Rank környéki események

Max a hírre rögtön felpattant, és felakarta nyergelni Tornádót. Már fogott volna hozzá, amikor Trian leállította.

- Felesleges. Túl közel vannak. Reménykedjetek benne, hogy nem katonák jönnek! Én és a családom megpróbálunk védeni titeket.

Már indult volna ki, amikor Max megragadta a karját, maga felé fordította, és keményen a szemébe nézett azzal a tekintetével, ami előtt még senkinek nem sikerült megállnia.

- Honnan szedted, hogy félnivalónk van a katonáktól? Csak nem hallgatóztál? - A hangja is azt sugallta, mint a tekintete, méghozzá azt, hogy nem tűri a hazugságot.
A suhanc elvörösödött, és nagy nehezen elfordította a tekintetét a szőke hajú fiú átható pillantásától. Egyértelmű válasz volt.

- Csak annyit hallottam, hogy mindkettőtöket katonák üldözik, mag, hogy Ashley nemes. Mást nem értettem. Túl halkan beszéltetek. Esküszöm. - mentegetőzött.
Mire befejezte Max már el is engedte.

- Nem árulunk el titeket a katonáknak. Mi se szeretjük őket - mondta Trian, azzal ki is viharzott a pajtából.

- Most mit csinálunk - kérdezte Ashley.

- Szerintem igenis van. Gyorsan nyergeljük fel a lovakat, és menjünk. Ugye nem adsz sokat egy tizenhárom éves fiú szavára, akiről csak annyit tudsz, hogy kik a szülei, és, hogy hol lakik?

- Hallgasd csak! - mondta Max. - Patadobogás.

Valóban. Ahogy Ashley elszakította a figyelmét a vitáról, máris megütötte a fülét több ló ritmikus lépésének a dübörgése.

Max keserűen elmosolyodott, amint meglátta újdonsült útitársnője arcán a felismerést.

- Amint mondtam. Nincs más választásunk.

A hercegnő úgy döntött, hogy berekeszti a feleslegessé vált vitát, és inkább figyel. A patadobogás elhalt Gilberték vályogháza előtt. Mivel a ház nagyon közel állt a pajtához, ezért a két fiatal tisztán kivehetett minden eges szót, ami a vendéglátójuk és az idegenek között elhangzott.

Elsőként az egyik idegen szólalt meg. A hangjában nem volt meg az a keménység és gőg, ami a katonatisztek sajátja volt.

- Jó estét!

- Viszont! Mi járatban vannak? - válaszolt kérdéssel Gilbert.

- Kiderült, hogy egy kis hiba csúszott az adófizetésükbe, ezért visszahoztuk a felesleget. - A férfi hangjából tisztán ki lehetett érezni a jókedvet. A szavait tett követte. Hallani lehetett, ahogy hangosan megrázott egy pénzes zacskót.

Max megkönnyebbülten lélegzett fel. Biztos, hogy nem katonák voltak. Ha azok lettek volna, akkor nem hoztak volna pénzt a családnak, inkább elitták volna. Ennek ellenére jobbnak látta, ha nem merészkednek elő. Ashley is egyetérthetett az elhatározásával, mivel meg se mozdult.

- Megköszönném, ha tudnám, hogy kinek köszönhetem - próbálkozott Gilbert az idegen nevének a megtudásával.

Az idegen elmosolyodhatott, legalábbis a hangjából ezt lehetett kiérezni.

- Az én nevem nem fontos, de a főnökömét megtudhatja. Az ő érdeme, hogy én most itt vagyok. Bennek hívják.

- Akkor add át neki a köszönetemet!

- Meg fogja kapni. Ja, ha érdekel titeket a dolog, akkor elmondom, hogy holnap érdekes előadás várható Rankban. Minél többen látják a katonák megszégyenítését, annál jobb.

- Mit tartotok abban a pajtában? - kérdezte hirtelen egy eddig ismeretlen hang tulajdonosa.

Max ereiben megfagyott a vér. Kíváncsi volt a banditákra, de inkább nem akarta megkockáztatni, hogy találkozzanak. A keze önkéntelenül is a kardja markolatára tévedt. Lélegzetvisszafojtva várta Gilbert válaszát.

- Ott tartjuk az egyetlen megmaradt tehenünket. A többi jószágunkat már régen elvitték.

Trian nem a levegőbe beszélt tényleg falaztak nekik.

- Nincs benn senki?

- A tehenen kívül senki az ég világon. Különben is, túl kicsi ahhoz, hogy egy egész lovasosztagot elrejtsünk benne - viccelte el a dolgot Gilbert.

A gyanakvó idegen ejtette a témát , és többet nem szólalt meg.

- A viszontlátásra! - köszönt el az idegenek szószólója.

Max hallgatta a távolodó lovasok hangját, míg teljesen el nem halt.

Úgy döntött, hogy ideje aludnia egy kicsit, ha ki akarja pihenni magát. Volt egy olyan érzése, hogy amilyen mozgalmas volt az előző pár napja, olyan lesz a következő is. Vagyis szüksége lesz az erejére.

Lefeküdt, és az oldalára fordult, hogy a lehető legkevesebb helyet foglalja el.

- Te meg mit fogsz csinálni? - kérdezte döbbenten a lány.

- Azt, aminek látszik. Aludni.

- Hogy vagy képes ezek után szunyálni? Én biztos nem tudnék. Mi lesz, ha visszajönnek?

- Holnap szükségem lesz az energiára. Ha úgyse tudsz aludni, akkor ébressz fel az esetleges visszatérésükkor.

- Idegesítő vagy.

- Mondták már. Neked még nem említették meg ugyanezt? Ha eddig még nem, akkor most már igen.

Ashley felvonta a szemöldökét. A származása miatt szokatlan volt neki ez a közvetlenség, de kezdett hozzászokni. Ha őszinte akart lenni, akkor legbelül még élvezte is a fiú nyíltságát. Az udvari kötöttségekhez képest felüdülést jelentett neki Max gunyoros, idegesítő és ezek a hátrányok ellenére is jó humora.

Figyelte a srác egyenletes lélegzését. Az alvó egy megfejtetlen rejtély volt a számára. Nyíltnak tűnt, de mégis volt benne valami titokzatos. Egyszerű származása ellenére úgy forgatta a kardot, sőt még jobban, mint a legjobb vívók, akiket valaha látott. Ráadásul okosnak tűnt, és amikor Triant felelősségre vonta az egész lénye tekintélyt parancsoló volt. A hangja, a testtartása, az arca és a szeme tökéletes együttest alkottak.

Ashley magában beismerte, hogyha a fiú rá nézett volna úgy azokkal a nagyon kék szemeivel, akkor a legnagyobb valószínűség szerint ő is megtört volna. Talán egy kicsit később, mint a suhanc, de a végeredmény tekintetében az idő nem számított.
Nem értette, hogy születhet olyan adottságú ember, mint Max szegény sorba. Ebből is látszott a sors kegyetlensége.

Nagyot sóhajtott, majd ő is lefeküdt a lehető legtávolabb a fiútól. Úgy gondolta, hogy egy kis alvás igazán nem árthat. Észre se vette, és máris álomba szenderült.

Max már akkor ébren volt, amikor a kakas első kukorékolását lehetett volna hallani, ha Gilbertéknek lett volna kakasuk.

Nem sokkal távolabb tőle Ashley mélyen aludt. Elég közel kerültek egymáshoz az éjszaka. Max biztosan tudta, hogy ő nem forgolódott, mivel hozzá volt szokva a földön alváshoz.

Nagyon valószínű volt tehát, hogy az éjszaka folyamán a lány változtatott testhelyzetet. Érthető volt, végül is a hercegnőknek nem kell a kemény földön tölteniük az éjszakát. Biztos volt abban, hogy útitársnőjének ez volt az első alkalom, hogy nem a puha ágyában aludt.

Miután végigfutott ez a pár gondolat az agyán felpattant, felmérte, hogy minden rendben van-e a pajtában, majd kiment.

Mélyet szippantott a friss levegőből. Élvezte, ahogy a kelő nap sugarai megérintették a bőrét, hogy néhány kósza szellő jólesően végigsimította az arcát, és összekócolta az amúgy is borzas haját.

Csendben volt, és figyelt az ébredező természet halk neszeire. Megnyugtató volt számára ott állni a pajta előtt, és koncentrálni a környezetére. Nem tartott sokáig ez az állapot, mert néhány perccel később Gilbert lépett ki a háza ajtaján, és vette felé az irányt.

Max nem szívesen törte meg a táj csendjét, de úgysem hallgathatott örökké.

- Köszönöm, hogy falaztatok nekünk.

- Nincs mit. Tudod Ben bandájába rendes emberek tartoznak, akiknek elege lett a zsarnokoskodásból, és úgy döntöttek , hogy tesznek ellene. Nagyon jól jött az a pénz, amit tegnap hoztak. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit terveznek, így elmegyek megnézni. Mivel ti is Rankba tartotok, ezért elkísérlek titeket, ha nem probléma.

