A vastag törzsű fák olyan közel álltak egymáshoz, hogy az már lehetetlen volt, és Max tudta is, hogy csak a sötétség játszott vele.
Bármennyire is szorult helyzetben érezte magát a sűrű erdő és főként a fogvatartói miatt, mégsem félt, hanem egy különös bizsergést érzett a testében, ami arra késztette, hogy rántsa elő a kardját és harcoljon. Már ismerte ezt az érzést, és az elmúlt egy hónapban nagyon gyakran tapasztalta, ráadásul minden alkalommal erősebbé vált benne a késztetés.
Amikor először tapasztalta, még kisgyerek volt. John hozta ki belőle azzal, hogy csúfolta és belelökte a sárba. Azelőtt mindig eltűrte, amit vele tett, de akkor előjött az a bizsergés, amitől megelégelte a mostohabátyja húzásait, és nekiugrott. Az az eset meghatározó volt az életében, ugyanis akkor verekedett először, aztán pedig jött a falusi gyerekek megvédése, amit még élvezett is, de azt össze se lehetett hasonlítani azzal, amikor a kardját tartotta a kezében.
Nagy nehezen bár, de elfojtotta magában a kísértést, és erőnek erejével távol tartotta a kézfejét a kardja markolatától. Inkább a környezetét kezdte figyelni, hogy elterelje a figyelmét.
Szerencséjére nagyon jó látása volt, amit annak köszönhetett, hogy régebben nagyon sok időt töltött éjszakánként a Corsar körüli erdőkben.
Mindig is vonzotta a kaland és az ismeretlen, ezért hét éves korában összeszedte a bátorságát, és a malomtól távolabb, a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, méghozzá egyedül. Eleinte félt, és minden neszre felriadt, de ahogy telt az idő, és nem történt semmi különösebben félelmetes, egyre bátrabb lett, aminek az lett az eredménye, hogy egyes esetenként egész éjszaka a sűrű erdőt járta, így hamar megtanulta elkülöníteni egymástól az élővilág hangjait és a szeme is egyre élesebb lett.
Nem került sok idejébe észrevenni az őket árnyékként kísérő embereket. A férfi, aki vezette a menetet nemblöffölt, hiszen az emberei tényleg bármelyik pillanatban lelőhették volna őket, de ennek ellenére egyáltalán nem volt biztos a harcedzett mivoltukban.
Néhány perc alatt megunta a szemlélődést, mivel semmi látnivaló nem akadt, és úgy döntött, hogy inkább megpróbál kiszedni valamit a mély hangú fickóból, ezért egy kicsit megnyújtotta a lépteit, és Tornádóval a háta mögött felzárkózott mellé.
- Hogy hívnak? - kérdezte tőle kertelés nélkül.
- Neked mi közöd van hozzá, kölyök? - mordult rá barátságtalanul a férfi.
Maxet nem hozta zavarba az elutasító hangnem, hanem még elszántabbá vált abban, hogy valami használható információt szerezzen az elfogójukról és annak főnökéről.
- Egyszerűen csak tudni szeretném az elrablónk kilétét. Ez csak nem olyan nagy kérés, vagy mégis?
- Nem kaptam engedélyt a főnökömtől, hogy elárulhassam a nevemet.
- De nem is tiltotta meg, igaz? Amit nem tiltottak meg, azt szabad. - Egy pillanattal később megérezte magán a másik dühös pillantását, de tudta, hogy ezt csak beszélgetőpartnere tehetetlensége szülte.
- Donaldnak hívnak – mondta vonakodva a férfi. - Te ki vagy?
Biztos, el akarod árulni neki? - aggodalmaskodott Tornádó.
Mégis mit veszíthetek vele?
- Max vagyok – válaszolta könnyedén. - Kinek dolgozol és mit keresel az erdő mélyén? Csak azért kérdezem, mert nem tűnik túl legálisnak a dolog, de te meg nem tűnsz bűnözőnek.
