A "fogság" kezdete

A vastag törzsű fák olyan közel álltak egymáshoz, hogy az már lehetetlen volt, és Max tudta is, hogy csak a sötétség játszott vele.

Bármennyire is szorult helyzetben érezte magát a sűrű erdő és főként a fogvatartói miatt, mégsem félt, hanem egy különös bizsergést érzett a testében, ami arra késztette, hogy rántsa elő a kardját és harcoljon. Már ismerte ezt az érzést, és az elmúlt egy hónapban nagyon gyakran tapasztalta, ráadásul minden alkalommal erősebbé vált benne a késztetés.

Amikor először tapasztalta, még kisgyerek volt. John hozta ki belőle azzal, hogy csúfolta és belelökte a sárba. Azelőtt mindig eltűrte, amit vele tett, de akkor előjött az a bizsergés, amitől megelégelte a mostohabátyja húzásait, és nekiugrott. Az az eset meghatározó volt az életében, ugyanis akkor verekedett először, aztán pedig jött a falusi gyerekek megvédése, amit még élvezett is, de azt össze se lehetett hasonlítani azzal, amikor a kardját tartotta a kezében.

Nagy nehezen bár, de elfojtotta magában a kísértést, és erőnek erejével távol tartotta a kézfejét a kardja markolatától. Inkább a környezetét kezdte figyelni, hogy elterelje a figyelmét.

Szerencséjére nagyon jó látása volt, amit annak köszönhetett, hogy régebben nagyon sok időt töltött éjszakánként a Corsar körüli erdőkben.

Mindig is vonzotta a kaland és az ismeretlen, ezért hét éves korában összeszedte a bátorságát, és a malomtól távolabb, a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, méghozzá egyedül. Eleinte félt, és minden neszre felriadt, de ahogy telt az idő, és nem történt semmi különösebben félelmetes, egyre bátrabb lett, aminek az lett az eredménye, hogy egyes esetenként egész éjszaka a sűrű erdőt járta, így hamar megtanulta elkülöníteni egymástól az élővilág hangjait és a szeme is egyre élesebb lett.

Nem került sok idejébe észrevenni az őket árnyékként kísérő embereket. A férfi, aki vezette a menetet nemblöffölt, hiszen az emberei tényleg bármelyik pillanatban lelőhették volna őket, de ennek ellenére egyáltalán nem volt biztos a harcedzett mivoltukban.

Néhány perc alatt megunta a szemlélődést, mivel semmi látnivaló nem akadt, és úgy döntött, hogy inkább megpróbál kiszedni valamit a mély hangú fickóból, ezért egy kicsit megnyújtotta a lépteit, és Tornádóval a háta mögött felzárkózott mellé.

- Hogy hívnak? - kérdezte tőle kertelés nélkül.

- Neked mi közöd van hozzá, kölyök? - mordult rá barátságtalanul a férfi.

Maxet nem hozta zavarba az elutasító hangnem, hanem még elszántabbá vált abban, hogy valami használható információt szerezzen az elfogójukról és annak főnökéről.

- Egyszerűen csak tudni szeretném az elrablónk kilétét. Ez csak nem olyan nagy kérés, vagy mégis?

- Nem kaptam engedélyt a főnökömtől, hogy elárulhassam a nevemet.

- De nem is tiltotta meg, igaz? Amit nem tiltottak meg, azt szabad. - Egy pillanattal később megérezte magán a másik dühös pillantását, de tudta, hogy ezt csak beszélgetőpartnere tehetetlensége szülte.

- Donaldnak hívnak – mondta vonakodva a férfi. - Te ki vagy?

Biztos, el akarod árulni neki? - aggodalmaskodott Tornádó.

Mégis mit veszíthetek vele?

- Max vagyok – válaszolta könnyedén. - Kinek dolgozol és mit keresel az erdő mélyén? Csak azért kérdezem, mert nem tűnik túl legálisnak a dolog, de te meg nem tűnsz bűnözőnek.

- Túl sokat kérdezel, kölyök, de ennek ellenére tetszel nekem. Van benned bátorság. A legtöbb olyan korú fiú, mint te már rég összecsinálta volna magát félelmében. Remélem, hogy csatlakozol majd hozzánk, és akkor férfit csinálok belőled. A kérdéseidről csak annyit, hogy néhány perc múlva megérkezünk, és akkor választ kapsz rájuk.

Max meglepődött azon, hogy Donald hirtelen bőbeszédűvé vált, pedig a társalgás indulásakor nem tűnt valami közlékenynek, de ezt inkább nem tette szóvá.

- Hogy hogy tetszek neked?

Donald szótlan maradt, és már azt hitte, hogy nem is fog megszólalni, amikor válaszolt a kérdésére.

- Hasonlítasz egy kicsit a fiamra. Ő is szőkének és kék szeműnek született, mint te. Benne is megvolt egy kicsit az a fajta bátorság, ami benned.

- Mi történt vele? - kérdezte Max komoly és halk hangon. Volt valami a férfi hangsúlyában, amitől egyértelművé vált a számára, hogy a fiúval valami szörnyűség történhetett.

- Egy nap katonák jöttek, amikor nem voltam otthon, és az adót követelték. Mivel nem volt otthon pénz, a tizenhat éves lányomat akarták elvinni, hogy ledolgozza az adónkat. Persze a tizenöt éves fiam nem akarta engedni, mert tudta, mit fognak tenni a nővérével. Tudod, hogy mi történt? Az adóbehajtó egyszerűen leszúratta a katonákkal, Catelynt pedig elhurcolták. Szegény fiam nem halt meg rögtön, hanem órákig szenvedett. Amikor rátaláltam, már megmenthetetlen volt a hatalmas vérveszteség miatt. - Egy ideig hallgatott, majd elkáromkodta magát. - A kénköves pokolba! Eddig soha senkinek, még Bennek se beszéltem erről, veled pedig egy órája találkoztam először, és mégis elmondtam. Komolyan mondom, kölyök van benned valami, ami az embert őszinteségre készteti.

Elszólta magát – gondolta csak úgy magának Max. - Most már szinte biztos, hogy ahhoz Benhez visznek minket, és ha ez igaz, akkor egyáltalán nem vagyunk elkeserítő helyzetben.

- Sajnálom, ami a gyerekeiddel történt.

- Látszik, hogy még soha senkit nem veszítettél el, aki közel állt hozzád. Ha elvesztettél volna valakit, akit szerettél, akkor tudnád, hogy a sajnálat nem elég – mondta a férfi keserűen.

- Igazad van. Tényleg nem vesztettem el senkit, aki közel állt hozzám, hiszen még túl kicsi voltam ahhoz, amikor elvesztettem a szüleimet, hogy tudjam, mi is az – válaszolta Max, de az ő hangjában nem volt keserűség, csak egyszerű beletörődés és a szavaiban egy minimális mennyiségű élesség.

Ezután mindketten hallgattak.

Két perc múlva egy tisztásra értek, ami mögött egy sziklafal állt különálló nyílásokkal. A sziklafalra nem futott fel semmiféle növény, ami elég különösnek tűnt volna egy erdő szélén, ha a tisztáson nem táborozott volna néhány száz ember. Vegyesen voltak férfiak, nők és gyerekek, és mindannyian rájuk bámultak, amikor kiléptek a tisztásra.

Kisebb csoportokban ültek egy-egy kis rakás tűz mellett. Egyikük se viselt finom ruhát és mindegyik férfi keze ügyében volt legalább egy fegyver, sőt a legtöbbjük oldalán kard is lógott. A tisztás egyik szélén lovak legelésztek, a másik szélén pedig karókra kifeszített köteleken ruhák lógtak.

Max elsőre ennyit fedezett fel, de tisztában volt vele, hogy ennél sokkal több érdekesség lehetett a tisztáson, amit ő nem vett észre.

- Egész érdekes ez a hely – jegyezte meg Ashley, amikor a társa bevárta.

- Az – válaszolta Max. - Szerintem Ben főhadiszállására csöppentünk.

- Hát, az nagyon érdekes lenne. Hamarosan kiderül, hogy igazad van-e.

- A lovakat hagyjátok itt és kövessetek! Az embereim gondoskodnak róluk – adta ki az utasítást George.

- Mondd meg nekik, hogy ne próbáljanak meg felülni rá, és ne ingereljék fel, mivel elég tüzes állat! - mondta Max, és megveregette Tornádó nyakát.

Kösz az állatért.

Miért, nem vagy az? - vágott vissza a fiú.

Tornádó erre nem válaszolt, csak mérgesen fújt egyet.

- Mi lesz most? - lépett oda Maxhez Ron remegve.

- Beszélünk a főnökükkel.

Megnyugtatásképpen megveregette a suhanc vállát, és elindult Donald után. George és Ashley közvetlenül a vezetőjük sarkában volt, ezért igyekeznie kellett, hogy utolérje őket. Ron szorosan a nyomában járt.

A férfi bevezette őket a középső nyílásba, amiről kiderült, hogy egy barlang bejárataként funkcionált. Max ebből arra következtetett, hogy a többi nyílás is egy-egy barlangot jelenthetett.

A hely, ahova Donald vezette őket nem volt túl nagy. Mindössze egy szalmaágy és egy durván kifaragott asztal állt benne és néhány fatuskó, amiket a tulajdonosa székként használhatott. A barlang két oldalára egy-egy fáklyatartót erősítettek, amikben a fáklyák hevesen égtek, és bevilágították az egész helyiséget.

A barlang végében az asztal mögött egy fiatal férfi támaszkodott a sziklafalnak. Max rögtön felismerte benne Bent a markáns arcáról, fekete hajáról és az átható, kék szempárjáról. Olyan élénken emlékezett a három héttel azelőtt látott arcra, mintha csak előző nap vívtak volna meg. Még a sebhelyét sem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, nem tévedett, amikor korábban rá gyanakodott.

- Köszönöm, Donald. Elmehetsz – szólalt meg Ben parancsoló hangon.

A férfi tiltakozás nélkül kiment, és otthagyta őket a fegyvereivel együtt a főnökével.

Vagy túlságosan bízik Ben képességeiben, vagy úgy gondolja, nem vagyunk annyira őrültek, hogy megöljük a főnökét és megpróbáljunk elmenekülni.

Szerintem mindkettő – közölte a véleményét Tornádó.

- Ki az ott a hátad mögött, Max? - érdeklődött Ben halálosan nyugodt hangon.

- Nem gondoltam volna, hogy még felismersz. Végül is a találkozásunk már három hete történt, és ráadásul csak néhány percig tartott.

- Nem könnyű elfelejteni azt az embert, aki legyőzött, és te különben se vagy egy hétköznapi jelenség. Szóval, ki az ott mögötted?

Max megfogta a háta mögött meghúzódó suhanc karját, és maga elé húzta. A következő pillanatban a rablóvezér szemei elkerekedtek, és az arcára döbbent és egyben örömteli kifejezés költözött. Ron kitépte magát barátja fogásából, és a férfi karjaiba vetette magát.

- Ron, te meg hogy kerülsz ide? Ha tudnád, hogy mennyire aggódtam. Azt hittem, meghaltál.

Max alaposabban megfigyelte az arcukat, és megállapította, hogy meglepően nagy volt köztük a hasonlóság. Ugyanolyan kék szemük és fekete hajuk volt, sőt még az arcvonásaik is megegyeztek. A különbség csak az volt, hogy Ben arca érett volt, és látszott rajta, hogy felnőtt férfi, míg a tizennégy éves Ronról nem lehetett elmondani ugyanezt.

- Testvérek vagytok? - kérdezte a rá jellemző nyugodtsággal palástolva a meglepetését.

- Igen – válaszolták egyszerre. A fiatalabbikuk nyíltan elsírta magát örömében, de a bátyja szemében is megcsillant egy kósza könnycsepp.

Úgy néz ki, Ben és Ron testvérek – tájékoztatta Tornádót.

Micsoda váratlan fordulat. Most már biztos, nem vagytok bajban.

Szerintem se.

- Várjunk csak egy pillanatra! - szólalt meg Ashley. - Ez most azt jelenti, hogy a tehetségtelen zöldfülű a birodalom leghíresebb rablóvezérének az öccse? Micsoda irónia!

- Ki ez a lány? - nézett Ben Maxre.

- Képzeld el, hogy ennek a lánynak agya is van, és meg tudja mondani a nevét, ha akarja! - közölte Ashley fortyogva. Max jól szórakozott rajta, de tudta, hogy jobban jár, ha ezt nem mutatja ki.

