A nap első sugarai megvilágították, ahogy egy fiatal, szőke hajú fiú egy vastag fa törzsének dőlve ült, és szórakozottan babrált a nyakában hordott medállal. Ez alkalommal rá lett kiosztva a harmadik őrség.
Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezt kapta, mert szerinte ez volt a legkevésbé kimerítő. A középső volt a legrosszabb, mert akkor lehetett a legkevesebbet aludni. Négyen voltak, de mindig három részre osztották az éjszakai őrséget, mert egyiküknek se akaródzott rábízni az életét a fiatal és szeleburdi Ronra.
A fiú persze tiltakozott, és be akarta bizonyítani, hogy ő is képes lenne az éjjeli őrködésre, de nem kapott esélyt rá, hogy megmutathassa a képességeit.
Max rápillantott a szunyókáló lovára, és az utolsó őrség egy újabb előnyét fedezte fel, miszerint így Tornádó nem kelthette fel, hogy tegyenek egy hajnali kiruccanást. Szeretett nyereg nélkül vágtázni, de azt is tudta értékelni, ha kellőképpen kipihenhette magát, ami George kemény edzései, és a kimaradt időbeli kemény lovaglás miatt csak alvással volt lehetséges.
Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a legutóbbi pár alkalom, ugyanis Ron ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vehessen rajtuk. George nem ellenezte, és ugyanolyan könyörtelenül bánt vele, mint Ashleyvel, vagy Maxszel, ami nem volt tőle túl rendes, ugyanis a kölyök nem rendelkezett valami nagy fizikai erővel, és semmiféle előismerete nem volt a harcot illetően, de ezektől függetlenül igyekezett, csak legtöbbször csúnyán félresikeredett valami a próbálkozásaiban.
Max és Ashley megsajnálták, ezért tanítani kezdték a fegyverforgatás alapjaira és a különféle önvédelmi technikákra.
Ashley tanári pályafutásának hamar vége szakadt, mert a lobbanékony természetével nem bírta elviselni, hogy a suhanc mindent elrontott, nem figyelt oda rá annyira, mint kellett volna, és idióta kérdéseket tett fel. Az is zavarta, hogy a fekete hajú fiú szinte bálványozta Maxet, mióta csak látta, hogy fénylő pengével megölte a Devon nevű rabszolga kereskedőt.
Max ezzel ellentétben minden nap tanítgatta a nem túl tehetséges Ront, és látszólagos nyugalommal viselte el a fiú rajongását, mert bármilyen higgadtnak sikerült maradnia, azért néha legszívesebben ráordított volna, hogy legalább egy kis időre szálljon le róla. Valami különös csoda folytán azonban mindig sikerült megfékeznie magát, és egy lemondó mosollyal fogadnia a megpróbáltatásokat.
A helyzetén az akkor rajta lévő ruha se segített, mivel Ron minden észérv ellenére meg volt győződve róla, hogy rajongása tárgya nemesi származású. Max hiába mondta el neki legalább százszor, hogy ő csak egy árva, akit kisbaba korában egy bokorban találta meg egy molnár házaspár, akik aztán megsajnálták, és felnevelték. A holló tollainak a színére hasonlító hajú a magyarázatok közben végig bólogatott, de sose hagyta eltántorítani magát az elméletétől.
A makacsságának köszönhetően Max feladta a próbálkozást, és csak a szemét forgatta, amikor a suhanc elővette a témát.
Miután kiszabadították George-ot, visszamentek Larryékhez, és elköszöntek tőlük. Utána ellovagoltak Steve-hez, akinek visszaadták a lovát. Max akkor boldog volt, hogy végre megszabadulhat az előkelő ruhától és a kardhüvelytől, de pechjére a férfi ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg őket, mivel ő úgyse tud mit kezdeni velük, és ráadásul a ládában csak megrágnák a molyok a drága szövetet. A szőke hajú nem akarta elfogadni a felajánlást, de Steve ragaszkodott hozzá. Ashley és az öreg is úgy gondolták, hogy a finom öltözet még jól jöhet, ezért kénytelen-kelletlen, de elfogadta az ajándékot.