- Persze, hogy nem gond. Magával legalább biztos nem tévedünk el. Csak egy probléma van – mondta gondterhelten Max.

Ashley épp abban a pillanatban lépett ki, ahogy Max elkezdte a mondatot. A szemei egy kicsit karikásak voltak a számára kevés alvástól.

- A lovak. Egy kicsit feltűnőek lennének. Egy fekete és egy fehér nemes vérű paripa két paraszt kíséretében.

Ashley gondolkozott valamit, majd hirtelen csettintett egyet a nyelvével.

- Megvan. Azt mondjuk, hogy a gazdáink lovaira vigyázunk.

- Zseniális ötlet, csak egy probléma van. Mi lesz, ha megkérdezik, hogy kik a gazdáink?

A lány előhúzott a zsebéből valamit, és a tenyerére fektette. Egy pecsétgyűrű volt.

- Ezt az apámtól vettem el, mielőtt elszöktem volna. Szerintem ő észre se vette a hiányát, de nekünk most pont kapóra jött. Otthon előre láttam, hogy erre szükségem lehet, ezért írtam magamnak egy teljes körű felhatalmazást esetleges társakra is gondolva, és még korábban lepecsételtem. Ha balszerencsénkre olvasni tudó katonával akad dolgunk, annak is rendben kell találnia mindent.

- Egész jó tervnek hangzik. Ha mégsem sikerül elvegyülnünk a tömegben, akkor majd legfeljebb lelépünk, amilyen hamar csak lehet, és később egyedül visszamegyek a városba. - Fel se akarta vetni azt a lehetőséget, hogy eredetileg is egyedül megy, mert tudta, hogy Ashley dühével és konokságával kellene szembe néznie. Nagyon nem volt kedve vitatkozni.

- Azt hiszem, az elvegyüléssel nem lesz gond. Rank nagy város, és, ami nektek a legfontosabb, forgalmas is – szólalt meg Gilbert. Ha nem feltűnősködtök, akkor nem lesz gond.

- Nekem ez a terv tökéletesen megfelel – mondta a hercegnő.

Ő és Gilbert Maxre néztek, hogy megtudják, hogyan határozott.

A fiú habozott egy kicsit, majd közölte a döntését.

- Rendben van. Megpróbáljuk. De ha a legkisebb gyanú is felmerül, hogy lebuktunk, akkor a lehető leghamarabb távozunk.

Felnyergelték a lovakat, és megvárták Triant.

Max nem akarta megkockáztatni, hogy Tornádóra többszörös teher nehezedjen, mert három éves létére még csikónak számított. Így hát mind a négyen gyalogoltak.
Negyedóra alatt elértek egy hidat, amit négy katona fogott közre. Mind a két parton kettő kettő.