- Rendben van, akkor tőled kérdezem meg. Ki vagy te? - Látszott rajta, hogy meglepődött a lány éles nyelve miatt, amin Max ugyancsak jól szórakozott. Eddig nem is gondolta volna, hogy a hercegnő tüzessége ennyire szórakoztató lehetne, ha nem rá irányulna. - Ennyivel is okosabb lettem – gondolta magában.

- A nevem Ashley.

- Megkérdezhetem, hogy egy ilyen csinos és fiatal lánynak mit keres kard az oldalán?

- Neked ahhoz semmi közöd.

- Valami olyasmit tudtam kivenni a szavaikból, hogy a bátyját akarja kiszabadítani – közölte Ron. Ashley erre olyan fagyos és lesújtó pillantást vetett rá, hogy Max semmi pénzért nem lett volna a helyében. A suhanc egyáltalán nem meglepő módon összehúzta magát a gyilkos tekintet alatt.

- Mit akarsz tőlünk? - szólt közbe Max úgy döntve, hogy megmenti a testvérpárt a tüzes amazon villámló haragjától.

- Egyszerűen csak tudni akartam, hogy kik mentek a házunk romjaihoz és miért. Remélni se mertem volna, hogy az öcsémbe botlok.

- Ez eddig érthető, de most mit akarsz tenni velünk?

- Az attól függ, hogy hogyan került hozzátok Ron.

- Egy rabszolga kereskedőhöz kerültem. Már egy fél éve jártam rabláncon az országot, amikor jöttek ők, és kiszabadították az összes rabot. Látnod kellett volna, hogy mit csináltak ott. Nagyszerűen harcoltak, és amikor Max megölte Devont, a rabszolga kereskedőt, akkor fényesen világított a pengéje.

- Csak a holdfény csillant meg rajta – szólalt meg George először a beszélgetés alatt.

- Önben kit tisztelhetek? - fordult felé Ben.

- George vagyok.

- Mivel megmentettétek az öcsémet, így nagyon úgy néz ki, hogy köszönettel tartozom nektek. Természetesen szabadon elmehettek, ha megesküdtök, hogy nem beszéltek senkinek a találkozásunkról, vagy csatlakozhattok hozzánk.

- Azt hiszem, ezt meg kell beszélnünk – mondta George.

- Persze, csak nyugodtan. Én addig kimegyek Ronnal – adta meg az engedélyt Ben, majd öccsével az oldalán kisétált a barlangból.

Egy rövid ideig hallgattak, majd Max szólalt meg először.

- Nektek mi a véleményetek?

- Ideiglenesen talán, aztán majd meglátjuk. Egy szűk hónapig tudnék maradni, aztán van egy kis dolgom, és csak aztán fog eldőlni véglegesen, hogy akarok-e maradni – osztotta meg velük a véleményét George.

- Egyetértek. Én maradni szeretnék, és kivárni a megfelelő alkalmat, hogy kiszabadíthassam Aaront. Ezek az emberek ugyanazért harcolnak, amiben én hiszek, szóval maradhatnánk, és segíthetnénk nekik.

- Ugye tudod, hogy valószínűleg beállítanak majd főzni, vagy ilyesmi? - kérdezte tőle Max.

- Azt próbálják meg, és akkor majd megtanulják, hogy ugyanolyan érzés, hogyha az egyik férfi társuk üti meg őket, és ha én teszem meg ugyanazt.

- Akkor úgy látszik, mindannyian egyetértünk abban, hogyha ideiglenesen is, de csatlakozunk hozzájuk.

Mindkét társa bólintott. Max erre kiment, és visszahívta a bandavezért.

- Hogy döntöttetek?

- Csatlakozunk hozzátok, legalábbis egy időre.

- Rendben van – bólintott Ben egy elégedett mosollyal az arcán. - Holnap megmutathatjátok, hogy mit tudtok, addig is Scott elvezett titeket oda, ahol ledőlhettek az éjszaka hátralévő részére.

Mindhárman kimentek a barlangból, és egy Max korabeli szeplős, barna szemű és szőkésbarna hajú fiú lépett oda melléjük. A jobb kezében fáklyát tartott.

- Te vagy az, akivel Dalrában találkoztam? - kérdezte tőle Max.

- Igen. Nem hittem volna, hogy megismersz – válaszolta a fiú vidám hangon.

- Elég jó memóriám van, ráadásul Ben a nevedet is megmondta.

- Hát igen, így tényleg nem olyan nehéz. A többiek nagyot néznek majd holnap. Én még emlékszem rá, hogy harcolsz, szóval biztos, nagy meglepetésben lesz részük. Én rád fogok fogadni bárkit is állítanak ki ellened. Maximum vesztek, aminek szerintem elég kicsi a jelentősége.

- Köszönöm a bizalmat – nyögte ki Max. Nem hitte volna, hogy fogadás is lesz, de persze gondolnia kellett volna rá, hiszen a legtöbb ember vérében ott keringett a szerencsejátékra való hajlam.

Scott elvezette őket a rét egy üres pontjára, majd otthagyta őket azzal, hogy takarózzanak a köpenyükbe. Miután lefeküdtek, mindegyiküket azonnal elnyomta az álom.

Reggel az emberek zajára ébredtek. Scott hozott nekik néhány szelet kenyeret és egy kevés sült húst. Megvárta, amíg befejezték az evést, és csak utána szólalt meg.

- Ben azt üzeni, hagyjátok itt a cuccotokat, és csak a kardotokat hozzátok.

Egyikük se tiltakozott, hiszen nem volt olyan értéktárgyuk, ami miatt félniük kellett volna a tolvajoktól, ráadásul biztosak voltak benne, hogy a rablóvezér nem hagyná, hogy az emberei egymástól lopjanak, így hát nyugodt szívvel otthagyták a köpenyeiket és az íjaikat.

Scott bevezette őket az erdőbe, és az öt perces út közben a tőle telhető legjobban megmozgatta az izmait, hogy ne legyenek merevek, amikor majd harcolnia kell, hogy az újdonsült társai lássák, mire képes.

Egy újabb tisztásra értek, amit a törvényen kívüliek szemlátomást gyakorlótérnek használtak. Mindenfele szalmabábukat lehetett látni, és voltak céltáblák is, de a terület legnagyobb részét vívásra használták. Amikor kiléptek a tisztásra, Be rögtön észrevette őket, és intett az aktuális gyakorlatozóknak, hogy hagyják abba, amit csinálnak. Fél perc múlva már mindenki a vezérre figyelt.

- Mint tudjátok, éjszaka Donald és az emberei látogatókat hoztak, akik csatlakoztak hozzák, és most megmutatják, mit tudnak. Először is nézzük meg, hogy mire képes a lány. Miles, tiéd a megtiszteltetés, hogy kiállhass a hölggyel.

Az emberek közül kilépett egy húsz év körüli fiatal férfi. Kecskeszakálla és barna haja, valamint ugyanolyan színű szeme volt. Ugyanolyan magas volt, mint Ashley, és magabiztos vigyor ült az arcán. Max már a mozdulataiból és a járásából látta, hogy nem tartozott a világ legjobb harcosai közé. Úgy nézett ki, hogy Ben nem hitt benne, hogy Ashley különösebben jó lenne.

- Ez most komoly? - nyögött fel mellette a lány úgy, hogy csak ő és George hallotta, majd előrelépett, és előhúzta a kardját.

- Ashley megeszi a kölyköt reggelire - lépett oda mellé George. - Jó, hogy nem Ront állította ki ellene.

Max csak bólintott, és inkább a küzdelemre figyelt.

A küzdők ősi szokás szerint fejet hajtottak az aktuális úrnak, jelenesetben Bennek, majd meghajoltak egymás felé, aztán elkezdődött a harc. Alig került sor egy-két pengeváltásra, ugyanis Ashley ellenfele első hibáját kihasználta, és kiütötte a kezéből a fegyvert. Kétségkívül csak erődemonstráció céljából végzett gyorsan Milesszel, mert máskülönben biztos, hogy szórakozott volna a nála jóval gyengébbel.

- A győztes kétségkívül Ashley. Gratulálok, kétségkívül alábecsültelek.

- Csak egy nagyobb hiba van annál, ha alábecsülöd az ellenfeled – mondta George halkan.

- Hadd találjam ki! - mosolyodott el Max. - Ha erősebbnek hiszed, mint amilyen valójában, igaz?

- Pontosan.

- Donald, te állsz ki George ellen – adta ki az utasítást Ben, amikor Ashley visszaért melléjük.

- Na, milyen voltam? - érdeklődött a lány jókedvűen.

- Gyors – kapta meg a szűkszavú választ.

Max kíváncsi volt, mivel még egyetlen egyszer se látta az öregebb utazótársát vívni. Volt egy olyan megérzése, hogy ő is nagy meglepetést fog okozni az embereknek.

A vívók elvégezték a szokásos tisztelgést, majd elkezdődött a párbaj. Donald rögtön rohamozott, de ellenfele egy oldallépéssel elkerülte az összeütközést, és megvárta, amíg megfordul. A fiatalabb férfi ezúttal kevesebb lendülettel próbálkozott, de George könnyedén hárított. Ezután folyamatosan összecsaptak a pengék, de Max észrevette, hogy az öreg társa visszafogta mind az erejét, mind a gyorsaságát. Eltűnődött, hogy a férfi milyen félelmetesen jó lehetett fiatalabb korában. Egyre kíváncsibb lett a múltjára.

Tíz perc után Donald elkövetett egy látványos hibát, amit George azonnal kihasznált, és a következő pillanatban Donald fegyver nélkül állt a torkának pengét szegező ellenfelével szemben.

- Úgy néz ki, hogy most is az új tagunk nyert. A harmadik, Max ellen én állok ki – közölte Ben.

Max a küzdőtér felé vette az irányt, és közben a kardja markolatára tette a kezét. Mint minden alkalommal, most is magabiztosság és erő öntötte el, és a tenyere rögtön megtalálta a tökéletes fogást. Abban a pillanatban elöntötte a bizonyosság, hogy a férfinak nem sok esélye volt ellene.

Amikor odaért Ben mellé, akinek a kezében már ott volt a kardja, megszólalt.

- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne.

- Csak nem félsz?

- Egyszer már legyőztelek, miért ne tudnám megtenni újra?

- Akkor csak szerencséd volt.

- Nem, nem az volt, és ezt mindketten tudjuk. Mégis hogy nézne az ki, ha egy tizenhét éves fiú legyőzne? Szerintem eléggé tekintélyromboló lenne.

- Te csak ne aggódj a tekintélyem miatt, csak küzdj minden erőddel!

Max arra gondolt, amikor bekattant neki valami nemes ifjak, a Fekete Lovag, majd a rabszolga kereskedő ellen. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy még ha akarta volna, akkor se lett volna képes magából előhívni azt az erőt, de azt is tudta, hogy nincs is szüksége rá a győzelemhez.

- Rendben van – sóhajtotta -, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

Az ujjait szorosan rámarkolta a markolatra, és egy elegáns mozdulattal előhúzta a kardját a hüvelyéből. Kecsesen meghajolt ellenfele előtt, majd kettőt hátralépett, és várta, hogy a másik támadjon. Elgondolkozott azon, hogy direkt veszítsen, de tudta, hogy Ben nem díjazná a kegyelem győzelmet, ezért elvetette az ötletet.

A küzdelmet figyelő emberek gúnyosan elmosolyodtak, amikor meglátták a hátralépéseit. Nyilvánvalóan azt hitték, hogy a fiatal fiú félelmében hátrált. Fogalmuk sem volt, hogy mekkorát tévedtek.

Amikor Max észrevette, hogy ellenfele két kézzel fogta a kardját, rárakta a bal kezét is a markolatára, és olyan nyugodtan várta a támadást, mint egy szobor, de közben minden egyes izma megfeszült, hogy a szükség eseten a másodperc törtrészénél is gyorsabban reagálhasson.

Ben egy ordítással előrelendült, és hatalmas erővel csapott feléje. Ő halálos nyugodtsággal az ellenség kardja elé emelte a saját, és egy pillanattal később a két penge hangos csattanással összetalálkozott. A támadás ereje hatalmas volt, de érdekes módon az izmai sokkal könnyebben viselték el, mint amikor először harcoltak, és ő egy tapodtat se mozdult a helyéről.