A tűnődéséből Ashley riasztotta fel azzal, hogy felkelt, odament hozzá, és leült mellé.
- Még lett volna egy órád aludni – jegyezte a fiú köszönés helyett.
A hercegnő ásított egyet, és csak utána válaszolt.
- Tudom, de most elég ébernek érzem magam, és nem valószínű, hogy vissza tudnék aludni.
Max lélekben teljesen máshol járt, ezért csak egy bólintással jelezte, hogy hallotta, amit a mellette ülő mondott.
- Min gondolkozol annyira? - érdeklődött a lány néhány percnyi hallgatás után.
- Azon, hogy mihez kezdjek.
- Ezt meg hogy értetted?
- Tudod, én csak úgy véletlenül hozzácsapódtam George-hoz a fővárosba vezető útja közben. Ma elérjük Normot, holnap meg az öreg és a te célodat. Azt nem tudom, hogy utána mit csináljak.
- Segíthetnél nekem kiszabadítani a bátyámat – vetette fel Ashley vidámságot erőltetve a hangjába, amire egy szigorú pillantást kapott válaszul.
- Ha már itt tartunk, elgondolkodtál már rajta, hogy akarod véghezvinni a szöktetést? Most ne válaszolj! Tegyük fel, hogy segítek neked, és összejön. Utána mi lesz?
Ashley már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, de aztán elgondolkodott, és a tőle megszokott tüzes hátorozottság helyett csendesen szorongva szólalt meg.
- Igazad van. Eredetileg azt terveztem, hogy hazamegyek Aaronnal, és jöhetnél velünk, de...
- ...de rájöttél, hogy az a hely lenne az első, ahol keresni kezdenének minket – fejezte be a megkezdett mondatot Max. - Ezzel az én szempontomból nincsen nagy baj, mivel nem is ismerem azt a terepet, és őszintén szólva nem valószínű, hogy találnál nekem való munkát, céltalanul lézengeni meg nem akarok.
- Lehetnél mondjuk tolmács, inas, lovász, beállhatnál valamilyen mesterhez tanulni, vagy végső esetben katonának is elmehetnél. Arra biztos, hogy senki sem számítana.
- A probléma csak az, hogy egyik munka se kötne le igazán, katonának meg eszemben sincs beállni, mert nem akarom egy olyan ember parancsait követni, mint Altana kormányzója, megjátszani pedig biztos, nem tudnám, mivel ahogy magamat ismerem, nagyon hamar nagyon nagy bajba kerülnék.
A lány bosszúsan fújt egyet arra, hogy a beszélgetőpartnere minden egyes ötletét olyan könnyen elvetette.
- Az a baj veled, hogy mindenben jó vagy, és a te származásodból kifolyólag nincs olyan dolog, ami teljesen mozgósítani tudná a tehetségeidet.
Max a szeme sarkából észrevette, hogy Ron és George ébredezni kezdett, ezért gyorsan elakart térni a komoly téma legkisebb szikrájától is. E cél érdekében még arra is hajlandó volt, hogy felsoroljon a társának néhányat a hiányosságai közül.
- Mindenben jó! - horkant fel. - Látszik, hogy nem láttál még rajzolni, faragni, főzni, vagy nem hallottál még énekelni, A falubeliek azt mondták, hogy olyan rossz hangú egyén, mint én, évente csak egyszer születik az egész országban – közölte széles vigyorral az arcán, mint aki büszke arra, hogy milyen borzalmas a hangja.
Ashley felfogta a témaváltás okát, és még örült is neki, hogy a beszélgetés visszafolyt a megszokott medrébe. Színpadias mozdulattal összecsapta a tenyereit, és olyan szörnyülködő hangon szólalt meg, mint amilyet egy hercegnő használt az általa szervezett bál előtt, amikor észrevette, hogy az egyik függönyön van egy apró folt.
- Hogy mik vannak! Tökéletes úrról kiderül, hogy mégse olyan hibátlan, mint amilyennek mutatja magát. A végén még kiderül, hogy táncolni se tud.
Max már vágott volna vissza, amikor is Ron odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy miről van szó.
- Semmi különösről – állította a lány. - Na, én megyek, és utána nézek a reggelinek – mondta, azzal otthagyta őket.