Max észrevétlenül odasúgta Ashleynak, amikor látta, hogy bizonytalan.
- Csak lazán! Kerüld a tekintetüket, és próbálj alázatosnak látszani! Akkor remélhetőleg nem lesz semmi baj.
Feleslegesen aggódott. A katonák éppen csak rájuk néztek, többet nem is foglalkoztak velük.
Már csak kis szakasz választotta el őket a várostól, amikor Gilbert hirtelen odafordult Maxhez és Ashleyhez.
- Rejtsétek el a kardotokat! A ranki katonák nem kedvelik túlságosan, ha rajtuk és a nemeseken kívül másnál is fegyver van.
Max nemet intett a fejével.
- A gazdánk csak nem engedi, hogy ilyen nemes lovakra fegyvertelenül vigyázzunk? - mondta tréfás hangon, majd komolyra fordította a szavát. - Jó lesz ez így. Erről jut eszembe. Ashley, szerintem te próbáld eltakarni az arcodat, vagy add ide a kardodat, mert azért a katonák biztos furcsálnák, hogy egy lánynál kard van. Nem mintha nekem bármi bajom lenne vele – csapott át gyorsan védekezésbe, mivel nem tudhatta, hogyan reagál a hercegnő.
Ashley nem akart vitát kezdeményezni Gilbert előtt, ezért nyugodt és beletörődött hangon válaszolt.
- Rendben, akkor felrakom a csuklyámat. Azt mondjuk majd, hogy egy tűz következtében még friss égési sérüléseim vannak. A hangomat meg elváltoztatom.
Hamar elérték Rankot.
A várost kőfal vette körül. A kapu előtt két őr állt, akik megnéztek maguknak minden utazót, és ha szükségesnek látták kikérdezték, és átkutatták őket.
Maxék előtt körülbelül harminc ember várakozott. Gilbertnek igaza volt. Rank tényleg nagy város volt.
Max még sosem látott kőfallal körülvett települést, legalábbis ő nem emlékezett rá. Szívesen bámészkodott volna, de nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ilyen hamar lebukjon. Ezért pontosan úgy viselkedett, mint az előtte várakozók. Unottan állt, és semleges témákról beszélt a társaival.
Már alig várta, hogy találkozzon George-val. Be kellett vallania magának, hogy aggódott az öregért, és izgult, hogy minden rendben van-e vele.
Lassan, de haladt a sor.
Már csak két ember állt köztük és a hőn áhított kapu között, amikor érdekes jelenet tárult a szemük elé.
Egy házaspár tíz tyúkot szállított valószínűleg azért, hogy eladják őket a városban. Az egyik katona egyszerűen csak elvette az egyik tyúkot, megkötötte, és maga mellé rakta.
- Na, de uram! Nem gondolja, hogy ezt nem illik? Különben is, magának semmi joga nincs ahhoz, hogy elvegye a csirkénket. Mi tisztességes emberek vagyunk, és az adót is pontosan fizetjük. Nem érdemeljük meg ezt az elbánást! - háborgott a férfi.
- Nincs semmi baj drágám. Hagyd csak! - próbálta csitítani a felesége.
A katona megpofozta a férfit.
- Én a helyedben hallgatnék a feleségemre. Örülj, hogy csak egyet vettem el, és nem tartóztattalak le hatósággal szemben való ellenszegülésért! Na, takarodj a szemem elől, amíg még szépen mondom.
A férfin látszott, hogy mindjárt nekiugrik a katonának. A közvetlenül mögötte álló Max is ezt tette volna a szíve szerint, de megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Nagyokat lélegzett ki és be. Közben érezte a medálja hűvös érintését a mellkasán, amitől sikerült lehiggadnia.
Gyorsan közbeavatkozott, mielőtt kitört volna a verekedés. Megfogta a férfi karját, mire az felé fordult.
- Azzal semmire nem megy, ha lecsukatja magát. Tegye félre a dolgot, és menjen tovább! - mondta a lehető legmeggyőzőbb hangján, amihez ugyanolyan tekintet is párosult. Nem igazán bízott benne, hogy sikerült jobb belátásra térítenie a férfit, de megpróbálta.
Csodák csodája, de hatottak a szavai. A férfi dühösen fújt egyet, majd tovább ment.
Max ezzel a húzásával megnyerte maguknak a katona jóindulatát.
- Okos fiú – mondta a csirkeelkobzó, azzal már tovább is engedte őket.
Így tehát gond nélkül bejutottak a városba.
Alig tettek meg pár lépést, amikor eléjük lépett a megkárosított férfi.
- Mégis, hogy képzelted az utasításodat, hogy hagyjam annyiban a dolgot?! - támadt dühösen a szőke hajú fiúra.
- Én nem azt mondtam, hogy hagyd annyiban hanem, hogy tedd félre a dolgot – válaszolta nyugodtan Max. - Különben meg, ha annyira le akartad csukatni magadat, akkor miért hallgattál rám?
A férfi nem válaszolt. Hagyta elmenni a kis csapatot.
- Akkor itt elválnak az útjaink – állapította meg Gilbert.
- Annyit még megtennél, hogy megmutatod, merre van a Zöld fogadó?
- Trian majd elkísér titeket – mondta Ashley-éknek, azután odafordult a fiához. - A bátyámnál leszek. Ott megvárlak.
A fiú kanyargós mellékutcákon vezette őket keresztül. Kényelmes tempóban haladtak. Körülbelül tíz perc alatt érhették el a helyet, ahol Trian megállt. Egy kicsi és néptelen mellékutcában voltak.
- Továbbmentek, és az első lehetőségnél forduljatok balra, akkor máris a kocsma előtt lesztek. Nem lehet eltéveszteni. Sziasztok! - mondta, azzal elindult visszafelé.
- Szia! Köszönjük a segítséget – mondta Max.
Amikor Trian hallótávolságon kívül ért, elkezdték megbeszélni a további teendőket.
- Te maradj itt a lovakkal, amíg én bemegyek a fogadóba, és megkeresem George-ot!
- Miért kéne itt maradnom? - kezdett bele a vitába Ashley.
- Mondjuk, hogy vigyázz a lovakra.
- Miért nem te vigyázol rájuk?
- Mert te nem ismered azt, akit keresünk, én meg igen.
- De a nevét tudom.
- Mi van, ha álnéven van ott?
Egy bő húsz perc alatt befejezték a vitát. Megállapodtak abban, hogy Max megy el, de sietni fog. Vagyis az összecsapást Ashley vesztette el.
Emiatt duzzogott egy darabig, de belenyugodott. Magában belátta, hogy a vita már az elejétől fogva vesztett volt a számára, és csak a rend kedvéért csinálta, ne meg persze azért, mert szeretett vitatkozni. Természetesen ezt semmi pénzért nem árulta volna el a fiúnak.
Ott álldogált a néptelen mellékutcában, és szórakozottan simogatta a lova nyakát. A csuklyáját valamikor lefújta a szél, de ő észre se vette. Nem sokkal később észbe kapott, és visszatolta. Nem tűnt fel neki, hogy ettől fogva egy éber szempár kísérte minden mozdulatát.
Max eközben befordult a sarkon.
Rögtön rájött, hogy a kocsmát miért hívták Zöld fogadónak. Az egész épület zöld színűre volt mázolva. A festés jó régen lehetett, mivel a fogadóról már majdnem félig lepattogzott a festék, és a vakolat is hámlott. Nem volt túl jó állapotban. Ahogy a fiú körülnézett azt látta, hogy az utcában a többi házon is hasonló dolgok uralkodtak.
Mélyet lélegzett, aztán belépett a rozoga kocsma rozoga ajtaján.
Először azt állapította meg, hogy a bútorok színe megegyezett a fogadó nevével. Még a dolgozók is zöld ruhában jártak. Igaz, hogy mind ütött-kopott és túlfoltozott volt, de megakarták tartani a látszatot.
Max körülnézett az ivóban. A hely körülbelül félig volt tele, szóval nem lehetett zsúfoltnak nevezni. Az emberek ebben a napszakban még nem itták agyon magukat, így a hangulat is kellemes maradt. Halk beszélgetéseket lehetett hallani, azonkívül semmit.
Nézelődés közben észrevett egy pultot, ami mögött egy izmos férfi állt. A férfi alig lehetett alacsonyabb nála. Az egyik kezét a pulton nyugtatta, a másik az oldala mellett lógott, a fa takarásában. Nyilvánvalóan ő volt a fogadós.
Max habozás nélkül odasétált hozzá.
- Elnézést! Tegnap nem jött ide egy hatvan év körüli barna szemű férfi?
A kocsmáros jól megnézte magának, és csak utána válaszolt a kérdésére.
- George-ot keresi?
- Igen.
- Maga Max? - kérdezte. Beszéd közben felemelte az eddig eltakart kezét. A bal csuklója hiányzott.
- Igen – mondta. Direkt nem bámulta meg a férfi kezét, vagyis azt nem, ami megmaradt belőle.
A kocsmáros szemében valami felcsillant. Max elsőre tiszteletnek nézte, de tudta, hogy az lehetetlen.
- Miért néz rám ilyen furcsán? - tette szóvá a dolgot.
- Én mindig így szoktam nézni – állította a fogadós, de a szeméből nem tűnt el az a különös kifejezés. - Hé, Mia! - kiáltott oda az egyik felszolgálólánynak. - Kísérd el ezt a fiút a tegnap érkezett vendégünk szobájába!
A lány rögtön engedelmeskedett. Úgy tizenöt éves lehetett. Útközben Max megpróbált szóba elegyedni vele.
- Az apád? - kérdezte, amikor egy lépcsőn haladtak felfelé.
- Igen.
- Hogyan veszítetté el a kezét? - kíváncsiskodott. Éppen felértek egy lépcsőn egy néptelen folyosóra.
A lány megállt. Max már azt hitte, hogy nem is fog válaszolni, amikor Mia megszólalt.
- Még a születésem előtt történt. Azt mesélte, hogy katona volt, és a királynak tett szolgálata közben vágták le a kezét. Pontosan abban az évben, amikor az meghalt. Ő felszívódott, mert nem akart a kormányzónak dolgozni. Legalábbis nekem ezt mondta, aztán lehet, hogy a fele se igaz. Ezt csak azért mesélem el neked, mert aggódom az apámért. Tegnap, amikor jött ez a George, órákig bezárkóztak egy szobába. Amikor előjött, olyan volt az arca, mint egy kisfiúnak, aki új játékot kapott. Azelőtt mindig egykedvű volt a jövőre nézve, de azután a beszélgetés után nagyon jó kedve lett, és tele volt reménnyel. Ma is olyan furán nézett rád. Nem tudod, hogy mi folyik itt? Anya és én aggódunk érte, nehogy valami őrültséget csináljon.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Nem régóta ismerem George-ot, és ő nem az a fajta, aki annyit beszél a terveiről.
- Kár. A szobája a folyosó végén balra van – mondta a lány, azzal elsietett.
Max odament a mondott ajtó elé, és benyitott.
Kis szoba volt egy asztallal, egy székkel, és egy ággyal. George ott ült a széken, és kibámult az ablakon. Amint meghallotta az ajtó csikorgást megfordult, és ránézett.
- Örülök, hogy jól vagy. Látom, sikerült meglépned.
- Nagyon úgy néz ki. - Úgy döntött, hogy egyenesen belevág a közepébe. - Lett egy új útitársunk. Egy lány. A neve Ashley.
George nem tudta leplezni a meglepetését. Eléggé elképedt arcot vágott.
- Egy napra hagylak magadra, és máris összeszedsz valakit? Tudod mit? Inkább nem akarom tudni a részleteket. Csak annyit mondj meg, hogy mit súgnak az ösztöneid! Bízol benne vagy nem?