Ellenfele folyamatosan támadott, de ő minden egyes próbálkozását hárította, és még mindig sziklaként állt a kezdőponton, ahová a lábait megvetette. Fogalma sem volt róla, mikor, de elérkezett egy pillanat, amikor már hamarabb tudta, hogy ellenfele merre fog támadni, mielőtt az mozdult volna. Felemelő érzés volt tudni, hogy ő uralta a harcot, és hogy semmi nem történhetett, ami váratlanul érte volna.

Harc közben a kardja sokkal jobban a teste részévé vált, mint addig valaha, és a forgatása ugyanolyan természetessé vált számára, mint a lélegzetvétel.

Már csak játszott az ellenfelével, mint egy macska az egérrel, de nem volt akkor fölényben, hogy elengedhesse a figyelmét. Pont ez volt az érdekes a játékban, hogyha csak minimális kockázat volt, de mégis volt. El kellett ismernie, hogy élvezte a harcot, de ellenfelén látszott, hogy ő egyáltalán nem azon az állásponton volt.

Ben arcán gyöngyöztek az izzadtságcseppek az érőveszítéstől, és látszott rajta, hogy minden pillanattal egyre dühösebb lett. Egy ideig visszafogta a dühét, de aztán a másik nyugalmát és határozottságát látva mégis szabadon engedte.

Max észrevette, hogy a rablóvezér egyre vadabbul küzdött, de nem ijedt meg, és nem vesztette el a nyugalmát, és így hiába próbálkozott Ben a mozdulatai egyre lassabbnak tűntek a számára. A végén már olyan lassúak lettek, hogy lehetetlenné vált nem kivédeni őket.

Rájött, hogy megint megtörtént vele az, ami három korábbi harca során is megtörtént. A különbség csak az volt, hogy most nem egyik pillanatról a másikra váltott a gyorsasága és az ereje, hanem fokozatosan nőtt. Ben mozdulatai a végére annyira lelassultak, hogy már kezdte unni a párbajt, ezért úgy döntött, hogy véget vet neki.

Gondolkozott egy kicsit azon, hogy hogyan vessen véget a harcnak, de nem kellett hozzá sok idő, hogy kitalálja. Egy finom és cseles mozdulattal kiütötte ellenfele kezéből a kardját, ami felrepült egy pillanatra, de nem volt ideje leesnie a földre, mert szinte azonnal elkapta a bal kezével.

A férfi egy másodperc múlva már a földön térdelt előtt, és ő a torka elé keresztben elhelyezte mindkét pengét.

Az idő újra normálissá vált a számára. Az emberek egy rövid ideig döbbenten álltak, majd tapsolni és fütyülni kezdtek.

Max lenézett a vesztesre, és elmosolyodott.

- Én megmondtam, hogy győzni fogok.

Visszaadta Bennek a fegyverét, és felhúzta maga mellé a férfit, majd a hüvelyébe csúsztatta a kardját. A fekete hajú vezér egy rövid ideig komoran nézett maga elé, de aztán elvigyorodott, és fennhangon megszólalt.

- Mindhárman bebizonyítottátok, hogy remek harcosok vagytok. Most már hivatalosan is közénk tartoztok.

A szavait hangos üdvrivalgás követte.

Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!

Ron otthona

A nap első sugarai megvilágították, ahogy egy fiatal, szőke hajú fiú egy vastag fa törzsének dőlve ült, és szórakozottan babrált a nyakában hordott medállal. Ez alkalommal rá lett kiosztva a harmadik őrség.

Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezt kapta, mert szerinte ez volt a legkevésbé kimerítő. A középső volt a legrosszabb, mert akkor lehetett a legkevesebbet aludni. Négyen voltak, de mindig három részre osztották az éjszakai őrséget, mert egyiküknek se akaródzott rábízni az életét a fiatal és szeleburdi Ronra.

A fiú persze tiltakozott, és be akarta bizonyítani, hogy ő is képes lenne az éjjeli őrködésre, de nem kapott esélyt rá, hogy megmutathassa a képességeit.

Max rápillantott a szunyókáló lovára, és az utolsó őrség egy újabb előnyét fedezte fel, miszerint így Tornádó nem kelthette fel, hogy tegyenek egy hajnali kiruccanást. Szeretett nyereg nélkül vágtázni, de azt is tudta értékelni, ha kellőképpen kipihenhette magát, ami George kemény edzései, és a kimaradt időbeli kemény lovaglás miatt csak alvással volt lehetséges.

Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a legutóbbi pár alkalom, ugyanis Ron ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vehessen rajtuk. George nem ellenezte, és ugyanolyan könyörtelenül bánt vele, mint Ashleyvel, vagy Maxszel, ami nem volt tőle túl rendes, ugyanis a kölyök nem rendelkezett valami nagy fizikai erővel, és semmiféle előismerete nem volt a harcot illetően, de ezektől függetlenül igyekezett, csak legtöbbször csúnyán félresikeredett valami a próbálkozásaiban.

Max és Ashley megsajnálták, ezért tanítani kezdték a fegyverforgatás alapjaira és a különféle önvédelmi technikákra.

Ashley tanári pályafutásának hamar vége szakadt, mert a lobbanékony természetével nem bírta elviselni, hogy a suhanc mindent elrontott, nem figyelt oda rá annyira, mint kellett volna, és idióta kérdéseket tett fel. Az is zavarta, hogy a fekete hajú fiú szinte bálványozta Maxet, mióta csak látta, hogy fénylő pengével megölte a Devon nevű rabszolga kereskedőt.

Max ezzel ellentétben minden nap tanítgatta a nem túl tehetséges Ront, és látszólagos nyugalommal viselte el a fiú rajongását, mert bármilyen higgadtnak sikerült maradnia, azért néha legszívesebben ráordított volna, hogy legalább egy kis időre szálljon le róla. Valami különös csoda folytán azonban mindig sikerült megfékeznie magát, és egy lemondó mosollyal fogadnia a megpróbáltatásokat.

A helyzetén az akkor rajta lévő ruha se segített, mivel Ron minden észérv ellenére meg volt győződve róla, hogy rajongása tárgya nemesi származású. Max hiába mondta el neki legalább százszor, hogy ő csak egy árva, akit kisbaba korában egy bokorban találta meg egy molnár házaspár, akik aztán megsajnálták, és felnevelték. A holló tollainak a színére hasonlító hajú a magyarázatok közben végig bólogatott, de sose hagyta eltántorítani magát az elméletétől.

A makacsságának köszönhetően Max feladta a próbálkozást, és csak a szemét forgatta, amikor a suhanc elővette a témát.

Miután kiszabadították George-ot, visszamentek Larryékhez, és elköszöntek tőlük. Utána ellovagoltak Steve-hez, akinek visszaadták a lovát. Max akkor boldog volt, hogy végre megszabadulhat az előkelő ruhától és a kardhüvelytől, de pechjére a férfi ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg őket, mivel ő úgyse tud mit kezdeni velük, és ráadásul a ládában csak megrágnák a molyok a drága szövetet. A szőke hajú nem akarta elfogadni a felajánlást, de Steve ragaszkodott hozzá. Ashley és az öreg is úgy gondolták, hogy a finom öltözet még jól jöhet, ezért kénytelen-kelletlen, de elfogadta az ajándékot.

A tűnődéséből Ashley riasztotta fel azzal, hogy felkelt, odament hozzá, és leült mellé.

- Még lett volna egy órád aludni – jegyezte a fiú köszönés helyett.

A hercegnő ásított egyet, és csak utána válaszolt.

- Tudom, de most elég ébernek érzem magam, és nem valószínű, hogy vissza tudnék aludni.

Max lélekben teljesen máshol járt, ezért csak egy bólintással jelezte, hogy hallotta, amit a mellette ülő mondott.

- Min gondolkozol annyira? - érdeklődött a lány néhány percnyi hallgatás után.

- Azon, hogy mihez kezdjek.

- Ezt meg hogy értetted?

- Tudod, én csak úgy véletlenül hozzácsapódtam George-hoz a fővárosba vezető útja közben. Ma elérjük Normot, holnap meg az öreg és a te célodat. Azt nem tudom, hogy utána mit csináljak.

- Segíthetnél nekem kiszabadítani a bátyámat – vetette fel Ashley vidámságot erőltetve a hangjába, amire egy szigorú pillantást kapott válaszul.

- Ha már itt tartunk, elgondolkodtál már rajta, hogy akarod véghezvinni a szöktetést? Most ne válaszolj! Tegyük fel, hogy segítek neked, és összejön. Utána mi lesz?

Ashley már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, de aztán elgondolkodott, és a tőle megszokott tüzes hátorozottság helyett csendesen szorongva szólalt meg.

- Igazad van. Eredetileg azt terveztem, hogy hazamegyek Aaronnal, és jöhetnél velünk, de...

- ...de rájöttél, hogy az a hely lenne az első, ahol keresni kezdenének minket – fejezte be a megkezdett mondatot Max. - Ezzel az én szempontomból nincsen nagy baj, mivel nem is ismerem azt a terepet, és őszintén szólva nem valószínű, hogy találnál nekem való munkát, céltalanul lézengeni meg nem akarok.

- Lehetnél mondjuk tolmács, inas, lovász, beállhatnál valamilyen mesterhez tanulni, vagy végső esetben katonának is elmehetnél. Arra biztos, hogy senki sem számítana.

- A probléma csak az, hogy egyik munka se kötne le igazán, katonának meg eszemben sincs beállni, mert nem akarom egy olyan ember parancsait követni, mint Altana kormányzója, megjátszani pedig biztos, nem tudnám, mivel ahogy magamat ismerem, nagyon hamar nagyon nagy bajba kerülnék.

A lány bosszúsan fújt egyet arra, hogy a beszélgetőpartnere minden egyes ötletét olyan könnyen elvetette.

- Az a baj veled, hogy mindenben jó vagy, és a te származásodból kifolyólag nincs olyan dolog, ami teljesen mozgósítani tudná a tehetségeidet.

Max a szeme sarkából észrevette, hogy Ron és George ébredezni kezdett, ezért gyorsan elakart térni a komoly téma legkisebb szikrájától is. E cél érdekében még arra is hajlandó volt, hogy felsoroljon a társának néhányat a hiányosságai közül.

- Mindenben jó! - horkant fel. - Látszik, hogy nem láttál még rajzolni, faragni, főzni, vagy nem hallottál még énekelni, A falubeliek azt mondták, hogy olyan rossz hangú egyén, mint én, évente csak egyszer születik az egész országban – közölte széles vigyorral az arcán, mint aki büszke arra, hogy milyen borzalmas a hangja.

Ashley felfogta a témaváltás okát, és még örült is neki, hogy a beszélgetés visszafolyt a megszokott medrébe. Színpadias mozdulattal összecsapta a tenyereit, és olyan szörnyülködő hangon szólalt meg, mint amilyet egy hercegnő használt az általa szervezett bál előtt, amikor észrevette, hogy az egyik függönyön van egy apró folt.

- Hogy mik vannak! Tökéletes úrról kiderül, hogy mégse olyan hibátlan, mint amilyennek mutatja magát. A végén még kiderül, hogy táncolni se tud.

Max már vágott volna vissza, amikor is Ron odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy miről van szó.

- Semmi különösről – állította a lány. - Na, én megyek, és utána nézek a reggelinek – mondta, azzal otthagyta őket.

Max is felállt, és nekilátott, hogy elvégezze a lovak körüli teendőket. Ron végig a nyomában játr, és szakadatlanul fecsegett. Társa csak egy-egy bólintással jelezte, hogy hallja, amit mondott, közben pedig teljesen a gondolataiba merült.

Ez a kölyök egy nap alatt többet beszél, mint te fél év alatt. Nem értem, hogy bírod ki. Én a helyedben már biztos, jó néhányszor leordítottam volna a fejét.

Ezért szerencsés, hogy én én vagyok, te meg te. Különben meg legkésőbb estére elérjük a srác lakóhelyét, és el kell majd válnunk tőle.

Már alig várom – mondta Tornádó, és nyomatékul még horkantott is egyet.

Ismerd el, hogyha csak egy cseppet is, de hiányozna!

Esetleg egy nagyon kicsit, de az is csak azért lenne, mert sokszor hozott nekem almát.

Haspók! - csúfolódott Max. A lova válaszul jól hátba taszította, amivel azt érte el, hogy a gazdájából kibuggyant a nevetés.