- Túl sokat kérdezel, kölyök, de ennek ellenére tetszel nekem. Van benned bátorság. A legtöbb olyan korú fiú, mint te már rég összecsinálta volna magát félelmében. Remélem, hogy csatlakozol majd hozzánk, és akkor férfit csinálok belőled. A kérdéseidről csak annyit, hogy néhány perc múlva megérkezünk, és akkor választ kapsz rájuk.
Max meglepődött azon, hogy Donald hirtelen bőbeszédűvé vált, pedig a társalgás indulásakor nem tűnt valami közlékenynek, de ezt inkább nem tette szóvá.
- Hogy hogy tetszek neked?
Donald szótlan maradt, és már azt hitte, hogy nem is fog megszólalni, amikor válaszolt a kérdésére.
- Hasonlítasz egy kicsit a fiamra. Ő is szőkének és kék szeműnek született, mint te. Benne is megvolt egy kicsit az a fajta bátorság, ami benned.
- Mi történt vele? - kérdezte Max komoly és halk hangon. Volt valami a férfi hangsúlyában, amitől egyértelművé vált a számára, hogy a fiúval valami szörnyűség történhetett.
- Egy nap katonák jöttek, amikor nem voltam otthon, és az adót követelték. Mivel nem volt otthon pénz, a tizenhat éves lányomat akarták elvinni, hogy ledolgozza az adónkat. Persze a tizenöt éves fiam nem akarta engedni, mert tudta, mit fognak tenni a nővérével. Tudod, hogy mi történt? Az adóbehajtó egyszerűen leszúratta a katonákkal, Catelynt pedig elhurcolták. Szegény fiam nem halt meg rögtön, hanem órákig szenvedett. Amikor rátaláltam, már megmenthetetlen volt a hatalmas vérveszteség miatt. - Egy ideig hallgatott, majd elkáromkodta magát. - A kénköves pokolba! Eddig soha senkinek, még Bennek se beszéltem erről, veled pedig egy órája találkoztam először, és mégis elmondtam. Komolyan mondom, kölyök van benned valami, ami az embert őszinteségre készteti.
Elszólta magát – gondolta csak úgy magának Max. - Most már szinte biztos, hogy ahhoz Benhez visznek minket, és ha ez igaz, akkor egyáltalán nem vagyunk elkeserítő helyzetben.
- Sajnálom, ami a gyerekeiddel történt.
- Látszik, hogy még soha senkit nem veszítettél el, aki közel állt hozzád. Ha elvesztettél volna valakit, akit szerettél, akkor tudnád, hogy a sajnálat nem elég – mondta a férfi keserűen.
- Igazad van. Tényleg nem vesztettem el senkit, aki közel állt hozzám, hiszen még túl kicsi voltam ahhoz, amikor elvesztettem a szüleimet, hogy tudjam, mi is az – válaszolta Max, de az ő hangjában nem volt keserűség, csak egyszerű beletörődés és a szavaiban egy minimális mennyiségű élesség.
Ezután mindketten hallgattak.
Két perc múlva egy tisztásra értek, ami mögött egy sziklafal állt különálló nyílásokkal. A sziklafalra nem futott fel semmiféle növény, ami elég különösnek tűnt volna egy erdő szélén, ha a tisztáson nem táborozott volna néhány száz ember. Vegyesen voltak férfiak, nők és gyerekek, és mindannyian rájuk bámultak, amikor kiléptek a tisztásra.
Kisebb csoportokban ültek egy-egy kis rakás tűz mellett. Egyikük se viselt finom ruhát és mindegyik férfi keze ügyében volt legalább egy fegyver, sőt a legtöbbjük oldalán kard is lógott. A tisztás egyik szélén lovak legelésztek, a másik szélén pedig karókra kifeszített köteleken ruhák lógtak.
Max elsőre ennyit fedezett fel, de tisztában volt vele, hogy ennél sokkal több érdekesség lehetett a tisztáson, amit ő nem vett észre.
- Egész érdekes ez a hely – jegyezte meg Ashley, amikor a társa bevárta.
- Az – válaszolta Max. - Szerintem Ben főhadiszállására csöppentünk.
- Hát, az nagyon érdekes lenne. Hamarosan kiderül, hogy igazad van-e.