Max is felállt, és nekilátott, hogy elvégezze a lovak körüli teendőket. Ron végig a nyomában játr, és szakadatlanul fecsegett. Társa csak egy-egy bólintással jelezte, hogy hallja, amit mondott, közben pedig teljesen a gondolataiba merült.
Ez a kölyök egy nap alatt többet beszél, mint te fél év alatt. Nem értem, hogy bírod ki. Én a helyedben már biztos, jó néhányszor leordítottam volna a fejét.
Ezért szerencsés, hogy én én vagyok, te meg te. Különben meg legkésőbb estére elérjük a srác lakóhelyét, és el kell majd válnunk tőle.
Már alig várom – mondta Tornádó, és nyomatékul még horkantott is egyet.
Ismerd el, hogyha csak egy cseppet is, de hiányozna!
Esetleg egy nagyon kicsit, de az is csak azért lenne, mert sokszor hozott nekem almát.
Haspók! - csúfolódott Max. A lova válaszul jól hátba taszította, amivel azt érte el, hogy a gazdájából kibuggyant a nevetés.
Tornádó bökdösni kezdte a fiút, amire az még jobban nevetni kezdett, és visszalökött. Ezután útitársaik legnagyobb megrökönyödésére kergetőzni kezdtek, mintha csak hétéves kisgyerekek lettek volna. Mindketten élvezték a hirtelen jött kikapcsolódást a többhetes fárasztó utazás után.
Egy idő után az ember egy jókora ugrassál lekapott egy almát a táborhelyük mellett növő almafáról. A gyümölcsöt megtörölte a nem túl jó állapotú inge ujjában, a lova elé tartotta, majd feldobta azzal a szándékkal, hogy elkapja, és csak utána harap bele, csakhogy a dobás félresikeredett, és az alma röptéből látni lehetett, hogy Tornádó lesz az, aki elfogja kapni.
Max meg akarta nyerni a kis összecsapásukat, de nem tehetett semmit a vereség ellen, csak azt a teljesen felesleges dolgot cselekedte, hogy elképzelte, a gyümölcs a kezében köt ki. Egy tizedmásodperc múlva a tenyerében tartotta a piros színű termést. Úgy hajította el magától az almát, mintha az érintése elviselhetetlen kínokat okozott volna.
Mi történt? -kérdezte a fekete ló aggodalmasan. Teljesen elszállt belőle a játékosság, ami fél perccel azelőtt még javában tombolt benne.
Max a kétségbeeséstől elég messze járt, de azért nyugtalanította az eset. Megrázta a fejét, hogy elűzze magától a baljós gondolatokat.
Fogalmam sincs. Láttam, hogy te fogod elkapni az almát, ezért arra gondoltam, hogy a gyümölcs a kezemben van, és a következő pillanatban már ott is volt, pedig nem is nyúltam érte.
Biztos csak a szél volt.
Biztos – kapta meg a nem túl magabiztos választ.
- Minden rendben? - Lépett oda Ashley az almát bámuló fiúhoz. Az elszakította a tekintetét a különös viselkedésű gyümölcstől, és egy határozott igen, perszével nyugtatta meg a lányt, aki erre csípősen közölte vele, hogy ne álljon ott, mint egy sóbálvány, hanem menjen reggelizni, mert indulniuk kellene.
Az étel félszáraz kenyér és egy kis disznóhús volt, amit George a legutóbbi faluban vett.
Evés közben Maxnek feltűnt, hogy öreg útitársa gyanúsan sokat mosolygott, ami tőle egyáltalán nem volt megszokott dolog. Ezt szóvá is tette.
- Min mosolyogsz annyira? - kérdezte tőle.
Az öreg mogorván nézett rá, de a szemei vidáman csillogtak.
- Semmi különösön, egyszerűen csak jó kedvem van. Te is nagyon sokat mosolyogsz, nekem talán nem szabad?
- Gondolom, szabad. Egyszerűen csak furcsa téged mosolyogni látni, mert mindig olyan magadba húzódó vagy.
A férfi egy hessegető mozdulatot tett az egyik kezével.
