A verekedés

Ez elég rövid lett, de remélem tetszik!

4. fejezet A verekedés

A kastélynál, a melegben őrködő katonáknak teljesen elegük volt. Túl nagy volt a forróság, amit a páncéljuk is tetézett. Beszélgetésbe kezdtek. Ezt most megtiltotta nekik a parancsnokuk, azzal az indokkal, hogy az uraság bármikor megérkezhet, és mégis, hogy nézne ki, ha a katonái trécselnének. Csak az volt a bökkenő, hogy már három napja bármikor jöhet az uraság.
- Hé, te Brian, nem láttad még a fiút? - kérdezte az egyik.
- Nem - csóválta a fejét a másik - ,de biztos nemsokára elviharzik.
- Figyelj, nem lehet, hogy az öreg Tom mégis kannibál, és megette a srácot?
- Ne szórakozz, John - nevetett a másik. - Nézd csak!
Azzal kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott.
Valóban, egy alak rohant az erdő felől és fordult le a falu felé vezető ösvényen.

Max futott, ahogy csak bírt. Nem akarta lekésni Tim hazafelé tartó útját. Mindenképpen meg akarta tudni, hogy kik verik meg.
Szerencsére még időben odaért. A nagy rohanástól kissé izzadtan elbújt egy mellékutcában, és várt.
Tíz perc sem kellett, és nyílt a hivatal ajtaja, amiből egy nyurga alak tűnt fel, kezében egy csomagot tartva. A malom felé vezető utat választotta.
- Ez csak Tim lehet - gondolta a mellékutcában leskelődő.
A hídig sikeresen eljutott Tim, és az őt árnyékként követő Max. Ekkor történt a baj. Öt fiú vált ki az utcából.
- Állj csak meg! - kiáltotta az egyikük.
Láthatóan ő volt a főnök. Nem volt egy izompacsirta. Alacsony, kissé kövérebb testalkata volt. Max rögtön megismerte. A bíró fia volt, Ted.
A társai magasak és izmosak voltak, azok a böhöm verőlegény formák. Bár csak egyikük volt magasabb a csendesen megbúvó Maxnél, mégis mindenki nagyon félt tőlük.
Tim láthatóan remegve fordult meg.
- Gyere ide! - parancsolta gonosz vigyorral a bíró fia. Láthatóan élvezte a remegő áldozata látványát.
Tim nem merte megtagadni a parancsot, ezért reszketve bár, de elindult a csapat felé.
- Mi-mit szeretnél?
- Hát megverni. Mégis mi mást? - felelte Ted lazán.
Erre a haverjai elröhögték magukat, és el kezdtek közeledni az időközben kővé dermedt fiú felé.
Max úgy döntött, ideje közbelépni. El kezdett rohanni mostoha öccse felé, és elkiáltotta magát:
- Mi lenne, ha hozzátok hasonló súlycsoportúakkal szórakoznátok?
Azok meglepve tettek egy kilencven fokos fordulatot. Megvárták, amíg odaér Tim elé, és Ted csak akkor szólalt meg.
- Na, megérkezett a Különc Sajtkukac.
Mindig így csúfolta a vele szemben állót, nyughatatlan természete és a falusiaktól eltérő kinézete miatt. Ugyanis a faluban mindenki sötét hajú és szemű volt. Maxet már abszolút nem zavarta, tudomást se vett róla.