Tornádó bökdösni kezdte a fiút, amire az még jobban nevetni kezdett, és visszalökött. Ezután útitársaik legnagyobb megrökönyödésére kergetőzni kezdtek, mintha csak hétéves kisgyerekek lettek volna. Mindketten élvezték a hirtelen jött kikapcsolódást a többhetes fárasztó utazás után.

Egy idő után az ember egy jókora ugrassál lekapott egy almát a táborhelyük mellett növő almafáról. A gyümölcsöt megtörölte a nem túl jó állapotú inge ujjában, a lova elé tartotta, majd feldobta azzal a szándékkal, hogy elkapja, és csak utána harap bele, csakhogy a dobás félresikeredett, és az alma röptéből látni lehetett, hogy Tornádó lesz az, aki elfogja kapni.

Max meg akarta nyerni a kis összecsapásukat, de nem tehetett semmit a vereség ellen, csak azt a teljesen felesleges dolgot cselekedte, hogy elképzelte, a gyümölcs a kezében köt ki. Egy tizedmásodperc múlva a tenyerében tartotta a piros színű termést. Úgy hajította el magától az almát, mintha az érintése elviselhetetlen kínokat okozott volna.

Mi történt? -kérdezte a fekete ló aggodalmasan. Teljesen elszállt belőle a játékosság, ami fél perccel azelőtt még javában tombolt benne.

Max a kétségbeeséstől elég messze járt, de azért nyugtalanította az eset. Megrázta a fejét, hogy elűzze magától a baljós gondolatokat.

Fogalmam sincs. Láttam, hogy te fogod elkapni az almát, ezért arra gondoltam, hogy a gyümölcs a kezemben van, és a következő pillanatban már ott is volt, pedig nem is nyúltam érte.

Biztos csak a szél volt.

Biztos – kapta meg a nem túl magabiztos választ.

- Minden rendben? - Lépett oda Ashley az almát bámuló fiúhoz. Az elszakította a tekintetét a különös viselkedésű gyümölcstől, és egy határozott igen, perszével nyugtatta meg a lányt, aki erre csípősen közölte vele, hogy ne álljon ott, mint egy sóbálvány, hanem menjen reggelizni, mert indulniuk kellene.

Az étel félszáraz kenyér és egy kis disznóhús volt, amit George a legutóbbi faluban vett.

Evés közben Maxnek feltűnt, hogy öreg útitársa gyanúsan sokat mosolygott, ami tőle egyáltalán nem volt megszokott dolog. Ezt szóvá is tette.

- Min mosolyogsz annyira? - kérdezte tőle.

Az öreg mogorván nézett rá, de a szemei vidáman csillogtak.

- Semmi különösön, egyszerűen csak jó kedvem van. Te is nagyon sokat mosolyogsz, nekem talán nem szabad?

- Gondolom, szabad. Egyszerűen csak furcsa téged mosolyogni látni, mert mindig olyan magadba húzódó vagy.

A férfi egy hessegető mozdulatot tett az egyik kezével.

- Hagyjuk ezt a témát! Ma elmaradnak az edzések, hogy minél hamarabb hazavigyük Ront. Biztos, nagyon aggódnak már érte a szülei. Igaz, kölyök.

Ron egyetértően bólogatott.

- Persze, és nekem is nagyon hiányoznak.

A reggeli után gyorsan eltüntették a nyomaikat, rutinos mozdulatokkal összecsomagoltak, és amint ezeket elvégezték elindultak Norm felé.

Meghatározott sorrendben haladtak. George ment elől Álmoson, mellette haladt Ashley Holdfényen, mögöttük Max és Ron haladt.

Ron lova egy kecses és erős almásderes kanca volt, akit Deresnek neveztek el. A nevet a kanca árulta el Tornádónak, ő megmondta Maxnek, akinek egyáltalán nem volt nehéz rávennie Ront, hogy a lovát Deresnek szólítsa.

Az útjuk viszonylag eseménytelen és hosszú volt. Néha-néha összefutottak egy-egy kisebb katonai különítménnyel, akik a vidéken tanyázó banditákat keresték, és ügyet se vetettek rájuk. Ezeken kívül nem találkoztak senkivel, maximum csak néhány kósza vándorral, ugyanis George nem a főutakon vezette őket, hanem az alig használt mellékutakon.

Mezőkön vágtak keresztül, és szűk erdei csapásokon haladtak, ahol nagyon könnyű lett volna eltévedni, de a vezetőjük minden bizonytalanság nélkül mutatta nekik az utat, mintha egész életében azt a környéket járta volna.

Az ilyen levágásokkal körülbelül egy napot nyertek, de még így is majdnem lebukott a nap a horizonton, amikor elérték Normot.

Norm nagyobb volt, mint Corsar, de azért nem volt akkora, hogy városnak lehessen nevezni. Már esteledett, de ez nem adott okot az utcák néptelenségére, ugyanis szinte senki nem járt a házán kívül, akik meg igen, azok szorosan a köpenyükbe temetkeztek, és egy szó nélkül siettek a dolgukra.

Az épületek is tükrözték a gyászos hangulatot. Kicsik voltak, és rossz állapotúak, ráadásul sehol se lehetett virágot látni, pedig az ősz még éppen csak elkezdődött, hiszen még a fák levelei meg se sárgultak.

- Nem valami barátságos hely – jegyezte meg Ashley.

Ron tanácstalansággal a hangjában válaszolt.

- Én ezt nem értem. Valamennyivel több, mint fél éve volt, amikor utoljára jártam itt, és akkor minden teljesen más volt. Az utcák tele voltak emberekkel, mindenkinek volt valami jó szava a másikhoz, és a faluban rakásszámra nőttek a virágok. Minden szép és volt. Persze néha jöttek katonák, és elvitték azokat a dolgokat, amikről úgy gondolták, hogy jár nekik, de most olyan Norm hangulata, mintha hónapok óta itt állomásozna egy csomó.

- Talán azért érzed így, mert így is van, ami azt jelenti a számunkra, hogy gyorsan el kellene hagynunk ezt a helyet – szólalt meg Max. A hangja higgadt volt, de kettőzött figyelemmel pásztázta a környéket, és a kezét a kardja közelében tartotta.

- Egyetértek Maxszel – szólalt meg George. - Mutasd az utat a házatokhoz! - fordult oda Ronhoz.

- Rendben van. Innen olyan négy-öt mérföldnyire keletre lakunk egy tanyán.

Rájuk is átragadt Norm mélabús hangulata, ezért szó nélkül tették meg a hátralevő utat. Mire odaértek Ronék tanyájához, teljesen besötétedett.

A hazatért fiú boldogan pattant le a lováról, de egyáltalán nem az fogadta, amire számított. A ház félig leomlott, és a hamu jelezte, hogyan pusztult el a suhanc otthona. A tanya maradványaiból látszott, hogy az eset körülbelül akkor történhetett, amikor Ront elfogták a rabszolga kereskedők.

Max leszállt Tornádóról, és halk léptekkel odament a megkövülten álló társához. Egy kicsit habozott, majd átölelte Ront, akinek a teste hevesen rázkódott. Egyértelmű volt, hogy megállíthatatlanul zokogott. Érthető volt, hiszen hatalmas sokk érte.

- Sajnálom – suttogta egy idő után. Tudatában volt annak, hogy ettől nem lesz kisebb a fiú fájdalma, de tényleg sajnálta a gyerek veszteségét, és azt akarta, hogy az tudja, hogy mellette van, és átérzi a helyzetét. Persze ő nem volt tisztában vele, milyen az, ha az embernek vannak igazi szülei, de a szíve bizonyos részén volt egy hasogató üresség, ami jelezte a vérbeli apja és anyja hiányát.

Körülbelül fél órán keresztül tartotta a kezében a fiút, amikor is felborzolódott a hátán a szőr, és sok ember figyelő tekintetén érezte magán.

Figyelnek bennünket – közölte Tornádó. - Érzem a szagukat. Szerintem olyan ötvenen lehetnek.

Max gyomra görcsbe szorult a szám hallatán. Bármennyire jó kardforgatók voltak, nem tartotta lehetségesnek, hogy ötven embert legyőzzenek. Csak egy emberről, a Fekete Lovagról tudta, hogy képes lehetne egy ilyen lehetetlen tettre, és akkor elviekben neki is tudnia kéne megcsinálni, hiszen legyőzte őt, de akkor csak szerencséje volt, hogy előjött az ereje.

Szerinted katonák?

Nem tartom valószínűnek - közölte a ló. - Nincsen lovuk, és az erdőből lesnek ránk. Ha katonák lennének, akkor már rég halottak lennénk, vagy legalábbis elfogtak volna minket.

Ashley és George odamentek hozzájuk a hátasaikat vezetve.

- Figyelnek minket – közölte a lány.

- Szerintem is.

- Kik figyelnek minket? - kérdezte Ron félelemmel a hangjában.

- Nem tudjuk, de sokan vannak, és körbe vettek minket – válaszolta George. A hangjában nyoma sem volt a reggeli jókedvének, de látszott rajta, hogy nincs megijedve. - Szerintetek mit csináljunk?

- Annak semmi értelme, hogy csak várjunk a lerohanásunkra. Hívjuk elő őket, és majd meglátjuk, mit akarnak. Még mindig jobb akkor fegyvert rántani, mint így, hogy nem látjuk őket.

Ashley bólintással jelezte, hogy egyetért Maxszel.

- Rendben, akkor tegyük ezt. Gyerünk, Max! Ugraszd ki őket bokorból!

A fiú egy lépéssel arrébb ment, és elkiáltotta magát.

- Tudjuk, hogy figyelnek. Jöjjenek elő, és mondják meg, mit akarnak! Mindannyian ugyanolyan jól tudjuk, hogy maguk jelentős számbeli fölényben vannak. - Ezután a mellkasa előtt összefonta a karjait, és várt.

Fél perc múlva előjött a fák közül egy jól megtermett, harmincöt és negyven között lévő férfi, aki az egyik kezében fáklyát tartott, a másikban pedig egy kardot.

- A főnököm látni akar benneteket – mondta nagyon mély hangon.

- Mi van akkor, ha mi nem szeretnénk találkozni vele?

- Akkor fegyverrel kényszerítünk titeket, legrosszabb esetben pedig meghaltok.

Max látta a férfi zord arckifejezéséből, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Nem volt nehéz eldöntenie, hogy mit tegyen, de eldöntötte, hogy nem alázkodik meg a vadidegen férfi előtt, azért teljesen érzelemmentes arcot vett fel.

- Veletek megyünk. A fegyvereinkkel és a lovainkkal mi lesz?

- Nálatok maradhatnak, de csak egy rossz mozdulat, és egy nyilat találtok a szívetekben.

- Rendben van.

Megfogta a lova gyeplőjét és egyenes háttal vezette, miközben követte az idegent az erdőbe. A testtartásával azt akarta kifejezni, hogy a férfinek nem sikerült megfélemlítenie.

Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, a társai is követik a fogságba.

Bocsánat, hogy sokáig nem volt friss, de most összehoztam, és ráadásul ma van a szülinapom, szóval erre való tekintettel ajándékul elfogadnék pár kritikát:)

Törvényen kívüli kereskedők

Ne ijedjetek meg, van új fejezet. Ezt csak mellé csaptam:D

A vadász a földön hasalt, majd egy kicsit arrébb kúszott, hogy jobb szögben láthassa az áldozatát. Nesztelenül előhúzott egy nyílvesszőt, és ráillesztette az íj húrjára. A gyanútlan barna színű nyúl nem sejthette, hogy mi vár rá. Max várt még egy szívdobbanásnyi időt, és csak utána lőtt. Rosszul tette.

Ágak reccsentek meg, amire a nyúl ijedten eliszkolt. Ha csak egy fél másodperccel később reagált volna, akkor a nyílvessző belefúródott volna a húsába, de így mögötte vágódott bele a földbe.

- Ezt elszúrtad - állapította meg a megérkező Ashley.

Max mérgesen nézett rá. A lány riasztotta fel a prédát, és ráadásul úgy állította be a dolgot, mintha ő lett volna a hibás. Akarata ellenére belekezdett egy újabb vitába.

- Ha csak egy kicsit is halkabban lépkedtél volna, mint egy osztagra való katona, akkor már meglenne a vacsoránk.

