívók, akiket valaha látott. Ráadásul okosnak tűnt, és amikor Triant felelősségre vonta az egész lénye tekintélyt parancsoló volt. A hangja, a testtartása, az arca és a szeme tökéletes együttest alkottak.

Ashley magában beismerte, hogyha a fiú rá nézett volna úgy azokkal a nagyon kék szemeivel, akkor a legnagyobb valószínűség szerint ő is megtört volna. Talán egy kicsit később, mint a suhanc, de a végeredmény tekintetében az idő nem számított.
Nem értette, hogy születhet olyan adottságú ember, mint Max szegény sorba. Ebből is látszott a sors kegyetlensége.

Nagyot sóhajtott, majd ő is lefeküdt a lehető legtávolabb a fiútól. Úgy gondolta, hogy egy kis alvás igazán nem árthat. Észre se vette, és máris álomba szenderült.

Max már akkor ébren volt, amikor a kakas első kukorékolását lehetett volna hallani, ha Gilbertéknek lett volna kakasuk.

Nem sokkal távolabb tőle Ashley mélyen aludt. Elég közel kerültek egymáshoz az éjszaka. Max biztosan tudta, hogy ő nem forgolódott, mivel hozzá volt szokva a földön alváshoz.

Nagyon valószínű volt tehát, hogy az éjszaka folyamán a lány változtatott testhelyzetet. Érthető volt, végül is a hercegnőknek nem kell a kemény földön tölteniük az éjszakát. Biztos volt abban, hogy útitársnőjének ez volt az első alkalom, hogy nem a puha ágyában aludt.

Miután végigfutott ez a pár gondolat az agyán felpattant, felmérte, hogy minden rendben van-e a pajtában, majd kiment.

Mélyet szippantott a friss levegőből. Élvezte, ahogy a kelő nap sugarai megérintették a bőrét, hogy néhány kósza szellő jólesően végigsimította az arcát, és összekócolta az amúgy is borzas haját.

Csendben volt, és figyelt az ébredező természet halk neszeire. Megnyugtató volt számára ott állni a pajta előtt, és koncentrálni a környezetére. Nem tartott sokáig ez az állapot, mert néhány perccel később Gilbert lépett ki a háza ajtaján, és vette felé az irányt.

Max nem szívesen törte meg a táj csendjét, de úgysem hallgathatott örökké.

- Köszönöm, hogy falaztatok nekünk.

- Nincs mit. Tudod Ben bandájába rendes emberek tartoznak, akiknek elege lett a zsarnokoskodásból, és úgy döntöttek , hogy tesznek ellene. Nagyon jól jött az a pénz, amit tegnap hoztak. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit terveznek, így elmegyek megnézni. Mivel ti is Rankba tartotok, ezért elkísérlek titeket, ha nem probléma.

- Persze, hogy nem gond. Magával legalább biztos nem tévedünk el. Csak egy probléma van – mondta gondterhelten Max.

Ashley épp abban a pillanatban lépett ki, ahogy Max elkezdte a mondatot. A szemei egy kicsit karikásak voltak a számára kevés alvástól.

- A lovak. Egy kicsit feltűnőek lennének. Egy fekete és egy fehér nemes vérű paripa két paraszt kíséretében.

Ashley gondolkozott valamit, majd hirtelen csettintett egyet a nyelvével.

- Megvan. Azt mondjuk, hogy a gazdáink lovaira vigyázunk.

- Zseniális ötlet, csak egy probléma van. Mi lesz, ha megkérdezik, hogy kik a gazdáink?

A lány előhúzott a zsebéből valamit, és a tenyerére fektette. Egy pecsétgyűrű volt.

- Ezt az apámtól vettem el, mielőtt elszöktem volna. Szerintem ő észre se vette a hiányát, de nekünk most pont kapóra jött. Otthon előre láttam, hogy erre szükségem lehet, ezért írtam magamnak egy teljes körű felhatalmazást esetleges társakra is gondolva, és még korábban lepecsételtem. Ha balszerencsénkre olvasni tudó katonával akad dolgunk, annak is rendben kell találnia mindent.