- Fuss haza - szólt hátra a mögötte álló mostohaöccsének. Az még mindig remegve, de azért boldogan indult el. Örült, hogy kivételesen megúszta az alapos verést.
Ted nem törődött a menekülő fiúval. Teljesen lekötötte a figyelmét a vele szemben álló, akinek az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ez bosszantotta. Megszokta, hogy félnek tőle, és épp ezért nehezen viselte el, ha valaki nem ezt tette.
- Te semmiből nem tanulsz? Még hányszor kell kényszermunkára ítélni ahhoz, hogy felfogd, ne avatkozz más dolgába.
- Annyiszor, ahányszor te kisebbeket bántasz, és amíg meg nem tanulsz jól viselkedni - felelte a kérdezett nyugodtan. - Anyukád láthatóan rosszul nevelt.
- Te beszélsz? - kérdezett vissza paprikavörös arccal a rosszul neveltnek hívott. - Te vagy az, akit mindig büntetésre ítélnek, és akit bűnözőnek hívnak.
Remélte, hogy ezzel felhúzhatja az ellenfelét. Nem sikerült neki. Max még mindig nyugodtan állt.
- Pontosan tudod, hogy ez mért van.
Ted megunta a szópárbajt. Láthatóan nem volt semmi eredménye. Maximum annyi, hogy ő teljesen felidegesíti magát.
- Kapjátok el! - kiáltotta a haverjainak, míg ő gyorsan felszívódott.
Azoknak nem is kellett több. Már várták a verekedést, de azért egyikük se támadott szívesen elsőnek. Már sokszor kerültek szembe Maxszel, és tudták, hogy az ütései elég erősek. Mindegyiküknek volt már a testén tőle egy-két szuvenír. Nem vágytak többre.
Egy ideig szótlanul nézték egymást, majd kivált a legvakmerőbb, és az ellenfele felé ütött.
Megkezdődött a harc.
Az ütés csak a levegőt érte, és a támadó a vélt győzelem helyett erős fájdalmat érzett a hasában, majd hátrazuhant. Erre a másik három is megkezdte a támadást.
Max hősiesen védekezett. Egy rúgással földre küldte az egyiket, majd elhajolt a másik kettő ütése elől. Ketten kétfelől támadtak rá. Nem volt más megoldás, minthogy kivárja, amíg elég közel érnek, hátraugrik, és reménykedik, hogy azok nem reagálnak elég gyorsan.
Nem is tették. Amikor ellenfelük hátraugrott, annyira meglepődtek, hogy elfelejtettek megállni, és így egymásnak rohantak. Velük már nem kellett foglalkozni. Eddigre feltápászkodtak a hamarabb földre küldöttek. Újra Maxnek rontottak.
Már körülbelül öt-tíz perce mehetett a verekedés, amikor fegyvercsörgés hallatszott, és feltűnt hat katona élükön a gonoszan vigyorgó Teddel.
- Ő az - mutatott Maxre.
Ezután a katonák leállították a verekedést. Elfogták a szőke hajú fiút, mert a bíró fia szerint az kezdte a verekedést. Azt mondani se kell, hogy a katonák egy percig sem kételkedtek a szavában. A többieket elengedték.
Ted kárörvendően figyelte a katonákkal körülvett Maxet, és elégedetten állapította meg, hogy ez a nap is jól telt el.
Persze, a laposra vert haverjai nem egészen így éreztek.