Max határozottan válaszolt.
- Igen. - A lány az idegeire tudott menni, de minden porcikája azt súgta, hogy bízhat benne, hogy nem árulja el, és minden másban is.
- Rendben van, Max. Én bízok az ítélőképességedben.
- Indulunk? Ashley kint vár egy mellékutcában, és nagyon pipa lesz, ha nem sietünk.
- Máris mehetünk - mosolyodott el George.
George elköszönt a fogadóstól, és kimentek Ashley. A lány ugyanúgy állt ott, mint amikor Max otthagyta.
- Na végre! - sóhajtott fel. - Azt hittem, hogy itt öregszem meg.
Max úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja, a lány megjegyzését.
- Ashley, ő itt George. George, ő itt Ashley.
Ashley kezet nyújtott egy bűbájos mosoly kíséretében.
- Örülök, hogy megismerhetem!
George elfogadta a kéznyújtást, és nagy nehezen kipréselt magából egy mosolyt.
- Én is. Mivel úgy is sokat leszünk együtt, ezért szerintem felesleges a magázás. Szóval légyszíves tegezz.
A szótlanul figyelő szempár kicsit elkerekedett, amikor meglátta Max-et. Tudhatta volna, hogy ő az, aki kihúzta Ashley-t a folyóból. Csak eddig azt hitte, hogy senki nem lehet olyan őrült, hogy beleugrik abba a folyóba, és a katonák hazudtak.
Úgy döntött, hogy felfedi magát.
Max a szeme sarkából mozgást vett észre. Azonnal megpördült. Egy árnyékot látott kijönni az egyik ház hátsó ajtaján. Az árnyék hamarosan emberi alakot öltött, és látni lehetett az illető arcát is.
Lucas volt.
- Sziasztok! - köszönt, aztán odafordult Ashley-hez. - Az apád magán kívül van, a mostohaanyád pedig folyton azt hajtogatja, hogy tudta, el fogsz szökni, mert nem tudsz olyan lenni, mint egy normális úri hölgy. Annyiszor próbáltam lelépni, de mindig észrevettek, és csak nemrég sikerült. Pont észrevettelek, amikor a csuklyádat lefújta a szél. Azóta figyellek.
- Miért pont most jöttél elő, és mit tervezel? Beárulsz az apádnak? Mert úgy vettem észre, hogy semmi bajod nincs a tevékenységével.
- Mázli, hogy elszöktél, és nem kell feleségül vegyelek, mert semmi kedvem nem volt hozzá. Az egészet az apám találta ki, akinek a politikai hovatartozását nem pártolom, de még nem állhatok ki nyíltan ellene.
- Még te örülsz. Inkább csókolnám meg Max-et, mint téged.
- Hé, engem ne keverjetek bele a dologba! - Védekezően maga elé emelte a kezét. - Egyébként min vitatkoztok? Úgy vettem ki a szavaitokból, hogy egy véleményen vagytok.
Végül is semelyikőtök nem akarta a házasságot, és Lucas apját, meg a nagynénjét se kedvelitek. Hol van itt a gond?
- Igazad van - ismerték be vonakodva.
- Egyébként gyorsan összeraktad a részleteket - mondta Ashley. - Jó logikára vall. Úgy látszik te sem vagy apuci kis kedvence, szóval csak bocsánatot akarok kérni.
Max egészen elképedt. Nem látta még a lányt bocsánatot kérni, mondjuk nem régóta ismerte, de látszott rajta, hogy nem az a bocsánatot kérek mindenért fajta.
- Nincs mit. Akkor megyünk?
- Mégis hová?
- A főtérre. Ti nem hallottatok róla? Akasztás lesz. Úgy tudom, hogy lesz közben egy kis meglepetés, és én nem akarok lemaradni róla.
- Hogy vagy képes vigyorogni más halálán? - támadt rá rögtön Ashley.
- Várj egy kicsit, mielőtt elhamarkodott döntéseket vonsz le! Nem emlékszel arra, amit este hallottunk? - kapcsolt Max.
- Ja, tényleg! - kiáltott fel Ashley. - Jó gyorsan kapcsoltál.
- Úgy látszik, itt én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, hogy miről beszéltek - értetlenkedett George. - Jó lenne, ha valaki elmagyarázná.
- Akasztás lenne, de egy banda elhatározta, hogy kiszabadítja az igazságtalanul halálraítéltet. Én ezt meg akarom nézni - magyarázta Lucas.
Elindultak.
A társaságot Lucas vezette. Közvetlenül mellé zárkózott fel Max, aki olyan lazán fogta a lova kantárszárát, hogy ha Tornádó elakart volna szökni, akkor akadálymentesen megtehette volna.
- Te honnan tudsz az akcióról? - kérdette Max.
- Röviden vagy hosszan?
- Inkább hosszan.
Lucas olyan halkan válaszolt, hogy csak ő hallja, és az információ még véletlenül se kerüljön avatatlan kezekbe.
- Az anyám pár éve alig tölt időt otthon. Valamiért egyfolytában a testvérével van. Én unatkoztam nélküle, ezért kiszöktem a városba. Jó pár hónapomba és verekedésbe került, mire az itteni emberek teljesen befogadtak, és megbíztak bennem. Mindez úgy sikerülhetett, hogy nem tudják, ki vagyok.Képzeld el mi lenne, ha valahonnan tudomást szereznének róla, hogy ki az apám. Nekem akkor végem lenne, de ez most neked nem igazán érdekes. A lényeg az, hogy a fickók, akikkel összehaverkodtam tartják a kapcsolatot Ben bandájával. Nem egy be is állt az igazságharcosféle csapatba. A barátaim találkozta néhány emberrel, és én is ott voltam. Akkor hangzott el a terv, hogy kiszabadítják az akasztás helyszínéről az elítélteket. Azt, hogy pontosan hogyan és melyik percben nem említették.
- Aha. szóval erről van szó. Mit követtek el azok a szerencsétlen emberek, akiket a bitóra akarnak küldeni?
- Őszintén szólva semmi olyat, amiért megérdemlik ezt a bánásmódot. Azt hiszem, hogy az egyikük a kétségbeesés szakadékán ellopott egy kenyeret, a másik meg talán egy tyúkot.
- Micsoda?! - döbbent meg Max.- Egy kenyér és egy tyúk lopás? Ennyi kell ahhoz, hogy kioltsák két ember életét?! Mégis ki lehet olyan szívtelen, hogy ilyen icsi dolgok miatt kivégzési parancsot adjon ki? Egy katona mindenki szeme előtt vett el jogtalanul egy tyúkot. Ő nem kap érte semmi büntetést, mást meg felakasztanak.
- Példát akarnak statuálni. A katonára meg azt mondom, hogy ez van. Kegyetlen világban élünk.
- Bárcsak tehetnék az ilyen kegyetlenségek ellen valamit - suttogta Max. - Olyan jó lenne, ha a világ kicsivel jobb hely lenne mindenki számára.
- Ahogy elnézem a szemedet, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent teszel majd az emberekért - mondta halkan és biztatóan Lucas. - Már oda is értünk! - váltott jóval hangosabb és vidámabb hangvételre.
Amíg beszélgettek, addig először csak pár emberrel találkoztak, aztán minél közelebb kerültek a város központjához, annál nagyobb lett a forgalom.
Kofák álltak az utcák mindkét szélén. Egymást túlkiabálva kínálták, és dicsérték az áruikat. Lucasékhoz is odament néhány, de George elzavarta őket.
Egy tágas térre értek, amit beleptek az emberek. Középen ott díszelgett az akasztófa, amit néhány katona vett körül.
Maxék a többi emberhez képest későn értek oda. A lovakkal nem akartak dulakodni, így kénytelenek voltak távolról szemlélni az eseményeket.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztek mozgolódás támadt. A tömeg ketté vált.
Max nyújtózkodott, de a városiakon kívül nem látott semmit. Körülnézett. Szerencséjére egy üres láda volt a közelében. A feje tetejére állította, és rálépett. Rögtön többet látott.
Ahol az emberáradat ketté vált ott egy ösvény keletkezett. Körülbelül húsz lándzsás katona ment keresztül rajta. Két láncra vert rabot vezettek. Ott, ahol túl keskenynek ítélték meg az utat tettek róla, hogy szélesebbé váljanak. A fegyvereikkel megbökdösték a bámészkodókat, mire azok rögtön hátrébb húzódtak.
Amikor a bitó elé értek, fellökdösték a szerencsétlen elítélteket az emelvényre. Már csak a hóhérra vártak. Úgy nézett ki, hogy késik, de nemsokára ő is megérkezett. Lassan lépdelt a jövendőbeli áldozatai felé. Fekete bő ruhájában és álarcában úgy festett, mint egy démon. Kétségtelenül nagyon fenyegető látványt nyújtott.
Max árgus szemmel figyelte a tömeget, hogy megtudja, merről várható az akció. Egy kis idejébe került, amíg rájött, hogy az első sorokban szinte csak férfiak álltak. Azután csak figyelt, és a kardja markolatát szorongatta. Azt kívánta, hogy ha elkezdődik a dolog, bárcsak ő is közbeavatkozhatna, de tudta, hogy túl kockázatos lenne.
A hóhér lassan a remegő férfiak felé lépett. A nyakukba tette a kötélhurkot. A feszültség abban a pillanatban szinte tapintható volt. Ezután kezdtek felgyorsulni az események. Azzal kezdődött minden, hogy a hóhér hirtelen előrántotta a kardját, és két gyors mozdulattal elvágta a hurkokat. Valószínűleg ez lehetett a jel, mivel a következő pillanatban körülbelül tíz katona eshetett össze. Ezután köpenybe burkolózott alakok rántották elő a kardjukat, és támadtak a megmaradt ellenségre. Hamar legyőzték a katonákat, és a tömegen keresztül menekülésbe kezdtek. Egyenesen ahhoz az utcához tartottak, aminek a kijáratában Maxék álltak.
Max a korára jellemző lendülettel leugrott a ládáról, ami rögtön felborult az ellenhatás miatt. Arrébb vezette Tornádót, hogy ne kerüljön a menekülők útjába.
- Azt hiszem, ideje felszívódnunk – mondta George-nak és Ashley-nek.
- Igazad van. Jobb, ha eltűnünk – értett egyet Ashley. A szemével a tömeget pásztázta.
- Megmutatom a legrövidebb utat az északi kapu felé. Persze csak ha még mindig arra tartotok – ajánlotta fel a segítségét Lucas.
George elutasítóan rázta a fejét.
- Köszönjük, de nem. Eligazodok a városban annyira, hogy megtaláljam a kaput. Különben meg lóval sokkal gyorsabban haladunk.
Lucas nem mutatta a jelét annak, hogy megsértődött. Egyszerűen csak megvonta a vállát, és mondott pár szót Maxnek.
- Akkor ott találkozzunk, ahol a legutóbb megállapodtunk! Aztán el ne felejtsd, és ne ölesd meg magad!
Max elvigyorodott.
- Rendben. Ha életben maradok, akkor a megbeszélt időpontban találkozunk – mondta.
George belevágta a sarkát Álmos oldalába. Fiatalabb társai habozás nélkül követték.
A férfi nem hazudott, amikor azt mondta, hogy képes eligazodni a városban. A legkisebb bizonytalanságtól mentesen vezette a kis csapatot az utcákon keresztül. Pár perc alatt elérték a városkaput. Belülről nem őrizte senki. Gond nélkül kikocogtak az országútra.
Úgy látszott, csak arra vigyáztak, hogy az emberek ne juthassanak be könnyen. Még azt is rosszul csinálták. Hibájukat a Maxék után két perccel kirobogó húsz fős lovascsapat is bebizonyította.