- Egész jó tervnek hangzik. Ha mégsem sikerül elvegyülnünk a tömegben, akkor majd legfeljebb lelépünk, amilyen hamar csak lehet, és később egyedül visszamegyek a városba. - Fel se akarta vetni azt a lehetőséget, hogy eredetileg is egyedül megy, mert tudta, hogy Ashley dühével és konokságával kellene szembe néznie. Nagyon nem volt kedve vitatkozni.

- Azt hiszem, az elvegyüléssel nem lesz gond. Rank nagy város, és, ami nektek a legfontosabb, forgalmas is – szólalt meg Gilbert. Ha nem feltűnősködtök, akkor nem lesz gond.

- Nekem ez a terv tökéletesen megfelel – mondta a hercegnő.

Ő és Gilbert Maxre néztek, hogy megtudják, hogyan határozott.

A fiú habozott egy kicsit, majd közölte a döntését.

- Rendben van. Megpróbáljuk. De ha a legkisebb gyanú is felmerül, hogy lebuktunk, akkor a lehető leghamarabb távozunk.

Felnyergelték a lovakat, és megvárták Triant.

Max nem akarta megkockáztatni, hogy Tornádóra többszörös teher nehezedjen, mert három éves létére még csikónak számított. Így hát mind a négyen gyalogoltak.
Negyedóra alatt elértek egy hidat, amit négy katona fogott közre. Mind a két parton kettő kettő.