A katonánál

A nap épphogy elkezdte melegíteni a tájat, Max már felébredt.
Nála úgy volt, hogy, amikor el akart aludni, elaludt, és ha reggel korán akart kelni, korán kelt. Ezen a reggelen is így történt.
Még körülbelül három óra volt addig, hogy Tim elinduljon a bíróhoz írni. Valami olyasmit mondott, hogy egy fontos iratot másol, de hogy mit, azt nem volt hajlandó elárulni.
Az volt a feladata ezen a napon, hogy a kiőrölt lisztet zsákba rakja, és kihordja a molnár szekerére. Kemény munka volt. Máskor két embernek is több mint hat órájába került, de ő most nagyon le akarta tudni a napi munkát, hogy segíthessen Timen. Ráadásul még mással is találkoznia kellett a faluban. Végül is megcsinálta még időn belül. Reggelit nem kapott, mert a molnár még mindig mérges volt rá. Nem érdekelte, úgyse volt éhes.
Amikor a mostohaöccse elindult a faluba, észrevétlenül követte. Tim, zökkenőmentesen beért Corsar hivatalába, vagyis oda, ahol a bíró megkapja a parancsokat a tartomány hercegétől, aki meg a birodalom kormányzójától kapja az utasításokat.
Király nem volt, mert meghalt, ki tudja mikor, mivel nem volt örökös, ezért a testvérének a férje ragadta magához a hatalmat. Max ennél többet nem tudott kihámozni az elejtett megjegyzésekből, és az volt az érzése, hogy az ismeretségi körében senki sem tudja, igazából mi történt.
Még itt dolgozik két írnok, és egy ember, akinek az a feladata, hogy a bűnözőkkel beszéljen, valami hadnagy és természetesen katonák, pár cseléd és egy szakács. Végül is valamit ennie kell a sok, magas rangú méltóságnak.
Örült, hogy nem történt semmi. Remélte, hogy az öccse este is megússza.
Ezután a kastély felé vette az irányt, de mielőtt odaért volna, jobbra fordult. Egy ösvény vezetett egy száz méterre álló házhoz. Ebben a házban lakott a volt katona, Tom, aki azért szerelt le, mert saját bevallása szerint nem hajlandó szolgálni annak a mocsok Martinnak, mint Max később megtudta, úgy hívják a kormányzót.
Először kilenc éves korában ment el hozzá. Sokat hallott a mogorva katonáról, és mivel minden vágya az volt, hogy megtanuljon a karddal bánni, elment hozzá, és addig kérlelte, míg az házimunka fejében elvállalta, hogy tanítsa. Azóta a katona megszerette Maxet, de ezt nem vallotta volna be senkinek.
Amikor Tom meglátta rákiáltott:
- Igyekezz! Tíz percet késtél! Azt hiszed, egy igazi kiképzésen díjaznák az ilyet? Kétszáz fekvőtámasz, de csak mert jó kedvem van.
Max alig tudta elrejteni a vigyorát, amíg a fekvőtámaszokat csinálta. Tom már csak ilyen volt. Úgy ötven körülire tippelte. Amikor kész lett, máris kapta a következő utasítást:
- Vedd fel a kardot! - és közben odalökött neki egyet. - Ha elég jónak bizonyulsz, megmutatom a trükkös fogásomat.
Max már jó pár éve elért arra a szintre, hogy le tudja győzni a tanítóját, de az csak makacsul hajtogatta, hogy addig, amíg tizenhét el nem múlik, nem mutatja meg a titkos fogását. Időközben saját maga is jó pár trükköt kifejlesztett, és elhatározta, hogy megmutatja, mit tud.
Alapállásba álltak. A tanító támadott először, de a diák kitűnően hárított. Ezután ő támadott, semmi teret sem hagyva mesterének. Igazi harc alakult ki kettőjük között, de egy hozzáértő kívülálló könnyen észrevenné, hogy a fiatalabbik fél a jobb. Max úgy tett, mintha támadna, de gyorsan félrerántotta a kardját, és egy oldalszúrással folytatta a cselt. Tom megállította a támadást.
- Ennél jobbnak kell lenned, ha le akarsz győzni - kiáltotta.
Tévedett.
Nem vette észre, hogy az egész kombináció csak arra volt jó, hogy fogást kelljen váltania. Amíg meg volt ez az előnye, addig Max ki is akarta használni. Félkörös mozdulatot tett, és mestere hasa felé csapott. Arra számított, hogy ellenfele reflexei elég jók ahhoz, hogy egy ilyen támadást kivédjen. Ezét pontosan odacsapott a karddal, ahol Tom fegyvermarkolatának kellett lennie. Jól számított. Könnyen kiverte ellenfele kezéből a fegyvert. A vesztes alaposan meghökkent.
- Nem tudtam, hogy ilyenre is képes vagy.
- Te sok mindent nem tudsz - felelte a győztes vigyorogva. - Akkor megmutatod a titkos fogásodat?
Tom még mindig sokkos állapotban volt. Tudta, hogy a fiú tehetséges. De, hogy ennyire, arról fogalma sem volt. Még soha életében nem látott senkit, ilyen fiatalon így vívni. Biztos volt benne, hogy nagyon kevés, olyan jó kardforgató van, mint Max.
Elhatározásra jutott.
- Megmutatom.
Valóban megtanította Maxet a titkos fogására. Arról azonban nem tudott, hogy a fiúnak van ennél sokkal jobb trükkje is, és az övé csak egy kicsivel emelte a tudását.
Ezután Max elvégezte a munkát a tanításért cserébe. Fát hordott és vágott, kitakarította a házat, majd megmozgatta Tom egyetlen háziállatát, a lovát, Szürkét. Rajta tanult meg lovagolni, szeretett vele vágtázni, de korántsem volt olyan jó érzés, mint Tornádó hátán ülni.
- Na, azt hiszem, én végeztem - mondta Max Tomnak. - Nekem mennem kell.
- Rendben, csak nehogy megint bajba kerülj.
- Ne félts! Tudok vigyázni magamra - és ezzel már el is szaladt.
A leszerelt katona még sokáig nézte a lemenő nap fényében a fiú sietős alakját, majd amikor azt elnyelte a kanyar, megfordult, és sóhajtott egy nagyot.
- Én is ettől félek.