- Hagyjuk ezt a témát! Ma elmaradnak az edzések, hogy minél hamarabb hazavigyük Ront. Biztos, nagyon aggódnak már érte a szülei. Igaz, kölyök.
Ron egyetértően bólogatott.
- Persze, és nekem is nagyon hiányoznak.
A reggeli után gyorsan eltüntették a nyomaikat, rutinos mozdulatokkal összecsomagoltak, és amint ezeket elvégezték elindultak Norm felé.
Meghatározott sorrendben haladtak. George ment elől Álmoson, mellette haladt Ashley Holdfényen, mögöttük Max és Ron haladt.
Ron lova egy kecses és erős almásderes kanca volt, akit Deresnek neveztek el. A nevet a kanca árulta el Tornádónak, ő megmondta Maxnek, akinek egyáltalán nem volt nehéz rávennie Ront, hogy a lovát Deresnek szólítsa.
Az útjuk viszonylag eseménytelen és hosszú volt. Néha-néha összefutottak egy-egy kisebb katonai különítménnyel, akik a vidéken tanyázó banditákat keresték, és ügyet se vetettek rájuk. Ezeken kívül nem találkoztak senkivel, maximum csak néhány kósza vándorral, ugyanis George nem a főutakon vezette őket, hanem az alig használt mellékutakon.
Mezőkön vágtak keresztül, és szűk erdei csapásokon haladtak, ahol nagyon könnyű lett volna eltévedni, de a vezetőjük minden bizonytalanság nélkül mutatta nekik az utat, mintha egész életében azt a környéket járta volna.
Az ilyen levágásokkal körülbelül egy napot nyertek, de még így is majdnem lebukott a nap a horizonton, amikor elérték Normot.
Norm nagyobb volt, mint Corsar, de azért nem volt akkora, hogy városnak lehessen nevezni. Már esteledett, de ez nem adott okot az utcák néptelenségére, ugyanis szinte senki nem járt a házán kívül, akik meg igen, azok szorosan a köpenyükbe temetkeztek, és egy szó nélkül siettek a dolgukra.
Az épületek is tükrözték a gyászos hangulatot. Kicsik voltak, és rossz állapotúak, ráadásul sehol se lehetett virágot látni, pedig az ősz még éppen csak elkezdődött, hiszen még a fák levelei meg se sárgultak.
- Nem valami barátságos hely – jegyezte meg Ashley.
Ron tanácstalansággal a hangjában válaszolt.
- Én ezt nem értem. Valamennyivel több, mint fél éve volt, amikor utoljára jártam itt, és akkor minden teljesen más volt. Az utcák tele voltak emberekkel, mindenkinek volt valami jó szava a másikhoz, és a faluban rakásszámra nőttek a virágok. Minden szép és volt. Persze néha jöttek katonák, és elvitték azokat a dolgokat, amikről úgy gondolták, hogy jár nekik, de most olyan Norm hangulata, mintha hónapok óta itt állomásozna egy csomó.
- Talán azért érzed így, mert így is van, ami azt jelenti a számunkra, hogy gyorsan el kellene hagynunk ezt a helyet – szólalt meg Max. A hangja higgadt volt, de kettőzött figyelemmel pásztázta a környéket, és a kezét a kardja közelében tartotta.
- Egyetértek Maxszel – szólalt meg George. - Mutasd az utat a házatokhoz! - fordult oda Ronhoz.
- Rendben van. Innen olyan négy-öt mérföldnyire keletre lakunk egy tanyán.
Rájuk is átragadt Norm mélabús hangulata, ezért szó nélkül tették meg a hátralevő utat. Mire odaértek Ronék tanyájához, teljesen besötétedett.
A hazatért fiú boldogan pattant le a lováról, de egyáltalán nem az fogadta, amire számított. A ház félig leomlott, és a hamu jelezte, hogyan pusztult el a suhanc otthona. A tanya maradványaiból látszott, hogy az eset körülbelül akkor történhetett, amikor Ront elfogták a rabszolga kereskedők.
Max leszállt Tornádóról, és halk léptekkel odament a megkövülten álló társához. Egy kicsit habozott, majd átölelte Ront, akinek a teste hevesen rázkódott. Egyértelmű volt, hogy megállíthatatlanul zokogott. Érthető volt, hiszen hatalmas sokk érte.