Max észrevétlenül odasúgta Ashleynak, amikor látta, hogy bizonytalan.
- Csak lazán! Kerüld a tekintetüket, és próbálj alázatosnak látszani! Akkor remélhetőleg nem lesz semmi baj.
Feleslegesen aggódott. A katonák éppen csak rájuk néztek, többet nem is foglalkoztak velük.
Már csak kis szakasz választotta el őket a várostól, amikor Gilbert hirtelen odafordult Maxhez és Ashleyhez.
- Rejtsétek el a kardotokat! A ranki katonák nem kedvelik túlságosan, ha rajtuk és a nemeseken kívül másnál is fegyver van.
Max nemet intett a fejével.
- A gazdánk csak nem engedi, hogy ilyen nemes lovakra fegyvertelenül vigyázzunk? - mondta tréfás hangon, majd komolyra fordította a szavát. - Jó lesz ez így. Erről jut eszembe. Ashley, szerintem te próbáld eltakarni az arcodat, vagy add ide a kardodat, mert azért a katonák biztos furcsálnák, hogy egy lánynál kard van. Nem mintha nekem bármi bajom lenne vele – csapott át gyorsan védekezésbe, mivel nem tudhatta, hogyan reagál a hercegnő.
Ashley nem akart vitát kezdeményezni Gilbert előtt, ezért nyugodt és beletörődött hangon válaszolt.
- Rendben, akkor felrakom a csuklyámat. Azt mondjuk majd, hogy egy tűz következtében még friss égési sérüléseim vannak. A hangomat meg elváltoztatom.
Hamar elérték Rankot.
A várost kőfal vette körül. A kapu előtt két őr állt, akik megnéztek maguknak minden utazót, és ha szükségesnek látták kikérdezték, és átkutatták őket.
Maxék előtt körülbelül harminc ember várakozott. Gilbertnek igaza volt. Rank tényleg nagy város volt.
Max még sosem látott kőfallal körülvett települést, legalábbis ő nem emlékezett rá. Szívesen bámészkodott volna, de nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ilyen hamar lebukjon. Ezért pontosan úgy viselkedett, mint az előtte várakozók. Unottan állt, és semleges témákról beszélt a társaival.
Már alig várta, hogy találkozzon George-val. Be kellett vallania magának, hogy aggódott az öregért, és izgult, hogy minden rendben van-e vele.
Lassan, de haladt a sor.
Már csak két ember állt köztük és a hőn áhított kapu között, amikor érdekes jelenet tárult a szemük elé.
Egy házaspár tíz tyúkot szállított valószínűleg azért, hogy eladják őket a városban. Az egyik katona egyszerűen csak elvette az egyik tyúkot, megkötötte, és maga mellé rakta.
- Na, de uram! Nem gondolja, hogy ezt nem illik? Különben is, magának semmi joga nincs ahhoz, hogy elvegye a csirkénket. Mi tisztességes emberek vagyunk, és az adót is pontosan fizetjük. Nem érdemeljük meg ezt az elbánást! - háborgott a férfi.
- Nincs semmi baj drágám. Hagyd csak! - próbálta csitítani a felesége.
A katona megpofozta a férfit.
- Én a helyedben hallgatnék a feleségemre. Örülj, hogy csak egyet vettem el, és nem tartóztattalak le hatósággal szemben való ellenszegülésért! Na, takarodj a szemem elől, amíg még szépen mondom.
A férfin látszott, hogy mindjárt nekiugrik a katonának. A közvetlenül mögötte álló Max is ezt tette volna a szíve szerint, de megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Nagyokat lélegzett ki és be. Közben érezte a medálja hűvös érintését a mellkasán, amitől sikerült lehiggadnia.
Gyorsan közbeavatkozott, mielőtt kitört volna a verekedés. Megfogta a férfi karját, mire az felé fordult.
- Azzal semmire nem megy, ha lecsukatja magát. Tegye félre a dolgot, és menjen tovább! - mondta a lehető legmeggyőzőbb hangján, amihez ugyanolyan tekintet is párosult. Nem igazán bízott benne, hogy sikerült jobb belátásra térítenie a férfit, de megpróbálta.
Csodák csodája, de hatottak a szavai. A férfi dühösen fújt egyet, majd tovább ment.
Max ezzel a húzásával megnyerte maguknak a katona jóindulatát.
- Okos fiú – mondta a csirkeelkobzó, azzal már tovább is engedte őket.
Így tehát gond nélkül bejutottak a városba.
Alig tettek meg pár lépést, amikor eléjük lépett a megkárosított férfi.
- Mégis, hogy képzelted az utasításodat, hogy hagyjam annyiban a dolgot?! - támadt dühösen a szőke hajú fiúra.