Kínos kérdés

Egy félórája voltak együtt ló és lovasa, amikor szürke lett az ég. Ez azt jelezte, hogy ideje menni. Nehéz szívvel váltak el egymástól. Max még utoljára megpaskolta Tornádó hátát, mire ő szeretettel belefújt a hajába. Mindig így búcsúztak el. A csődőr arra ment vissza amerről jött. A sziklafalon keresztül. A fiú megcélozta a meredek ösvényt és elkezdett ereszkedni rajta. Egy barlangba jutott. Ez volt Max titkos menedéke, de nem időzött itt sokáig.
A barlang falát egy vízesés zárta le. Ez tette lehetővé, hogy találkozzanak Tornádóval. Senki nem tudott a vízesés mögötti barlangról, és így a sziklapárkányra vezető ösvényről sem. Szemmel pedig senki nem vehette észre őket, mert túl magasan voltak és a fák is takarták a a képet az emberek elől. A vízesés egy nagy tóba vezetett, amit a nép Paltnak nevezett el több évszázada. Ezt a tavat alig használták, mert a falun keresztül ömlött a Ralt-folyó, ami titokzatosan kígyózott el a völgyből. Csak az nagyobb gyerekek, akik már elég idősek hozzá, hogy az anyjuk elengedje őket és a fiatal szerelmesek vették a fáradságot, hogy elmenjenek a tóhoz. Ezek közül a kevesek közül is csak páran mentek be a vízbe, de azok is messziről elkerülték a vízesést.
Az első ok az volt, hogy ott már nagyon mély a víz és a faluban senki se volt úszóbajnok. A másik ok sokkal összetettebb volt. Az a hír járta, hogy a vízesés el van átkozva és a parasztok rettentően babonásak. A félelmüket az is tetézte, hogy egyszer régen valaki megpróbálta, és miután a vízesés elnyelte, soha többé nem látta senki.
Max ennek ellenére titokban mégis megpróbálta tizennégy éves korában. A vízesésen sikeresen átjutott és miután kilihegte magát felkapaszkodott az ösvényen. A sziklateraszon jött rá, hogy az-az ember miért tűnt el. Annyira magabiztos lehetett, hogy leült a párkány szélére, de az nem bírta el a súlyát. Ezután fedezte fel az átjárót a fal túloldalára. Leóvakodott a sziklákkal körülvett ösvényen. Kinyitotta a rozsdás kaput, majd félelem nélkül keresztülvágott a fás részen majd a legelőn. Észrevett egy kisebb épületet odaosont és benyitott.
Akkor jött rá, hova keveredett. Az épület egy istálló volt. Szerencséjére a vemhes kancák istállója volt, amiben ne tartózkodott senki, hogy ne zavarják a kancákat. Az épületet sem őrizte senki, mert nem tudtak arról az útról, amin Max bejutott, csak arról tudtak, ami összeköti a fallal körülvett kastélyt és az istállókat. Ezért a palota kapuján kívül máshol feleslegesnek érezték az őrködést. Három állat tartózkodott az istállóban. Riadtan nyihogtak fel, de Max könnyen megnyugtatta őket. Kitűnő érzéke volt a lovakhoz. Ekkor halk nyögést hallott és észrevette, hogy egy távolabbi bokszban épp ellik egy negyedik ló. Szerencsés véletlen volt. Miután segített abban, amiben tudott, elment.
Olyan gyakran járt el a kiscsikóhoz esténként, amilyen gyakran csak tudott. Amikor Tornádó egy éves lett, a gazdái kiengedték a legelőre. Max ekkor mutatta meg neki az utat a sziklapárkányra. Tornádó könnyen megjegyezte az utat. Ezután minden naplementekor ott voltak a két út találkozásán. Így kisebb a kockázat, hogy felfedezik őket.
Max miután kiúszott a partra egyenesen a malomhoz vette az irányt, ami a tótól a legközelebbi épület. Az udvaron egy harminchat év körüli asszony szedte be a ruhákat. Ő volt a molnárné. Max megpróbált észrevétlenül elsompolyogni mellette. Pechjére az asszony pont befejezte a munkát és megfordult.
- Hová, hová fiatalúr?