Ashley keresztbe a karját a mellkasa előtt, és szúrósan nézett az éppen feltápászkodó fiúra.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibámból lőttél félre? - kérdezte csúfondárosan.

- A nyíl pont odaszállt, ahova akartam, csak a nyúl meghallotta a trappolásodat, és a lövés pillanatában elugrott.

- Ha nem tudnád, akkor tájékoztatlak róla, hogy egy úri hölgy járását nem illik trappolásnak mondani. Bár mondjuk egy hozzád hasonló faragatlan falusi tuskónak hiába magyarázom az illemet.

A csípős visszavágás nem késett egy másodpercet se.

- Akkor nekem meg arról kötelességem szólni neked, hogy egy igazi úri hölgy nem szökik el otthonról, és nem járja az országot nadrágban, fegyverrel és két férfivel, akiket alig ismer. Te nem úri hölgy vagy, hanem egy... - itt megakadt. Látta Ashley arcán, hogy ezúttal túl messzire ment.

- Hanem mi? - kérdezte a lány egy percnyi kínos hallgatás után. - Egy idegesítő fruska, aki túl sokat képzel magáról, és nektek csak felesleges kolonc vagyok a nyakatokon?

Max vett egy mély levegőt, majd kifújta. Tudta, hogy teljesen őszintének kell lennie, ha nem akarja, hogy Ashley vérig sértődjön, és otthagyja őket. Sejtette, hogy az elkövetkező mondatot később még meg fogja bánni, de ezt nem vette figyelembe.

- Te nem vagy fruska és kolonc sem. Inkább egy idegesítő, értelmes és gyönyörű fiatal nő, aki pontosan tudja, hogy mit akar – mondta komoly hangon.

- A gyönyörűt vonzónak kell vennem?

- Mindenesetre vonzóbb vagy így, mintha egy palotában üldögélnél, és zsebkendőt varrogatnál, vagy párnát hímeznél. Legalábbis szerintem, de azt vedd figyelembe, hogy én se vagyok az a mindennapi eset! - jelentette ki a fiú vigyorral az arcán. Örült, hogy a lány ejtette az úri hölyges témát.

Ashley elnevette magát, és elindult a táboruk felé. Útközben nagyon elgondolkozott, és ezt a társa is észrevette.

- Valami gond van? - érdeklődött Max udvarias hangon. Elhatározta, hogy erre a napra beszünteti az ádáz csatározást, és nem keveredik vitába vele.

Valószínűleg a hercegnő is így lehetett ezzel, mert megeresztett egy mosolyt, amitől a zöld szemei drágakőként csillogtak.

- Jól vagyok, köszönöm.

Furcsa lány.

Nem azt akartad mondani, hogy csinos? - kérdezte Tornádó.

Neked erről fogalmad lehet, hiszen ló vagy. A te szépségideálod teljesen más, mint az embereké.

Attól még tudhatom, hogy mi tetszik a fajtádnak és mi nem. Ugyanúgy, ahogy te is képes vagy megállapítani egy kancáról, hogy milyen a testfelépítése, az izomzata és a szőre.

Rendben, igazad van. Csinos, de ez nem jelent semmit. Rengeteg szép lány él a világon.

Igen, de azt el kell ismerned, hogy ő különleges!

Ha arra gondolsz, hogy mi esetleg össze fogunk jönni, akkor elárulhatom neked, köztünk nem lesz semmi. Csak úgy felforr tőle az agyvizem, mint még soha senkitől. Különben meg ne rólam beszéljünk, hanem arról, hogy miként gondolsz Holdfényre. Nekem nem tetszik Ashley olyan értelemben, de úgy néz ki, hogy a lovamnak az övé nagyon is.

Nehéz észre venni, ha nem zártam el előled a gondolataimnak azt a részét – jegyezte meg Tornádó szarkasztikusan.

Akkor ezt egyenes beismerésnek veszem. Próbálkoztál már nála?

Még nem. Ő már felnőttnek számít, én meg csak egy idősebb csikó vagyok. Egyébként ő nagyon jó modorú, élmény vele beszélgetni.

Ugye nem szóltál neki a kapcsolatunkról?

Természetesen nem. Úgyse hinne nekem. Csak azt érném el vele, hogy bolondnak néz, és akkor semmi esélyem nem lenne rá, hogy valaha legyen köztünk valami.

Már nagyon közel jártak a táborhoz, amikor Ashley megkérdezte, hogy mit mondjanak George-nak, miért nincs náluk zsákmány.

- Mondjuk azt, hogy túl sokáig vártam a lövéssel, és a nyúl hirtelen odébbállt.

- Jó, de ez hazugság lenne. Te komolyan hazudni akarsz egy ilyen kicsi dologról?

A fiú szája szélére csalafinta mosoly ült ki.

- Nem hazudunk, csak eltitkoljuk az igazság egy részét.

- Inkább mondjuk el azt is, hogy én riasztottam el a nyulat!

Max éppen válaszolni akart, amikor megérezte lova hirtelen hangulatváltozását.

Mi történt?

Amíg ti elmentetek, addig pár mérföldnyire elkalandoztam. Most értem vissza a helyre ahol letáboroztunk.

Mi van ott?

Gyere ide, és meglátod!

Már csak száz méter választotta el Tornádótól, amit sétálva akart megtenni, de lova érzései nem voltak valami biztatóak, ezért inkább futott.

- Beléd meg mi a csoda ütött? - kérdezte Ashley, de amikor megérkeztek elállt a szava. Egy percig dermedten állt, majd megjött a szava. - Itt meg mi történt?

A kis tisztáson letaposták a füvet, még szekér nyomok is látszottak. George és a többi ló pedig nyomtalanul eltűnt.

Max odament a tisztás közepére, ahol a tüzet gyújtották meg, de már csak hamu volt az egész. A hamu között ott volt George kardja.

- Szerinted sikerült elmenekülniük? - érdeklődött Ashley. Ő még nem ment közelebb a volt tűzhöz.

Társa megrázta a fejét.

- Nem. A lovak meg voltak kötve, és a nyomokból ítélve George-nak túl sokan voltak. A kardját beledobta a tűzbe, hogy jelezzen nekünk, vércseppek pedig nincsenek, tehát valakik elfogták.

- Katonák?

- Nem valószínű. Ők nem járnak szekérrel, és itt cipő nélküli lábnyomok is vannak.

- Akkor kik lehettek?

- Fogalmam sincs, de még utol érhetjük őket. A keréknyomokat nem tudják eltüntetni, és gyalogosok is vannak, ezért nem haladhatnak túl gyorsan.

Max felpattant a ménjére, a nyeregtáskára kötötte az eltűnt férfi kardját, és a kezét nyújtotta a lánynak.

- Azt hittem, hogy a lovad még csak három éves.

- Annyi, de a korához képest erős, meg nem vagyunk olyan nehezek. Egy kis időre kibírja – mondta, majd vigyorogva hozzátette. Nyugodj meg, nem fog összeesni alattunk!

Ashley elfogadta a kinyújtott kezet, és felhúzta magát a magas fekete lóra. Így egyáltalán nem illő közelségbe került Maxel, de a fiú nem mutatta, hogy zavarná, viszont ő kényelmetlenül érezte magát.

Tornádó lépésben elindult. Nem volt nehéz meghatározni, hogy merre mentek a rablók. Sőt, a fű hajlásából a lehető leggyakorlatlanabb nyomolvasó is rájött volna a helyes irányra. Lassú kocogásra váltottak.

Ashley nagyon inog. Szólj neki, hogy kapaszkodjon meg valamiben!

A lovas hátraszólt az utasának.

- Karold át a derekamat! - adta ki a parancsot. Amikor a lány nem mozdult, még hozzátett az utasításhoz. - Figyelj, tudom, hogy ez neked kényelmetlen, és mivel hercegnő vagy, ezért még soha senkivel nem lehettél ilyen közeli testi kapcsolatban, de ez nem jelent semmit. Egyszerűen csak karold át a derekamat, hogy ne ess le! Ha mégis úgy érzed, hogy nem megy, haladhatunk ilyen csiga tempóban is, de akkor sokkal később érjük utol őket. Lehet, hogy addigra már eladják Holdfényt. Hogy döntesz?

Ashley csodálkozott rajta, hogy a társa mennyire a veséjébe látott. Gondolkozott egy kicsit, majd átkarolta Max derekát.

- Csak Holdfény miatt, szóval nehogy elbízd magad.

Viszonylag gyorsan haladtak. Mindhárman a gondolataikba, és ebből adódóan semmiféle beszélgetést nem folytattak.

Már szürkület volt, amikor a nyomok nagyon frissé váltak. Kicsit később már halk hangok is eljutottak hozzájuk.

- Már nagyon közel vagyunk. Valószínűleg tábort vertek, ezért jobb lesz, ha leszállunk, és gyalog megyünk tovább.

Max lepattant a hátasáról. Már meg is fordult, hogy segítsen a lánynak leszállni, de akkorra már ő is a földön volt. Néma csendben elindultak a hangok forrása felé. Amikor úgy ítélték meg, hogy már elég közel vannak ahhoz, hogy a ló- és emberrablók meghallják Tornádót, akkor a gazdája fennhangon utasította, hogy maradjon a fák között az árnyékban, és otthagyta az íját.

A két fiatal óvatosan osont a rablók táborhelye felé. Szerencséjükre a sötétség és a fák eltakarták őket. Amikor már látták a tábor fényeit, lehasaltak, és még a biztonságosnak ítélt távolság széléig kúsztak. Az emberek egy tisztáson ütöttek tábort.

Két tábortűz volt. Az egyik mellett fegyveres alakok ettek jóízűen. Nem katonák voltak. Az ő oldalukon lehetett megtalálni a szekeret és a lovakat. Holdfényt könnyen fel lehetett ismerni a világos szőre miatt. A másik tábortűz mellett több tucat rongyosabb ruhás ember üldögélt. Fiatalok, öregek, férfiak és nők vegyesen. Max ezt először nem tudta mire vélni, de aztán a tűz fényében meglátta, hogy azok az emberek lánccal voltak összekötve. Erre csak egy logikus magyarázat volt.

- Rabszolga kereskedők – suttogta mellette a ki nem mondott gondolatát Ashley. Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy a hozzájuk legközelebb eső ember meghallja.

- Én is erre jutottam, de az már vagy kétszáz éve törvényellenes.

- Ezt én is tudom, de ezek láthatóan azok, és sajnos George a karmaik köze került.

- Viszont az, hogy illegálisan működnek jelentősen megkönnyíti a helyzetünket. Csak szerzünk valakit, aki beköpi őket a katonáknak, és már meg is oldottuk a dolgot, mivel George-ot nem körözik, ezért őt el fogják engedni.

- Nézz jobbra! - súgta a lány.

Hat lovas katona robogott a tisztás felé. A kezükben tartott fáklyás megvilágította az élen haladó férfit. Az ötvenes éveiben járhatott, elegáns ruhát viselt, és az arcáról csak úgy sugárzott a gőg. Amikor megérkeztek, nem rántottak fegyvert, hanem leszálltak a lovaikról. A rabszolga kereskedők fegyvert rántottak, de miután a vezetőjük, egy kövér, negyven év körüli férfi beszélt a jövevényekkel, jelzett nekik, amire ők megnyugodtak, és visszatértek az addigi foglalatosságukhoz, de a többségük rajta tartotta a fél szemét a katonákon.

A nemes férfi a rabszolgák elé ment, akik közül a fiatal nőket elválasztották. A gőgős úr úgy mérte végig a minden ízükben remegő nőket, mintha a lovakat a vásáron. Hosszas mérlegelés után kiválasztott egyet. A rabszolga kereskedők vezetőjével arrébb mentek, hogy megbeszéljék az árat. Nem sokkal a két lapuló fiatal mellett álltak meg.

A vásárló csak százötven aranyat akart fizetni, de a kereskedő azt hangoztatta, hogy az a nő mennyire gyönyörű, és csak háromszázért lett volna hajlandó odaadni. A vége az lett, hogy kétszázötvenben állapodtak meg.

- Meddig maradnak ezen a helyen? - kérdezte az úrforma fickó.

- Körülbelül egy hétig. Erre még nem jártunk, és sok ígéretes kuncsaft van.

- Az a hír járja, hogy a kormányzó tud a maga munkásságáról. Ez igaz?

- Természetesen. Még vásárolt is tőlünk. Azt mondta, hogyha a fia a trónra lép, akkor hivatalosan és legálisan fogunk működni.