- Én nem azt mondtam, hogy hagyd annyiban hanem, hogy tedd félre a dolgot – válaszolta nyugodtan Max. - Különben meg, ha annyira le akartad csukatni magadat, akkor miért hallgattál rám?
A férfi nem válaszolt. Hagyta elmenni a kis csapatot.
- Akkor itt elválnak az útjaink – állapította meg Gilbert.
- Annyit még megtennél, hogy megmutatod, merre van a Zöld fogadó?
- Trian majd elkísér titeket – mondta Ashley-éknek, azután odafordult a fiához. - A bátyámnál leszek. Ott megvárlak.
A fiú kanyargós mellékutcákon vezette őket keresztül. Kényelmes tempóban haladtak. Körülbelül tíz perc alatt érhették el a helyet, ahol Trian megállt. Egy kicsi és néptelen mellékutcában voltak.
- Továbbmentek, és az első lehetőségnél forduljatok balra, akkor máris a kocsma előtt lesztek. Nem lehet eltéveszteni. Sziasztok! - mondta, azzal elindult visszafelé.
- Szia! Köszönjük a segítséget – mondta Max.
Amikor Trian hallótávolságon kívül ért, elkezdték megbeszélni a további teendőket.
- Te maradj itt a lovakkal, amíg én bemegyek a fogadóba, és megkeresem George-ot!
- Miért kéne itt maradnom? - kezdett bele a vitába Ashley.
- Mondjuk, hogy vigyázz a lovakra.
- Miért nem te vigyázol rájuk?
- Mert te nem ismered azt, akit keresünk, én meg igen.
- De a nevét tudom.
- Mi van, ha álnéven van ott?
Egy bő húsz perc alatt befejezték a vitát. Megállapodtak abban, hogy Max megy el, de sietni fog. Vagyis az összecsapást Ashley vesztette el.
Emiatt duzzogott egy darabig, de belenyugodott. Magában belátta, hogy a vita már az elejétől fogva vesztett volt a számára, és csak a rend kedvéért csinálta, ne meg persze azért, mert szeretett vitatkozni. Természetesen ezt semmi pénzért nem árulta volna el a fiúnak.
Ott álldogált a néptelen mellékutcában, és szórakozottan simogatta a lova nyakát. A csuklyáját valamikor lefújta a szél, de ő észre se vette. Nem sokkal később észbe kapott, és visszatolta. Nem tűnt fel neki, hogy ettől fogva egy éber szempár kísérte minden mozdulatát.
Max eközben befordult a sarkon.
Rögtön rájött, hogy a kocsmát miért hívták Zöld fogadónak. Az egész épület zöld színűre volt mázolva. A festés jó régen lehetett, mivel a fogadóról már majdnem félig lepattogzott a festék, és a vakolat is hámlott. Nem volt túl jó állapotban. Ahogy a fiú körülnézett azt látta, hogy az utcában a többi házon is hasonló dolgok uralkodtak.
Mélyet lélegzett, aztán belépett a rozoga kocsma rozoga ajtaján.
Először azt állapította meg, hogy a bútorok színe megegyezett a fogadó nevével. Még a dolgozók is zöld ruhában jártak. Igaz, hogy mind ütött-kopott és túlfoltozott volt, de megakarták tartani a látszatot.
Max körülnézett az ivóban. A hely körülbelül félig volt tele, szóval nem lehetett zsúfoltnak nevezni. Az emberek ebben a napszakban még nem itták agyon magukat, így a hangulat is kellemes maradt. Halk beszélgetéseket lehetett hallani, azonkívül semmit.
Nézelődés közben észrevett egy pultot, ami mögött egy izmos férfi állt. A férfi alig lehetett alacsonyabb nála. Az egyik kezét a pulton nyugtatta, a másik az oldala mellett lógott, a fa takarásában. Nyilvánvalóan ő volt a fogadós.
Max habozás nélkül odasétált hozzá.
- Elnézést! Tegnap nem jött ide egy hatvan év körüli barna szemű férfi?
A kocsmáros jól megnézte magának, és csak utána válaszolt a kérdésére.
- George-ot keresi?
- Igen.
- Maga Max? - kérdezte. Beszéd közben felemelte az eddig eltakart kezét. A bal csuklója hiányzott.
- Igen – mondta. Direkt nem bámulta meg a férfi kezét, vagyis azt nem, ami megmaradt belőle.
A kocsmáros szemében valami felcsillant. Max elsőre tiszteletnek nézte, de tudta, hogy az lehetetlen.
- Miért néz rám ilyen furcsán? - tette szóvá a dolgot.
- Én mindig így szoktam nézni – állította a fogadós, de a szeméből nem tűnt el az a különös kifejezés. - Hé, Mia! - kiáltott oda az egyik felszolgálólánynak. - Kísérd el ezt a fiút a tegnap érkezett vendégünk szobájába!