- A lovakat hagyjátok itt és kövessetek! Az embereim gondoskodnak róluk – adta ki az utasítást George.
- Mondd meg nekik, hogy ne próbáljanak meg felülni rá, és ne ingereljék fel, mivel elég tüzes állat! - mondta Max, és megveregette Tornádó nyakát.
Kösz az állatért.
Miért, nem vagy az? - vágott vissza a fiú.
Tornádó erre nem válaszolt, csak mérgesen fújt egyet.
- Mi lesz most? - lépett oda Maxhez Ron remegve.
- Beszélünk a főnökükkel.
Megnyugtatásképpen megveregette a suhanc vállát, és elindult Donald után. George és Ashley közvetlenül a vezetőjük sarkában volt, ezért igyekeznie kellett, hogy utolérje őket. Ron szorosan a nyomában járt.
A férfi bevezette őket a középső nyílásba, amiről kiderült, hogy egy barlang bejárataként funkcionált. Max ebből arra következtetett, hogy a többi nyílás is egy-egy barlangot jelenthetett.
A hely, ahova Donald vezette őket nem volt túl nagy. Mindössze egy szalmaágy és egy durván kifaragott asztal állt benne és néhány fatuskó, amiket a tulajdonosa székként használhatott. A barlang két oldalára egy-egy fáklyatartót erősítettek, amikben a fáklyák hevesen égtek, és bevilágították az egész helyiséget.
A barlang végében az asztal mögött egy fiatal férfi támaszkodott a sziklafalnak. Max rögtön felismerte benne Bent a markáns arcáról, fekete hajáról és az átható, kék szempárjáról. Olyan élénken emlékezett a három héttel azelőtt látott arcra, mintha csak előző nap vívtak volna meg. Még a sebhelyét sem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, nem tévedett, amikor korábban rá gyanakodott.
- Köszönöm, Donald. Elmehetsz – szólalt meg Ben parancsoló hangon.
A férfi tiltakozás nélkül kiment, és otthagyta őket a fegyvereivel együtt a főnökével.
Vagy túlságosan bízik Ben képességeiben, vagy úgy gondolja, nem vagyunk annyira őrültek, hogy megöljük a főnökét és megpróbáljunk elmenekülni.
Szerintem mindkettő – közölte a véleményét Tornádó.
- Ki az ott a hátad mögött, Max? - érdeklődött Ben halálosan nyugodt hangon.
- Nem gondoltam volna, hogy még felismersz. Végül is a találkozásunk már három hete történt, és ráadásul csak néhány percig tartott.
- Nem könnyű elfelejteni azt az embert, aki legyőzött, és te különben se vagy egy hétköznapi jelenség. Szóval, ki az ott mögötted?
Max megfogta a háta mögött meghúzódó suhanc karját, és maga elé húzta. A következő pillanatban a rablóvezér szemei elkerekedtek, és az arcára döbbent és egyben örömteli kifejezés költözött. Ron kitépte magát barátja fogásából, és a férfi karjaiba vetette magát.
- Ron, te meg hogy kerülsz ide? Ha tudnád, hogy mennyire aggódtam. Azt hittem, meghaltál.
Max alaposabban megfigyelte az arcukat, és megállapította, hogy meglepően nagy volt köztük a hasonlóság. Ugyanolyan kék szemük és fekete hajuk volt, sőt még az arcvonásaik is megegyeztek. A különbség csak az volt, hogy Ben arca érett volt, és látszott rajta, hogy felnőtt férfi, míg a tizennégy éves Ronról nem lehetett elmondani ugyanezt.
- Testvérek vagytok? - kérdezte a rá jellemző nyugodtsággal palástolva a meglepetését.
- Igen – válaszolták egyszerre. A fiatalabbikuk nyíltan elsírta magát örömében, de a bátyja szemében is megcsillant egy kósza könnycsepp.
Úgy néz ki, Ben és Ron testvérek – tájékoztatta Tornádót.
Micsoda váratlan fordulat. Most már biztos, nem vagytok bajban.
Szerintem se.