Ashley története

Max és Ashley szótlanul haladtak egymás mellett az erdőben egy ösvényen. Már kezdett sötétedni.
Ashleynek nem nagyon akaródzott beszélni, de Max se nagyon igyekezett társalogni, inkább a gondolataiba mélyedt.
Nagyon remélte, hogy egyenesen Rank felé tartanak. Úgy gondolta, hogy arra van a város, amerre George-dzsal tartottak, tehát a folyó folyásirányával megegyezően indult el.
A mellette haladó lányra pillantott. El kellett ismernie, hogy gyönyörű volt. A keze bőrkeményedés mentes volt, ami azt jelentette, hogy nemesi származású. Max mégis úgy érezte, hogy megbízhat benne. Jó emberismerő volt, még sose ismert félre senkit, és nem akarta elkezdeni. A biztonság kedvéért elhatározta, hogy mindenképpen kiszedi a lányból, hogy miért üldözték katonák.
Max füléhez halk csattogás szivárgott. Ahogy egyre közelebb jutott a hang forrásához már biztos volt benne, hogy fejszecsattogást hall. Méghozzá több fejszéét. Ez azt jelentette, hogy emberek vannak a közelben.
- Kerüljük ki őket! - javasolta Ashley.
Max megrázta a fejét.
- Segítséget kell kérnünk tőlük!
- Minek? - makacskodott a lány.
- Meg kell kérdezem, hogy merre van Rank.
- És azt miért?
Max-et kezdte idegesíteni a lány makacssága, de higgadt hangon válaszolt neki.
- Egy barátom ott vár rám.
- Mindenképpen muszáj?
- Igen - mondta Max ellentmondást nem tűrő hangon.
Ashley nem ellenkezett tovább.
- Te tudod - mondta, és közben a szemeit forgatta.
Hamar elérték a favágókat. Az ösvény baloldalától nem messze vágták a fákat.
Max leszállt Tornádóról.
- Te maradj itt!
Ashley ellenkezni akart.
- Most légy szíves ne vitatkozz!
Ashley dacosan kihúzta magát.
- Csak most az egyszer.
- Köszönöm.
Kimért léptekkel közeledett a férfiak felé. Az úszás óta már megszáradt a ruhája és a haja is. Már nem nyújtott taszító látványt, mivel a víz lemosta róla a koszt. A posztóruhájával szegénynek nézett ki, és remélte, hogy a favágók nem fognak mást feltételezni róla a kardja és az íja miatt.
Három férfit látott. Először egy harminc év körüli, barna hajú és szemű férfi vette észre.
- Ki vagy, és mit akarsz? - kérdezte.
Ekkorra már a társai is észrevették Max-et.
- Max vagyok. Útbaigazítást szeretnék kérni arról, hogy merre van Rank.
- Mégis miért segítenénk?
- Mért ne? Végül is maguknak nem lesz semmi bajuk tőle.
- Ugye nem vagy nemes vagy katona?
- Nem tudok róla.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Biztos kegyetlenül megtorolják errefelé, ha valaki így bán egy nemessel vagy akár egy közkatonával - gondolta Max.
- Ajánlok valamit. Vívjunk meg. Ha nyersz, megmondom, hogy merre van a város, viszont ha vesztesz, akkor nekem adod az íjadat.
- Karddal? - kérdezte Max értetlenkedve. Nem látott a férfiak oldalán kardot.
- Persze, hogy azzal. Vagy talán félsz?
- Csak azért kérdeztem, mert nem látok magánál - magyarázkodott.
- Az még nem jelenti azt, hogy nincs.
Maxnek csak most tűnt fel, hogy a férfi milyen bő és hosszú posztóinget viselt. A férfi előhúzott egy kardot a felsője alól, és maga elé tartotta támadásra készen.
- Ötletes - mondta Max. - Először árulja el a nevét, és csak utána vívjunk.
- Mégis mi közöd hozzá?
- Maga is tudja az enyémet.
- Ez jó érv. Gilbert.
Max kinyújtotta a kezét.
- Örvendek.
- A harc után.
- Felőlem. - Arra gondolt, hogy biztos nagyon rosszak lehettek errefelé a körülmények, ha a férfi ennyire ellenséges. Nem hibáztatta érte. Végül is szükség törvényt bont.
Levette a hátáról az íját, biztos távolságra tette, majd ő is előhúzta a kardját. Elhatározta, hogy ha jobb lesz az ellenfelénél, akkor nem szégyeníti meg azzal, hogy már az első percben kiveri a kezéből a kardot, és nem fogja ingerelni, mint például Robert herceg testőrparancsnokát.
Arra számított, hogy Gilbert elkezd körözni, hogy felmérje a mozgását. Minden tapasztalt párbajozó ezt csinálta. Azonban nem ez történt. Ellenfele előrelendült, amiből Max azt a következtetést vonta le, hogy eddig nem tapasztalt sokat, vagy túlságosan is bízik a sikerében.
Max fogadta a csapást. Hamar rájött, hogy Gilbertnek hatalmas izomereje van. Már csak azt kellett kiderítenie, hogy a reflexe és a technikája is ugyanolyan jó-e.
Kardját lejjebb csúsztatta a másikén, és egy gyorsan kivitelezett forgással ellenfele mögé került. Azt akarta megnézni, hogy Gilbert milyen gyorsan fordul meg. Túl lassú volt. Egy másodpercébe került, amíg rájött, hogy mi történt, és csak utána reagált. Ha halálos küzdelem lett volna, akkor Max már régen a hátába mélyesztette volna a kardját.
Ezután pár pengeváltás történt, amiből Max rájött, hogy bár a férfi csapásai valamennyivel erősebbek, mint az övéi, de a technika, az ügyesség és a gyorsaság terén ő volt a jobb. Vagyis döntő fölénnyel rendelkezett.
Még néhányszor találkozott a fegyvereik acélja, amikor Max észrevette, hogy Ashley otthagyta a lovakat, és a párbajt figyelte.
Egy trükkös csavart mozdulattal kirepítette Gilbert kezéből a kardot. Fegyvere hegyét ellenfele mellkasára tette, ezzel bizonyítva, hogy ő nyert, majd odasietett a lányhoz.
- Nem abban állapodtunk meg, hogy ottmaradsz? - vonta kérdőre.
Ashley zöld szemében egy csepp bűntudat, vagy megbánás se látszódott.
- Pengecsattogást hallottam, és azt gondoltam, hogy megnézem, bajban vagy-e - mondta, és közben megvonta a vállát. - Úgy láttam, hogy nincs szükséged a segítségemre, ezért megálltam a háttérben, és figyeltem. Egyébként az az utolsó csavar nagyon klassz volt. Engem is megtaníthatnál rá - tette még hozzá Max villámló tekintetét látva.
- Nálam a hízelgés nem válik be. Ne próbálkozz vele, mert teljesen felesleges! - mondta. Még sose találkozott senkivel, aki szimpatikus volt neki, és ennyire fel tudta idegesíteni.
- Nem is azért mondtam - válaszolta Ashley dacosan.
- Akkor jó.
Max mélyen belenézett a lány szemébe, majd elfordult tőle, és felvette az íját.
- Én nyertem, szóval mondják meg, hogy merre van Rank - jelentette ki a legteljesebb lelki nyugalommal.
- Nemeseknek nem mondunk el semmit.
- Mi van? - pislogott Max. Aztán kapcsolt csak, hogy Ashleyről beszélnek. - Ja, ő! - Bökött a lány felé. - Nem tudom róla biztosan, hogy az-e vagy sem.
- Láthatólag ismeritek egymást - hitetlenkedett Gilbert.
- Ma találkoztunk először. Majdnem belefulladt a folyóba, én pedig kihúztam. Mivel mindketten egyedül voltunk és ugyanarra tartottunk, ezért egymás mellé csapódtunk. Ennyi az egész.
- Várjunk egy pillanatot! Te egész véletlenül nem tartozol Ben bandájába?
Max megrázta a fejét. Két napon belül már harmadszor hallotta ezt a nevet. Kezdett kíváncsi lenni a fickóra.
- Mi olyan nagy dolog abban a férfiban? - kérdezte információgyűjtés céljából.
- Megvéd minket, és segít nekünk - válaszolta Gilbert egyik társa egy tizenhárom éves forma suhanc. Valószínűleg a fia lehetett.
- A nemesség főellenségnek tartja, de az emberek nagy része tiszteli és szereti - kapcsolódott be a beszélgetésbe Ashley.
- Becsületesnek tűntök. Elmondom, hogy merre van Rank. Egyenesen előre kell menni. Lóval körülbelül fél óra az út, de mire odaérnétek addigra biztos bezárnák a kapukat.
- Köszönöm. Akkor mi megyünk is.
- Mégis hová? - kérdezte Gilbert.
- Azt nem tudom.
A férfi egy picit habozott, majd megszólalt.
- Gyertek el hozzánk. A házunk kicsi, de a pajtában aludhatnátok.
Max Ashley-re pillantott a beleegyezéséért. A lány bólintott.
- Köszönjük az ajánlatot. Örömmel elfogadjuk.
A favágók ámultak Tornádón és Ashley kancáján.
- Egy fogadáson nyertem a fekete lovat - mondta Max.
Negyedórát gyalogoltak, amíg elérték Gilberték házát.
A korra jellemző kis vályogház volt. Pici, de otthonos.
Gilbert felesége, Brenna barna hajú, kedves, pirospozsgás asszony volt. Látszott rajta a fáradság, de határtalan kedvességgel figyelt a két kislányára és Trianra, a fiára. A nő mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy a két fiatalnak vacsorát adjon. Max próbált tiltakozni, de látta Brenna szemében, hogy megsértődne, ha nem fogadná el, ezért inkább mosolyogva megette azt az egy szelet kenyeret, amit a család felajánlott neki. Egyre jobban kezdett tisztába jönni azzal, hogy Corsarban mennyire jó dolga volt az embereknek. Rájött, hogy ebben a térségben minden egyes falat számított.
Trian megmutatta a pajtát. Egyetlen egy tehén volt a helyiségben. A két lóval együtt már eléggé zsúfolttá vált a helyiség.
- Ott egy kis szalma, azon aludhattok.
- Én szívesen alszok kint a fűben - ajánlotta fel Max. Kicsit zavarba jött attól, hogy Ashley-vel egy kis és zárt helyen közel aludjanak egymáshoz.
A fiú megrázta a fejét.
- Apa szerint túl veszélyes. Bárki megláthat titeket, és nem biztos, hogy jó szándékú lenne - mondta, azzal otthagyta őket.
- Úgy látszik, hogy kénytelen leszel elviselni a társaságomat - szólalt meg Ashley.
- Nem rólad van szó, csak egy kicsit kínos. Te lány vagy én meg, szóval tudod, mire gondolok - mondta. Eléggé zavarban volt.
- Tudom. Nekem is kínos. Amúgy dolgozhatnál még a hasizmaidon. - Ashley témát akart váltani, ezt pedig úgy lehetett a legkönnyebben elérni, ha cukkolja a fiút.