A lány rögtön engedelmeskedett. Úgy tizenöt éves lehetett. Útközben Max megpróbált szóba elegyedni vele.
- Az apád? - kérdezte, amikor egy lépcsőn haladtak felfelé.
- Igen.
- Hogyan veszítetté el a kezét? - kíváncsiskodott. Éppen felértek egy lépcsőn egy néptelen folyosóra.
A lány megállt. Max már azt hitte, hogy nem is fog válaszolni, amikor Mia megszólalt.
- Még a születésem előtt történt. Azt mesélte, hogy katona volt, és a királynak tett szolgálata közben vágták le a kezét. Pontosan abban az évben, amikor az meghalt. Ő felszívódott, mert nem akart a kormányzónak dolgozni. Legalábbis nekem ezt mondta, aztán lehet, hogy a fele se igaz. Ezt csak azért mesélem el neked, mert aggódom az apámért. Tegnap, amikor jött ez a George, órákig bezárkóztak egy szobába. Amikor előjött, olyan volt az arca, mint egy kisfiúnak, aki új játékot kapott. Azelőtt mindig egykedvű volt a jövőre nézve, de azután a beszélgetés után nagyon jó kedve lett, és tele volt reménnyel. Ma is olyan furán nézett rád. Nem tudod, hogy mi folyik itt? Anya és én aggódunk érte, nehogy valami őrültséget csináljon.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Nem régóta ismerem George-ot, és ő nem az a fajta, aki annyit beszél a terveiről.
- Kár. A szobája a folyosó végén balra van – mondta a lány, azzal elsietett.
Max odament a mondott ajtó elé, és benyitott.
Kis szoba volt egy asztallal, egy székkel, és egy ággyal. George ott ült a széken, és kibámult az ablakon. Amint meghallotta az ajtó csikorgást megfordult, és ránézett.
- Örülök, hogy jól vagy. Látom, sikerült meglépned.
- Nagyon úgy néz ki. - Úgy döntött, hogy egyenesen belevág a közepébe. - Lett egy új útitársunk. Egy lány. A neve Ashley.
George nem tudta leplezni a meglepetését. Eléggé elképedt arcot vágott.
- Egy napra hagylak magadra, és máris összeszedsz valakit? Tudod mit? Inkább nem akarom tudni a részleteket. Csak annyit mondj meg, hogy mit súgnak az ösztöneid! Bízol benne vagy nem?
Max határozottan válaszolt.
- Igen. - A lány az idegeire tudott menni, de minden porcikája azt súgta, hogy bízhat benne, hogy nem árulja el, és minden másban is.
- Rendben van, Max. Én bízok az ítélőképességedben.
- Indulunk? Ashley kint vár egy mellékutcában, és nagyon pipa lesz, ha nem sietünk.
- Máris mehetünk - mosolyodott el George.
George elköszönt a fogadóstól, és kimentek Ashley. A lány ugyanúgy állt ott, mint amikor Max otthagyta.
- Na végre! - sóhajtott fel. - Azt hittem, hogy itt öregszem meg.
Max úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja, a lány megjegyzését.
- Ashley, ő itt George. George, ő itt Ashley.
Ashley kezet nyújtott egy bűbájos mosoly kíséretében.
- Örülök, hogy megismerhetem!
George elfogadta a kéznyújtást, és nagy nehezen kipréselt magából egy mosolyt.
- Én is. Mivel úgy is sokat leszünk együtt, ezért szerintem felesleges a magázás. Szóval légyszíves tegezz.
A szótlanul figyelő szempár kicsit elkerekedett, amikor meglátta Max-et. Tudhatta volna, hogy ő az, aki kihúzta Ashley-t a folyóból. Csak eddig azt hitte, hogy senki nem lehet olyan őrült, hogy beleugrik abba a folyóba, és a katonák hazudtak.
Úgy döntött, hogy felfedi magát.
Max a szeme sarkából mozgást vett észre. Azonnal megpördült. Egy árnyékot látott kijönni az egyik ház hátsó ajtaján. Az árnyék hamarosan emberi alakot öltött, és látni lehetett az illető arcát is.
Lucas volt.
- Sziasztok! - köszönt, aztán odafordult Ashley-hez. - Az apád magán kívül van, a mostohaanyád pedig folyton azt hajtogatja, hogy tudta, el fogsz szökni, mert nem tudsz olyan lenni, mint egy normális úri hölgy. Annyiszor próbáltam lelépni, de mindig észrevettek, és csak nemrég sikerült. Pont észrevettelek, amikor a csuklyádat lefújta a szél. Azóta figyellek.
- Miért pont most jöttél elő, és mit tervezel? Beárulsz az apádnak? Mert úgy vettem észre, hogy semmi bajod nincs a tevékenységével.