- Az örökös is egyetért vele, vagy a pletykák igazak, és tényleg nagyon könnyen befolyásolható?

- Találkoztam már vele, és bizton állíthatom, hogy vérbeli papucs típus. Csak a tudomány érdekli, de amúgy becsületes kölyök lenne. Első pillantásra látszik, hogy nem királynak született, de ez nekünk csak jó. A jobbágyok viszont meg fogják sínylődni, ahogy a kedves édesapját ismerjük, ebben akár biztosak is lehetünk.

- Ez jól hangzik. Bár mondjuk egy kemény kezű, de igazságos király alatt se lenne rossz dolga a nemességnek.

- Az lehet, de akkor az üzletem kútba esne, ezért nekem és a srácoknak ez az állapot sokkal jobb. Ilyenkor tudok neki örülni, hogy a volt király azelőtt elpatkolt, mielőtt gyereket nemzett. A munkámhoz visszatérve, örülnék neki, ha ajánlgatna a megbízhatóbb nemes társainak, kedves Mason gróf.

- Ez csak természetes. Akkor én mennék is a tulajdonommal.

A grófék elmentek a fiatalok közeléből, amire Max jelzett a társának, hogy induljanak. Óvatosan hátrébb kúsztak, majd lassan felálltak, és óvatosan lépkedve visszamentek Tornádóhoz.

- Úgy látszik, a zseniális terved máris kútba esett. Hihetetlen, milyen romlott emberek élnek, és hogy a katonák megszegik a törvény ilyen fontos pontját.

- Szerintem nem mindenki ért ezzel egyet, csak nem mernek felszólalni a nemesség nagy része ellen.

- Ahhoz mit szólsz, hogy annak a mocsoknak az akarat gyenge fia fog a trónra kerülni?

- Nem örülök neki, de mi mást tehetnénk. Ő a jogos örökös. – Próbálta lehűteni a lányt, mielőtt őrült ötletek jutnának az eszébe, de elkésett vele.

- Meg kéne akadályozni a koronázását, vagy el kéne rabolni. Nem hagyhatjuk, hogy az ország olyan mélyre süllyedjen, amiről azok az emberek beszéltek.

Max megcsóválta a fejét.

- Még jó, hogy a kormányzó megölése nem jutott az eszedbe. Tájékoztatásul közlöm, hogy mi George-al együtt is csak hárman vagyunk, és nekik egy egész hadsereg áll a rendelkezésükre. Még a kastélyukba is nehéz lenne észrevétlenül bejutni. Nem, hogy elrabolni a koronaherceget. - Úgy csapott rá a homlokára, mintha valami kiment volna a fejéből. - Ja, azt majd elfelejtettem, hogy köröznek minket.

Ashley ügyet se vetett a gúnyolódására.

- A Fekete Lovagot elfelejtetted. Ő biztos, hogy ott lesz. Be tudna csempészni minket a várba, aztán biztos, hogy kitalálnánk valamit.

A fiú megadóan sóhajtott. Ő személy szerint nem bízott meg a Fekete Lovagban. Az az állítása, hogy örök hűséget esküszik az első legyőzőjének túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Nem valószínű, hogy sikerülne, de mi lenne, ha ezt félretennék egy kicsit, és az előttünk álló problémákra koncentrálnánk.

- Rendben. Van valami ötleted?

Max a gondolkodástól összeráncolt homlokkal támaszkodott Tornádó oldalának. Sorra vette a lehetőségeket, és talált egy viszonylag biztonságos megoldást. Ezt csettintéssel jelezte.

- Ami azt illeti, van egy.

- Na, és mi az, okostojás?

- A rabszolga kereskedő azt mondta annak a Mason grófnak, hogy reklámozza őket a környező nemeseknek.

- Igen, és?

- Te ugyebár hercegnő vagy, ezért nem lesz nehéz eljátszanod a nemes kisasszonyt. Van egy hetünk rá, hogy megfelelő ruhát szerezzünk neked, és én lennék a megégett arcú testőröd, így nem gyanakodhatnak majd a fiatalságom miatt.

- Ennyi? Egyszerűen csak megvesszük George-ot? Akkor mi lesz a többi rabbal?

- Azt a részt még ki kell dolgoznom, de nem hagyjuk ott őket csak úgy.

- Én ellophatnám a kulcsot a kereskedőtől még azelőtt, hogy döntöttem volna, melyik embert veszem meg. Valahogy eljuttatnám George-nak, és ő biztos kiszabadítja a többieket. Te addig figyelemelterelésképpen elengednéd a lovakat, mi kihasználnánk ezt a káoszt, és lelépünk.

- Mégis, hogy lopnád el, és mi van, ha a főnökük gyanút fog, és rád támad?

- Van egy két dolog, amit még nem tudsz rólam. Például azt, hogy profi zsebmetsző vagyok. Egy mutatványostól tanultam. A mostohám nagyon leszidott, amikor rájött, hogy szóba álltam vele. Szerintem tévesen azt hitte, hogy valami románc van köztünk, de most nem ez a lényeg. A fickóval meg csak elbírok, de ha mégsem, akkor leszúrom, úgyse veszítene vele túl sokat az emberiség – mondta Ashley elszánt hangon.

Max egy kicsit irigyelte ezért. Ő nem volt biztos benne, hogy képes lenne embert ölni, de tudta, hogy ha olyan helyzetben, ahol vagy ő, vagy az ellenfele, akkor az életfenntartó ösztöne miatt megtenné.

- Akkor ezt megbeszéltük. Menjünk távolabb, aludjunk egyet, hogy holnap meglegyen az elegendő energiamennyiségünk arra, amit elterveztünk.

Alvás előtt, még elmajszolták azt a kevés kenyeret, ami a Tornádóra ráhelyezett nyeregtáskában volt. Az éjszakájuk viszonylag nyugodtan telt el, azt leszámítva, hogy mindegyikük fejében a tervük zakatolt, és amiatt keveset aludtak. A kevés alvás Maxre nem volt igaz. Egy kicsit finomított magában a terven, aztán úgy döntött, hogy elég lesz az agyalásból, és öt perc múlva álomba szenderült. Társai emiatt nagyon irigyelték.

Amikor Ashley reggel felébredt, azt vette észre, hogy a fiú éppen fekvőtámaszokat csinált.

- Nehogy megerőltesd magad. Van egy olyan érzésem, hogy este szükségünk lesz az energiádra.

- Nyugodj meg, nem halok bele abba az ötven fekvőbe.

- Ezt örömmel hallom. Indulunk, vagy te még növelni szeretnéd az izmaidat? Nem azért, mert nem fér rád, hanem mert dolgunk van. Még találnunk kell egy várost, ahol előkelő női ruhát veszünk, és valahonnan egy lovat is kell szereznünk.

Max válaszul felnyergelte a lovát, és felpattant rá. Ugyanúgy a kezét nyújtotta Ashleynek, ahogy az előző nap, csak most szórakozott is egy kicsit.

- Segíthetek, hercegnő? - kérdezte a lehető legalázatosabb és legudvariasabb hangján, amivel a legelőkelőbb udvarokba is probléma nélkül bekerülhetett volna. Az összhatást csak az rontotta el, hogy közben szélesen vigyorgott.

A lány úgy döntött, hogy nem sértődik meg, hanem belemegy a játékba. Hagyta, hogy a fiú felhúzza, és közben méltóságteljes arcot vágott.

- Köszönöm – mondta ünnepélyesen és kissé lenézően. Pont úgy viselkedett, ahogy a mostohája tanította neki. - Merre megyünk?

- Követjük az utat. A tegnapi gróf nem jöhetett messziről, vagyis valahol a közelben van a lakhelye, és a kastélyok közelében mindig szokott lenni valami településféle.

Ashley abbahagyta a játékot, és újra úgy viselkedett, ahogy a társa már megszokta.

- Tehát a szerencsére bízzuk magunkat?

- Nagyon úgy néz ki. Ha tudsz jobbat, akkor szólj nyugodtan!

- Próbáljuk meg. Biztos találkozunk valakivel, és akkor majd kérünk útbaigazítást.

Induljunk! - hallotta meg Tornádó gazdája parancsát. Abban a pillanatban engedelmeskedett. Örült neki, hogy végre tartanak valahová, és nem kell egy helyben ácsorognia. Kíváncsi volt, hogy hogyan sikerül majd végrehajtani a fiatalok tervét. Reménykedett benne, hogy tökéletesen, de tisztában volt azzal, hogy túl sok a bizonytalan tényező.

Körülbelül egy órán keresztül haladhattak a fák között, amikor kiderült, hogy Max jól számított. Egy közepes méretű település tárult a szemük elé. Nagyobb volt, mint Corsar, de Ranknál kisebb.

Tornádót a gazdája íjával otthagyták az erdőben, hogy senkiben ne lobbanjon fel a gyanú egyetlen picike szikrája se. Ashley felhajtotta a csuklyáját, hogy az emberek ne jöjjenek rá, hogy a férfi ruha alatt egy fiatal nő rejtőzik. A társa nem rejtegette az arcát. Úgy gondolkozott, hogy abban a városban biztos nem ismerik fel. Ráadásul így kevésbé voltak feltűnőek.

Max könnyed léptettel járkált a poros utcákon a házak között. Odafigyelt rá, hogy a kardját szükség esetén bármelyik pillanatban előránthassa, de ez a felkészültség ne tűnjön fel senkinek. Eközben sas szemmel figyelte a környezetét.

- Osszuk fel a helyet! - fordult oda Ashleyhez. - A tieid a kocsmák, én pedig körülnézek a piacon. Egy óra múlva ott találkozzunk! - adta ki az utasítást. A lány nem szállt vitába vele, hanem egyszerűen csak bólintott, és szétváltak.

Nem sokkal később a piactéren folyó vásáron egy szőke fiú bámészkodott bárgyú arckifejezéssel. Nem keltett semmi feltűnést, senki nem szúrta ki magának. Látszólag csak lézengett, de igazából a szabókat és a ruhakereskedőket keresett. Még nem talált olyat, amelyikhez biztonsággal odamehetett volna, de azért próbálkozott.

Észrevette, hogy a tömeg egy része, főleg gyerekek egy alak köré csoportosultak. Nem veszíthetett semmit, ezért ő is odament, és egy olyan helyet talált magának, ahol könnyen átláthatott az emberek feje fölött.

A vásárba látogatók figyelme egy bolondruhát viselő férfi felé fordult, aki éppen tojásokkal zsonglőrködött. Nagyobb vásárokon nem kapott volna akkora figyelmet, de ezen a helyen ő volt a legnagyobb látványosság. A segédje, egy tíz év köröli kisfiú bizonyos időközönként növelte a tojások számát. Amikor már hét-nyolccal dobálózott a bolond, akkor direkt elbotlott, és a „labdái” egyenként rá hullottak. Az orrfacsaró bűzből hamar kiderült, hogy zápok voltak.

A tömeg nagy hangerővel röhögött. Max arcáról időközben eltűnt a bárgyúság. Ő nem nevetett hangosan a színjátékon, de azért egy halvány mosollyal megajándékozta az előadót.

Az emberek lassan szállingózni kezdtek. Neki is ideje volt indulnia, hogy találkozzon a társával. Már ment volna, amikor egy kisfiú kezdte el rángatni a ruháját. A bolond segédje volt.

- Mit tehetek érted? - kérdezte kedvesen. Egy kisebb adag türelmetlenséget is belevegyített a hangjába jelezvén, hogy dolga van.

- Az apám beszélni szeretne veled – válaszolta a fiú a csörgősipkás felé mutatva.

Max azon morfondírozott, hogy vajon mit akarhat tőle a mutatványos. Elképzelése se volt. Tudta, hogy ha odamegy, akkor okkal számíthat Ashley haragjára, de végül a hatalmas kíváncsisága győzött. Odament a férfihez.

- Mit akar tőlem? - érdeklődött gyanakodva. A mellkasa előtt keresztbe tette mind a két kezét.

A kérdezett habozott egy kicsit. A negyven év körüli vékony, barna hajú és barna szemű szeplős férfin látszott, hogy teljesen ő se tudja.

- Csak egyszerűen kiemelkedtél a tömegből, és kiszúrtam a mosolyodat. Annyira más volt, mint a többi emberé. Nagyon rég láttam olyat, ezért elhatároztam, hogy beszélek veled.