- Te! - kiáltott fel Max. Próbált sértődött arckifejezést felvenni, de egy idő után elnevette magát.
Ashley is vele nevetett.
- Tudod, ha a mostohaanyám most látna, akkor nagyon kiakadna.
- Miért mi rosszat csináltunk? - kérdezte a fiú. Félig-meddig naivnak tettetett arccal.
- Szerinte egy úrihölgynek nem illik betennie a lábát egy pajtába, hát még, ha megtudná, hogy egy fiúval kettesben voltam. - Huncut mosoly jelent meg az arcán.
Max most látta alkalmasnak az időt, hogy kiszedje a lányból, miért üldözték a katonák.
Rátért a tárgyra.
- Mi történt az igazi anyukáddal, és miért üldöztek katonák?
- Hosszú történet.
Max hátradőlt és a tarkója alá tette a kezét.
- Én ráérek, végül is nem sietek sehová.
- Rendben, akkor elmondom.
Ashley követte Max példáját, vagyis ő is nekidöntötte a hátát a falnak. Tekintetét a földre szegezte, és elkezdett mesélni.
- Az apám herceg. Anya egyszerű mutatványos volt. Egy vásáron találkoztak. Apa annyira beleszeretett, hogy nem érdekelte a rangja, és elvette. Először egy fiuk született, Aaron, aztán valamennyivel több, mint három év múlva én.
- Nagyon szerettem anyát. Mindig azt mondta, hogy a hercegnői élet nem neki való, ezért csak nagyon ritkán járt bálba és nemesi társaságba. Olyankor is csak akkor, ha születésnap volt, vagy ilyesmi. Helyette inkább velem és Aaronnal foglalkozott. Gyakran sétált velünk szolgák nélkül. Amikor hat éves lettem, elkezdett tanítani vívni. Azt mondta, hogy egy lánynak is ugyanakkora szüksége lehet arra, hogy tudjon bánni egy karddal, mint egy fiúnak.
Ashley ajkán mosoly bujkált a régi emlékektől, majd szomorúság költözött az arcára.
- Nyolc éves voltam, amikor meghalt. Elkapott egy betegséget, és két hét múlva már temettük. Nappal próbáltam erősnek mutatni magam, de éjjelente a párnámba temetkezve sírtam. Nem tudom, mi lett volna velem a bátyám nélkül.
- Aaron minden este belopódzott a szobámba, megölelt, és megpróbált megvigasztalni, pedig ő is ugyanolyan szomorú volt, mint én. A szabadidejében elvitt oda, ahol anya tanított vívni. Nem volt ugyanaz vele csinálni, mint anyával, de egy idő után már tudtam értékelni az erőfeszítéseit. Tőle nem csak gyakorlati, hanem elméleti tudást is el tudtam sajátítani. Mindent megmutatott, amire csak tanították a lovagi képzésen.
- Körülbelül két hónap telhetett el anya halála után, amikor beütött a mennykő. Apa újranősült. Gondolom azt hitte, hogy ezzel segít nekünk, de nagyot tévedett.
Az új feleségének volt egy lánya, Izolda, aki velem egykorú. A mostohám, Galina igazi nemesi vérből származott, a testvére a kormányzó legfőbb talpnyalója. Galina az elején még kedves volt hozzánk, de aztán szült apának egy fiút, Ireket. Akkor mutatta ki a méregfogát.
- Megakadályozta, hogy sokat legyek Aaronnal. Azt mondta, hogy igazi úrikisasszonyt faragjon belőlem. Hülye bálokra is járatott, ráadásul a képzésen Izolda is részt vett. Ő az az igazán kényeskedő lány típusba tartozik. Nem szimpatizált velem túlzottan. Nem érdekelték más dolgok, csak a ruhák, és, hogy engem szívasson.
Sose sikerült neki igazán, mert azt el kell ismerni, hogy agya nem sok van. Aztán rájött, hogy csak panaszkodnia kell rám az anyjának, és már meg is nyerte a csatát. Galina persze rögtön rohant az apámhoz, akitől mindig büntetést kaptam. Mert, hát minek is hinne a lányának a felesége ellenében.
- Végső kétségbeesésemben meglátogattam nagyapát. Apa mindig azt mondta, hogy bolond, és a közelébe se menjek, de anya éppen az ellenkezőjét állította róla.
- Nagyapa egy kis házban lakott a birtokunk végében. Nagyon rokonszenves öregember volt. Kezdetben csak semleges témákról beszélgettünk. Egyszer aztán, amikor már eléggé megbíztam benne elmondtam neki, hogy mit szoktam csinálni Aaronnal. Egyáltalán nem lepődött meg. Azt mondta, hogy szakasztott olyan vagyok, mint az anyám. Megkért, hogy vigyem el hozzá Aaront. A bátyámat nem volt nehéz rábeszélni, hogy velem jöjjön. Rögtön belement.
- Akkor este, amikor először volt velünk Aaron mesélni kezdett a néhai Alexander királyról. Azt mesélte, hogy messze földön ő volt a legkiválóbb harcos, és az uralkodása idején szegény és gazdag egyaránt jólétben és békében élt, nem úgy, mint most.
- Minden este eljártunk hozzá, és ő egyre többet beszélgetett velünk a politikáról. - Kinyilvánította a véleményét Martin kormányzóról, és elmondhatom, hogy egyáltalán nem volt pozitív. Aaronnal egyetértettünk vele.
- Szép lassan teltek az évek. Nappal a pokol Galinával, este pedig a megnyugvás és a szórakozás nagyapával. Ez így ment egészen másfél évvel ezelőttig.
Ashley megakadt, és felnézett.
Max sejtette, hogy nagyon nehéz lehet a lánynak erről mesélni. Bátorítólag ránézett, és megkérte, hogy folytassa.
Ashley nyelt egy nagyot, majd ismét belevágott.
- Valami gyűlésféle volt a főnemeseknek, amire apa és nagyapa is elment. Apa Aaront is magával vitte. Azt mondta, hogy a bátyám tizennyolc évesen már elég idős ahhoz, hogy belekóstoljon a politikába, végül is egy nap ő fogja örökölni az uradalmat. Engem természetesen nem vittek magukkal. Otthon kellett maradnom Galinával és Izoldával. Szörnyű volt, de most nem ez a lényeg.
- Amikor visszajöttek, akkor Aaron már nem volt velük. Apa azt mondta, hogy a kormányzó ott tartotta. Csak ennyit mondott. Semmivel se többet.
- Lassanként sikerült kiszednem az igazságot nagyapából. Aaron és ő nyíltan kiálltak az akarata ellen, azért Martin ott tartotta a bátyámat, hogy biztosítsa apa és nagyapa hűségét.
- Pontosan egy hónappal ezelőtt nagyapa nagyon rosszul lett.
Ashley-en látszott, hogy nagyon megindítja az, amit mond, de ennek ellenére rendületlenül folytatta.
- Ahogy ott térdepeltem az ágya mellett elmondta, hogy Aaront a fővárosban tartják fogva egy nyirkos börtöncellában. Arra kért, hogy szabadítsam ki, és azután próbáljuk megakadályozni a koronázást. Azt mondta, hogy a trón várományosa rendes fiú, de nem az uralkodásra született, és az apja kihasználna a helyzetet. Természetesen sajnálkozott, hogy Alexander királynak nem született gyereke mielőtt meghalt.
- Biztosított róla, hogy képes vagyok rá, szeret, és, hogy hisz bennem. Aztán meghalt. Az volt az utolsó mondata, hogy bízok benned, Ashley.
- Galina három hete kitalálta, hogy meg akarja látogatni a testvérét. Sikerült rábeszélnie apát, hogy az egész család menjen.
- Utazás közben az egyik fogadóban nagyon vékonyak voltak a falak, így hallhattam az apámat és a mostohámat. Arról beszéltek, hogy ideje lenne engem férjhez adni. Már régóta sejtettem, hogy Galina valami ilyesmit forgat a fejében, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem, de nem hittem, hogy ilyen hamar támadásba lendül. Galina azt javasolta, hogy az unokaöccséhez adjanak, mert gazdag a családja, fiatal és satöbbi. Akkor döntöttem el, hogy megszökök, és kiszabadítom Aaront.
- Őszintén szólva a döntésemben nagy szerepet játszott, hogy tizenhat évesen nem akartam férjhez menni. Találkoztam a lehetséges jövendőbelimmel. Elég rendes fiúnak látszott, de nem volt az esetem.
- A megérkezésünk utáni éjszakán szöktem el.
- Nem sikerült minden tökéletesen. Apa túl hamar észrevette, hogy elszöktem, és utánam küldte a katonáit.
- Menekültem a lovammal, Holdfénnyel, és találkoztam veled. A többit már te is tudod.
Max rámosolygott Ashley-re.
- Köszönöm, hogy elmondtad.
Hallgattak. A lány szólalt meg először, és ő is csak nagy sokára.
- Tudod mi a vicces? - Költői kérdés volt. Alighogy kimondta, máris válaszolt a saját kérdésére. - Elmondtam az életem történetét és az érzéseimet egy fiatal srácnak, akit alig ismerek, és abban se vagyok biztos, hogy hitt nekem.
Max felállt, és egy olyan tökéletesen kecses meghajlást produkált, amit bárki megirigyelhetett volna.
- Már miért ne hittem volna, hercegnő?
Ashley nevetett, és lerántotta a földre.
- Ne szólíts hercegnőnek!
- De hát, miért ne fenség? - szórakozott Max.
- Először is azért, mert idegesítő, de ha ez téged nem hat meg, akkor azért ne szólíts annak, mert túl feltűnő lenne.
Max még mindig vigyorogva válaszolt.
- Meg kell hajolnom az észérvek ereje előtt, fenség.
Ashley felháborodottan nézett, de úgy döntött, hogy inkább hagyja.
- Most te jössz!
- Pontosan mire vagy kíváncsi?
- Hogy miért üldöztek katonák, és mi az a medál a nyakadban?
Max úgy döntött, hogy mindent elmesél neki, hiszen a lány is feltárta előtte az életét.
- Tudod én árva vagyok. Egy molnárcsalád talált meg még kisbaba koromban nem messze az úttól. - Előhúzta a medált az inge alól. - Csak az a medál volt nálam, amikor megtaláltak, és egy rövid levél. A levélben a nevem volt, és hogy vigyázzanak rám. Ennyi, semmi több. A molnárné megszánt, és befogadott.
Mesélt Ashley-nek Tornádó születéséről, a mostohacsaládjáról, Tomról, a remete katonáról, az írnokról, aki mindenfélére megtanította, a fogadásról, George-ról és a meneküléséről. Az érzelmeit nem teregette ki annyira. Amiről egyáltalán nem szólt a lánynak, az a néha-néha felbukkanó különleges képessége volt.
Éppen befejezte, amikor belépett a pajtába Trian eléggé kivörösödve.
- Lovasok közelednek - mondta.