- Sajnálom – suttogta egy idő után. Tudatában volt annak, hogy ettől nem lesz kisebb a fiú fájdalma, de tényleg sajnálta a gyerek veszteségét, és azt akarta, hogy az tudja, hogy mellette van, és átérzi a helyzetét. Persze ő nem volt tisztában vele, milyen az, ha az embernek vannak igazi szülei, de a szíve bizonyos részén volt egy hasogató üresség, ami jelezte a vérbeli apja és anyja hiányát.
Körülbelül fél órán keresztül tartotta a kezében a fiút, amikor is felborzolódott a hátán a szőr, és sok ember figyelő tekintetén érezte magán.
Figyelnek bennünket – közölte Tornádó. - Érzem a szagukat. Szerintem olyan ötvenen lehetnek.
Max gyomra görcsbe szorult a szám hallatán. Bármennyire jó kardforgatók voltak, nem tartotta lehetségesnek, hogy ötven embert legyőzzenek. Csak egy emberről, a Fekete Lovagról tudta, hogy képes lehetne egy ilyen lehetetlen tettre, és akkor elviekben neki is tudnia kéne megcsinálni, hiszen legyőzte őt, de akkor csak szerencséje volt, hogy előjött az ereje.
Szerinted katonák?
Nem tartom valószínűnek - közölte a ló. - Nincsen lovuk, és az erdőből lesnek ránk. Ha katonák lennének, akkor már rég halottak lennénk, vagy legalábbis elfogtak volna minket.
Ashley és George odamentek hozzájuk a hátasaikat vezetve.
- Figyelnek minket – közölte a lány.
- Szerintem is.
- Kik figyelnek minket? - kérdezte Ron félelemmel a hangjában.
- Nem tudjuk, de sokan vannak, és körbe vettek minket – válaszolta George. A hangjában nyoma sem volt a reggeli jókedvének, de látszott rajta, hogy nincs megijedve. - Szerintetek mit csináljunk?
- Annak semmi értelme, hogy csak várjunk a lerohanásunkra. Hívjuk elő őket, és majd meglátjuk, mit akarnak. Még mindig jobb akkor fegyvert rántani, mint így, hogy nem látjuk őket.
Ashley bólintással jelezte, hogy egyetért Maxszel.
- Rendben, akkor tegyük ezt. Gyerünk, Max! Ugraszd ki őket bokorból!
A fiú egy lépéssel arrébb ment, és elkiáltotta magát.
- Tudjuk, hogy figyelnek. Jöjjenek elő, és mondják meg, mit akarnak! Mindannyian ugyanolyan jól tudjuk, hogy maguk jelentős számbeli fölényben vannak. - Ezután a mellkasa előtt összefonta a karjait, és várt.
Fél perc múlva előjött a fák közül egy jól megtermett, harmincöt és negyven között lévő férfi, aki az egyik kezében fáklyát tartott, a másikban pedig egy kardot.
- A főnököm látni akar benneteket – mondta nagyon mély hangon.
- Mi van akkor, ha mi nem szeretnénk találkozni vele?
- Akkor fegyverrel kényszerítünk titeket, legrosszabb esetben pedig meghaltok.
Max látta a férfi zord arckifejezéséből, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Nem volt nehéz eldöntenie, hogy mit tegyen, de eldöntötte, hogy nem alázkodik meg a vadidegen férfi előtt, azért teljesen érzelemmentes arcot vett fel.
- Veletek megyünk. A fegyvereinkkel és a lovainkkal mi lesz?
- Nálatok maradhatnak, de csak egy rossz mozdulat, és egy nyilat találtok a szívetekben.
- Rendben van.
Megfogta a lova gyeplőjét és egyenes háttal vezette, miközben követte az idegent az erdőbe. A testtartásával azt akarta kifejezni, hogy a férfinek nem sikerült megfélemlítenie.
Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, a társai is követik a fogságba.
Bocsánat, hogy sokáig nem volt friss, de most összehoztam, és ráadásul ma van a szülinapom, szóval erre való tekintettel ajándékul elfogadnék pár kritikát:)