Nem volt mit tenni. Max megállt és várta a kérdéseket a holléte felől. Ez hetente párszor előfordult. Az érdeklődést most nem kerülhette el.
- Hol jártál?
- A tónál - dünnyögte Max.
- És mit csináltál ott?- érdeklődött tovább a molnárné.
- Úsztam.
Ez részben igaz volt. Max nem szeret hazudni, eddig sose tette. Ezt úgy tehette meg, hogy nem tettek fel neki olyan kérdést, amire ne tudott volna úgy válaszolni, mint az előbb. Ezt éles eszének is köszönhette.
Az asszony felsóhajtott. Max talált gyerek volt. Addig kérlelte a férjét, míg az beleegyezett, hogy elhozzák a síró, pár napos csecsemőt az út melletti bozótosból. Találtak ott még egy levelet, de mivel nem tudtak olvasni a helyi írnoknak mutatták meg, aki elolvasta a levelet. A levélben csak az állt, hogy a fiút Maximiliennek hívják és az, hogy aki otthagyta, arra kéri a megtalálókat: nagyon szeressék és vigyázzanak rá. A levél azóta eltűnt és ki tudja hol lehet. Ezenkívül egy medál maradt a fiúra a szüleitől.
- Na jó menj amíg meg nem gondolom magam.
Max mindvégig tudatában volt annak, hogy talált gyerek. A nevelőszüleinek volt egy körülbelül három hónappal idősebb fia és így nem is hazudhatták, hogy ő a saját gyerekük. Mindent összevetve örült annak, hogy tudja ők nem, az igazi szülei. Barbarát a molnárnét szerette, de a férjét Henriket már nem nagyon. Sokkal keményebben bánt vele, mint a saját gyerekeivel, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy kár volt elhozni és mindig csak bajt csinál, meg, hogy példát vehetne Lőrincről, a mostohabátyjáról, belőle derék molnár lesz.
Összesen három mostoha testvére volt.
A legidősebb John, alacsony termetű fekete hajú és szemű tagbaszakadt fiú volt. Pont olyan, mint az apja. Max nem nagyon szeretett vele lenni, mert halálra unta magát a folytonos áradozásától a malomról meg a földművelésről, csak erről lehetett vele beszélni, ezt a témát pedig ő legszívesebben elkerülte.
A második, Tim, 14 éves. Nyurga volt, de alacsonyabb nála és látszott, hogy az is marad. Törékeny, vékony termete barna haja és fekete szeme volt. Nem szerette a kétkezi munkát a földön vagy a malomban, de annál inkább szeretett írni. Az apjuk, csak őt taníttatta meg, mert már kicsi korában látszott, hogy nem fogja bírni a kapálást vagy más kétkezi munkát. A bíró írnokánál tanult és már fontosabb iratokat is rá mertek bízni. Gyakran tért haza kék–zöld zúzódásokkal és elvileg csak „elesett”, de Maxnek volt egy olyan sejtése, hogy hazudik. Ezt sajnos nem tudta bebizonyítani, mert reggel, amikor Tim elment az írnokhoz, neki dolgoznia kellet, és amikor a fiú hazament, Tornádóval találkozott. Elhatározta, hogy másnap kihagyja a lóval történő találkozást és helyette meglesi, hogy kik verik meg a mostohaöccsét. Őt sokkal jobban szerette, mint Johnt.
A harmadik, egy fekete hajú és mandulabarna szemű, tíz év körüli kislány volt, Selli, a család üdvöskéje. Mindig megkapta, amit akart, de ennek ellenére nem volt hisztis. Nagyon jószívű volt, és minden felnőtt megkedvelte, amikor megismerte. Ő ugyanúgy viselkedett vele, mint a többi testvérével és titokban még talán jobban is szerette Maxet, mint a többieket, mert ő legalább foglalkozott vele.
Amikor Max a gondolataiban idáig ért, megérkezett Tim, laposra verve, horzsolásokkal, pár belilult testrésszel, szóval, ahogy kinéz az ember, ha nála háromszor testesebbek megverik, és még csak nem is védekezik. Látszott rajta, hogy mindjárt sír.
- Mi történt már megint? – kérdezte Max részvéttel.
- Semmi csak elcsúsztam egy tócsában – válaszolta szipogva a fiú.