- Várjunk csak egy pillanatra! - szólalt meg Ashley. - Ez most azt jelenti, hogy a tehetségtelen zöldfülű a birodalom leghíresebb rablóvezérének az öccse? Micsoda irónia!
- Ki ez a lány? - nézett Ben Maxre.
- Képzeld el, hogy ennek a lánynak agya is van, és meg tudja mondani a nevét, ha akarja! - közölte Ashley fortyogva. Max jól szórakozott rajta, de tudta, hogy jobban jár, ha ezt nem mutatja ki.
- Rendben van, akkor tőled kérdezem meg. Ki vagy te? - Látszott rajta, hogy meglepődött a lány éles nyelve miatt, amin Max ugyancsak jól szórakozott. Eddig nem is gondolta volna, hogy a hercegnő tüzessége ennyire szórakoztató lehetne, ha nem rá irányulna. - Ennyivel is okosabb lettem – gondolta magában.
- A nevem Ashley.
- Megkérdezhetem, hogy egy ilyen csinos és fiatal lánynak mit keres kard az oldalán?
- Neked ahhoz semmi közöd.
- Valami olyasmit tudtam kivenni a szavaikból, hogy a bátyját akarja kiszabadítani – közölte Ron. Ashley erre olyan fagyos és lesújtó pillantást vetett rá, hogy Max semmi pénzért nem lett volna a helyében. A suhanc egyáltalán nem meglepő módon összehúzta magát a gyilkos tekintet alatt.
- Mit akarsz tőlünk? - szólt közbe Max úgy döntve, hogy megmenti a testvérpárt a tüzes amazon villámló haragjától.
- Egyszerűen csak tudni akartam, hogy kik mentek a házunk romjaihoz és miért. Remélni se mertem volna, hogy az öcsémbe botlok.
- Ez eddig érthető, de most mit akarsz tenni velünk?
- Az attól függ, hogy hogyan került hozzátok Ron.
- Egy rabszolga kereskedőhöz kerültem. Már egy fél éve jártam rabláncon az országot, amikor jöttek ők, és kiszabadították az összes rabot. Látnod kellett volna, hogy mit csináltak ott. Nagyszerűen harcoltak, és amikor Max megölte Devont, a rabszolga kereskedőt, akkor fényesen világított a pengéje.
- Csak a holdfény csillant meg rajta – szólalt meg George először a beszélgetés alatt.
- Önben kit tisztelhetek? - fordult felé Ben.
- George vagyok.
- Mivel megmentettétek az öcsémet, így nagyon úgy néz ki, hogy köszönettel tartozom nektek. Természetesen szabadon elmehettek, ha megesküdtök, hogy nem beszéltek senkinek a találkozásunkról, vagy csatlakozhattok hozzánk.
- Azt hiszem, ezt meg kell beszélnünk – mondta George.
- Persze, csak nyugodtan. Én addig kimegyek Ronnal – adta meg az engedélyt Ben, majd öccsével az oldalán kisétált a barlangból.
Egy rövid ideig hallgattak, majd Max szólalt meg először.
- Nektek mi a véleményetek?
- Ideiglenesen talán, aztán majd meglátjuk. Egy szűk hónapig tudnék maradni, aztán van egy kis dolgom, és csak aztán fog eldőlni véglegesen, hogy akarok-e maradni – osztotta meg velük a véleményét George.
- Egyetértek. Én maradni szeretnék, és kivárni a megfelelő alkalmat, hogy kiszabadíthassam Aaront. Ezek az emberek ugyanazért harcolnak, amiben én hiszek, szóval maradhatnánk, és segíthetnénk nekik.
- Ugye tudod, hogy valószínűleg beállítanak majd főzni, vagy ilyesmi? - kérdezte tőle Max.
- Azt próbálják meg, és akkor majd megtanulják, hogy ugyanolyan érzés, hogyha az egyik férfi társuk üti meg őket, és ha én teszem meg ugyanazt.
- Akkor úgy látszik, mindannyian egyetértünk abban, hogyha ideiglenesen is, de csatlakozunk hozzájuk.
Mindkét társa bólintott. Max erre kiment, és visszahívta a bandavezért.