- Mázli, hogy elszöktél, és nem kell feleségül vegyelek, mert semmi kedvem nem volt hozzá. Az egészet az apám találta ki, akinek a politikai hovatartozását nem pártolom, de még nem állhatok ki nyíltan ellene.
- Még te örülsz. Inkább csókolnám meg Max-et, mint téged.
- Hé, engem ne keverjetek bele a dologba! - Védekezően maga elé emelte a kezét. - Egyébként min vitatkoztok? Úgy vettem ki a szavaitokból, hogy egy véleményen vagytok.
Végül is semelyikőtök nem akarta a házasságot, és Lucas apját, meg a nagynénjét se kedvelitek. Hol van itt a gond?
- Igazad van - ismerték be vonakodva.
- Egyébként gyorsan összeraktad a részleteket - mondta Ashley. - Jó logikára vall. Úgy látszik te sem vagy apuci kis kedvence, szóval csak bocsánatot akarok kérni.
Max egészen elképedt. Nem látta még a lányt bocsánatot kérni, mondjuk nem régóta ismerte, de látszott rajta, hogy nem az a bocsánatot kérek mindenért fajta.
- Nincs mit. Akkor megyünk?
- Mégis hová?
- A főtérre. Ti nem hallottatok róla? Akasztás lesz. Úgy tudom, hogy lesz közben egy kis meglepetés, és én nem akarok lemaradni róla.
- Hogy vagy képes vigyorogni más halálán? - támadt rá rögtön Ashley.
- Várj egy kicsit, mielőtt elhamarkodott döntéseket vonsz le! Nem emlékszel arra, amit este hallottunk? - kapcsolt Max.
- Ja, tényleg! - kiáltott fel Ashley. - Jó gyorsan kapcsoltál.
- Úgy látszik, itt én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, hogy miről beszéltek - értetlenkedett George. - Jó lenne, ha valaki elmagyarázná.
- Akasztás lenne, de egy banda elhatározta, hogy kiszabadítja az igazságtalanul halálraítéltet. Én ezt meg akarom nézni - magyarázta Lucas.
Elindultak.
A társaságot Lucas vezette. Közvetlenül mellé zárkózott fel Max, aki olyan lazán fogta a lova kantárszárát, hogy ha Tornádó elakart volna szökni, akkor akadálymentesen megtehette volna.
- Te honnan tudsz az akcióról? - kérdette Max.
- Röviden vagy hosszan?
- Inkább hosszan.
Lucas olyan halkan válaszolt, hogy csak ő hallja, és az információ még véletlenül se kerüljön avatatlan kezekbe.
- Az anyám pár éve alig tölt időt otthon. Valamiért egyfolytában a testvérével van. Én unatkoztam nélküle, ezért kiszöktem a városba. Jó pár hónapomba és verekedésbe került, mire az itteni emberek teljesen befogadtak, és megbíztak bennem. Mindez úgy sikerülhetett, hogy nem tudják, ki vagyok.Képzeld el mi lenne, ha valahonnan tudomást szereznének róla, hogy ki az apám. Nekem akkor végem lenne, de ez most neked nem igazán érdekes. A lényeg az, hogy a fickók, akikkel összehaverkodtam tartják a kapcsolatot Ben bandájával. Nem egy be is állt az igazságharcosféle csapatba. A barátaim találkozta néhány emberrel, és én is ott voltam. Akkor hangzott el a terv, hogy kiszabadítják az akasztás helyszínéről az elítélteket. Azt, hogy pontosan hogyan és melyik percben nem említették.
- Aha. szóval erről van szó. Mit követtek el azok a szerencsétlen emberek, akiket a bitóra akarnak küldeni?
- Őszintén szólva semmi olyat, amiért megérdemlik ezt a bánásmódot. Azt hiszem, hogy az egyikük a kétségbeesés szakadékán ellopott egy kenyeret, a másik meg talán egy tyúkot.
- Micsoda?! - döbbent meg Max.- Egy kenyér és egy tyúk lopás? Ennyi kell ahhoz, hogy kioltsák két ember életét?! Mégis ki lehet olyan szívtelen, hogy ilyen icsi dolgok miatt kivégzési parancsot adjon ki? Egy katona mindenki szeme előtt vett el jogtalanul egy tyúkot. Ő nem kap érte semmi büntetést, mást meg felakasztanak.
- Példát akarnak statuálni. A katonára meg azt mondom, hogy ez van. Kegyetlen világban élünk.
- Bárcsak tehetnék az ilyen kegyetlenségek ellen valamit - suttogta Max. - Olyan jó lenne, ha a világ kicsivel jobb hely lenne mindenki számára.
- Ahogy elnézem a szemedet, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent teszel majd az emberekért - mondta halkan és biztatóan Lucas. - Már oda is értünk! - váltott jóval hangosabb és vidámabb hangvételre.