Persze tócsa nyáron a verőfényes napsütésben – gondolta, de mielőtt válaszolhatott volna, egy gúnyolódó hang közbeszólt.

- Mi van, öcsi? Megint elestél? Katona dolog, majd kihevered. Szólt bele a beszélgetésbe John.
Hallani lehetett a hangjából, hogy tényleg azt hiszi, az öccse olyan esetlen, hogy elesik egy tócsában. Max nem értette, hogy szaladgálhat valaki ennyi ésszel szabadlábon. Más normális báty már rég rájött volna, hogy a testvérét a falubeli nagymenő srácok verik és nem olyan baleseteket szenved sorozatban, mint, hogy felbukik a saját lábában.
Mielőtt jól összeveszhetett volna Johnnal, egy vidám kislány szaladt ki a malom melletti házból és ugrándozott feléjük.
- Anya azt üzeni, hogyha nem jöttök azonnal nem kaptok vacsorát – kiáltotta már messziről, majd azonnal vissza is futott a házba.
Mit volt mit tenni, be kellett rekeszteni a még el sem kezdődött veszekedést, mert azért a fiúknak fontosabb volt a hasuk, mint ez a vita. Tim pedig megkönnyebbült, hogy nem firtatják tovább a témát. Gyorsan belemerítették a kezüket a vizes dézsába, majd mentek is be a házba. Ez volt náluk a kézmosás.
Amikor a molnárné kiosztotta a vacsorát: a kenyeret és a hagymát sajnálkozva nézte a fiát. Tudta ő mi folyik itt, az erősebb fiúk verik a gyengébbet. Ez az ő gyerekkorában is így volt. A legnagyobb fia elzárkózik a falutól, és csak akkor megy be, ha muszáj, de még ha ott is lenne, amikor az öccsét verik, nem védené meg. Az asszony ismerte a fiát tudta, hogy szeret zsarnokoskodni másokon, és csak jót röhögne, ha az öccsét verik, sőt lehet, hogy ő is bekapcsolódna. Ilyenkor tudott örülni Maxnek, a fogadott fiának. Ő egészen más tészta volt. Nem tűrte, hogy ha valakit igazságtalanul vernek. Így legalább nem veri John Timet, hanem Maxszel verekednek. Persze ilyenkor a férje, Henrik mindig őt bünteti és még örül is neki, hogy megteheti. Elég gyakran kapnak üzenetet arról, hogy Max milyen rendbontó, és mindig nagy büntetést kap érte a nevelőjétől és a rend őrétől is. Barbara tisztában volt vele, hogy nem ő provokálja a verekedéseket, hanem csak az öccséhez hasonló gyengéket védi. Örült is neki, hogy kiáll az igazságért, de sajnálta is a természete miatt, mert így mindig ő jártt rosszul, hiszen a fő bajkeverő a bíró fia volt. Ezt Max mondta neki, és ő maradéktalanul hitt a fiúnak.
- Örülök, hogy három napja nem kerültél verekedésbe – kezdett bele a mondandójába a ház ura. - Remélem ez így is marad! - fejezte be fenyegetően.
- Ez csak azért van, apa, mert három napja nem ment be a faluba - mondta vigyorogva John.
Ha pillantással ölni lehetne, akkor Max nézésétől a gúnyolódó biztos kifeküdt volna.
- Igaz ez? - kérdezte a szigorú molnár és farkasszemet nézett a nevelt fiával.
- Igaz - felelte a kérdezett, és keményen belefúrta a tekintetét nevelő apja szemébe.
Több mint egy percig nézték így egymást pislogás nélkül. Végül a molnár nem bírta tovább. Zavarában, hogy Max keményebbnek bizonyult nála, mérgesen felpattant és az ajtóra mutatott.
- Eredj ki innen az udvarra, és holnapig be ne merj jönni a házba! Felfogtad?!
Max higgadtan, komótosan felállt és kiment.
Még örült is neki, hogy kiküldték, mert ilyenkor nyáron jobban szeretett kint aludni a friss levegőn, mint bent a fülledt levegőjű házban. A szúnyogok se zavarták. Az a típus volt, akinek nem szeretik a vérét. Persze ezt a bent füstölgő mostohaapja nem tudta.

A találkozás

Ez csak olyan bevezető szerű. Jó szórakozást!


A Tarsa-hegy lábánál megbúvó völgyben azt hihetnénk a vadállatokon kívül nincs élet, pedig ez nem így van. Az eldugott völgy nem is olyan csendes. Itt is, ott is apró faházakat láthatunk. Az erősebbek és újabbak mellett apró istállókat találhatunk, de ez még korántsem a vége. Itt csak azok laknak, akik nem nagyon kedvelik a nagy zsivajt és a társaságot, de nem mernek vagy nem is akarnak annyira elzárkózni, hogy fenn lakjanak a hegyen távol a falutól, Corsartól.

Kering ugyan egy pletyka, hogy egy bogaras öregember felköltözött öt éve, de még senki sem tudta bebizonyítani az állítást.

A faluban csak úgy nyüzsög az élet. Laknak itt szép számmal kovácsok, akik most is ütik a forró vasat, szabók, takácsok, pékek, hentesek, jó pár kocsma, ahol elihatod a napi kereseted és Corsar még saját malommal is büszkélkedhet.

Abból, hogy ekkora falu van a völgyben rájöhetünk, hogy a táj egy uradalmi kastélyt is tartogat az ideérkezőknek. A kastély neve Szetting, ami egy hercegé, Brozar tartomány tulajdonosáé.

Corsarhoz hatalmas szántóföldek és legelők tartoztak, és az uradalom hercege tartott itt egy tenyészistállót a lehető legnemesebb vérű lovakkal.