A menekülés

Gyönyörű nyári reggel volt. Ezzel George és Max nem sokat törődhetett, mivel eszeveszett iramban vágtattak az üldözőik elől.
Olyan gyorsan haladtak az erdőn át, amilyen tempóban a lovak bírták. Pontosabban olyan gyorsan, amennyire Álmos bírta. Azt el kellett ismerni, hogy Tornádó sokkal nagyobb sebességre is képes lett volna, de Max nem akarta otthagyni az idősebb társát.
Az ágak hangosan recsegtek ott, ahol elhaladtak. Nem törődtek azzal, hogy mekkora zajt csapnak. Volt annál sokkal nagyobb problémájuk is. Méghozzá az, hogy egy csapat felbőszült fiatal nemes üldözte őket. Ez még egészen elment volna, hiszen Max már egyszer jól elkalapálta a társaságot, csakhogy legnagyobb valószínűség szerint egy kisebb sereg katona támogatta őket. A katonák ellen kettőjüknek esélye se lett volna, ráadásul Max nem tudta irányítani a láthatatlan energiáját, szóval még az is lehetséges lett volna, hogy a nemes ifjak kapják el őket.
A hangok alapján az üldözők egyre közelebb kerültek hozzájuk.
Max George mellé lovagolt.
¬ Nem képes gyorsabban menni a hátasod? Nem akarok vészmadár lenni, de ha nem vigyázunk, elkapnak minket.
Ezt George is tudta. Hangos káromkodások közepette igyekezett nagyobb sebességre ösztökélni a lovát. Nem járt túl nagy sikerrel.
¬ Én feltartom őket. Te addig haladj minél előbbre ezzel a csigával! Menj egyenesen előre, hogy megtaláljalak! - utasította Max olyan magabiztossággal, mintha egész életében csak parancsokat osztogatott volna.
Az öreg mintha ellenkezni akart volna, de aztán hirtelen meggondolta magát, és egyszerűen csak bólintott.
¬ Így úgyse találsz meg. Találkozzunk Rank városában a Zöld fogadóban! ¬ kiáltotta George búcsúzásképpen. ¬ Ja, és vigyázz magadra.
¬ Meglesz ¬ válaszolta Max.
A lova ösztönösen megérezte, hogy mit akar a barátja, és lelassított. Nézték, ahogy Álmos fokozatosan elszakad tőlük.
Tornádó egyenletes tempóban haladt. Egy fákkal körülvett ösvényen hagyta a patanyomát. A lépéseitől felvert por lassan szállingózott vissza a földre. A fák lombjai között a napfény misztikussá varázsolta az eddig is gyönyörű tájat. Az ösvény tökéletesen alkalmas lehetett volna egy kellemes sétalovaglásra.
Sajnos Max nem ilyen célból koptatta az utat.
Vágta közben egy elágazás tűnt fel a szeme előtt. Lelassította Tornádót. Semmi jel nem utalt arra, hogy George merre fordult le nem sokkal korábban. Fogalma sem volt arról, hogy merre menjen. A végén úgy döntött, hogy a döntést a lovára hagyja. Így balra folytatták a menekülést.
Egyre jobban lehetett hallani az üldözőiket. Max megengedett magának egy gyors hátrapillantást. Egy lovas kivált az üldözői közül, és egyedül közeledett felé. Az alakja ismerős volt, ezért Max még lassabb sebességre fogta a lovát. Nemsokára felismerhető lett az üldöző arca. Sötét haja és szeme volt, gonosz, vadra éhes tekintettel. Ted volt az, Corsar bírójának a fia.
Max elmosolyodott. Annyi idő után végre megküzdhetett az ellenségével. Eddig mindig az üldözője haverjaival verekedett, de őt magát még egyszer se tanította móresre. Eljött a megfelelő alkalom.
Amikor Ted lova Tornádóé mellé ért, kellemes társalgásba kezdtek.
¬ Helló, Ted. Rég nem láttalak. Igazán kellemes meglepetés. Egyébként hogyhogy itt találkozunk? Azt hittem, még mindig Corsarban gyepáltatod a védtelen gyerekeket - Odafigyelt rá, hogy azt mondja, gyepáltatod, és nem azt, hogy gyepálod. Ted felfogta a megjegyzés rejtett értelmét.
¬ A faluból engem küldtek téged elkapni, mivel én mindvégig tudtam, hogy milyen romlott lelked van ¬ mondta. Az arca vörös lett a dühtől, mint mindig, amikor Maxszel beszélt.
¬ Akkor próbáld meg. Megadom a lehetőséget, hogy teljesítsd a küldetésed, de nem fogom hagyni, hogy elkapj.
Ted előhúzta a kardját, és ellenfele felé vágott. Az nemes egyszerűséggel felgyorsított, ezzel elkerülve a csapást. Nem lógott el teljesen, csak annyira, hogy se neki, se Tornádónak ne legyen semmi baja. Fegyvere a hüvelyében maradt.
Ted egyre őrültebben vagdalkozott. Max elnevette magát, ezzel mutatva, hogy neki ez csak szórakozás. Észrevette, hogy egyre több patadobogást hall, amik már vészesen közelinek tűntek. Úgy döntött, hogy ideje lenne befejezni régi ellensége idegesítését, és utána fel kellene gyorsítania a tempón.
¬ Elég a játékból! ¬ mondta a lehető legnagyobb hidegvérrel. Előhúzta a kardját.
Ellensége felé csapott, és közben válaszolt.
¬ Ez nem játék! ¬ mondta volna, de nem tudta befejezni a mondatot.
Max egy ügyes mozdulattal kiverte a kezéből a fegyvert, és erősen meglökte. Ted nem az izmai nagyságáról volt híres, és nem is számított a támadásra, tehát várható volt az, ami megtörtént. Lebucskázott a lováról, és a földön landolt. Nagy nyögések és káromkodások közepette feltápászkodott.
¬ Úgy látszik, mégis játék volt ¬ mondta búcsúzóul Max. - Ja, és én a helyedben gyakorolnék, mielőtt megküzdök valakivel. Úgy látszik, a vívás nem a te műfajod - tette még hozzá egy nagy vigyor kíséretében. Nem bírta ki, hogy ne idegesítse fel a másikat.
Ted válaszul csak az öklét rázta. Erre Max elnevette magát.
A győztes felgyorsította a lovát, és hamar eltűnt a vesztes szeme elől.
Tornádó teljes erejével vágtatott. Körülbelül tíz perc múlva egy folyóhoz ért.
A folyó túl széles és sebes folyású volt ahhoz, hogy át lehessen kelni rajta. Balra nem vezetett ösvény, és a fák is túl közel álltak egymáshoz. Lehetetlen lett volna arra menni lóval. Más választásuk nem lévén jobbra fordultak.
Pár percig haladtak viszonylag nyugalomban. Max Tornádó nyakára hajolt, hogy minél nagyobb legyen a sebességük. Tisztességes előnyt sikerült kidolgozniuk.
Egy magányos lovas közeledett szemből. Mögötte porfelhő látszott. Maxnek rossz előérzete támadt.
A szemközt jövő ló szőre gyönyörű ezüstszínben játszott. A lovasa testalkatáról hamar kiderült, hogy nő. Az arcát nem lehetett látni, mert a lova nyaka mögé rejtette.
Amikor egymás mellé értek, megtorpantak. Ekkor fogták fel, hogy a másikat is komoly katonai csapat üldözi. Zsákutcába kerültek. Az egyik oldalról a folyó, a máik oldalról pedig a sűrű erdő zárta közre őket.