- Hogy döntöttetek?
- Csatlakozunk hozzátok, legalábbis egy időre.
- Rendben van – bólintott Ben egy elégedett mosollyal az arcán. - Holnap megmutathatjátok, hogy mit tudtok, addig is Scott elvezett titeket oda, ahol ledőlhettek az éjszaka hátralévő részére.
Mindhárman kimentek a barlangból, és egy Max korabeli szeplős, barna szemű és szőkésbarna hajú fiú lépett oda melléjük. A jobb kezében fáklyát tartott.
- Te vagy az, akivel Dalrában találkoztam? - kérdezte tőle Max.
- Igen. Nem hittem volna, hogy megismersz – válaszolta a fiú vidám hangon.
- Elég jó memóriám van, ráadásul Ben a nevedet is megmondta.
- Hát igen, így tényleg nem olyan nehéz. A többiek nagyot néznek majd holnap. Én még emlékszem rá, hogy harcolsz, szóval biztos, nagy meglepetésben lesz részük. Én rád fogok fogadni bárkit is állítanak ki ellened. Maximum vesztek, aminek szerintem elég kicsi a jelentősége.
- Köszönöm a bizalmat – nyögte ki Max. Nem hitte volna, hogy fogadás is lesz, de persze gondolnia kellett volna rá, hiszen a legtöbb ember vérében ott keringett a szerencsejátékra való hajlam.
Scott elvezette őket a rét egy üres pontjára, majd otthagyta őket azzal, hogy takarózzanak a köpenyükbe. Miután lefeküdtek, mindegyiküket azonnal elnyomta az álom.
Reggel az emberek zajára ébredtek. Scott hozott nekik néhány szelet kenyeret és egy kevés sült húst. Megvárta, amíg befejezték az evést, és csak utána szólalt meg.
- Ben azt üzeni, hagyjátok itt a cuccotokat, és csak a kardotokat hozzátok.
Egyikük se tiltakozott, hiszen nem volt olyan értéktárgyuk, ami miatt félniük kellett volna a tolvajoktól, ráadásul biztosak voltak benne, hogy a rablóvezér nem hagyná, hogy az emberei egymástól lopjanak, így hát nyugodt szívvel otthagyták a köpenyeiket és az íjaikat.
Scott bevezette őket az erdőbe, és az öt perces út közben a tőle telhető legjobban megmozgatta az izmait, hogy ne legyenek merevek, amikor majd harcolnia kell, hogy az újdonsült társai lássák, mire képes.
Egy újabb tisztásra értek, amit a törvényen kívüliek szemlátomást gyakorlótérnek használtak. Mindenfele szalmabábukat lehetett látni, és voltak céltáblák is, de a terület legnagyobb részét vívásra használták. Amikor kiléptek a tisztásra, Be rögtön észrevette őket, és intett az aktuális gyakorlatozóknak, hogy hagyják abba, amit csinálnak. Fél perc múlva már mindenki a vezérre figyelt.
- Mint tudjátok, éjszaka Donald és az emberei látogatókat hoztak, akik csatlakoztak hozzák, és most megmutatják, mit tudnak. Először is nézzük meg, hogy mire képes a lány. Miles, tiéd a megtiszteltetés, hogy kiállhass a hölggyel.
Az emberek közül kilépett egy húsz év körüli fiatal férfi. Kecskeszakálla és barna haja, valamint ugyanolyan színű szeme volt. Ugyanolyan magas volt, mint Ashley, és magabiztos vigyor ült az arcán. Max már a mozdulataiból és a járásából látta, hogy nem tartozott a világ legjobb harcosai közé. Úgy nézett ki, hogy Ben nem hitt benne, hogy Ashley különösebben jó lenne.
- Ez most komoly? - nyögött fel mellette a lány úgy, hogy csak ő és George hallotta, majd előrelépett, és előhúzta a kardját.
- Ashley megeszi a kölyköt reggelire - lépett oda mellé George. - Jó, hogy nem Ront állította ki ellene.
Max csak bólintott, és inkább a küzdelemre figyelt.