A csődörök egy hatalmas elkerített karámban legelésztek, ami olyan nagy volt, hogyha valaki beáll az elejébe nem látja a végét. Ennek az az egyik oka, hogy az elkerített terület közepétől fák tünedeznek fel és a végén egy egész sűrű erdőt kapunk. A lovakat ez nem zavarta, és csak néhányan jártak be az erdőbe.

Egyszercsak egy gyönyörű éjfekete ló, aki láthatóan a legnemesebb volt közöttük, felemelte a fejét, felnyerített, mint aki kedves ismerőst vesz észre. Kivált a többiek közül és egy-két elegáns lépés után vágtába ugrott, és a karám erdős része felé sietett.

Szakértően kerülgette a fákat, ugrotta át a kidőlt, néhol már korhadt fatörzseket. Látszott, hogy már nem először csinálja. Amikor eltűnt szem elől, úgy, hogy sem ember sem állat nem láthatta, azután nem sokkal elérte a kerítést. Azon a ponton, ahol az éjfekete ló állt volt egy kapu, amin egy rozsdás hármas retesz díszelgett.

A mén egy mester magabiztosságával eltolta orrával mind a három reteszt, és az út már nyitva is állt előtte. Ha megnézzük hogy mi van a kapu túloldalán, érthető, hogy ez a roppant bonyolult speciális zár, amit egy ló is kitudott nyitni(bár azt el kell ismerni hogy nagyon értelmes példány), miért tudott berozsdásodni. Csak egy kopár , kétoldalt sziklákkal övezett felfelé vezető út volt ami tágas kőterembe vezetett.

Ezt a természet kialakította helyiséget nem használják, de ha valaki foglalkozott is vele valaha, az már nagyon régen volt. A létezéséről is csak páran tudtak. Az éjfekete ló itt sem állt meg, hanem odament a terem végéhez és addig nézte a falat, amíg csak egy rést nem talált. Akkor beleillesztette a fogát, megrántotta a fejét , mintha azt várná , hogy a kőfal megnyílik, de nem történt semmi. A harmadik résnél a kőfal valóban kinyílt.

Egy sziklateraszra érkezett, amiből keskeny ösvény ereszkedett lefelé. A kilátás csodálatos volt, amit még az is tetézett, hogy a nap épp lemenőben volt; és narancssárgás fényt kölcsönzött a tájnak.

A csődör nem volt egyedül. A teraszon egy alak állt, aki amikor meghallotta a ló patáinak dobogását , hátrafordult és mosolyogva köszönt: - Szia Tornádó!

Tizenhét éves fiú volt. Magas, erős- izmos alakját valami láthatatlan kecsesség jellemezte. A haja szőke és rövid, ami nagyon jól állt neki. Mélykék szeme és vonzó arca volt. Egyszerű ruhát viselt, amit az akkori korban a szegényebbek hordtak. Max-nek hívták, és nagyon kötődött az éjfekete csődörhöz.

Tizennégy éves volt amikor a ló megszületett. Ott volt az ellésnél, és a kiscsikó valószínűleg nem élte volna túl, de a kancát nem sikerült megmenteni. Megitatta a csikót, de az után mennie kellett, mert elvileg még az istálló területére sem léphetett volna, de nem bírt ellenállnia csábításnak. Azóta valami láthatatlan kötelék köti össze a csikóval. Senkinek nem beszélt erről.

Reggel a lovászok megtalálták a kanca tetemét és a világra hozott megszeppent, de máskülönben egészséges kicsinyét. A csikót Tornádónak nevezték el nyughatatlan természete miatt.

Most, amikor három éves lett, kiderült, hogy felettébb találó a neve. Már nagyon sokan megpróbálták meglovagolni, de mindenkit egy tornádó sebességével vetett le a hátáról. Csak Maxnek engedte meg, hogy meglovagolja, akivel minden naplementekor találkozott a kőpárkányon.

Ezekről a találkozásokról csak ketten tudtak és mindketten nagyon szerették. A nap többi részében is folyton egymás társaságára vágytak.