- Mitől lenne más? - kíváncsiskodott Max. A hangja higgadt, és érzelemmentes maradt, de a kezeit már leengedte a mellkasa előtt.

- Mások teli szájjal röhögnek az ilyen tréfákon. Szerintem ezek nem túl kultúráltak, de ha az embereknek ez kell... - Megvonta a vállát. - A lényeg az, hogy a te mosolyod olyan visszafogott, mégis őszinte és.. - Itt abbahagyta a mondatot.

- És?

A férfin látszott, hogy nem szívesen mondja ki a dolgot.

- Ki fogsz röhögni érte, de a mosolyodból valami ösztönös felsőbbrendűség áradt. Eddig csak egy jólelkű nemesen láttam ilyet, még a pályám csúcsán, de az bizony régen volt.

Max meghökkent, majd jóízűen elnevette magát.

- Csak tájékoztatásul közlöm, hogy árva vagyok, és egy bokor alatt találtak meg azok, akik felneveltek. Nem tudom, hogy mire gondolt, de biztosíthatom, hogy tévúton jár.

A férfin látszott, hogy nem sikerült meggyőzni, de ejtette a témát.

- A nevem Larry. Ha bármiben segíthetek, csak szólj, de addig is meghívnálak egy ebédre.

A fiú habozott egy kicsit. Szimpatikus volt neki a férfi, de nem tudta, hogy mennyire bízhat meg benne. Felmérte a kettőjük közti erőviszonyokat. Larry nem volt túl izmos, és egy fejjel kisebb méret adatott neki, ráadásul fegyver se volt nála. Nem tűnt túl veszélyesnek elfogadnia az ajánlatot, és így nem kellett pénzt kiadnia az ételért.

- Rendben, de csak akkor, ha az útitársam is jöhet.

- Természetesen. Te keresd meg, amíg én összeszedem a cuccomat!

Maxnek nem kellett sokáig keresgélnie. Egy perc alatt kiszúrta a falnak támaszkodó csuklyás alakot, aki őt figyelte. Odament hozzá.

- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte bosszankodva Ashley.

- Kaptunk egy ebédmeghívást, amit bátorkodtam elfogadni.

- Te megőrültél? Nem is ismered azt a bolondot. Nem lehetsz annyira vakmerő, hogy besétálsz a házába. Lehet, hogy csapda.

- Megbízhatónak tűnik. Én személy szerint éhes vagyok, szóval vagy jössz, vagy itt maradsz – mondta, majd sarkon fordult.

Ashley fújt egyet, mint egy dühös macska, aztán követte. Tisztában volt azzal, hogy ha a fiú egyszer elhatároz valamit, akkor csak nagyon nehezen lehet eltántorítani a céljától. Ha csak nem lehetetlen, mert neki eddig még egyszer se sikerült.

Larry nem firtatta a lány viseletét, hanem elvezette őket a házához. A település szélétől egy kőhajtásnyira volt. Parasztházhoz képest elég nagy volt. Fából készült, és látszott rajta, hogy nagyon sok időt és energiát igényelt a megépítése.

A felesége sovány, de életerős asszony volt. Nem szólt semmit a váratlan vendégek láttán, csak előszedett még két fatányért, és evés közben kíváncsian kérdezgette őket. Beszédes volt, és már az első pillanatban belopta magát a fiatalok szívébe. Ashley még a csuklyáját is lehajtotta.

- Hogy hívnak titeket, kedveskéim?

- Ő Max – az éppen lencsefőzeléket evő fiúra mutatott -, az én nevem pedig Ashley.

- Én Martha vagyok. A férjemet már ismeritek, a fiam meg ugyancsak Larry. Már elég régen nem voltak nem falusi látogatóink, ezért különösen örülök nektek.

Addig beszélt ilyen semleges témákról, amíg mindenki be nem fejezte az evést. Összeszedte a tányérokat, és kiküldte az ifjabb Larry-t játszani.

- Most pedig beszéljetek! - kérte szelíden. Mi hozott titeket a falunkba?

A két fiatal összenézett. Ashley bólintott Maxnek. Ezzel megadta az engedélyt a fiúnak, hogy elmondja az igazat.

- Van egy társunk, aki eltűnt, amíg mi vadásztunk. Követtük a nyomokat, és kiderült, hogy rabszolga kereskedők rabolták el.

- Miért nem szóltok a katonáknak?

- Éppen ez az. Tegnap este meglestük, ahogy jött valami Mason gróf a katonáival, és vásárolt. Így ezt a lehetőséget rögtön el is vetettük.

- Akkor mit terveztek?

- Ashley beöltözik hercegkisasszonynak, én meg a testőrének. Ő ellopja a kulcsot, megvesszük a társunkat, és közben a szerencsétlen rabokhoz eljuttatjuk a szabaduláshoz vezető tárgyat. A faluba azért jöttünk, hogy megfelelő ruhát szerezzünk. A probléma csak az, hogy nem tudjuk, kitől.

- Meg az is, hogy a rabszolga kereskedővel véletlenül összeakadt a tekintetünk, és biztos vagyok benne, hogy felismerne – vágott közbe Ashley.

- Hát ez remek! Mégis miért nem mondtad el eddig? Most fújhatjuk az egészet – háborgott Max.

- Nem feltétlenül – állította a lány ravaszkás mosollyal.

Amikor Max rájött, hogy mire gondol, hevesen tiltakozni kezdett.

- Ki van zárva! Semmi esély rá, hogy bevennék. Én veled ellentétben nem vagyok kékvérű. Fogalmam sincs, hogy kellene viselkedni, és nem is úgy nézek ki, mint egy gróf, báró vagy herceg. Teljesen reménytelen. Higgy nekem! - Persze az írnoktól vett illemórákat nem említette meg, mert ott csak azt tanulta meg, hogy hogyan viselkedjen a nála magasabb rangban lévő személyiségekkel.

- Mutasd a tenyered! - kérte Larry.

Maxnek fogalma sem volt, hogy mit akar a férfi, de azért odanyújtotta kért testrészt.

- Fehér bőr, semmi forradás, még bőrkeményedés se. Szerintem a kinézetedből biztos, hogy senki nem tudná kitalálni, hogy nem is vagy nemes. Csak egy előkelő ruha kéne.

- Semmi bőrkeményedés? Ez hogyan lehetséges? - kérdezte Ashley meghökkenten.

Biztos, az erőd. Észrevétlenül eltünteti az ehhez hasonló apróságokat – szólalt meg Tornádó.

Max ezt nem mondhatta, ezért egyszerűen csak vállat vont.

- Fogalmam sincs. Pedig egész életemben zsákokat cipeltem, fát vágtam, segítettem az aratáskor, egyszóval dolgoztam. Biztos ilyen a bőröm. Még a makulátlan bőröm ellenére se vagyok biztos benne, hogy alkalmas lennék a szerepre.

- Az kár, mert a komám egy volt illemtanár, aki nyugalmat akart, és elvonultan él. Neki még megfelelő ruhái is vannak – mondta Larry.

Ashley felállt, felhúzta a társát, elhúzta a legtávolabbi sarokba, és fojtott hangon beszélni kezdet.

- Tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet nagyon kényelmetlen neked, mert nem szeretsz hazudni, de azokat a mocskokat nem kell embernek venni. Itt a lehetőség rá, hogy segíthessünk George-on, és te elszalasztanád?

- Még mindig nem tudom, hogy kéne viselkednem, és különben meg csak egy parasztfiú vagyok. Akármilyen ruhába öltöztetsz, ez úgyis meg fog látszani.

Ashley mélyet sóhajtott. Lélekben erőt gyűjtött az elkövetkező pár mondathoz, amiket nagyon nem volt kedve kimondani, de tudta, hogy meg kell tennie, ha meg akarja győzni a fiút.

- Most jól figyelj rám, mert nem mondom el kétszer! Te egy higgadt, értelmes, erős, kitartó, jóképű, jólelkű és becsületes fiatal, aki tudja, hogy mit akar. Megvédeni minden egyes ártatlan embert. Igazi vezéregyéniség vagy, tudsz hatni másokra, és ha nem olyan ruha lett volna rajtad, amilyen, amikor találkoztunk, akkor nem tudtam volna megmondani, hogy te nem herceg vagy, hanem parasztfiú. A viselkedésről meg annyit, hogy az olyan testtartásod jó lesz, amikor nem figyelsz oda, hogy beleolvadj a tömegbe. Csak az orrodat kell egy kicsit feljebb húznod, mivel dölyfös nemest játszanál, és beszélni meg csak leereszkedően kellene. Képes lennél rá.

Max a lány arcát vizsgálta. Őszintének tűnt, de azért rákérdezett.

- Teljesen őszinte voltál?

- Természetesen. Minden egyes szót komolyan gondoltam. Persze ezek a tulajdonságaid ellenére nagyon sokszor az agyamra tudsz menni, de te is így vagy velem. Szóval beleegyezel a szerepcserébe?

- Legyen – sóhajtotta a fiú lemondóan. - De csak most az egyszer.

Ashley megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Reméljük, hogy nem is kell többször. Akkor megyünk ahhoz az illemtanárhoz? - fordult oda a türelmesen várakozó házaspárhoz.

Larry felállt az asztaltól.

- Örülök, hogy belementél Max. Megkérdezhetem, hogy hívják a társatokat?

- George-nak. Miért?

- Nem érdekes, csak kíváncsi voltam – állította közönyösen Larry, de a fiatalok figyelmét nem kerülte el az a szikra, ami egy pillanatra felvillant a szemében. - Steve barátom körülbelül kétszáz méterre lakik innen. Hamar odaérünk, de azt hiszem, hogy van dolgunk bőven. Később jövök. Ha keresnek, ne mond el, hol vagyok! - Az utolsó két mondatot Marthához intézte.

Steve háza tényleg nagyon közel volt. Az erdő szélén állt, és előtte gyógyfüveskert feküdt, mellette egy jó állapotban lévő pajta volt. Larry kopogás nélkül belépett. A fiatalok csendben utána mentek.

Ahova beléptek egyszerre volt konyha, étkező, nappali és kamra. Az asztal mellett egy közepes termetű, barna hajú és szemű férfi volt. Larry-nál néhány évvel idősebb volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, amiből Maxék rájöttek, hogy nem csak komák, hanem testvérek is.

Larry röviden összefoglalta bátyjának a jövetelük okát, és még mondott valamit, amit a két fiatal nem hallott, de Steve láthatóan felélénkült tőle. Átvezette őket egy másik szobába. A hely tele volt zsúfolva különféle méretű és alakú ládákkal, és egy ágy is állt benne.

- Hadd nézzem! - fordult oda Maxhez. Elővett egy szalagot, és lemérte a szükséges méreteket. A fiú szó nélkül tűrte annak ellenére, hogy nem nagyon volt ínyére a dolog. - Azt hiszem, van egy tökéletes darabom a számodra.

Odalépett a szobában található legegyszerűbb ládához, turkált benne egy kicsit, majd elővett néhány ruhadarabot. A kupac tetejére egy díszesebb kardhüvelyt helyezett.

- Megkérhetlek titeket, hogy fáradjatok ki velem, amíg Max átöltözik? - kérdezte makulátlan udvariassággal, és kifelé indult. Ashley és Larry szó nélkül követték. - A sarokban van a mosdóteknő – szólt még hátra Steve.

Max alaposan megmosdott. Volt mit lemosnia magáról. Aztán átöltözött. A csizma és a ruhák olyanok voltak, mintha csak rá szabták volna. Furcsa volt, hogy nem a durva posztó, és eddig megszokott anyagok érnek a bőréhez, hanem selyem. Utolsó lépésként felcsatolta a kardját a kapott hüvellyel, és behívta a kijjebb várakozóakat.

- Na, milyen? - kérdezte a többiek döbbent arcát látva.

Először Ashley találta meg a hangját.

- Ha megfordulnál, és megnéznéd magad a tükörben, akkor tudnád – mondta a szokásos hangján, amiből kiderült, hogy minden rendben van a lelki egyensúlyával.

A fiú megpördült, és elképedten bámult a képmására.

A tükörben látható fiú barna csizmát viselt, kék selyemnadrággal, és ugyanolyan anyagú aranyszínű inggel. A ruhadarabok egyszerűen voltak díszítve, de ez csak még elegánsabbá tette a megjelenését, mert, hogy az volt, elegáns. Mindegyikükben olyan érzést keltett, hogy a tükörben látható alak nem lehet az a parasztfiú, aki pár perccel azelőtt a teremben állt.