A lány ekkor emelte fel a fejét. Rakoncátlan, hosszú barna haja, gyönyörű zöld szeme és finom vonásai voltak. A szemében értelem csillogott. Az biztos, hogy nem akármilyen családból származott.
A lány hölgyekhez egyáltalán nem méltó módon elkáromkodta magát.
- A francba, ilyen az én szerencsém! - mondta. A hangja feszültségről árulkodott. Látszott rajta, hogy kétségbeesve keresi a kiutat a szorult helyzetből.
Max nem bírta ki, hogy ne tegyen megjegyzést.
- Ezt én is mondhatnám! - Az arca kifejezéstelen maradt, de ő is legalább akkora agymunkát fektetett a gondolkozásba, mint a lány.
Végigmérte a lehetőségeket. Elölről és hátulról katonák, akik vészesen közeledtek. Jobbról a lovak számára járhatatlan erdő. Még ha sikerült volna Tornádónak bemenni, olyan lassan haladtak volna, hogy a katonák gyalogosan biztos elkapják őket. Egyedül lett volna esélye elmenekülni, de semmi pénzért nem hagyta volna el éjfekete barátját.
A lány is így lehetett ezzel, mert még nem hagyta ott a lovát, akiről ekkora közelségből kiderült, hogy kanca.
Balról ott volt a széles folyó. Ez látszott az egyetlen járható útnak.
Odaléptette Tornádót a víz elé.
- Ez őrültség! - szólt oda neki a hajadon.
- Ez könnyen meglehet, de nincs más választásom!
A víz folyása szelídebbnek tűnt. Úgy nézett ki, mintha biztatni akarná a bátor és már-már vakmerő ifjút. Egy ideig hezitált, de aztán úgy döntött, hogy mégis bele vág.
- Rendben van, haver. Nekivágunk - suttogta Tornádó fülébe. Megpaskolta a nyakát, mélyet sóhajtott, és beleugratott a vízbe.
A víz ezen az oldalon mély volt, ezért az első pillanatban jócskán belemerültek. Max a becsapódáskor automatikusan behunyta a szemét. A víz csontfagyasztóan hideg volt. A napnak még nem volt rá ideje, hogy felmelegítse. Ezzel nem törődhetett sokáig, mivel azon volt, hogy a lehető legtöbbet segítsen a lovának a felemelkedésben.
Amikor kijutott a felszínre az első dolga az volt, hogy egy mélyet lélegezzen. Közvetlenül ezután feltűnt mellette a nemrég megismert lány.
- Tehát mégis belevágott - gondolta Max elismerően.
Nem foglalkozott vele többet. Jobb kezével megfogta Tornádó nyergét, és lecsúszott a lováról. Bal kezével tempózott, hogy ezzel is segítse társa dolgát. Remélte, hogy a fegyverei nem mennek tönkre.
Ló és lovasa minden erejüket beleadták az úszásba. Mindketten jó úszónak számítottak, de együtt még soha nem csinálták. Az áramlás eléggé erős volt. Amit csináltak, azt leginkább vergődésnek lehetett nevezni. Küzdöttek az árral. Levegőt kapni se volt egyszerű a sok víz miatt.
Max egyszer csak észrevette, hogy Tornádó szilárdan megállt a lábán. Innentől könnyebb dolguk volt. A vízszint itt fokozatosan csökkent.
Amint kiértek, Max megkönnyebbülten rogyott le a földre. A mellkasa zihált. Nem minden nap ment át ekkora erőpróbán. Legalább egy liter vizet nyelt.
Leszedte magáról a fegyvereit, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem esett semmi bajuk. A csuromvizes ingét is levette, így láthatóvá vált a sok edzéstől és munkától kockássá vált mellkasa.
Észrevette, hogy jócskán lejjebb sodródtak, mint a kiindulási helyüktől szemben lévő pont.
A katonák a túlsó oldalon ácsorogtak. Megkönnyebbült mosollyal nyugtázta, hogy nem mentek utánuk. Végül is páncéllal biztos nem élték volna túl. Lehúzta volna őket az ár.
Ekkor jutott eszébe, hogy megnézze, mi van a lánnyal.
Csak az ezüstszínű kancát látta kétségbeesetten nyeríteni a neki vállig erő vízben. A lány biztos ott süllyedhetett el.
Nagy sóhajjal feltápászkodott, és belegázolt a vízbe.
Viszonylag hamar elérte a kancát. Nagy levegőt vett, és lebukott a vízbe. Nyitott szemmel tapogatózott a lány után. Már majdnem elfogyott a levegője, amikor megtalálta. A karjába vette, és felemelkedett vele.
Kivitte a vízből az eszméletlen lányt, és lefektette a földre. Úgy gondolta, hogy biztos levegőre van szüksége, ezért az arca felé hajolt. A lány szeme hirtelen felpattant.
- Meg ne próbáld! - parancsolta.
- Nyugi! Csak segíteni akartam. Különben meg nem az az álmom, hogy a számmal hozzáérjek egy vadidegen ajkához.
- Még jó, hogy nem tetted meg!
A lányon látszott, hogy nem akarja annyiban hagyni a témát. Max viszont szívesen elkerülte volna.
- Nélkülem már halottan feküdnél a folyó mélyén, szóval ha nem köszönöd meg, akkor legalább ne idegesíts!
Felvette az íját és a kardját, majd a túlpart felé nézett. A katonák még mindig ott álltak. Ő viszont nem akart sokáig egy helyben maradni. A szeme sarkából észrevette, hogy a lány akaratlanul is, de megbámulja. Nem törődött vele.
Valamennyi vizet kicsavart az ingéből, majd felvette.
Felpattant Tornádóra.
- Jössz?
- Mégis miért mennék veled? - kérdezett vissza a lány csípőre tett kézzel.
Max alaposan végigmérte. Meglehetősen csinos alakja volt. A testtartásából ítélve nemesi származású lehetett. A szemében tüzes dac csillogott. Meglehetősen határozott egyéniségnek látszott. Csak ezután válaszolt.
- Merre mész?
- Ahhoz neked semmi közöd!
Max elvigyorodott a lány hevességén. Megvonta a vállát.
- Ha nem, hát nem. Én mindenesetre a főváros felé megyek.
Megfordította Tornádót, és elindult. Alig tett meg pár lépést, amikor a lány megállította.
- Várj! Én is megyek. Úgyis ugyanarra megyünk.
Nem látta, ahogy újdonsült ismerőse vigyorog. Max biztos volt abban, hogy többet ér el, ha közömbösnek mutatkozik. Azt pedig pontosan tudta, hogy nem jó dolog egyedül utazni.
Megvárta, amíg a harcias hajadon elkészült, azután elindultak. Észrevette, hogy a lánynak is van kardja, de nem tette szóvá. Úgy gondolta, hogyha valaki egyedül utazik, ráadásul katonák üldözik az a minimum, hogy legyen fegyvere. Még akkor is, ha az illető lány.
Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett, majd Max úgy döntött, hogy ideje bemutatkozni. Végül is az illem így kívánta.
- Max vagyok.
- Ashley.
- Szép neved van. Te vagy az egyetlen az ismeretségi körömből, akit így hívnak.
- Én meg nem is hallottam róla, hogy van olyan név, hogy Max.
- Akkor már tudod. Legalább ennyi előnyöd lett abból, hogy velem találkoztál - mondta, és közben rámosolygott Ashleyre.
Egy ideig csönd volt, azután Ashley szólalt meg.
- Köszönöm.
Max megértette, hogy mire gondolt a lány, és szelíden elmosolyodott.