Amíg beszélgettek, addig először csak pár emberrel találkoztak, aztán minél közelebb kerültek a város központjához, annál nagyobb lett a forgalom.
Kofák álltak az utcák mindkét szélén. Egymást túlkiabálva kínálták, és dicsérték az áruikat. Lucasékhoz is odament néhány, de George elzavarta őket.
Egy tágas térre értek, amit beleptek az emberek. Középen ott díszelgett az akasztófa, amit néhány katona vett körül.
Maxék a többi emberhez képest későn értek oda. A lovakkal nem akartak dulakodni, így kénytelenek voltak távolról szemlélni az eseményeket.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztek mozgolódás támadt. A tömeg ketté vált.
Max nyújtózkodott, de a városiakon kívül nem látott semmit. Körülnézett. Szerencséjére egy üres láda volt a közelében. A feje tetejére állította, és rálépett. Rögtön többet látott.
Ahol az emberáradat ketté vált ott egy ösvény keletkezett. Körülbelül húsz lándzsás katona ment keresztül rajta. Két láncra vert rabot vezettek. Ott, ahol túl keskenynek ítélték meg az utat tettek róla, hogy szélesebbé váljanak. A fegyvereikkel megbökdösték a bámészkodókat, mire azok rögtön hátrébb húzódtak.
Amikor a bitó elé értek, fellökdösték a szerencsétlen elítélteket az emelvényre. Már csak a hóhérra vártak. Úgy nézett ki, hogy késik, de nemsokára ő is megérkezett. Lassan lépdelt a jövendőbeli áldozatai felé. Fekete bő ruhájában és álarcában úgy festett, mint egy démon. Kétségtelenül nagyon fenyegető látványt nyújtott.
Max árgus szemmel figyelte a tömeget, hogy megtudja, merről várható az akció. Egy kis idejébe került, amíg rájött, hogy az első sorokban szinte csak férfiak álltak. Azután csak figyelt, és a kardja markolatát szorongatta. Azt kívánta, hogy ha elkezdődik a dolog, bárcsak ő is közbeavatkozhatna, de tudta, hogy túl kockázatos lenne.
A hóhér lassan a remegő férfiak felé lépett. A nyakukba tette a kötélhurkot. A feszültség abban a pillanatban szinte tapintható volt. Ezután kezdtek felgyorsulni az események. Azzal kezdődött minden, hogy a hóhér hirtelen előrántotta a kardját, és két gyors mozdulattal elvágta a hurkokat. Valószínűleg ez lehetett a jel, mivel a következő pillanatban körülbelül tíz katona eshetett össze. Ezután köpenybe burkolózott alakok rántották elő a kardjukat, és támadtak a megmaradt ellenségre. Hamar legyőzték a katonákat, és a tömegen keresztül menekülésbe kezdtek. Egyenesen ahhoz az utcához tartottak, aminek a kijáratában Maxék álltak.
Max a korára jellemző lendülettel leugrott a ládáról, ami rögtön felborult az ellenhatás miatt. Arrébb vezette Tornádót, hogy ne kerüljön a menekülők útjába.
- Azt hiszem, ideje felszívódnunk – mondta George-nak és Ashley-nek.
- Igazad van. Jobb, ha eltűnünk – értett egyet Ashley. A szemével a tömeget pásztázta.
- Megmutatom a legrövidebb utat az északi kapu felé. Persze csak ha még mindig arra tartotok – ajánlotta fel a segítségét Lucas.
George elutasítóan rázta a fejét.
- Köszönjük, de nem. Eligazodok a városban annyira, hogy megtaláljam a kaput. Különben meg lóval sokkal gyorsabban haladunk.
Lucas nem mutatta a jelét annak, hogy megsértődött. Egyszerűen csak megvonta a vállát, és mondott pár szót Maxnek.
- Akkor ott találkozzunk, ahol a legutóbb megállapodtunk! Aztán el ne felejtsd, és ne ölesd meg magad!
Max elvigyorodott.
- Rendben. Ha életben maradok, akkor a megbeszélt időpontban találkozunk – mondta.
George belevágta a sarkát Álmos oldalába. Fiatalabb társai habozás nélkül követték.
A férfi nem hazudott, amikor azt mondta, hogy képes eligazodni a városban. A legkisebb bizonytalanságtól mentesen vezette a kis csapatot az utcákon keresztül. Pár perc alatt elérték a városkaput. Belülről nem őrizte senki. Gond nélkül kikocogtak az országútra.
Úgy látszott, csak arra vigyáztak, hogy az emberek ne juthassanak be könnyen. Még azt is rosszul csinálták. Hibájukat a Maxék után két perccel kirobogó húsz fős lovascsapat is bebizonyította.