- Tökéletesen áll. Nem él olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy te nem vagy herceg - mondta Steve. - Most már csak azt kell megtanulnod, hogyan viselkedj, és megdönthetetlen lesz a színjátékotok. Járj körbe! - adta ki a parancsot.

Max engedelmeskedett. Az alkalmi tanára meg volt vele elégedve. Azt mondta, hogy úgy jár, mint egy vérbeli harcos. Mivel minden nemesifjút megtanítottak harcolni, ezért ez sokat segített nekik. A testtartás után a beszédre tértek rá. Steve szerint választékosan fogalmazott, de mivel egy olyan embert fog eljátszani, aki büszke a rangjára, és semmibe vesz másokat, ezért sokkal leereszkedőbb hangon kellett megszólalnia. Ezt gyakorolták egy ideig, amíg a tanár megálljt nem jelzett.

Max megkönnyebbülten rogyott le az ágyra Ashley mellé. A jellemétől nagyon távol állt a dölyfösség és a mások lenézése, és ezért se szerette ezt a szerepet, de eldöntötte, hogy George-ért végig csinálja.

- Már csak egy probléma van – szólalt meg a lány.

- Mi az? - érdeklődött Larry.

- Nekünk van egy lovunk, akit biztonságos helyen hagytunk, de kéne még egy.

- Nekem van egy, és szívesen kölcsön adom – szólt közbe Steve. - Legalább mozogni fog egy kicsit.

- Akkor ezt megbeszéltük. - Ashley elégedetten felállt. - Kezd sötétedni, ideje lenne indulnunk.

Kimentek a házból. Steve néhány percre bement a pajtába, majd kijött egy teljesen felszerszámozott, közepes méretű lóval és egy jó állapotban lévő köpennyel.

- Vedd fel a köpenyt! – mondta Ashleynek. - Ha az a rabszolga kereskedő látta az arcodat, akkor a ruhádra is emlékezhet – tette hozzá magyarázatképpen.

A lány engedelmeskedett, majd elegánsan felült a lóra, és a kardját a hüvelyével együtt a nyerge bal oldalára erősítette. Eközben Max se állt tétlenül. Bement az erdőbe, majd egy kis idő múlva a többiek legnagyobb meglepetésére egy gyönyörű fekete ló hátán tért vissza.

Búcsút intettek a két férfinak, és a települést megkerülve indultak el megmenteni George-ot, Holdfényt és Álmost. A két fiatal nem beszélt egymással. Mindketten tele voltak kétségekkel a vállalkozás kimenetelét illetően, de inkább megtartották maguknak a baljós gondolataikat.

Könnyen megtalálták a rabszolga kereskedőkhöz vezető utat. Már elég sötét volt ahhoz, hogy Ashley biztonsággal el tudja rejteni az arcát az esetleges kíváncsi tekintetek elől.

Kezdődik az előadás. Remélem, hogy gond nélkül megússzuk.

Én is – válaszolta Tornádó.

Amikor a tegnapi tisztáshoz értek, megkönnyebbülten látták, hogy a szekerek, a lovak, a rabok és a kereskedők még mindig ott vannak.

Max egyenes háttal belovagolt a tűz fénykörébe társával a nyomában. Az emberek a fegyvereikhez kaptak. Körülbelül tízen lehettek. A fiú nem reagált a mozdulatukra, amire az ellenség vezetője előrelépett.

- Üdvözöllek. Davon vagyok. Vásárolni jöttél? - kérdezte Maxtől, mintha teljesen egyenlőek lennének.

Ashley ereiben meghűlt a vér, ugyanis a férfi nem az antarai, hanem a kevésbe ismert nemesi nyelvet használta. Biztos ezzel akarta tesztelni, hogy a váratlan látogató tényleg nemes-e. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne kapjon a kardjáért. Megkönnyebbülésére, és egyben a megdöbbenésére a társa ugyanazon a nyelven válaszolt, méghozzá tökéletes kiejtéssel.

- Maximilien herceg vagyok. Természetesen vásárolni jöttem. Az egyik ismerősöm ajánlotta magát.

A kereskedő meghajolt a hercegi rang hallatán. Max ügyet se vetett rá.

- Ha szabad kérdeznem, a társában kit tisztelhetek?

- Ő a testőröm. Sajnálatos módon egy régi balesetben megégette az arcát, és azóta elég keveset beszél, de annál veszélyesebb.

Ashley és Max leszálltak a lovukról. Mindkét kantárszárat a lány vette a kezébe. Davon elvezette őket a rabokhoz. Szerencséjükre George még köztük fel. Ha fel is ismerte a társait, annak nem adta jelét.

- Egy csinos és fiatal nő kellene? - kérdezte bizalmas hangon a kereskedő.

Az álherceg megvetően nézett rá, majd öntelt hangon válaszolt.

- Nekem nincs szükségem rabszolgára ahhoz, hogy kielégítsem a vágyaimat.

- Ez csak természetes. Mit is gondoltam. Hiszen egy olyan fiatal, gazdag és jóképű herceg után, mint ön biztos, hogy olvadoznak a nők – mentegetőzött hízelgéssel Davon. - Akkor férfiszolga kell?

- Igen.

A férfi erre intett egyet, amire a láncra vert emberek két csoportba tömörültek. Davon hosszasan áradozni kezdett a rabok előnyös tulajdonságairól. Max úgy tett, mintha figyelne, és a portékát vizsgálgatná, de igazából minden idegszálával a környezetére összpontosított.

- Nézzük meg azt – Mutatott találomra egy fekete hajú és kék szemű fiatal fiúra.

- Mozdulj már meg! - ordította a kereskedő.

A fiú félve előrelépett.

- Megoldható, hogy levegyük a láncait? Úgyse tudna elszökni.

- Természetesen – mondta Davon. Elővett egy kulcsot a nadrágzsebéből, és leszedte a fiúról a bilincseket.

- Mi a neved? - kérdezte Max fenyegető hangon.

A suhanc remegve bár, de válaszolt.

- Ron, uram.

- Hány éves vagy?

- Tizennégy.

Ashley a társa időhúzása közben észrevétlenül Devon mögé került, és rutinosan gyors mozdulattal kilopta a zsebéből a kulcsot, majd Max kezébe csúsztatta. Ő ekkor közelebb lépett Ronhoz, és továbbadta a tárgyat.

- Ez nem felel meg – fordult oda a kereskedőhöz. - Nézzük meg inkább a legszélsőt.

Miután a férfi visszahelyezte Ronra a bilincseit, a legszélső emberhez mentek.

Minden simán ment, csakhogy az egyik újonnan szabadult ember megpróbált kereket oldani, amit az egyik arrébb ülő őr észrevett, és hangos kiáltással jelzett. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Devon a zsebéhez kapott, és rögtön rájött, hogy kik a felelősek.

- Öljétek meg őket! - ordította a két fiatalra mutatva.

A két betolakodó abban a pillanatban előrántotta a fegyvereit és harcolni kezdett. Igyekeztek odafigyelni rá, hogy egyszerre maximum csak két ellenféllel kelljen szembeszállniuk.

Max már szinte rutinosan hárította a csapásokat, és ütötte le az ellenfeleit. Az elsőnek egy apró csellel kirántotta a kardját a kezéből, pördült egyet, és halántékon vágta. A másodiknak ugyanazzal a mozdulatsorral belekönyökölt a gyomrába, majd a fejére ütött. A harmadiknak megvágta a karját, és reflexszerűen a földre vetette magát. Szerencséje volt, hogy az érzékei jelezték neki a háta mögül érkező támadást, mert az könnyen a halálával végződhetett volna, de így a fegyver csak a vállát súrolta.

Az orvtámadó hirtelen eldőlt, miközben Max a megvágott karút ártalmatlanította egy pár órára.

Kösz, Tornádó.

Nincs mit. Ashley bajban van. Segíts neki.

A fiú erre villámgyorsan megpördült, és azt látta, hogy a lány egyszerre két megtermett férfival harcol, de azt nem láthatta, hogy Devon le akarja szúrni. Ő túl messze volt ahhoz, hogy bármit is tegyen, de ettől még nem adta fel. Nem tudta volna elviselni, ha a lány meghal.

Ekkor bekattant neki valami pont úgy, mint azon a tisztáson, ahol a lovát bántani akarták, és mint a Fekete Lovag ellen.

Minden lelassult. Hallotta a körülötte lévők lélegzetvételét, és ahogy a gyenge szellő fújta a fák ágait és a leveleit. Érezte, ahogy a vércseppjei lassan lefolynak a mellkasán át. Futni kezdett, hogy megmentse a lányt. Emberfeletti sebességgel haladt. A kereskedő tőre már majdnem elérte a lány bőrét, amikor a vére elérte a kardmarkolatát, amire a pengéje ragyogni kezdett, és akkor a fénylő fegyverrel hátulról átszúrta a férfi testét.

Ashleynek éppen ekkorra sikerült egy kis alvásra kényszeríteni az ellenfeleit, és a hangos puffanásra megfordult. Azt látta, hogy a társa kihúzza a ragyogó pengéjét Devon élettelen testéből, és hogy a vállán lévő seb egyik pillanatról a másikra begyógyul. Hálás pillantást vetett a fiúra.

Max zilálva bámulta a véráztatta kardját. Belül undorodott attól, hogy kiontott egy emberi életet, de nem bánta meg a tettét. Az a férfi csak bajt hozott a világra, és megölte volna a társát. Arra számított, hogy rosszul lesz, vagy akár még hányni is fog, de semmi ilyesmi nem történt. A teste tökéletesen rendben volt. Ugyanúgy nem történt semmi a szervezetével, mint amikor egy rovart taposott el. Ezért némiképp lelkifurdalást érzett. Nem hitte volna, hogy ilyen kemények az idegei.

Túl volt az első ölésen, és tudta, hogy ezután már a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik és a további gyilkolásai nem lesznek ekkora mérföldkövek az életében, de remélte, hogy azokra már nem kerül sor. Méghozzá azért, mert tiszteletben tartotta az emberi életet.

Jól vagy?

Igen, talán még túl jól is.

Ez biztos, hogy nehéz neked, de ne érezz lelkifurdalást azért, mert nem vagy rosszul. Te vérbeli harcos vagy. Eltudod képzelni, hogy egy győztes csata után a hadvezér elhányja magát.

Max elmosolyodott a képen.

Na, látod, hogy nem akkora dolog ez. Ezen már sok mindenki keresztül ment.

Köszönöm. Most már jobban érzem magam. Örülök neki, hogy hallak.

Lépj túl ezen a kábult testtartáson, és keresd meg a többieket.

A fiú megrázta magát, és azt látta, hogy Ron bámul rá tágra nyílt szemekkel.

- Mi az? - kérdezte, miközben elment egy bokorhoz, hogy letisztítsa a fegyverét.

- Nem volt semmi, amit itt levágtál, és az a fénylő penge szuper volt. Nem csak herceg vagy, hanem varázsló is? - kérdezte a srác hatalmas lelkesedéssel.

- Nem vagyok se herceg, se varázsló. Csak egy egyszerű parasztfiú. A pengén meg csak megcsillant a hold fénye. Nincs ebben semmi természetellenes – mondta, és felült Tornádóra. A társai odamentek hozzájuk.

Ashley a saját lován ült, és a kölcsönkapottat vezette.

- Mehetünk?

- Persze. Én kész vagyok.

- Had menjek veletek! - kérlelte őket Ron.

- Szó sem lehet róla. Menj haza! - ellenkezett a hercegnő.

A suhanc elszontyolodott.

- A szemem láttára égették le a házunkat. A bátyámnak sikerült elmenekülnie, de a szüleim meghaltak. Normban laktunk, és a testvérem megígérte, hogy ott vár rám.

- Norm egész közel van a fővároshoz szólt közbe George.

- Rendben van, velünk jöhetsz. Kösd el Devon lovát, szerintem úgyse lesz már szüksége rá – adta meg az engedélyt Max.

Ron boldogan elfutott az említett hátasért.

- Remek. Akkor már négyen vagyunk. A végén már egész karaván leszünk – jegyezte meg bosszúsan a lány.

Max egy vigyorral jutalmazta a beszólást.

Légyszi ha elolvastad, akkor küldj egy rövid hozzászólást! Előre is köszönöm.