A küzdők ősi szokás szerint fejet hajtottak az aktuális úrnak, jelenesetben Bennek, majd meghajoltak egymás felé, aztán elkezdődött a harc. Alig került sor egy-két pengeváltásra, ugyanis Ashley ellenfele első hibáját kihasználta, és kiütötte a kezéből a fegyvert. Kétségkívül csak erődemonstráció céljából végzett gyorsan Milesszel, mert máskülönben biztos, hogy szórakozott volna a nála jóval gyengébbel.
- A győztes kétségkívül Ashley. Gratulálok, kétségkívül alábecsültelek.
- Csak egy nagyobb hiba van annál, ha alábecsülöd az ellenfeled – mondta George halkan.
- Hadd találjam ki! - mosolyodott el Max. - Ha erősebbnek hiszed, mint amilyen valójában, igaz?
- Pontosan.
- Donald, te állsz ki George ellen – adta ki az utasítást Ben, amikor Ashley visszaért melléjük.
- Na, milyen voltam? - érdeklődött a lány jókedvűen.
- Gyors – kapta meg a szűkszavú választ.
Max kíváncsi volt, mivel még egyetlen egyszer se látta az öregebb utazótársát vívni. Volt egy olyan megérzése, hogy ő is nagy meglepetést fog okozni az embereknek.
A vívók elvégezték a szokásos tisztelgést, majd elkezdődött a párbaj. Donald rögtön rohamozott, de ellenfele egy oldallépéssel elkerülte az összeütközést, és megvárta, amíg megfordul. A fiatalabb férfi ezúttal kevesebb lendülettel próbálkozott, de George könnyedén hárított. Ezután folyamatosan összecsaptak a pengék, de Max észrevette, hogy az öreg társa visszafogta mind az erejét, mind a gyorsaságát. Eltűnődött, hogy a férfi milyen félelmetesen jó lehetett fiatalabb korában. Egyre kíváncsibb lett a múltjára.
Tíz perc után Donald elkövetett egy látványos hibát, amit George azonnal kihasznált, és a következő pillanatban Donald fegyver nélkül állt a torkának pengét szegező ellenfelével szemben.
- Úgy néz ki, hogy most is az új tagunk nyert. A harmadik, Max ellen én állok ki – közölte Ben.
Max a küzdőtér felé vette az irányt, és közben a kardja markolatára tette a kezét. Mint minden alkalommal, most is magabiztosság és erő öntötte el, és a tenyere rögtön megtalálta a tökéletes fogást. Abban a pillanatban elöntötte a bizonyosság, hogy a férfinak nem sok esélye volt ellene.
Amikor odaért Ben mellé, akinek a kezében már ott volt a kardja, megszólalt.
- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne.
- Csak nem félsz?
- Egyszer már legyőztelek, miért ne tudnám megtenni újra?
- Akkor csak szerencséd volt.
- Nem, nem az volt, és ezt mindketten tudjuk. Mégis hogy nézne az ki, ha egy tizenhét éves fiú legyőzne? Szerintem eléggé tekintélyromboló lenne.
- Te csak ne aggódj a tekintélyem miatt, csak küzdj minden erőddel!
Max arra gondolt, amikor bekattant neki valami nemes ifjak, a Fekete Lovag, majd a rabszolga kereskedő ellen. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy még ha akarta volna, akkor se lett volna képes magából előhívni azt az erőt, de azt is tudta, hogy nincs is szüksége rá a győzelemhez.
- Rendben van – sóhajtotta -, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
Az ujjait szorosan rámarkolta a markolatra, és egy elegáns mozdulattal előhúzta a kardját a hüvelyéből. Kecsesen meghajolt ellenfele előtt, majd kettőt hátralépett, és várta, hogy a másik támadjon. Elgondolkozott azon, hogy direkt veszítsen, de tudta, hogy Ben nem díjazná a kegyelem győzelmet, ezért elvetette az ötletet.
A küzdelmet figyelő emberek gúnyosan elmosolyodtak, amikor meglátták a hátralépéseit. Nyilvánvalóan azt hitték, hogy a fiatal fiú félelmében hátrált. Fogalmuk sem volt, hogy mekkorát tévedtek.
Amikor Max észrevette, hogy ellenfele két kézzel fogta a kardját, rárakta a bal kezét is a markolatára, és olyan nyugodtan várta a támadást, mint egy szobor, de közben minden egyes izma megfeszült, hogy a szükség eseten a másodperc törtrészénél is gyorsabban reagálhasson.
Ben egy ordítással előrelendült, és hatalmas erővel csapott feléje. Ő halálos nyugodtsággal az ellenség kardja elé emelte a saját, és egy pillanattal később a két penge hangos csattanással összetalálkozott. A támadás ereje hatalmas volt, de érdekes módon az izmai sokkal könnyebben viselték el, mint amikor először harcoltak, és ő egy tapodtat se mozdult a helyéről.
Ellenfele folyamatosan támadott, de ő minden egyes próbálkozását hárította, és még mindig sziklaként állt a kezdőponton, ahová a lábait megvetette. Fogalma sem volt róla, mikor, de elérkezett egy pillanat, amikor már hamarabb tudta, hogy ellenfele merre fog támadni, mielőtt az mozdult volna. Felemelő érzés volt tudni, hogy ő uralta a harcot, és hogy semmi nem történhetett, ami váratlanul érte volna.
Harc közben a kardja sokkal jobban a teste részévé vált, mint addig valaha, és a forgatása ugyanolyan természetessé vált számára, mint a lélegzetvétel.
Már csak játszott az ellenfelével, mint egy macska az egérrel, de nem volt akkor fölényben, hogy elengedhesse a figyelmét. Pont ez volt az érdekes a játékban, hogyha csak minimális kockázat volt, de mégis volt. El kellett ismernie, hogy élvezte a harcot, de ellenfelén látszott, hogy ő egyáltalán nem azon az állásponton volt.
Ben arcán gyöngyöztek az izzadtságcseppek az érőveszítéstől, és látszott rajta, hogy minden pillanattal egyre dühösebb lett. Egy ideig visszafogta a dühét, de aztán a másik nyugalmát és határozottságát látva mégis szabadon engedte.
Max észrevette, hogy a rablóvezér egyre vadabbul küzdött, de nem ijedt meg, és nem vesztette el a nyugalmát, és így hiába próbálkozott Ben a mozdulatai egyre lassabbnak tűntek a számára. A végén már olyan lassúak lettek, hogy lehetetlenné vált nem kivédeni őket.
Rájött, hogy megint megtörtént vele az, ami három korábbi harca során is megtörtént. A különbség csak az volt, hogy most nem egyik pillanatról a másikra váltott a gyorsasága és az ereje, hanem fokozatosan nőtt. Ben mozdulatai a végére annyira lelassultak, hogy már kezdte unni a párbajt, ezért úgy döntött, hogy véget vet neki.
Gondolkozott egy kicsit azon, hogy hogyan vessen véget a harcnak, de nem kellett hozzá sok idő, hogy kitalálja. Egy finom és cseles mozdulattal kiütötte ellenfele kezéből a kardját, ami felrepült egy pillanatra, de nem volt ideje leesnie a földre, mert szinte azonnal elkapta a bal kezével.
A férfi egy másodperc múlva már a földön térdelt előtt, és ő a torka elé keresztben elhelyezte mindkét pengét.
Az idő újra normálissá vált a számára. Az emberek egy rövid ideig döbbenten álltak, majd tapsolni és fütyülni kezdtek.
Max lenézett a vesztesre, és elmosolyodott.
- Én megmondtam, hogy győzni fogok.
Visszaadta Bennek a fegyverét, és felhúzta maga mellé a férfit, majd a hüvelyébe csúsztatta a kardját. A fekete hajú vezér egy rövid ideig komoran nézett maga elé, de aztán elvigyorodott, és fennhangon megszólalt.
- Mindhárman bebizonyítottátok, hogy remek harcosok vagytok. Most már hivatalosan is közénk tartoztok.
A szavait hangos üdvrivalgás követte.
Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!
